Pethes Mária Negyvenhat sor - Péli Tamásért – Četrdesetšest redova – za Tamaša Pelija

Pethes Mária – Péli Tamás festménye

Péli Tamás: Penelope

Negyvenhat sor - Péli Tamásért Versekben magasztallak, ajkadra, hajadra, szemedre büszke jelzőket találok. Kérkedem: emléked sosem múlik el. Pedig csak áltatás mindez. A szó marad fenn, amit füled nem hallhat már. Te ajtórésen besurranó árnyék! Hova lesz hajad szabad repdesése, szemed borostyán izzása, csókod íze? Mi értelme csökönyösen lépted iramához igazítani a verssorokat? Elhalt hangod távoli bizonyság: csak álmaim zúgása vagy. Hasztalan dolog hirdetni igézeted. Inkább arról beszélek, hogy a hullott levelek színében most is szemed és melledre ömlő véred színét látom. S amíg nyárra ősz jön, halhatatlanná tesznek a színek. Átlépted a határt, ahol felbukkan a fény és felszólítja az árnyékot, jöjjön ki nyughelyéből. Délelőtt átdőlsz az ablak fénykáprázatán, felbontod a tüdőmbe jutó levegő színképét: szivárványatom belélegezlek. Kóborló holdam, világtalan csillagraj képében követlek. Ott vagy, a Tóparton, ahol a szél megdönti az olajfákat; hajolnak, de nem törnek. Látlak egy furcsa felhőjelenségben és Te is látsz, ahogy mindezt nézem. Délután lemállik a fénymáz az ablakkeretről, alámerülsz bennem mint vízbe veszett nyaklánc, máskor láthatatlan dátum ülsz a fényképeken. Hallak egy balesetnél összecsődültek sajnálkozó beszédében, hervadt levelek zizegésében, a szél táncos füttyében és Te is hallasz, ahogy kimondom: ez már a huszadik ősz nélküled. Átlépted a határt, ahol az árnyékból láthatatlan fény lesz, amit csak a kiválasztottak érzékelnek. De szó és jel híján is fölismerlek a lépted nyomába veszett útról, porba veszett lépted nyomáról, a szélbe veszett porról, amit az út elnyel mögöttem. Hívlak Téged a macska óráján, amikor a fotelben összegömbölyödik az este és füleli a hársfák mágikus muzsikáját, ha szív alakú leveleiket kondítja a szél. Előszólítalak a kutya óráján, amikor a hajnal sírodat szaglássza és tar ágakon citerázik a szél: Kelj fel és állj ki negyvenhat évedért!

Četrdesetšest redova – za Tamaša Pelija U pesmama te celivam, usne, kosu, oči oholim atributima hvalim. Razmećem se: tvoja uspomena je neprolazna. A obmana je to samo. Ostaju reči, koje ti uho više ne može čuti. Ti preko otškrinuta vrata ušuljajući senko! Gde li ti izostaje slobodno lepršanje kose, žar ćilibara u očima, okus poljupca? Kakvog smisla ima stihove tvrdoglavo sa brzinom tvojih koraka uskladiti? Daleka stvarnost je tvoj utihnut glas: tek si šum mojih snova. Uzaludno je tvoj čar oglašavati. Rađe o tome pričam da u boji otpalog lišća i sad boju tvog oka i krvi šta ti na grudi teče vidim. I dok nakon leta jesen stiže, besmrtnim te čini titraj boja. Prešao si granicu gde svetlost izbija i proziva senku, neka iz skrovišta izađe. Prepodne prekoračiš svetlosnu opsenu prozora, rastvaraš spektar vazduha šta u moja pluća stiže: atom duge udišem. U vidu lutajućeg meseca, oslepljenog roja zvezda te pratim. Tamo si, na obali Jezera, gde vetar maslinu savija; savijaju se ali se ne lome. U čudnoj pojavi oblaka te vidim, a i Ti vidiš, kako sve to promatram. Popodne raspada gleđa svetlosti sa prozora, u meni poput u vodu palog lanaca potoneš, drugi put pak na slikama nevidljiv datum si. Čujem te u govoru ožalošćenih koji su povodom nesreće okupili, u šumu uvenulih lata, u vedrom zvižduku vetra i Ti me čuješ kako izgovaram: bez tebe to je već dvadeseta jesen. Prešao si granicu gde iz senke nevidljiva svetlost postaje, koju samo izabrani osete. Ali i bez reči i znakova te prepoznajem po cesti koja se iza tvojih koraka gubi, tvojih u prašini izgubljenih tragova stopala, u vetru izgubljenoj prašini, koju iza mene cesta proguta. Zovem Te za vreme mačke, kad u fotelji veče se sklupčava i čarnu muziku lipe osluškuje kad vetar njegove listove oblika srca zatitra. Pozivam te za vreme kuje kad tvoj grob svanuće njuška i vetar na golim granama svira. Ustani i istupi u odbranu svojih četrdesetšest godina. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.alkoto-haz.hu/negyvenhat-verssor-peli-tamasert/

Péli Tamás alkotása



Pethes Mária Pantomimek – Pantomime

Pethes Mária

Pantomimek Juhász Ferencnek Ki érti a rózsák pantomimjátékát, kinek gyónják meg, hogy tévedtek az öröklétet illetően? Ki oldozza fel visszavonhatatlanul a szerelmi vereségbe belepusztult szitakötőket? Ki meri odatartani a vég elé testét, mint a kezdet transzparensét? Ki ismeri fel a szélszirének énekében Eurydiké hangját, és kinek a szemhéja alá örvénylik a fénnyel festett freskó a szerelem illúziójáról? S ha jön egy a játékszabályokat nem ismerő hajó, ki illeszti össze a Tó tükrén összetört panoráma puzzle-darabkáit? Ki nyugtatja meg a lázongó kiskerteket, hogy a nappalok rövidülése csak átmeneti lesz? Ne aggódj, majd akkor halunk meg, ha vár ránk valaki a szél kardjával felparcellázott égben, hogy letörölje rémült ajkunkról a kérdéseket.

Pantomime Ferencu Juhasu Ko shvata pantomimu ruža, kome će priznati da su se što se tiče večnosti prevarili? Ko će nepovratno u porazu ljubavi propale viline konjiće osloboditi? Ko sme ispred propasti svoje telo kao transparentu početka staviti? Ko prepoznaje u pesmi sirena vetra glas Euridike, i poput vira ispod čijih očnih kapaka sa zracima svetla slikana freska o iluziji ljubavi se vrti? I ako jedna lađa koja ne poznaje pravila igre dođe, na površini Jezera slomljene komade puzla ko će sastaviti? Da skraćivanje dana tek je prolazno ko će buntovni vrtovima objasniti? Bez brige, umrećemo tad kad na parcelisanom nebu neko nas sa sabljom vetra čeka da bi sa naših prestrašenih usana pitanja zbrisao. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://mek.oszk.hu/11000/11076/11076.pdf



Pethes Mária A semmi szinkópája – Sinkopa ničega

Pethes Mária – Péli Tamás alkotása

A semmi szinkópája Egy adott pillanatban sorsoddá válik a gondolat. De hirtelen eltűnni látszik. És akkor fájni kezd benned a táj, a póráz nélkül csavargó utcák, a ház, amit oly gyakran kelepcének érzel, a kirúgott ajtó, amin nem tér vissza a berúgott tisztelet, a kertbe kitelepített fenyő kínja (nem vihetett mást magával, csak a mézeskalács illatát). Fájnak az éjszakákkal összemosott nappalok, amiknek organza függönye nem képes elfedni a szeretett arcot. Legjobban a múltidő fáj, hiába tudod, hogy a jelen forrása. Folyton fölbuzog belőle a szerelem zsarnoksága, tekinteted egy sírhely mágneses ereje vonzza. Óránként leszállsz a tudatalatti vizekbe, ár ellen úszol, hagyod, hogy az emlékek piócái szívják a véred. Aztán épségben bukkansz föl az örvényből. Jövőidőhöz jutottál. Micsoda megtiszteltetés! Magad sem érted. Nem reméled, hogy túléled az egymásra utaltság kényszerképzetét. Konokul mész a végső átváltozás felé. Valaki irányít. Tovább! Előre! A földre tapasztod füled. Hallgatózol. A semmi szinkópája dobol. Boldog perceket majszolsz és pillanatokat szórsz belőle egy évődő galambpárnak.

Sinkopa ničega U datom trenutku misao ti sudbina postane. Ali odjedanput kao da nestaje. I tad u tebi počinje da boli pejzaž, bez uzde lutajuće ulice, kuća, koju često kao klopku doživljavaš, izbačena vrata preko kojeg opijena čast, patnja u vrt presađenog bora više se ne vraća (ništa drugo nije mogao poneti, samo miris medenjaka). Bole sa danima stapane noći čije zavese izrađene iz organze nisu sposobne voljeno lice prekriti. Najviše prošlo vreme boli, uzalud si svestan činjenice da je izvor sadašnjosti. Iz nje samovolja ljubavi stalno izvire, tvog pogleda magnetna sila jednog groba mami. Svakog sata u podsvesne vode silaziš, protiv struje plivaš, dozvoljavaš da ti krv pijavice uspomena sišu. Potom iz vira čitav izroniš. Do budućeg vremena si stigla. Kakva čast! Ni sama ne shvataš. Nemoj se nadati da preživećeš fiksnu ideju da ste na jedan drugog upućeni. Tvrdoglavo prema konačnom preobražaju krećeš. Neko te usmerava. Dalje! Napred! Osluškuješ. Sinkopa ničega udara bubnjeve. Sretnom prošlošću se hraniš i iz nje otkinute trenutke paru zaljubljenih golubova bacaš. Prevod: Fehér Illés

 Forrás: http://www.alkoto-haz.hu/a-semmi-szinkopaja/#more-3987



Pethes Mária Add a kezed – Daj mi ruku

Pethes Mária – Péli Tamás rajza

Add a kezed Mielőtt elsodornának a hétköznapok Mindennapos kis háborúinkban egymáson újabb sebeket ejtünk Add a kezed Mielőtt rádöbbensz milyen kiábrándítóan én is csak nő vagyok Add a kezed Mielőtt elillan életünk mint nagyanyám süteményének mindent belengő fahéj illata Add a kezed Mielőtt a simogatás mozdulatát feledné kezünk és csak ökölbe szorított ujjaink merednek nyirkos tenyerünkbe Add a kezed S az éjszakák azok a borzalmas éjszakák mikor partra vetett sima testű delfinként szomjazunk a csókra és riadtan várjuk a feloldozó hajnalt az elmaradt ölelés mozdulatában lelkünk sírva egymásért remeg Add a kezed

Daj mi ruku Pre no što bi nas svakodnevnice odnele U našim uobičajenim malim ratovima nanovo jedan drugog ranjavamo Daj mi ruku Pre no što shvatiš koliko razočarajući i ja sam samo žena Daj mi ruku Pre no što nam život isčezne kao sveobuhvatan miris cimeta na kolaču moje bake Daj mi ruku Pre no što bi naše ruke pokret milovanja zaboravile i u vlažne dlanove samo u šaku stisnuti prsti stršili Daj mi ruku I one noći one strašne noći kad poput na obalu bačenog delfina glatkog tela za poljupcem čeznemo i prestrašeno spasonosnu zoru čekamo u izostanom pokretu zagrljaja naše plačne duše jedna drugu potražuju Daj mi ruku Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző



Pethes Mária A csend íze – Okus tišine

Pethes Mária – Fenyvesi Edit rajza

A csend íze

Lucian Blagáért

Jelenidőben mesélni rólad, az ölelésről, hogy
Isten ne érezze magát olyan árvának bennem.
Elmondani, hogyan fekszel szerelmed ölében
az égről alácsorgó, olvadt fényben, hallgatod
a fülledt messzeségből egy templom harang-
bongását. A szeretett nő árnyékába dőlsz, haja
dédelgetőn körbefonja arcod, csókja mézében
a csend ízét ízleled. Egymást karoljátok a parton
és lelketek így, összeforrva a végtelen ösvényén
marad. De rendületlenül hiszitek, mindig jönnek,
akik vérükben lobogó szenvedéllyel tovább folytatják
a kettészakadt mesét. Most ötvennégy szökevény
május után lelked bennem dalol, és emlékedben
szabadon lélegzik Isten.

Forrás: http://www.alkoto-haz.hu/a-csend-ize-lucian-blagaert/

Okus tišine

Za Lučijana Blagu

U sadašnjem vremenu pričati o tebi, o zagrljaju, da

Bog u meni ne bi se tako usamljenim osećao.

Ispričati, sa neba kapajuće otopljenom sjaju,

u naručju tvoje ljubavi kako miruješ, slušaš

zvonjavu neke crkve iz sparne daljine.

U senku voljene žene se ispružio, njene lokne

lice ti blago obavijaju, u slasti poljupca

okus tišine kušaš. Zagrljeni ste na obali i

tako sjedinjeno vaše duše će na stazi beskraja

ostati. I nepokolebljivo verujete, doćiće novi,

koji će s urođenim žarom prekinutu priču

dalje nastaviti. Sad nakon pedesetčetiri odbegla

maja duša ti u meni peva i Bog u tvojoj uspomeni

slobodno diše.

                             Prevod: Fehér Illés

Pethes Mária Az égbolt kárpitján – Na presvlaci neba



Pethes Mária - Péli Tamás tollrajza

Az égbolt kárpitján ideje felfedezni a hajnal derengésében ébredő hangok hullámverését, megfejteni sirályok sikolyát, a túlpart ívének üzenetét,... a szeretet szárazföldeket benépesítő erejét, kiismerni az óceánok emlőseinek emlékében őrzött térképeket, amin minden sziget szerepel, amikről virágok sodródnak a nyílt vízre. ideje megérezni a látóhatár mögül érkező rozmaring otthonillatát, amit az esti égbe emel a Tó és a belé hulló nap fényszöge, ideje kiszámítani a felhőjelenségek költészetének ritmusát, amik olyan kikötőkről szólnak, ahol eddig azt hittük, lehorgonyozni nincs lehetőség. ideje felszítani a szavak dühét, mert égbekiáltóan pimasz módon játszik újat a régi és régit az új világ, ugyanis eljön az idő, amikor a szabadság nevében fölkeltek nem lelik nyugtukat, nem tűrik tovább a sírkövet, amit rájuk helyezett a tiszteletadás. ideje válaszolni a könnyekre, a kiömlő vérre, a hazugságokra, és felelni kell a béke reményében elhunytak haláláért, mert tetteik csak akkor nyernek értelmet, amikor megtudjuk, mit adott nekik rövid életük, és haláluk azt fogja jelenti, amit arról megfogalmazunk. ideje igaz beszédre kényszeríteni a sírokban csörgő csontokat, hogy a szél pallosa ne hadakozzon tovább névtelen árnyakkal, és mielőtt délre vonul az európai süvöltő, fuvolázza a halálból zsibbadtan ébredő fogalmat: haza! hangja szője át az égbolt kárpitját.

Na presvlaci neba vreme je u naziranju zore talasanje tek probuđenih glasova otkriti, krik galebova, poruku svoda druge obale, snagu ovozemaljske ljubavi razjasniti, u sećanjima sisara okeana čuvane mape, na kojima svako ostrvo se vidi, sa kojih na otvorene vode cveće se oslobađaju razaznati. vreme je sa horizonta dospeli miris doma ružmarina što Jezero i kut upadajućih zraka sunca u večernje nebo diže osetiti, vreme je izračunati ritam poezije pojava oblaka koji o takvim lukama govore u kojima do sada po našem verovanju nije bilo mogućnosti usidriti. vreme je bes reči užariti, jer na krajnje bezobrazan način novost stari i starost novi svet igra, naime doćiće vreme kad ustanici u ime slobode ne nalaze svoj mir, ne trpe više nadgrobni kamen, što na njih odavanje počasti stavio. vreme je na suze, na izlivene krvi, na laži i na smrt onih koji su u nadi mira umrli odgovoriti, jer njihova dela samo tad dobiju smisao kad saznamo, šta im je kratak život dao i njihova smrt će značaj našim vrednovanjem dobiti. vreme je da u grobovima zvečeće kosti na govor prisilimo, da palošina vetra više sa bezimenim senkama ne ratuje i pre no što evropski fijuk na jug ode, nek svira o pojmu iz smrti utrnuto probuđenog: domovina! presvlaku neba nek njegov glas prožima. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Pethes Mária Szerelem – Ljubav

Pethes Mária – Péli Tamás festménye

Szerelem Szülőföldet teremtek halhatatlanságodnak, ahol júliusi záporok emelnek fémszobrokat érted. Teremtek sebezhetetlenséget, nehogy dühöm parittyái kárt tegyenek törékeny arcvonásodban. Alkotok felismerhető évszakokat, helyeket, amik kizárólag értünk léteznek. Csak el ne illanj mint küszöb fölött a fénycsík, ha az ajtón túl könnyelmű kéz leoltja a villanyt. Csak el ne tűnj mint lávafolyamban folyékonnyá váló táj, mert beköszönt a látszatidő, s a helyek, amik általunk léteznek, nem élik túl.

Ljubav Tvojoj besmrtnosti stvaram domovinu gde ti metalne biste julski pljuskovi dižu. Nepovredivost stvaram, ne bi li praćke mog besa tanane crte tvoga lica ozledile. Prepoznatljiva godišnja doba sazdam, mesta koja isključivo zbog nas postoje. Samo nemoj nestati kao zrak svetla iznad praga kad na vratima neka lakoumna ruka svetlo ugasi. Samo nemoj iščeznuti kao u toku lave u tečnost pretvoren pejzaž,  jer vreme privida stiže i mesta koja s nama postojala, neće preživeti. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.artpresszo.hu/content/szerelem-1