Lejla Kašić Disfunkcionalna porodica – Diszfunkcionális család

 

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. – 

Disfunkcionalna porodica   I najobičniji ručak u mojoj porodici svodio se na scene i neuroze koje se kao prezime, bolesti srca ili dijabetes prenose generacijski zbog kojih i sada poslije svih diploma, kurseva, seminara, rada na sebi ne umijem da odreagujem na nježnost ne znam kako da se ponašam kada mi kažu da sam dovoljna, vrijedna, pametna već kao zub sa mrtvim živcem ne osjećam ništa ne istope me tople riječi po automatizmu se smješkam i zahvaljujem samo da nečim ne izazovem ljutnju samo da udovoljim i čujem kako sam dobra djevojčica trgnem se tek na viku jer zvuči blisko i prevarim se da mi je mjesto tu gdje obitavaju bijes prekor ponižavanje agresija zato što me podsjeća na mjesto na kom sam sjedjela za vrijeme najobičnijeg porodičnog ručka tokom kog sam bila sita svega a gladna mira topline odobravnja podrške prihvatanja tokom kog sam bila dovoljno velika da shvatim šta se dešava ipak, previše mala da se odbranim da nas odbranim između oštrog, kratkog zvuka pucanja kaiša i razbijanja tanjira čula sam i posljednji izdah vjere da će najobičniji porodični ručak ikada imati ukus spokoja idile i doma.

Diszfunkcionális család   Családunkban a mindennapi ebéd is veszkedésekbe, idegességbe torkollott melyek mint a vezetéknév, a szíveleégtelenség, a diabetes nemzedékről nemzedékre szállnak, ezek után most, minden diploma, tanfolyam, felkészítés, önmagam képzése után sem vagyok képes a gyengédséget elfogadni, nem tudom, hogyan viselkedjek, mikor dícsérő szavakkal illetnek, halott ideggel rendelkező fogként, semmit sem érzek, a meleg szavak nem melegítenek, önműködőként mosolygok, hálálkodok, nehogy valakit felbosszantsak, az elvárásoknak akarok eleget tenni és hallom, milyen jó kislány vagyok, csak a kiabálásra rezzenek, mert ismerősként hat és csalódok, hát itt a helyem, ahol a düh, a feddés, a megszégyenítés, az agresszió honol, mert arra a helyre emlékeztet, ahol a mindennapi családi ebéd idején ültem, amikor mindenből elegem volt, nyugalomra, közvetlenségre, jóváhagyásra, támaszra, elfogásra vágytam, mikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy felfogjam, mi történik körülöttem, mégis túl gyenge ahhoz, hogy védjem magam, hogy bennünket megvédjem, a szíj éles, rövid csattanása és a tányértörés okozta zaj között hallottam a hit utolsó elhaló sóhaját, immár a mindennapi családi ebéd sosem lesz pásztori nyugalom, otthon ízű.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.insp.rs/2021/02/lejla-kasic-disfunkcionalna-porodica.html

Lejla Kašić Nema te – Nem vagy

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

Nema te

"Koliko te samo svakodnevnih radosti nema
i sitnih pobjeda koje sam željela podijeliti 
sa tobom,
krupnih poraza,
raskida,
novih ljubavi?

Preko hiljadu kafa te nema:
jutarnjih,
podnevnih
večernjih, 
onih litarskih uoči ispita.

Na koliko samo svirki
sam sa tobom željela izgubiti glas,
a tebe nema 
toliko dugo da se plašim smrti.
Da se plašim da nema povratka.
Da se plašim da postoji nikada.

Kao nikada više ti i ja
i ove ulice
i prečice
i glupiranja
i razgovori
i lutanja
i pronalaženja
i Mika Antić
i onaj što je pao na sleđenim poljima Flandrije
i lomljenja zamišljenih čaša od kristala u bomeskom zanosu
i dva-tri naučena akorda na gitari
i crvenih kaputa i smrznutih nosića
i Kotora koji te na nešto sjećao
promrzlih ruku
razbježalih pjegica
smrada cigareta
laži i tvog ,,neću više"
i pametovanja
jer sjećaš se bile smo filosofkinje
u očima nam sva pamet svijeta
od pamtivijeka
a još nismo ni progledale.

Koliko te dugo već nema?
Koliko pijanstava
i želja da nazdravim sa tobom
koliko kokica
pojedenih bez škripe tvoje vilice?

Koliko je prošlo autobusa,
vozova
brodova otplovilo
aviona se vinulo
od kad te nema?
Koliko je prošlo
,,Sve je okej, dobro sam"
u muku vrištanja
,,Nije mi dobro, boli me. Pomozite."

Tri Nove godine su prošle
a da se stara nije pomakla.
Uskoro će i četvrta.
A tebe nema.
A tebe tražim u svemu.

Koliko je prošlo nadanja
da ćeš se odnekud pojaviti
i samo jedan jedini strah
da se nećeš vratiti
Koji nije prošao.
Koliko te... dosta.
Predugo te.''

Izvor: autor

Nem vagy

„ Mennyi mindennapi öröm, apró győzelem

komoly veszteség, szakítás,

új szerelem

marad el, amit

veled akartam

megosztani?

Kávék ezreiről maradsz le:

a reggeliekről

délutániakról,

esteliekről,

a vizsgák előtti bőségesekről.

Hány mulatáskor

akartam hangom veled veszíteni,

ám oly régóta

nem vagy, most a haláltól félek.

Félek, nincs visszaút.

Félek, a soha az úr.

Soha többé te és én

és ezek az utcák

és a keresztút

és a bolondozások

beszélgetések

csatangolások

felismerések

és Mika Antić

és az aki Flandria fagyos mezején esett el

és a bohém lelkesedésben a képzelt kristálypohárzúzás

és a gitáron néhány megtanult akkord

és a piros kabátok és megfagyott nózik

és a téged valamire emlékeztető Kotor

gémberedett kézre

szétszéledt szeplőkre

cigarettabűzre

hazugságra és a te ,,többé nem teszem"-re

és okoskodásaidra

mert, emlékszel, bölcsek voltunk,

ősidőktől fogva

tudósok,

pedig még csak nem is eszméltünk.

Mióta nem vagy?

Hány felöntés a garatra

és veled való koccintás,

hány csomag pattogatott kukorica

állkapcsod reccsenése nélkül?

Hány autóbusz, vonat

ment el,

hajó úszott el,

repülőgép röppent a magasba,

amióta nem vagy?

Mennyi

„Minden rendben, jól vagyok” múlt el

a néma sikolyban

„Nem vagyok jól, fáj. Segítsetek.”

Három Újév múlt,

de az óév nem moccant.

Hamarosan a negyedik is.

És te nem vagy.

És mindenben téged kereslek.

Mennyit reménykedtem

valahonnan csak előbukkansz,

de csak a félelem

nem jössz vissza

Az nem múlt.

Te mennyi ideje... elég.

Túl soká.”

Fordította: Fehér Illés

Lejla Kašić Učmalost – Közöny

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

Učmalost Skini sve te ukosnice. O rukav otri te crvene usne. Oslobodi plavetnilo očiju, makni garavi tuš.  Svuci tu crnu haljinu pripijenu uz oblo tijelo.  Izuj te potpetice. Ugasi svjetlo. Preskoči nered u sobi i baci se na krevet. Dišeš li? Postojiš li dok iz tebe curi život?  Ispljuni više te prežvakane strahove, želje, kajanja, htjenja, grijehove. Povrati više sve što te izjeda, reže: i njega, i njih, i smrt, i tugu i ono nešto sreće. Zašto ti pumpa taj mišić što od pamtivijeka nosi                                                                   crninu? U golotinji vlastite duše shvati da sama si. Krhka kao tišina koja će se razbiti izustiš li misao. Komadići će se zariti u tvoje meso. Krvarićeš kao izmrcvarena zvijer. Vučice, nećeš vidjeti svoj mjesec. Zavijaćeš praznini. Zato ćuti. Nek’ muk okameni tvoje usne. Nek’ zanijeme tvoje oči. Nek’ otupe tvoje čeljusti. Pusti da te boli jedan život, jedna sreća. Da ti lomi koščice, da ti čupa kosu, da ti ježi kožu jedna prolaznost. Dopusti, dopusti da spoznaš šta znači voljeti. Da spoznaš šta znači izgubiti. Da spoznaš šta znači, tako prosto - živjeti. Valjaj se u svom sramu grešnice, čistunice, vodi ljubav sa svojom samoćom. Miluj svoje čežnje. Pleši sa svojim nemanima. Opet će doći jutro. Opet sve ispočetka: ukosnice, ruž, tuš, haljina, potpetice. Spotakni se više o samu sebe i prekini, prekini taj prokleti krug.

Közöny Szabadulj a hajtűktől. Vörös ajkad ruhád ujjába töröld. Oldozd fel szemed kékjét, távolítsd el róla a tust.  Vesd le a testedhez tapadt fekete ruhát.  Lépj ki tűsarkú cipődből. Oltsd el a lámpát. Átugorva a felfordulást, vesd magad az ágyra. Lélegzel? Létezel, míg illan belőled az élet?  Köpd ki az agyonrágott félelmet, kívánságot, bűnbánatot, igényeket, mulasztásokat. Hányd ki mindazt, ami emészt: őt is, őket is, a halált is, a keserűséget is és azt a csöpp jókedvet is. Miért visel örökös gyászruhát a lüktető izom? Pőre lelkeddel vedd tudomásul, egyedül vagy. Gondolatod ha kitárod, mint a csend, összetörsz. Húsodba vájnak a szilánkok. Agyonkínzott állatként vérzel. Nőstényfarkas, holdadat nem láthatod. Űrbe vonyítasz. Ezért hallgass. Ajkadat síri csend formálja. Szemed legyen néma. Állkapcsod tompuljon. Ne bándd, ha sajog az élet, az öröm. Egyetlen múló pillanat törje csontodat, tépje hajadat, szakítsa bőrödet. Ismerd meg, ismerd meg, mit jelent szeretni. Ismerd meg, mit jelent veszíteni. Ismerd meg, mit jelent, így egyszerűen – élni. Te szerencsétlen, saját szégyenedben fetrengj, te makulátlan, magányoddal szeretkezz. Simogasd szenvedélyed. Szörnyeiddel táncolj. Újra jön a reggel. Újra kezdődik minden: hajtűk, rúzs, tusolás, ruha, tűsarkú cipellő. Saját lábadban ess el és semmisítsd meg, semmisítsd meg ezt az átkozott kört. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.rs/2016/11/poezija-opet-lejla-kasic.html

Lejla Kašić Ipak jesi tu – Mégis itt vagy

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

Ipak jesi tu Dolaziš mi. Hladna kao ova noć. Nepomično stojiš. Gledaš me, a gledaš kroz mene. Gledam te, a gledam kroz tebe. Očiju tvojih nema, spojile su se sa tamom. Dodirujem ti ruke. Bijele su. Smežurane kao tvoje lice starice koje nikada neću vidjeti. Ledene su. Ne osjećaš moj dodir. Tu si, a nisi. Nisi, a jesi. Ne govoriš ništa. Gradiš zidove neobjašnjive tišine. A iz tišine vrišti istina. Istina koje me strah. Progovori nešto! Otjeraj sumnju, obuzdaj turobne misli. Okončaj turobne sate, dane, mjesece. Ne dozvoli turobne godine. I dalje ćutiš. Progovori, molim te, progovori! Zašto spuštaš glavu? Kaži mi ono što želim da čujem. Slaži me. Zagrli me. Zagrli me jako, slomi mi bol. I dalje ne mrdaš. Razderaću crvena usta krikom do neba, a ti me nećeš čuti. Suze će oprati moje lice, a ti me nećeš vidjeti. Pružiću ti ruke, ti ih nećeš uzeti. Mrtva si, zar ne? Ne postojiš, zar ne? Nisam, smrt ne postoji – govori odjek dobro poznatim intonacijama. I dalje imaš smiješan akcenat. Volim te.

Mégis itt vagy Megérkeztél. Éjhidegen. Mozdulatlanul állsz. Nézel, de rajtam keresztülnézel. Nézlek, de rajtad keresztülnézlek. Szemed a sötéttel egyesült. Karodat érintem. Fehér. Aszott akár anyókához hasonló arca, amit sosem fogok látni. Jéghideg. Érintésemet nem érzed. Itt vagy, mégsem létezel. Nem vagy, mégis létezel. Ne szólj. A csend megmagyarázhatatlan falait építed. És a csendből csend üvölt. Az igazság, melytől rettegek. Szólj valamit! Űzd el kételyeimet, fékezd meg komor gondolataimat. Szüntesd meg a komor órákat, napokat, hónapokat. Ne szentesíts komor éveket. Továbbra is hallgatsz. Szólalj meg, kérlek, szólalj meg! Mért hajtod le a fejed? Modd azt, amit hallani szeretnék. Hazudj. Ölelj meg. Erősen ölelj meg, törd el bánatomat. Továbbra sem mozdulsz. Vörös számat égbe szálló sikollyal szétszaggatom, de te  nem hallasz. Arcomat könny mossa, de te nem látod. Karomat feléd nyújtom, ne fogod meg. Halott vagy, igaz? Nem létezel, igaz? Nem, halál nem létezik – szól a visszhang jólismert hangján. És továbbra is furcsa a kiejtésed. Szeretlek. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://okf-cetinje.org/lejla-kasic-gnijev-bogovima/

Lejla Kašić Crvenoj – Vörösnek

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

Crvenoj

Moja Crvena,

otkloni vječnost ćutanja 

sa svojih usana. 

Sabij me u kut samoće 

i šapni mi,

došapni mi nešto lijepo, 

nešto lijepo kao: 

prvi poljubac,

 prvo pijanstvo,

 prva laž, 

prvo kajanje, 

prvi inat, 

prvo izvini, 

prvo volim te,

prvo jebiga.

Moja Crvena,
pokaži mi nešto lijepo,
nešto lijepo kao:
Kremlj o kom si maštala,
kao Karver gdje su proljeća najljepša, bila.
Kao Njegošev park gdje je ljeto najbezbrižnije, bilo.
Kao crveni mermer raskoši i sjaja džamije Alhambre,
svetosti i svjetlosti po kojoj nosiš to crveno ime.
Pokaži mi gdje Dunav ljubi nebo, pokaži mi gdje postaješ beskraj.

Moja Crvena,
pobiću bogove, uvjerenja, mitove.
Pobjediću smrt,
izgubiću život,
dobiću tebe,
samo tada imaću sve.

Moja Crvena,
obmotaj dodir kožom,
ispuni  ga krvlju,
stopi ga sa mnom
da ga osjetim,
da već jednom oživim,
jer mrtva sam odavno:
oči bez pogleda,
usta bez riječi,
ruke bez dodira,
 tijelo bez strasti,
 ljubav bez slasti.

Moja Crvena,
željom te dozivam,
bolom te volim,
ljubavlju oživljavam.

Moja Crvena,
sve je laž,
crvljiva laž kao tvoje tijelo
koje me vara,
jer vidim te,
noge ti ne dotiču zemlju,
a pod zemljom su.

Moja Crvena, sve je laž.
Ti se nikad nećeš vratiti?

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.rs/2016/11/poezija-opet-lejla-kasic.html

Vörösnek

Vöröském

távolítsd el ajkadról

az örökös hallgatást.

Szoríts a magány sarkába

és súgj valamit,

súgj valami szépet,

valami ehhez hasonló szépet:

első csók,

 első bódulat,

 első lódítás,

első bűnbánat,

első dac,

első bocsánat,

első szeretlek,

első csezd meg.

Vöröském,

mutass valami szépet,

valami ehhez hasonló szépet:

Kreml, amiről álmodtál,

vagy Karver, ahol legeszebb a tavasz, volt.

Vagy Njegoš parkja, ahol gondtalan a nyár, volt.

Vagy az alhambrai mecset pompás, fényes vörös márványa,

fény és fény amiért ezt a vörös nevet viseled.

Mutasd meg, a Duna hol csókolja az eget, mutasd meg, hol a végtelen.

Vöröském,

elpusztítom az isteneket, meggyőződéseket, mítoszokat.

Legyőzöm a halált,

veszítem az életet,

hogy megszerezzelek,

csak akkor lesz mindenem.

Vöröském,

bőrrel vond be az érintést,

vérrel telítsd,

olvassz bele,

hogy érezzek,

hogy végre feléledjek,

mert ősidők óta halott vagyok:

tekintet nélküli szemek,

szótlan ajakak,

érintésre képtelen karok,

 sivár test,

 kietlen szerelem.

Vöröském,

kérve kérlek,

senyvedve szeretlek,

szerelemmel élesztelek.

Vöröském,

hazugság minden,

szemenszedett hazugság akár a tested

a csalárd,

mert látlak,

de lábad földet nem érint,

föld fedi.

Vöröském, hazugság minden.

Te sosem térsz vissza?

Fordította: Fehér Illés

Lejla Kašić Početak i kraj – Kezdet és vég

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

Početak i kraj Kažeš, tišina nam je dovoljna. Na ispucalim usnama nježan ples neizgovorenih riječi koje se prepliću, upliću, rađaju jedna iz druge, ne staju nestaju, ćute da nas ne izdaju. Kažeš, pogled nam je dovoljan. Pogled koji topi kockice leda u nama i pretvara ih u jednu vodu. Pogled kojim prodireš u mene, kojim te doznajem. Pogled koji pohotno skida jedan po jedan strah sa mene, dok ne ostanem gola, gola u tvom zagrljaju. Kažeš zagrljaj je dovoljan. Zagrljaj koji skitnicama pruža toplinu doma. Zagrljaj koji kao dodirom svilenog šala prišiva pola tvoje na moju, i pola moje duše na tvoju, da se raspadnu jedna na drugoj, jer tu će ostati i kada neko od nas ode, a otići će. Kad-tad. Kažeš da uvijek odlaziš. Opraštam ti, jer ne ostajem ni ja. A da li ti opraštaš meni? Opraštaš li što neću ponizno gledati u tvoja leđa dok budeš odlazio, već ću istovremeno i ja odlaziti od tebe. Kažeš ne znam te dovoljno. Dovoljno za šta? Za prepozvanje te znam previše. A da li je nekad previše dovoljno? Okrutnost odlaska neka kaže sve što je tišina prećutala.

Kezdet és vég Állítod: elég nekünk a csend. A kicserepesedett ajkakon a  ki nem mondott szavak gyengéd tánca, összegabajodottak, egymás után születtek, le nem állnak, eltűnnek, hallgatnak, el nem árulnak. Állítod, elég a tekintetünk. A bennünk jégkockákat olvasztó és azokat egységes vízzé változtató. A belém hatoló tekintet, amely után felismerlek. A félelmet rólam darabonként leválasztó tekintet és maradok meztelen, ölelésedben meztelen. Állítod, elég az ölelés. A csavargóknak meleg otthont nyújtó ölelés. Az ölelés, mely selyemsálérintéssel lelked felét az enyémre és lelem felét a tiédre varrja, hogy egymáson szétessenek, hisz itt marad akkor is, ha egyikünk elmegy, mert elmegy. Előbb-utóbb. Állítod: mindig elmégy. Megbocsátom, mert én sem maradok. De te, nekem, megbocsátasz-e? Megbocsátasz-e azért, mert míg távolodsz, hátadat nem megalázottan nézem, hanem egyidőben én is elhagylak. Állítod, nem ismerlek eléggé. Eléggé, mi végre? Túlzottan is, hogy felismerjelek. És néha a túlzottan elég-e? Mondja el a távozás durvasága mindazt amit a csend elhallgatott. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.rs/2016/09/poezija-i-proza-lejla-kasic.html

Lejla Kašić Grob – Sír

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

 Grob

I samo znaj da me tona zemlje, korova i kamenja
što je nasuto preko tvog tijela neće zavarati.
Može zavarati druge.
One koji te nisu znali.
One koji su na osnovu tvog imena širili priče bez smisla,
Ali mene, koja sam ti najkrpunije laži vjerovala
neće zavarati tvoja najkrupnija istina.
Taj nasip zemlje, korova i kamenja
ne može zaglušiti tvoj smijeh.
Taj nasip zemlje, korova i kamenja,
ne može utišati tvoj glas.
Reklo bi se da spokojno spavaš tu
ispod nasipa zemlje, korova i kamenja,
ali prebučni su tvoji nemiri za tu tišinu,
premračan je tvoj sjaj za tu tamu.
Krv tvoja nije ispod tog nasipa jada.
Krv tvoja razlivena je nebom.
Bojiš nebo u našu omiljenu boju.
Srce tvoje ne tuče ispod tog naspia čemera.
Njegovi otkucaji čuju se iz mog srca.
Oči tvoje nisu sklopljene ispod tog nasipa tuge,
one su skrivene ispod mojih trepavica.
Da si mrtva, reći će samo oni gluvi da dodir.
Da si mrtva, reći će oni nijemi pred slobodom.
Da si mrtva, reći će drugi.
Samo ćutim na njihove riječi
i samo ćuti, neću im vjerovati.

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.rs/2016/09/poezija-i-proza-lejla-kasic.html

Sír

És vedd tudomásul a testedre szórt föld, kóró és

kövek sokasága engem nem téveszt meg.

Másokat megtéveszthet.

Azokat, akik nem ismertek.

Azokat, akik neved alapján zagyvaságokat terjesztettek,

De engem, aki szemenszedett hazugságaidban hittem,

legkeményebb igazságod nem téveszt meg.

Az a földből, kóróból és kövekből álló töltés

kacagásod nem képes elnyomni.

Az a földből, kóróból és kövekből álló töltés

hangodat nem képes csitítani.

Itt mintha nyugodtan aludnál,

a földből, kóróból és kövekből álló töltés alatt,

de félelmeid ehhez a csendhez túl hangosak,

ehhez a sötéthez képest tündöklésed túl sötét.

Véred nem itt a keserűség töltése alatt van.

Véred az égen szóródott szét.

Az eget kedvenc színünkkel fested.

Szíved nem itt az üröm töltése alatt dobog.

Dobogásod szívemből hallatszik.

Szemed nem itt a bánat töltése alatt csukott,

szempillám alatt rejtőzködik.

Hogy halott vagy, csak az érintésre fásultak mondják.

Hogy halott vagy, a szabadságot nem ismerők mondják.

Hogy halott vagy, mások mondják.

Szavaikat hallva csak hallgatok

és csak hallgass, nekik nem fogok hinni.

Fordította: Fehér Illés



Lejla Kašić Jutro – Reggel

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

Jutro

Mislila sam da ako nas rastavi smrt boljelo bi,
ali bih navikla na tu bol.
Tražila bih te u paralelnim svijetovima i u meni samoj.
Tražila bih te u suncu, kiši, vjetru.
I pronašla bih te.
U smiraju dana čula bih te kako dišeš...
...negdje.
Mislila sam da ako nas rastavi život,
iza svih tih granica i ratova u nama i oko nas, izgubila bih tvoje lice.
Stopilo bi se sa morem sivih, bezimenih likova koje svakodnevno srećem.
Ne bih osjećala tvoj dah, ugušili bi ga vjetrovi.
Lutala bih za izgubljenom tobom i nikada te ne bih pronašla.
Birala sam smrt.
Zapravo, nisam imala izbor.
Fatamorgana slobodne volje.
On je imao mene.
Kap nade činila se bunarom.
Ja prežednjela.
Ali šta ako osvane jutro koje neće objaviti fajront i rastjetati pijane monologe
izvedene na hladnom parketu napuštene sobe jedne pomahnitale osobe
koja ljubi junake svog ludila,
jutro u kom neću moći prepoznati tvoj glas,
u kom neću moći zatvorenih očiju stvoriti tvoje lice međ’ 8 milijardi drugih,
u kom neću moći rukama u praznini napipati tvoj struk,
u kom neće svaka zvijezda biti pjega na tvom nosu,
u kom neću kuvati običnu za mene i slatku kafu za tebe,
bez tebe,
u kom neću biti kivna
i bogovima
i narodu
i sebi
i tebi.
Ali šta ako osvane jutro u kom neće biti ničeg da me sjeti da si tu.
Nikakvih tragova.
Nikakvih znakova.
Nikakvih nadanja.
Nikakvih sjećanja.
Jutro u kom će ništa postati nešto i požderati me.
Nezasito mljackati tokom žvakanja mog mesa,
bez kapi krvi, nju su isplakale oči.
Jutro u kom će ništa halapljivo oglođati moje kosti.
Njihov smrad neka kaže koliko vrijedi život.
Ako osvane takvo jutro, da li će roditi slobodu ili smrt?
Bude li sloboda, želim da se pitam, želim promjenu izbora.
Bude li smrt, smijaću se, na sav glas,
sa tobom.

Biram...

Izvor: https://inspmagazine.blogspot.rs/2016/12/lejla-kasic-jutro.html

Reggel

Azt gondoltam fájna, ha a halál elválasztana bennünket,

de megszoknám azt a fájdalmat.

Párhuzamos világokban és önmagamban keresnélek.

A napsütésben, esőben, szélben keresnélek.

És megtalálnálak.

Napnyugtakor hallanám lélegzésed...

...valahol.

Gondoltam, ha az élet elválaszt bennünket,

túl a bennünk, köröttünk dúló háborúkban, határokon, elveszíthetném arcodat.

Beolvadna a naponta látott, szürke, névtelen arcok tengerébe.

Nem érezném leheletedet, elnyomnák a szelek.

Elveszített lényed után bolyonganék és soha meg nem találnálak.

A halált választottam.

Tulajdonképpen nem volt választásom.

A szabad akarat illúziója.

Voltam övé.

A csepp remény kútnak tűnt.

Szomjaztam.

És mi van akkor, ha jön egy reggel s nem véget jelent és eloszlatja az elhagyatott szoba hideg parkettáján előadott eszelős egyén részeg beszédét, 
aki imádja őrületének hősét,

reggel, amikor saját hangomat nem tudom felismerni,

amikor behunyt szemmel sem tudom arcodat a 8 milliárd közül elém varázsolni,

amikor nem tudom kezemmel derekadat megérinteni,

amikor minden csillag nem válik szeplőfolttá orrodon,

amikor nem főzök magamnak egyszerű, neked meg édes kávét,

nélküled,

amikor nem leszek dühös

az istenekre

népre

rád

rám.

És mi lesz akkor, ha jön egy reggel, amikor semmi sem emlékeztet rád.

Semmiféle nyom.

Semmiféle jel.

Semmiféle remény.

Semmiféle emlék.

Reggel, amikor majd a semmi valamivé válik és engem felfal.

Végnélkül csámcsog húsom fogyasztása közben,

vércsepp nélkül vérem elsiratott.

Reggel, amikor majd a semmi csontjaimat lerágja.

Bűz árulja el, az élet mennyit ér.

Ha megvirrad az a reggel, vajon szabadságot vagy halált oszt?

Ha szabadságot, szeretném ha megkérdeznének, választanék.

Ha halált hoz, hangosan kacagok,

veled.

Választok...

Fordította: Fehér Illés