Jancsó Noémi Az égig érő nefelejcsek – Do neba rastući spomenaci

Jancsó Noémi

Kolozsvár 1988. március 7. – Kolozsvár 2010. július 25.

Az égig érő nefelejcsek D.L.-nek utoljára, szeretettel Egy megvadult kertben pókok, hálók, lárvák és égig érő nefelejcsek között fekszem; behúnyt szemem előtt cickányok cikáznak városom csatornáin, és látom a webkamerát, fekete emelőt látok, amelyen ő fekszik, szerelmem lárváin; ahogyan méhemben, meg nem születetten: bőgő, anyatejért könyörgő árváim. Megőrült ez a kert; senki sem kaszálja. A nefelejcsek felhőszeretőt tartanak. Ilyenkor, hajnalban némelyiküknek a szája széle éjjeli csóktól harmatozik. A felhők a szél irányába tartanak. S alkalomadtán esőzve omolnak egy idegen város háztetőire. A cickányok csókot lefetyelnek bundájukról, s csókot ízlelnek a csatornafalak. És nem lesz már felhő, ami emlékezne az akkori kert akkori redőire; A kertre, ahol egyre nőnek a nefelejcsek és lárváikat őrzik a pókok.

Do neba rastući spomenaci D. L.-u zadnji put, sa ljubavlju U podivljalom vrtu među paukovima, mrežama i do neba rastućim spomenacima ležim; ispred mojih zatvorenih očiju na kanalima mog grada rovke šaraju, i vidim vebkameru, crnu dizalicu vidim, na kojoj on leži, na larvama moje ljubavi; kao u mojoj maternici, nerođeno: moji uplakani sirotani željni majčinog mleka. Poludeo je taj vrt; niko ga ne kosi. Spomenaci za ljubavnike oblake imaju. U to doba, zorom nekolicini su usta od noćnog poljupca rosom krašeni. Oblaci u pravcu vetra kreću. Zgodimice u kišu se pretvarajući na krovove nepoznatog grada padaju. Rovke sa svojih krzna poljupce ližu i zabati poljupce kušaju. I više neće biti oblaka što bi se na negdašnje brazde negdašnjeg vrta sećao; Na vrt, gde spomenaci sve više rastu i pauci svoje larve čuvaju. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1031/jancso-noemi-1988-2010-versei



Jancsó Noémi Az égig érő nefelejcsek szobája – Soba do neba rastućih spomenaka

Jancsó Noémi

Kolozsvár 1988. március 7. – Kolozsvár 2010. július 25.

Az égig érő nefelejcsek szobája (Második szoba) Hic. Nunc. Et semper. drága, szeretett D. L.-nek –  csak gurulni csak a réten csak felállni csak keréken csak a feketére festett nyikorgó tolószéken – csak felállni csak ölelni csak bár egyszer átölelni. Csak a kart karodba tenni, Csak megfogni, csak ölelni, Csak bár három lépést tenni. – Buddha-mosoly. Nyugalom. – Csak bár egyszer... – Nyugalom. Az ablakból bekiabál a fény, az erdő, az őzek. Ott fent pedig teát főznek. Forró italt, kék csészében, aranycukorral. A felhők a fák fején henyélnek. – Nyár van; lüktet az aszfalt, a szervezetekben lüktet a vér. A felhők egymáson henyélnek és csókolóznak, bujálkodnak a méhek. – A bőrömbe betűket vések, D.L., piros festékkel, hic, nunc, Semper...amíg elenyészek. – Csak lennél az ablakon innen. Csak valaki, aki hús-vér. Aki még ma ideér. Egyetlen kirgiz szempár. Egy út Japánba, Indiába, Óradnára, Vagy egy séta a parkban, legalább. Egy csók. Egyszer. Itt. Most. Drágám, igyekszel? – Messenger-ablakok. Egy kamera a képernyő bal alsó szögletén. És néha én is ott vagyok. – Rozsdásak már az ablakok. S veszettül nevet kint a fény. Egy csók kell, csak egyszer. Ha elkésel, tudod, addigra meghalok. -   Messenger-ablakok. Itt, most. Sietnem kell, hogy elérjem a villamost. várj rám, várj, várj. várj várj várj várj várj várj türelemmel. hic, nunc. Et semper.

Soba do neba rastućih spomenaka (Druga soba) Hic. Nunc. Et semper. dragom, voljenom D. L.-u – samo se kotrljati samo na zaravanu samo ustati samo na čekrku samo na crno obojenom škripajućem naslonjaču – samo ustati samo grliti samo bar jednom zagrliti. Samo ruku u tvoju ruku staviti, Samo uhvatiti, samo grliti, Samo bar tri koraka napraviti. – Budin smešak. Smiraj. – Samo bar jednom… – Smiraj. Preko prozora svetlost, šuma, srne pozdravljaju. A tamo gore čaj kuvaju. Vruć napitak, u plavoj šolji, sa zlatnim šećerom. Oblaci na glavi borika bogu dane kradu. – Leto je; pločnik kuca, u organizmima krv kola. Oblaci jedni na drugima bogu dane kradu i pčele se ljube, bludniče. – U kožu vlastitu slova urezujem, D. L., crvenom bojom, hic, nunc, Semper… do umora. – Bar da si s ove strane prozora. Bar neko ko je živo stvorenje. Ko će još danas banuti. Jedan jedini par kirgiskih očiju. Jedan put u Oradnu, Japan, Indiju, Ili makar jedna šetnja u parku. Jedan poljubac. Jednom. Sad. Tu. Dragi moj, trudiš li se? – Messenger-prozori. Jedna kamera u levom donjem uglu ekrana. I ja sam koji put tamo. – Prozori su već zarđani. I vani svetlost pobesnelo se smeje. Jedan poljubac treba, samo jednom. Ako zakasniš, znaš, umreću do tada. – Messenger-prozori. Tu, sada. Žuri mi se da bi tramvaj uhvatila, čekaj me, čekaj, čekaj. čekaj čekaj čekaj čekaj čekaj strpljivo čekaj. hic, nunc. Et semper. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1031/jancso-noemi-1988-2010-versei