Bratislav M. Milanović Priznanje – Vallomás

Bratislav M. Milanović Aleksinac 1950. –  

Priznanje   Gradovi, gradovi u daljini, mada vas nisam upoznao vaše lampe na mojoj koži gore i ja ih priznajem.   Priznajem da me nema: da neko drugi, mojim korakom odmerava prostor do tople večnosti. Priznajem da sve je laž u rečima o magli, o gušenju, o sečivu zastrašenom ponad moje glave.   Opasnim sam očima gledao utuljene zublje na raskršćima: vrzina kola sa mladim vilama i vilenjacima nad vašim krovovima: u vašim uredima.   Skidali su mesec na papir – veliku rošavu guku – palili nepotrebne životinje, uspostavljali gordu harmoniju između trbuha i mirne budućnosti.   Divno su mi ispijali limfu: budila se fosforna svetlost u njihovim telima, na moju radost, na veliku moju radost.   Gledajte ih: pravedni vaši svici razjedaju vazduh, love moje rečenice: oči moje nad jasnim trgovima. Zahtevaju reč neopozivu o svemu što se zbilo u mojim snovima.   I, evo, priznajem, da sam ljubio vodu, i zemlju, da sam disao, govorio istinu kao da sam smeo, kao da sam na to imao pravo.

Vallomás   Városok, messzi városok, igaz, nem ismertelek meg benneteket, de lámpásaitok az én bőrömön égnek és ezt beismerem.   Beismerem, nem vagyok: lépteimmel a teret a meleg öröklétig valaki más méri. Beismerem, hazug minden szó, ami a ködről, a fuldoklásról, a fejem feletti ijesztő késről szól.   Vészjósló szemmel néztem a kereszteződések tompa lámpásait: a fiatal tündérek és szirének nyűzsgését, teőitek felett: hivatalaitokban.   Papírra tették a holdat – a hatalmas rücskös daganatot – feleslegesen állatokat gyújtottak fel, a bendő és a nyugodt jövő között büszke összhangot teremtettek.   Belőlem a nyirkot szívták gyönyörrel: testükben, örömömre, kifejezett örömömre, foszforos fény ébredt.   Nézzétek: igazságos szentjánosbogaraitok kikezdik a levegőt, mondataimat vadásszák: szemem a tiszta vidék felett. Visszavonatatlan szót követelnek mindenről, ami álmomban történt.   Íme, beismerem, csókoltam a vizet és a földet, lélegeztem, igazat szóltam, mintha bátor lennék, mintha arra jogom lett volna.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.kul-tim.net/14/07/2009/poezija/bratislav-milanovic-vrata-u-polju/

Bratislav M. Milanović Mirno, sasvim mirno – Csendben, csak csendben

 

Bratislav M. Milanović Aleksinac 1950. – 

Mirno, sasvim mirno   Mirno je u našoj kući: nema se šta ni jesti, ni piti, niti se može usnuti na strunulom jastuku.   U sve je posude zalegla prašina, u svim je ostavama paučina, limeni su rogovi na zidovima, o njima plesniva naša nada, stari mitovi, upokojen svet.   Govorimo – ništa se ne čuje. Snivamo Vedru Zemlju, čučeći na pragu naduti, olinjali, iskeženi. Već su nas davno i batinom i posnom koskom, već su nas smutljivci zaboravili.   Mirno je u našoj kući: na ognjištu plamti kora od leda, u ogledalima razbijena lica, oči posivele od istorije i od budućnosti.   Već sto godina se zvono nije oglasilo, već sto godina ne zvrje telefoni, ni rode na krov ne sleću, ni mačke se ne pare u podrumima.   Mirno je u našoj kući: niti je voda plavi, nit je udara grom.

Csendben, csak csendben   Házunkban a csend az úr: enni, inni nincs mit, a párna agyon-gyűrött, nyugovót nem nyújt.   Por lepte edények, pókhálókkal tele kamrák, a falakon bádog agancsok, minden, amiben hittünk, mítoszaink, az eltűnt világ, azokon poshad.   Beszélünk – semmi sem hallatszik. A küszöbön felfuvalkodottan, gőgösen, gangosan guggolva Vidám Hazáról álmodunk. Ütlegekkel, lerágott csontokkal együtt, bennünket már a cselszövők is elfeledtek.   Házunkban a csend az úr: a tűzhelyen jégpáncél lángol, a tükrökben összetört arcok, történelem- és jövő-szítta szürke szemek.   Jelt a harang már száz éve nem adott, a telefon már száz éve nem csörrent, a tetőre gólyák nem szállnak, a pincékben macskák nem párzanak.   Házunkban a csend az úr: víz sem árasztja, villám sem csapja.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.kul-tim.net/14/07/2009/poezija/bratislav-milanovic-vrata-u-polju/

Bratislav M. Milanović Vrata u polju – Ajtók a mezőn

Bratislav M. Milanović Aleksinac 1950. –

Vrata u polju ( XI pevanje)                               Verici Pred ovim smo vratima dragano zajedno kao pred ikonom a za nama po neka suza tvoja teška od soli na mome srcu što opominje noću da  možda dolazi čas i moja na tvome što preskače učinjene uvrede i otkucava samo nadu iz prošlosti prenetu u sadašnjost dok vreme navire do presudnog ruba za nama svetle padine potrošenog leta postelja otežala od mladosti i sluzi od predela nikad ispitanih sasvim pred ovim smo vratima sada prozirni kao dugo nošena tkanina kroz koju se naziru drhtaji željnih tela u bivšim sobama prskanje zvezda u tankoj kori mozga dok zvonio je tren sjedinjenja sa lavom proključalom od bestidnosti sa Mlečnim putem sa jasnom vodom sa zemljom i travom pred ovim smo sada vratima čisti kad spadnu krljušti stečene u trvenjima sa svime što je bio san u virovima za koje su malo tri svete reke što su nas oblivale dok smo bivali telo i telo krv i krv svetlost i svetlost u jednom telu pred ovim vratima na koja se samo izlazi čisti smo kao što smo bili i pred onima na koja se ulazi samo da se obavi taj čin.

Ajtók a mezőn (IX. ének)                               Verának Ez előtt az ajtó előtt vagyunk, kedvesem, együtt mintegy ikon előtt mögöttünk meg szívemen néhány sós-nehéz könnycsepped éjjel figyelmeztetnek talán eljött az a pillanat mikor az általam kimondott sértések leperegnek rólad és csak a múltból a jelenbe mentett reményt jelzik míg az idő a sorsdöntő szakadékhoz közelít mögöttünk az elfogyasztott nyarak fényes lejtői az igazán sosem átkutatott tájakkal ifjúsággal és nedvekkel terhelt heverő ez előtt az ajtó előtt most áttetszőek vagyunk akár a nyűtt kelme melyen keresztül a volt szobákban a vágyakozó test rezdüléseit sejteni lehetett a vékony agykéregben a csillagok robbanását míg hallatszott ahogy a pillanat a szemérmetlenségtől felforrt lávával a Tejúttal a kristálytiszta vízzel földdel és fűvel egyesül ez előtt az ajtó előtt most tiszták vagyunk ahogy az álom és valóság összetűzéseiben keletkezett pikkelyek a bennünket elárasztó három szent folyónál is nagyobb örvényekben lehullanak amikor még mint test és test vér és vér fény és fény egy testben voltunk ez előtt a kifelé nyíló ajtó előtt   tiszták vagyunk ahogy voltunk is a befelé nyíló ajtó előtt csak tegyük amit tenni kell. Fordította: Fehér Illés

Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.