Eörsi István Szerepek – Uloge

Eörsi István

Budapest, 1931. június 16. – Budapest, 2005. október 13.

Molnár Imre: Maszka – Maska

Szerepek Lehetséges szerepeim közül a kölyökét csak maszkkal játszhatnám már, ami feszélyez s Don Quijote sem megy amióta megettük Rocinantét és bedőltek a szélmalmok, viszont a donjuani szerepkörre még rátermett volnék noha termetem nem elég sudár és hibádzik az üstök - forradalmár is lettem volna de a darabból a szerepet törölték, marad még a bohóci lehetőség, de sajna felszökött a rizspor ára, nem kapok foltot pepita gatyámra s vidám szögek villognak a porondon hol kézenjárok és bukfencezek.

Uloge Od mogućih mojih uloga derana bi samo s maskom mogao odigrati što me sputava a od kad smo Rosinanta pojeli ni Don Kihot ne prolazi i vetrenjače su se srušile, međutim donžuanska uloga bi mi pristala mada stas mi nije dovoljno vitak te fale vlasi – postao bi i revolucionar ali uloga je brisana, preostaje mogućnost pajaca al povećana je cena rižinog praha, ne dobivam fleku na karirane gaće i u areni gde človito hodam i premećem se veseli ekseri svetlucaju. Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://hycry.wordpress.com/category/versek/eorsi-istvan/page/2/



Molnár Imre: Maszkok – Maske



Eörsi István Katicabogaramról – O mojoj bubamari

Eörsi István

Budapest, 1931. június 16. – Budapest, 2005. október 13.

Katicabogaramról Katicabogaramnak csupán hat pöttye van, reggeli rózsalevélen napozik gondtalan. Arra jár néhány társa, hétpöttyös katicák, ugratják, majd gyalázzák egy délelőttön át. "Csúnya vagy!" - mondják -, "Kripli!" - "Elfajzott!" - "Idegen!" Ő meg örül a napnak, s hogy olyan, amilyen.

O mojoj bubamari Moja bubamara tek šest pega ima, na jutarnjem listu ruže bezbrižno se sunča. Njene kolege okolo vrzmale, bubamare sa sedam pega, zadirkivale nju, potom kaljale tokom čitavog prepodneva. „Ružna si!“ – kažu –, „Nakaza!“ – „Izrod!“ – „Čudovište!“ Ona pak uživa u suncu i da je takva kakva je. Prevod: Fehér Illés



Eörsi István Változatok egy közhelyre – Varijacije na otrcanu frazu

Eörsi István

Budapest, 1931. június 16. – Budapest, 2005. október 13.

Változatok egy közhelyre Meghalni mindig ráér az ember. Előbb a szennyest kéne kimosni. Ilyen piszkosan, ragacsosan nem illik menni a pondrók elébe. Valami új fertőtlenítő kéne. A tizenkilencedik század párolt és szűrt nedűire vágyom: hiperforradalmi álom. Kerek és tiszta igazságnak be nem köpdösött tükreire. A világ sürgönydrótjai összegabalyodtak, kábelei egymásba csavarodtak, szavak bábeli billiói illetlenül tolakodnak az űrben, mindenki más nyelven beszél, mindenki más nyelven hallgat, más nyelvet ért meg, más síkban él, másfajta semmit takargat, képek billiói bukfenceznek, pucér táncosnő birsalma-feneke népvezéri kobakkal koccan össze, ajakrúzs-reklám csusszan közbe, a világ színültig tele vízióval. Közöttük tengernyi légbuborék-sóhaj. Az ocsmány az ocsmánnyal összekeveredett, a pompás a pompással összeverekedett, az ocsmány a pompásnak teszi a szépet, a pompás az ocsmánnyal frigyrelépett, a káosz mélyén mint a mértan ragyog a rend, a rend már megvalósulóban káoszt teremt, belesüppedni még okos fickónak is csudajó, elfeledni egy percre, hogy van vallanivaló — meghalni mindig ráér az ember — (keresztfa, villamosszék, karó, máglya, lófarok, golyó, nyaktiló, aréna, tigrisek, hangyák, kövezés, bitó, éhhalál, vasúti sínek...) Meghalni mindig ráér az ember. Előbb meg kell ölelgetni az asszonyt (ameddig lehet, szerelemmel), s utódokat nemzeni – ugyebár? – akik nyomunkba lépnek egyszer. Igazságot kell hazudni nekik, hogy teljenek meg, mint a luftballon, míg beléjük nem bökik a valóság szögeit a fölszállás előtti napon. „Te trágyadomb harsány kakasa, még attól a kis maradék örömödtől is megfosztalak, hogy másoknál különbnek érezd magad. Ha számbaveszed sok szürke hibád, azt se feledd el, hogy önáltatásodban nincs rendszer. De a WC víztartályvasa szilárd, spárgád is akad ...” Meghalni mindig ráér az ember. Még bízom a messzi jövőben — a fuldokló eszmei szalmaszála — egy-két barátban körülöttem, egy idős és egy fiatal nőben, s néhány halottban. Csak nevüket ki ne mondjam. Batyumat sírjuknál ledobtam, s mivel a harcokból kikoptam, bár erőm még volna, azt hiszem, emlékükhöz könyökölök, és némán hallgatom örök vitájukat a végtelennel, arcukat magammal viszem. Meghalni mindig ráér az ember. Meghalni mindig tud az ember, ha nagyon akar. Azt igen.

Varijacije na otrcanu frazu Umreti uvek ima vremena. Pre bi veš trebalo isprati. Ovako prljavo, lepljivo nije pristojno pred crve ići. Trebalo bi nekakav nov dezinficijens. Željan sam tmuljenih i filtriranih sokova devetnajstog stoleća: hiperrevolucionaran san. Na nepopljuvana ogledala okrugle i čiste istine. Isprepleteni su telegrafske žice sveta, kablovi su se spojili, bilijoni reči Babela u vasioni se nepristojno gomilaju, svako drukčijim jezikom priča, svako drukčijim jezikom sluša, drukčiji jezik shvata, u drugoj ravnini živi, drugačiju ništa prikriva, bilijoni slika prave kolutove, gola dunjasta guza plesačice sa lobanjom komesara se sudara, pojavljuje se reklama šminke, svet je vizijama dupke pun. Između njih golem uzdah zračnog mehura. Izmešao se skaradan sa skaradnim, izmešao se sjajan sa sjajnim, skaradan sjajnom udvara, sjajan sa skaradnim se ženi, na dnu haosa poput geometrije sjaji red, red već u nastanku haos stvara, utonuti i pametnjakoviću je čudesno, za tren zaboraviti da ima šta da se prizna – umreti uvek ima vremena – (raspeće, električna stolica, kolac, lomača, konjski rep, metak, giljotina, arena, tigrovi, mravi, kamenovanje, vešala, smrt glađu, tračnice...) Umreti uvek ima vremena. Pre treba ženu grliti (dokle god je moguće, zaljubljeno) i potomke stvarati – zar ne? – koji će jednom našom stazom krenuti. Istinu treba im lagati, da se poput balona napune, dok dan pre uzleta ne budu u njih ekseri istine zabodeni. „Ti glasni petao đubrišta, još ću te i od one preostale radosti lišiti da se od drugih boljim osećaš. Ako mnoštvo svojih sivih grešaka nabrajaš, ni to ne zaboravi da u svojoj obmani nemaš sistema. Ali je gvožđe vodenog rezervoara WC-a čvrst, i kanap se nađe...“ Umreti uvek ima vremena. Još se uzdam u daleku budućnost, – idejna slamka davljenika – u nekoliko svojih prijatelja, u jednu staru i mladu ženu i u nekoliko pokojnika. Samo da im imena ne nabrajam. Odbacio svoju bošću kod njihovih grobova, i jer sam se iz borbe iskrzao, mada bi još snagu imao, verujem, nalaktim se uz nihove uspomene i nemo slušam njihovu večnu diskusiju sa beskrajem, sa sobom nosim njihova lica. Umreti uvek ima vremena. Umreti uvek se može, ako se hoće. To da. Prevod: Fehér Illés



Eörsi István Szóba se állj vele! – Nemoj s njim ni pričati!

Eörsi István

Budapest, 1931. június 16. – Budapest, 2005. október 13.

Molnár Imre: A jólértesült – Dobro obavešten

Szóba se állj vele! Visong neki is tán otthon gyermeke, s bóbiskol fókabajszú atyja, a gabonaszárat is tán megsimogatja - itt szóba se állj vele! Itt szóba se állj vele, mert árulás itt az a szó - otthon lehet a becsület embere, itt: gyilkos, elnyomó! Itt szóba se állj vele, ne is nézz rája, tán épp anyádba lőtt bele. Parancsra jött, semmiről sem tehet, lehet. De te iszonyú bűnt veszel magadra, ha csak egy pillanatra szóba állsz vele. Ülj házad elé a padra, sétálj az utcán, húzódj a kapualjba, az emberek felé fordítsad arcod - de gyűlölet kapassa félre fejed, ha őt megpillantod. Hagyjad, hadd lássa, milyen is arcod rándulása: az őszinte undor moccanásait. Lezárt szádnak, behunyt szemednek is meg kell tanulni vallani. Másként tán víg cimborák lehetnétek, de most halálos vétek, ha ránevetsz - ha ránevetsz, bénuljon meg a szád, örökös vigyor merevüljön reád. Ha nem bolydul lelkedben többé, mikor már nem lő, nem lövet, hogy itt ül nyakadon: roskasszanak örökké mázsás malomkövek! Ha engeded, te lány, hogy simogasson, ne válhasson belőled soha asszony, férfi boldog ne legyen veled - legszentebb vágyad gyöngyszemei széjjelperegjenek Te asszony, ha ez megölelhet, csókjától rohadjon széjjel a tested! Ha kedves is volna szívének a gyermek, kisdededet hozzá ne engedd, édesanya! Számára itt fű se teremjen, menjen haza! De amíg itt terpeszkedik, szóba se állj vele! Szóba se állj vele, mert árulás itt a szó - otthon tán lehet becsületes, itt: gyilkos, elnyomó! 1956. november 8.

Nemoj s njim ni pričati! Možda kod kuće dete se i njemu zna radovati i njegov otac brkovima tuljana dremucka, možda klas i on pogladi – tu nemoj s njim ni pričati! Tu nemoj s njim ni pričati, jer tu je reč izdaja – kod kuće može biti čovek poštenja, tu je: ugnjetač, ubica! Tu nemoj s njim ni pričati, nit ga pogledaj, možda baš u tvoju majku pucao. Po naredbi došao, ništa ne može, moguće je. Ali ti užasan greh preuzimaš ako makar i za trenutak s njim pričaš. Sedi ispred kuće na klupu, koračaj ulicom, uvuci se u vežu, pokaži lice ljudima – ali ugledaš li ga neka ti mržnja okrene glavu. Pusti, neka vidi kakav ti je treptaj oka: pomak iskrene gnusnosti. I zatvorene usne, sklopljene oči moraju da nauče svedočiti. Inače biste mogli biti veseli jarani, ali sad je smrtni greh ako mu se nasmešiš – nek ti usne budu uzete ako mu se nasmešiš, nek te večit cerek krasi. Ako više ti se duša ne uzburka, kad već on ne puca, ne da naredbe, da ti tu na vratu sedi: nek te preteški žrvanji večito terete! Ako dopuštiš, ti devojko, da te miluje, od tebe nek nikad žena ne bude, s tobom muškarac nek radosti ne oseti – biseri tvoje žudnje svete neka se rasprše. Ti ženo, ako te taj može zagrliti, od njegovog poljupca neka ti telo istrune! Ako bi mu dete i drago bilo, tvoje čedo do njega, majko, ne pusti! Tu za njega nek ni trava ne raste, neka ide kući! Ali dok se tu širi, tu nemoj s njim ni pričati! Tu nemoj s njim ni pričati, jer tu je reč izdaja – kod kuće može biti čovek poštenja, tu je: ugnjetač, ubica! 8. novembar 1956. Prevod: Fehér Illés

Molnár Imre: Titkos ügynök – Tajni agent

Eörsi István A harmonikus élet receptje – Recept harmoničnog života

Eörsi István

Budapest, 1931. június 16. – Budapest, 2005. október 13.

A harmonikus élet receptje Ha bánt valami, szedj mélyről a tálból, szedj még egyszer és menj, légy máshol. Tisztára törölt szemüvegedet vedd le. Megbékélt szemmel nézz elhülyülő szemekbe. Elviselhető lesz az elviselhetetlen, de nem lehetséges, ami lehetetlen. Mi elfogadhatatlan, – mert a szív belefásul - azt ne fogadd el, sőt ne is vedd tudomásul.

Recept harmoničnog života Ako te nešto tišti, iz dubine činije uzmi, uzmi još jednom i idi, na drugom mestu se budi. Odmakni očišćene lornjete. Pomirljivim očima gledaj popustljive poglede. Nepodnošljivost postaće podnošljiv, ali nije moguć što je nemoguć. Što je neprihvatljivo – jer će srce popustiti – nemoj prihvatiti, čak ni k znanju primiti. Prevod: Fehér Illés



Eörsi István Belépett a kerti ajtón – Prekoračila prag vrta

Eörsi István

Budapest, 1931. június 16. – Budapest, 2005. október 13.

Molnár Imre: A csók – Poljubac 

Belépett a kerti ajtón Belépett a kerti ajtón, aztán mégsem ment tovább, jelképes pillanat jött: bizarr csók a rácson át. Mennyi meghitt árnyú rácsot, milyen bezárt kapukat görbített el és nyitott ki az a cinkos mozdulat, ahogy pirosan, párásan, pucéran, mint két falánk, félénk állat, összebújt a zúzos rácsok közt a szánk. (1966. január 17.)

Prekoračila prag vrta Prekoračila prag vrta, naposletku nije dalje išla, sledio simboličan trenutak: preko rešetaka neobičan poljubac. Koliko prisnih senovitih rešetaka, koliko zatvorenih dveri iskrivio i otvorio taj pokret saučesnički, kako su se zarumenjeno, zamagljeno, nago, kao dve pohlepne, bojažljive životinje, među rešetkama naše usne spojile. (17. januar 1966.) Prevod: Fehér Illés



Eörsi István Elégtétel – Zadovoljština

Eörsi István

Budapest, 1931. június 16. – Budapest, 2005. október 13.

Elégtétel Elégtétellel tölt el, hogy a bankkártyáikat nyereg alatt puhító hunok vérsóvár rítusait vigyorom olykor mégis csak megzavarta. Ha elképzelem, hogy halálom kiket hangol majd miféle örömre, egészen elmegy a kedvem az elmúlástól.

Zadovoljština Sa zadovoljstvom konstatiram da krvoločne rituale Huna koji bankovne kartice ipod sedla grejali koji put moj cerek ipak zbunio. Ako zamislim da mi smrt koga će na kakvu radost naštimati, prođe mi volja za preminućem. Prevod: Fehér Illés

Eörsi István Ha ént mondok – Ako kažem ja

Eörsi István

Budapest, 1931. június 16. – Budapest, 2005. október 13.

Ha ént mondok Ha lefekszem én fekszem le én kelek fel ha felkelek Saját kezemet nyújtom kézfogásra a saját számmal nevetek Ha hajlongnék hát én nem hajlok én gyilkolnék ha kést fenek Ha ént mondok azt én mondom én megyek el ha elmegyek. (Berlin, 1996. augusztus 1.)

Ako kažem ja Ako legnem ja legnem ja ustajem ako ustajem Kad se rukujem vlastitu ruku pružim vlastitom gubicom se smejem Ako bi se savijao al se ne savijam ja bi ubijao kad nož oštrim Ako kažem ja onda sam ja ja odlazim ako odlazim. (Berlin, 1. avgust 1996.) Prevod: Fehér Illés

Eörsi István Újabban – U zadnje vreme

Eörsi István

Budapest, 1931. június 16. – Budapest, 2005. október 13.

Molnár Imre: A lámpa szelleme (I) – Duh svetiljke (I)

Újabban zsendül bennem a gyanú, miszerint a látszat segítségével becsaptam magam, hetvenhárom évig úgy éltem, mintha nem érnék soha véget. Újabban mellém szegődött koromfekete éjben Leukémia asszony, neve után ítélve görög szépség, lantot pengető múzsaféleségnek képzelem el, ki fehér lepelbe bújtatja megejtő tagjait, barna haja a hátára omlik - a másik neve is szép, megnyerő hangzású, “Heveny”, ízt, csínt, tüzet ad a klasszikus zengésű női csábításnak – újabban liaisonom van a koromfekete éjben Leukémia Hevennyel, és nászunk gyümölcse ezúttal bennem érik. Új, lázas helyzet ez, mely most még megszokhatatlan, mint újdonság, sokat ígérő, mint távlat – miféle távlat? Hisz éppen a táv került a kétely kereszttüzébe – mint távlat csupa forró feszültség és jeges reménytelenség, mely tán újdonsággal kecsegtet - De miféle újdonsággal? Fennakadok e kérdés kampóján, kapálódzom, leszakadok róla, futok a frizsiderhez kikapom belőle a fokhagymás disznósajtot, Leukémia, drága, ne bánkódj, amiért az új szenzációkat – ameddig tehetem még - elegyítem a régi romlatlan örömökkel - minden más tekintetben tiéd az utolsó szó.

U zadnje vreme klija u meni sumnja prema kojoj pomoću utvare sam sebe prevario, sedamdesettri godine živeo tako kao da sam beskonačan. Nedavno tokom jedne garave noći pridružila mi se gospođa Leukemija, sudeći prema imenu Grčka lepotica, zamislio nju kao nekakvu muzu koja na lauti svira, koja belom skutom skriva čarobne udove, njene lokne na leđa padaju – i drugo njeno ime je lepo, očaravajući zvuči, „Akutna“, klasičnoj milozvučnoj ženskoj pomami ukus, okus, vatru daruje – u zadnje vreme u garnoj noći u tajnoj ljubavnoj vezi sam sa Leukemijom Akutnom i plod naše ljubavi ovog puta neće sazreti. Nova, grozničava situacija na koju za sada se ne mogu naviknuti, kao novina mnogo obećava, kao budućnost – kakva budućnost? Pa upravo je perspektiva stigla u unakrsnu vatru sumnje – kao perspektiva samo je vruća napetost i ledena beznadežnost koja možda sa novinom mami – Ali sa kakvom novinom? Zapinjem na čengelu tog pitanja, koprcam se, otkidam se, trčim do frižidera zgrabim belim lukom namazanu švarglu, Leukemijo draga ne tuguj zbog toga što nove senzacije – dokle god sam u mogućnosti – sa starim neiskvaranim radostima mešam – u svakom slučaju zadnja reč je tvoja. Prevod: Fehér Illés



Molnár Imre: A lámpa szelleme (II) – Duh svetiljke (II)

Eörsi István A szőlőről és más örömökről – O grožđu i ostalim slastima

Eörsi István

Budapest, 1931. június 16. – Budapest, 2005. október 13.

A szőlőről és más örömökről Rosszabb ez a szőlő, mint a tegnapelőtti, mikor még úgy tettem, mintha örökkön élnék? Nem fröccsen ma is boldogítón ínyemre, ha átharapom héját? Hát Mephisto és Faust alkuja, a dialektikus ész doktorvizsgája, melyet szorító kötésben, nyújtott lábbal olvastam megalázó kacsázási kényszerek között az intenzív osztály nyögő, nyöszörgő éjszakájában, nem töltött el ismét büszkeséggel, hogy ember vagyok én is? Halálra ítéltekként születünk, és nagy privilégiumunk, hogy tudjuk is ezt. Ebből a szempontból semmi különbség a felajánlkozó pillanatok között. Akkor hát miért zárnánk el magunkat a kórterembe ferdén bevetülő napfény örömétől? Az első korty a házi pálinkából miért volna jobb az utolsónál? S miért volna az utolsó rosszabb az elsőnél? Van még mire várnom!

O grožđu i ostalim slastima Gori li je ukus ovog grožđa od prekjučerašnjeg kad sam radio tako kao da večno živim? Ne prsne li slast i danas na moje desni kad ljusku pregrizem? A pogodba Mefista i Fausta, doktorat dialektičkog razuma što sam čvrsto previjen, ispruženim nogama čitao između ponižavajućih potreba za nošom u stenjanjem ispunjenoj noći na intenzivnoj njezi, nije li me opet ispunila ponosom da sam i ja čovek? Rodimo se na smrt osuđeno i velika nam je privilegija da i to znamo. S tog stanovišta nema nikakve razlike između trenutaka koji se sami nude. Pa onda zašto bi se izolirali od radosti koso upadajućih sunčevih zraka u bolesničkoj sobi? Što bi više prijalo prvi gutljaj rakije od zadnjeg? I zašto bi zadnji bio gori od prvog? Imam na što da čekam! Prevod: Fehér Illés



Eörsi István Önéletrajz – Autobiografija

Eörsi István

Budapest, 1931. június 16. – Budapest, 2005. október 13.

Önéletrajz

Srácként  azt  hittem,  minden  ennivaló,  még  füvet,  sőt  legyet  is  ettem,

de  történt  velem  egy  s más  és  rájöttem,  hogy  nem  lehet mindent  szeretnem.

Kamaszként  azt  hittem,  a  boldogság  végtelen  hosszú  makaróni,

ma  már  tudom,  hogy  bors  csak:  ráharapsz,  könnyezel,  nem  bírsz  szólni.

Kék  égen  sétált  a  pufók  hold,  az  örök  szerelmen  merengtem,

de  akkor  egy  néni  kézenfogott  és  én  pirongva  velementem.

Láttam  libegni  gyönyörűbbeket  is,  de  válogatni  igazán  szégyen —

mindig  gondosan  ügyeltem  arra,  hogy  a  csúnyákat meg  ne  sértsem.

Később  azt  hittem,  jó  játék,  ha  a  semmiből  valamit  teremtek,

közben  a  valamik  kifogtak  rajtam  és  ravaszul  semmivé  lettek.

Volt  néhány  meglepő  percem,  amikor  hipp-hopp  meg  akartam  halni.

Sakkoztam  a  halállal,  vakon  játszottunk,  függőben  maradt  a  parti.

Autobiografija

Kao klinac verovao sam sve je jestivo, još i travu, dapače i muhu jeo,

al se sa mnom što-šta desilo i da ne mogu sve voleti, razumeo.

Kao deran verovao sam, sreća je beskonačno razvučena testa,

danas već znam, tek je biber: pregrizeš, suziš, ostaješ bez teksta.

Na plavom nebu bucmast mesec šetao, o večnoj ljubavi svojoj sanjario,

al tad me uhvatila za ruku jedna teta i zasramljeno s njom krenuo.

Video sam i čarobnije lebdeti ali probiranje je zaista sramotno –

uvek sam pomno pazio da ružne ne bi uvredio.

Kasnije sam verovao, dobra je igra ako stvorim nešto iz ništa,

u međuvremenu neki su me dobrano prešli i pretvoreno je u ništa.

Imao sam nekoliko iznenadnih trenutaka, kad brže-bolje čekala me je morija.

Sa smrt slepu partiju šaha igrao, prekinuta je partija.

                             Prevod: Fehér Illés