Miodrag Jakšić Beograd 16.
april 1969. –
Bez
poricanja da suncu ostanu zraci
Pričala
si, nekada, da ljubav odgovara samo na poziv koji se začuje iznenada, na
neočekivanom mestu, jedinstvenim, jednovrednim tonom saopšten.
Jednom se zvuk taj, mora da javi, tvrdila si, hrabreći sebe, čekajući ga,
željno, izazivajući trenutak u pojavi, istog, skoroj.
Tako se, rekla si, onda, nepoznatom čoveku, usput, i mnogima posle, slučajnima,
isto, najbolje pronalazi razmera doživljene sreće i projekcija očekivanih nada,
za vrednost postojanja, savetujući, ubeđena u ispravnost poruke, sebe samu, ponajpre,
ponavljajući svima, sebe radi.
I dok te je slušao, računao je, i dok su te slušali, računali su, samo, koliko
poziva zaslužuje njegovo veliko srce, njihovo napaćeno telo, za sve dane ovog
života, koji je, koje su, kao stari kaput vukao, nosili, na svojim
ramenima i koliko patnje još tu treba otrpeti dok se ne osmehne, dok se ne
nasmeju, i sâm, i oni, tome zvuku, i hoće li ga uopšte čuti, ikada.
Kazala si, upornosti naučena: „Čuje se, neznanče, gospodo, drugari, znam ja,
bez poricanja da suncu ostanu zraci, da nauci sačuvamo pravo i temi
dostojanstvo u svakom licu, od naših.”
Ljubav si sanjala noćas, čini se, sećajući se slika detinjstva, u buđenju. Tebi
je kiša, svirala celu noć. Orkestar miliona kapi je čekao odgovor. „Nasmejali
su se...” – uverenja puna, osećaš, dok ljubavlju ispunjena jesi, ušetala u novi
dan.
Izor:
autor
Tagadhatatlan,
a nap sugarai megmaradnak
Hölgyem,
egyszer említetted, a szerelem csak a nem várt helyen, egyedi, utánozhatatlan
módon közölt váratlan hívó szóra válaszol.
Egyszer
az a hang biztosan jelentkezik, állítottad, önmagadat biztatva, várva várva, kihíva
azt pillanatot, a hamarosan megjelenőt.
Így,
állítottad, akkor, ismeretlen embernek, útközben, később másoknak is, jöttmenteknek,
ugyanazt,
legjobb meglelni a megélt boldogság mértékét és a várt remény vetületét, a lét
méltóságáért, sugalltad, meggyőzve elsősorban önmagadat, önmagad miatt mindenkinek
ismételve, üzeneted helyes.
És míg
hallgatott, számolt, míg hallgattak, számoltak, nemes szíve, gyötört testük, a
megélt napok nyomorúsága, melyet viselt kabátként cipelt, vállukon vonszoltak hány
szólítást ér, mennyi szenvedést kell még elviselni, hogy végre örüljön, végre kacagjanak,
meghallva azt a hangot, ő maga, meg a többiek meghallják-e valaha is.
Azt
mondtad, mint kitartásra tanított: „Hallatszik, te ismeretlen, uraim, barátaim,
tudom, vitathatatlan, a nap sugarai megmaradnak, őrizzük meg a tudomány jogát
és közülünk mindenki méltóságát.”
Úgy
tűnik ma éjjel a szerelemről álmodtál, ébredéskor gyerekkori képet idézve. Éjjel
neked játszott az eső. A milliónyi csepp zenekara választ várt: „Mosolyogtak…” –
abban a hitben, érzed, szerelemmel áthatva lépsz az új virradatba.
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése