Fodor András Szívtérkép – Karta srca



Fodor András (Andraš Fodor)

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

Szívtérkép

Előkerült egy régi leveled.

A lélegző sorok, betűk,

húsz évnyi, még nem sejthető

nyügök-bajok súlyától könnyedebbek.

A húzó kétségek fölött

   valami játszi

                      hintalendület

       villódzik: bár lehet

            így is, meg úgy is, - akárhogy, -

mi egymást nem veszítjük el.

Mutassam-e ki, profán grafológus,

   húsz év során

írásunk organizmusába,

a mell, gerinc, a láb, a fog,

a vérkörök botló kalandjai,

hogyan jegyezték rá

   a napról-napra romlást?

De változatlan ugyanaz

   két pont között az egyenes,

a hullámot, kanyart lebíró

   víg bizalom kötése.

Minthacsak jótékony sebész

rajzolná térképünkre:

   itt meg ott beszűkült,

elzáródhat az ér fala, de míg

a kiáramlás pályája szabad,

   az út nyitott,

új ívre kötve is folytatható.

Karta srca

Pronašao sam jedno tvoje staro pismo.

Živahni redovi, slova su

neopterećeni sa dvadesetgodišnjim,

tad još ne slutećim tegobama.

Iznad teglećih nedoumica

   neki neusiljeni

                      zanos

       treperi: iako može biti

            i ovako i onako – bilo kako –

mi jedan drugog nećemo izgubiti.

Dal da dokažem, neuk grafolog,

   tokom dvadeset godina

u organizam naših slova

iz dana u dan kako su se

ucrtavali znaci srozavanja

od varljivih avantura grudi,

   kičme, nogu, zubi, krvotoka?

Ali je pravac između dve

   identične tačke nepromenjen,

veseo povez poverenja što

   valove, krivine savlada.

Kao da našu geografsku kartu

dobroćudan hirurg oblikuje:

   tu i tamo može se krvni sud

sužavati, zatvarati, ali dok je

tok putanja slobodan, put otvoren,

   kruženje se

na novim svodovima nastavlja.

                             Prevod: Fehér Illés

Fodor András Félszemmel - Žmureći



Fodor András (Andraš Fodor)

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

Félszemmel

Így reggelente látom,

  megint horgonyt vetett

     a nyár a tájra.

Ha már horgonyt,

     a hajó kapitánya

nyilván ott fekszik lent a zöld lapályon.

Déltájban meg egy másik

  helyen, félszemmel bár,

     de észrevettem,

  ahogy titkon

     a lombon ül felettem

a hűsben és keze a térdén, ásít.

De most már azt se bánom, hogyha nem

néz,

  én lelepleztem,

     most jutott eszembe,

  hogy az idő: tánclépés

     két ütemre.

Tél a beszívás, nyár a kilehellés.

Žmureći

U jutarnjim satima viđam,

   leto je na ponovo bacio

      sidro na predeo.

Kad je već sidro,

      kapetan broda

valjda tamo na zelenoj nizini lenčari.

Negde oko podne na nekom drugom

   mestu, žmureći,

      ali sam primetio

   kako krišom

      iznad mene na grani

u hladu s rukom na kolenima sedi i zeva.

Sad više mi nije briga dal još

gleda,

   razotkrio ga,

      sad sam se setio,

   vreme je: dvotaktno

      kolo.

Zima je udisaj, leto izdisaj.

                             Prevod: Fehér Illés

Fodor András Eső cérnáiban a város – Grad je u pletenici kiše



Fodor András (Andraš Fodor)

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

Eső cérnáiban a város

Eső cérnáiban a város,

a tornyok, a tetők, a parkok, a terek.

Falak mellett lopózó végrehajtó,

most számonkérhetném a jussot,

mit elvesztettem köztetek.

Platánok, hársak gubbasztó kolompját

most kéne megkondítani.

Vigyázó, cinkos kapcsokkal fedeznek

az út piros-fehér

sorompó-csíkjai.

Egy hátraforduló tekintet jeladása.

Egy tapadóemlékű kéz.

Forró ujjak közt mintha újra

foganna még a múltra feszitett,

lefojtott ölelés.

De nem a régi húz, míg sóváran les az új,

míg űz az el nem érhető jelen,

míg a csipők forgóin felszökő

kisarjadt mellek, vállak arcteremtő,

élő korongján örvénylik a szem.

Grad je u pletenici kiše

Grad je u pletenici kiše,

tornjevi, krovovi, parkovi, trgovi.

Pored zidova izvršitelj šunja, sad bi

mogao upitati šta je s baštinom

što sam družeći s vama izgubio.

Skrivenim klepetušama platana, lipa

sad bi trebalo zazvoniti.

Zaštitničkim, saučesničkim kopčama me

crveno-bele rampe-pruge

ceste štite.

Davanje znaka jednog pogleda u okretu.

Ruka sa slepljenim uspomenama.

Među vrućim prstima kao da se

ponovo rađa na prošlost prikovan,

zadavljen zagrljaj.

Al ne vuče prošlost, dok žudno vreba novo,

dok nedostižna sadašnjost goni,

na polugama kukova sazrelim grudima,

na živom kolutu obraze formirajućim

ramenima oči poput vira se vrte.

                             Prevod: Fehér Illés

Fodor András Csak mi… – Samo mi…



Fodor András (Andraš Fodor)

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

Csak mi…

Pillogó szemcsék, messzi napvilágok,

kovakövek megnémult sercegése.

Hozzászoktunk hamar,

hogy olykor fönnakad már,

amit felétek földobálunk.

Jó volna szabadulni

gyötrelmeinktől is, miket

akaratunk izzása éget.

Az összeállt salak, baljós, hideg madár,

nem semmisül meg,

jön velünk.

Utazunk szakadatlanul

vonzások csillagrendszerében,

idegünk és eszünk között

az éhes ismeretlen

mégis mindegyre nő.

Csak mi tudunk a szeretet

s a gondolat két szárnyán felszökellni,

csak mi tudunk a végtelen időből

– ha kell, siettetve a törvényt –,

a véges térbe visszahullani.

Samo mi…

Treptajuća zrnca, daleka prostranstva,

nemo prštanje belutaka.

Ubrzo smo naučili

da katkad već zapinje to

što prema vama bacali.

Bilo bi dobro osloboditi se

i od naših previranja koje

naša volja prži.

Taloženi mulj, zlokobna, hladna ptica

se ne upropaštava

s nama korača.

U privlačnim silama galaksija

bez prestanka putujemo,

ipak između naših nerava i umova

sve više raste

gladna nepoznanica.

Samo mi znamo na krilima ljubavi

i misli skakutati,

samo mi znamo iz bezgraničnog vremena

– ako treba i požurivajući zakonitosti –

u ograničen prostor pasti.

                             Prevod: Fehér Illés

 

Fodor András Gyújtogatók – Potpaljivači



Fodor András (Andraš Fodor)

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

Gyújtogatók

Annyi gorombaságot

        vágott fejemhez, annyi súlyt

próbált nyakam köré kampolni,

rándítottam a vállamon:

„Keresd a vétkest

                        másban!

        Én megyek!”

De utánam futott, de visszarántott.

„Mondok ennél még cifrábbakat is,

mert valakinek el kell mondani,

mert csak az érzékenyt érdemes ütni, mert

        csak azt

gyötörhetjük meg, akit szeretünk.”

És mint megerjedt hulladék

        rogyott közénk a csőd:

kupacba minden eltussolt hazugság,

a nagyotakarás lenyaklott pózai,

az elveszett atyák kiszikkadt múmiái,

farkastorkú fiúk sivár istenkedése,

tetőtlen gerendák alatt

a törmeléken tombolás,

a megerőszakolt idő,

üvegbe-bénult tájak,

az esztelen száguldozástól

érvénytelenné gyűrt szabadság,

üres álcákként pöndörült arcok,

lányok fürtökbe csavargó ujja,

a kétségbeesés mögött

a kihívó szemérem

        bozótos árka,

                céltalan vadon.

S minden hazák és minden út

végén a testesült hiány,

        az örök hontalanság…

És mert nem volt hová menekedni

        torlódó szégyenünk alól,

hagytuk, ahogy az indulat

        átlobban rajta,

                áldozati máglyán.

S mint tetten ért gyújtogatók

        hunyorgó-tehetetlen,

kormos szemöldökkel meredtünk

        a vallató hajnal szemébe.

Potpaljivači

Toliko grubosti

        mi je prišila, toliko tegova

pokušala oko vrata mi namotati,

trgnuo s ramenima:

„U nekom drugom traži

                        krivca!

        Odlazim!“

Al je pošla za mnom, povukla me.

„Reći ću ti još puno toga

jer nekome se mora reći,

jer samo osećajnog se isplati tući, jer

        samo

voljenog možemo mučiti.“

I poput uzavrelog otpada

        među nama propast sjala:

u gomili svaka zataškana laž,

stavovi zapele megalomanije,

isušene mumije izgubljenih sveštenika,

jalovo veličanje momaka s vučjim gušama,

bančenje na otpacima

ispod nepokrivenih greda,

silovano vreme,

ustakljeni krajolici,

od besumočne jurnjave

do uništenja zgužvana sloboda,

lica poput praznih krabulja,

u viticama potucajući prsti devojaka,

iza očaja ševarom

obrasli jarak

        izazovne čednosti,

                besciljna prašuma.

I na kraju svakog zavičaja i svake

ceste utelovljena oskudica,

        večno beskućništvo...

Jer od nagomilane sramote

        nije nađeno utočište,

pustili da na uzrujanosti,

        na žrtvenoj lomači

                pregori.

I kao na delu uhvaćeni potpaljivači

        žmiravo-nemoćno,

garavim obrvama zurili

        u ispitivačke oči zore.

                             Prevod: Fehér Illés

Fodor András Dicséret – Pohvala



Fodor András (Andraš Fodor)

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

Dicséret

Csendes vagy mindig. Csendes.

Világítasz akár a fénnyel rakott mező.

Mosolyogsz, mintha édessége titkát,

gyümölcsét benned érlelné a föld.

Láttalak szembenézni a halállal.

Megtántorult a vonat is, ahogy

a rettenet vészfékét elszakítva,

eszeveszett, vakító csattanással,

fekete pernyét, gyászt sodorva rád,

beléd csapott az iszonyú bizonyság:

akihez indultál, nem él.

Az eszmélet vak romjain, a téboly

emésztő lángjai között

csak nézett, nézett kérdező szemed.

Nem tudtál sírni, mert a könnyek

forrása némább, mélyebb, mint a kút.

Láttalak az élettel szembenézni,

mikor teremni szólított.

Nem kiáltottál vissza, csak a kín

rózsái égtek, égtek arcodon,

mintha nem is a test parancsszavára,

valami ősibb rendelés szerint

feküdtél volna ágyadon, akár

medrében bizton áradó folyó, mely

két partja talpát tengernek veti.

Már sok városban jártam.

Idegen ablakok mögül

láttam a tér harsány erőlködését,

kihallgattam a bogárlábú percek

ijedve futkosó neszét.

Jó elgondolni, hogy

van csend, amely világít,

mosoly, amely

gyümölcsöt ád a földnek,

hogy egy-ütemre ver a lét

nyugalmad ritmusával,

s hogy amíg fény, szín, álom elcikázik,

belőled el nem fogyhatom soha.

Pohvala

Uvek si tiha. Tiha.

Svetliš kao obasjana tratina.

Osmeh ti cveta kao da u njemu

sazreva zemaljska tajna blaženstva.

Video sam te suočenu sa smrću.

Čak i voz je ustuknuo kada

otkidajući kočnicu užasa

u izbezumljenom času udarca

nanoseći crnu žalost na te

obuzela te je strašna istina:

kome si krenula, nije živ.

Na slepoj ruševini svesti, među

provalijama bezumlja

nemo si zurila u prazninu.

Jer izvor suza je dublji od

bunara, plakati nisi mogla.

Video sam te suočenu sa životom

kad te je na stvaranje pozvao.

Nisi dozivala. Samo su ruže

bola plamsale na tvom obrazu,

kao da si zbog iskonske naredbe

ležala na svom krevetu a ne

zbog puste telesne potrebe, poput

reke koja slobodno buja jer svojim

koritom na more se oslanja.

Svugde sam već bio.

Iz tuđih prozora promatrah

gromko napinjanje prostora,

osluškivah preplašene šumove

odlazećih trenutaka.

Dobro je zamisliti

da postoji tišina, koja

svetli, osmeh

što zemlji plodove daje,

da u ritmu tvoga smiraja

kuca i bilo postojanja,

i dok san, svetlost, boje prolaze,

iz tebe iščeznuti ne mogu.

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                            Családi kör, Novi Sad