Ladik Katalin Újvidék,
1942. október 25. –
|
Hattyú
Féknyom az időben.
Nádasba zuhan az ég.
A testből még egy sóhajt kiszorít,
a harmat befészkeli magát a szárnyak alá.
Kinyílt a téridő: fájdalomkút.
A madár az utolsó fényfullánkot magához veszi,
nyitott, csodálkozó szemekkel áldoz,
visszazsugorodik önnön megszületésébe.
Vonzerő, beszűkülő.
Miért pont én? Fénylövés.
|
Labud
Trag kočenja u vremenu.
Nebo u trščan pada.
Iz tela još jedan uzdah istisne,
rosa ispod krila se ugnezdi.
Vreme prostora se otvorilo: bunar bola.
Ptica poslednju bodlju svetla k sebi prima,
otvorenim, začuđenim očima žrtvuje,
u vlastito rađanje se sužava.
Privlačna sila, nemoćna.
Zašto baš ja? Pucanj svetla.
Prevod: Fehér Illés
|
Forrás:
https://mek.oszk.hu/01300/01328/01328.htm#_Toc57600448
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése