Dušan Savić Fotografija – Fénykép

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Fotografija        Svako jutro, kada se probudim, sa suprotnog zida pozdravlja me venčana fotografija ženinih roditelja. U tankom, crnom okviru pod staklom, retuširana s dodatkom veštačkog cveća. Nisam ljubitelj te vrste zidnog ukrašavanja i prigovorim ženi, ponekad. Nepokolebljiva je. Rano ih je izgubila, pa brzo odustajem. O njima znam iz njenih priča. Voleo bih da sam ih poznavao lično. Priče su uvek zaslađene. Danima me proganja misao kako s njima da stupim u razgovor. Solomon je uspeo da savlada jezik ptica. Zašto da i ja ne pokušam i savladam jezik mrtvih? Zar nisu život i smrt u vlasti jezika? Pala je odluka.      Tog jutra duže zadržavam pogled. Ne znam kako da počnem. Preda mnom slika bračnog para. Gledaju me setno s neznatno naglašenim osmesima. Sa prodornim izrazima lica. Lako je Solomonu, njegove ptice pevaju. U mom slučaju postoji nešto što, očito, previđam. Mrtva usta ne govore. Već sam blizu da odustanem u suludoj nameri. U dnu sobe poče oprezno da otkucava zidni časovnik. Tri puta. Ovo je znak. Ne, ne odustajem! Siguran sam, obraćaju mi se, a ja samo moram da odgonetnem šta žele da mi saopšte. S naporom naprežem misli. Uzalud. Osećam kako odgovor lebdi u vazduhu, pomešan s odlazećim tonom zidnog časovnika. Glavu spuštam na jastuk i sklapam oči. Moram probati sve varijante. Možda mi se posreći ovako. Potrajalo je kratko. Spavaću sobu ispuni baršunast, ženski glas:      – Molimo te, reci joj da nas skine sa zida. Dovoljno smo bili tu. Zna da smo je mnogo voleli. Neka nas sačuva u sebi.      Naglo otvaram oči. Žena me drmusa i reaguje burno:      – Jesi li si ti normalan? Šta to bulazniš?      – Ali, samo sam... – nisam uspeo da izgovorim do kraja.      – Ne klevetaj mrtve, mahnitaće ti duša i bićeš kažnjen od živih! – izgovara brzo ne prestajući s drmusanjem.      Ne pokušavam dalje. Shvatio sam. Brak je, zaista, trijumf mašte i inteligencije. Ako hoćeš da tvoj partner sluša svaku tvoju reč, pričaj u snu.      Spavaćom sobom odjednom se prolomi tresak. Jednako smo iznenađeni. Slika pade sa zida i staklo se rasprši po podu u mnoštvo sitnih parčića. Žena me preseče svojim britkim pogledom. U našem domu već danima nema pravog razgovora.      Na mestu predviđenom za venčanu sliku njenih roditelja ocrtava se pravougaoni, prašnjav trag.

Fénykép        Reggelenként felébredve, a szemben lévő falról, feleségem szüleinek esküvői fényképe köszönt. Üveg alatt, vékony, fekete keretből, retusálva, művirággal ékesítve. A fal ilyen díszítését nem szeretem, néha feleségemnek panaszkodok is. Hajthatatlan. Korán veszítette el őket, gyorsan visszakozok. Róluk, amit tudok, feleségemtől tudom. Szerettem volna őket személyesen ismerni. A mesék mindig szépítenek. Napok óta azon gondolkodom, hogy tudnék velük beszélgetni. Salamonnak sikerült a madarak nyelvét elsajátítani. Miért ne próbálnám meg én a halottak nyelvét megtanulni? Ugye, az élet és a halál nem a nyelv hatalmában vannak? Döntöttem.      Azon a reggelen hosszabban nézem. Nem tudom, hogyan kezdjem. Előttem egy házaspár képe. Búsan néznek, mosolyuk rejtett. Tekintetük átható. Salamonnak könnyű, madarai énekelnek. Esetemben bizonyára valamit szem elől tévesztek. Halott száj nem beszél. Már-már feladom ostoba szándékomat. A szoba mélyén a falióra óvatosan ütni kezd. Háromszor. Ez jel. Nem, nem szállok ki! Biztosan hozzám fordulnak, csak meg kell fejtenem, mit üzennek. Erőmet megfeszítve gondolkodok. Mindhiába. Érzem, a levegőben, a falióra tűnő hangjával együtt lebeg a válasz. Fejemet a párnára hajtom, szemem lehunyom. Minden változatot meg kell próbálnom. Talán így sikerül. Rövid ideig tartott. A hálószobában bársonyos, női hang csendül:      – Kérlek, mondd meg feleségednek, vegyen le bennünket a falról. Eleget voltunk itt. Tudja, nagyon szerettük. Magában őrizzen bennünket.      Szememet hirtelen kinyitom. Feleségem ráz, ingerültem reagál:      – Normális vagy? Mit dumálsz?      – De én csak… – végigmondanom nem sikerült.      – A halottakat ne rágalmazd, lelked bánja, egész életedben bűnhődni fogsz! – mondja egy szuszra, engem rázva.      Tovább nem kísérletezek. Megértettem. A házasság, vitathatatlan, a képzelet és a műveltség diadala. Ha azt akarod, hogy partnered figyeljen rád, álmodban beszélj.      A hálószobában egyszerre robaj hallatszik. Mindketten meglepettek vagyunk. Leesett a falról a kép, az üveg a padlón szanaszét szóródott. Feleségem éles tekintetével szembesülök. Otthonunkban nyugodtan napok óta nem beszélgetünk.      Az esküvői kép helyén négyzet alakú poros nyom éktelenkedik.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 63-64.

Dušan Savić Zapis pod Olimpom – Olümposz alatti jegyzet

  

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Zapis pod Olimpom        Da  bih  ispričao  priču  prvo  moram  da  nabavim olovku i zamolim je da napiše ono što želim. Tog dana mislio sam da mi nije potrebna dok su mi ruke zauzete vožnjom. I pogrešio sam kao i mnogo puta. U danima odmora zaboravljam ko sam, a još manje mislim o spo- sobnosti putujućeg rapsoda. Njemu ne treba pisaljka jer ne zaboravlja ni svoje, ni tuđe misli. Taj vežba od mladosti i sve odmah kazuje. Ne putuj bez olovke, preseče me misao i zaustavi na benzinskoj stanici. Kupio sam je i preplatio. Ali, ne žalim, možda mi ipak zatreba.      Krenuo sam na Jadran, ali neka sila usmeri moj put ka Tesaliji. Čim sam kročio u zemlju Helena poželeo sam da čitam Homera. Njegove mudre zapise. Da mi ponovo razjasni ono što ljudi nazivaju srećom. Po putu zaklonjenom gustim šipražjem auto poče da štekće na uzbrdici i odmah iza sledeće krivine – veličanstven prizor moćnog Olimpa. Onako krnj, bez vidljivog vrha, brižno umotan u koncentrične krugove sivih oblaka, majstorski je skrivao zlatnu palatu. Delo Hefestovih ruku gde se ovog časa, siguran sam, u razvratu s besmrtnim milosnicama meškolji vrhovni vladar Zevs. A njegova ljubomorom izjedana Hera u podnožju planine proganja smrtne paćenice s kojima je bludničio juče. One u strahu, s buljukom dece, nadljudski se upinju da joj ulaskom na vrata Hada zavaraju tragove i tajnim hodnicima skrenu prema Egejskom moru. U nadi da će dobiti utočište kod Zevsovog brata Posejdona. I da će biti milostiv! Prisećam se, iz Hada nema povratka!      Pre nego što se Boginja majka vrati u njihov dom, prevejani Zevs, već je na izvoru reke Enipea da bi oprao grehe na slapovima skrivenog kupatila. Naravno, Hera ne uspeva da ga pronađe i izluđena do besvesti prevrće palatu naglavačke u potrazi za onim besmrtnim konkubinama koje joj bezobzirno otimaju muža. Dok Hera u svom besu pretražuje zlatne odaje, preljubnik ni ne pomišlja da odustane. Božanski bezgrešni ljubavnik. Vrhovni je i apsolutni vladar, nadglednik svih sudbina. Ne plaši se Hada!      Kad je smislio kako da kazni ljude, jednostavno je naredio Bogovima da im stvore ženu. Dobila je božansko ime Pandora, s preteranim oblinama, podarenom lepotom čudesne Afrodite, isceliteljske moći Apolona, Zevs je učini lenjom, a Hera je zatrova znatiželjom.      Grešan je ljudski rod. Za njih je to primerena kazna!      Nisu li ta Pandora i ta nesrećna kutija, ipak, prevelika kazna za običan svet. Razbludnom Zevsu ovaj dan nije bio baš potaman. Saznao sam to istog časa. Izroni iz onog kružnog sivila, u poluležećem položaju, i prema meni ispruži preteću ruku kao da sam upravo ja taj koji je grešan umesto njega. Iz prsta odasla poprečnu munju i osvetli Olimp koji se okupa nekim čudnim grimizom i potom riknu na mene kao gladna zver:      –Ne izgovaraj to što misliš, znam šta si naumio! Gukneš li, kazniću te kao što kažnjavam neposlušne!      Auto stade. Dreknuh punim glasom:      – Ko si ti da mi pretiš? Manji sam grešnik od tebe!      Zevs se uspravi i razjapi usta, vidno besan, tresnu još tri, sad vertikalne munje, presavi ruke oko pasa i, kao vijak, naglo uvrti u ono koncentrično sivilo koje poče da se širi horizontom kao galopirajući kancer. Nebo polako poprimi boju mrkog uglja. Prilično unezveren tom naglom promenom iz grla mi pisnu neki usiljen smeh, a Zevsa to raspali još više, ispod oblaka pogura vetar i prosu po meni gustu kišu koja me, učas, okupa i promrznu do kosti. Ujedno s pučine udari neko čudo, liči na alauku od onih silnih, džinovskih talasa što besomučno lupaju po obali i visoko dižu milione belih kapljica koje pršte uokolo kao da pada sneg. Izgleda, pridruži mu se i brat Posejdon koji podivlja more kako bi usud bio potpun. Odluka da zajednički isperu sve dobro što se isprati može, odnesu letinu i uboge smrtnike oduče neposluha. Osamdeset četiri časa suri oblaci sa Olimpa ispuštali su silnu vodurinu i odjednom nestade obale. Moje prisilno odredište, mesto Nei Pori, pretvori se u jezero, ne vidi se prst pred nosom kao da je na pomolu sudnji dan. Prepobožni Heleni u neverici počeše prekomerno da se krste.      Bolz βοηθήσει*, bruji molitva iz svih usta.      Balkanski varvarin došao da se nauživa helenskog sunca a Pandora, izgleda, otvori neku novu kutiju. Neka je prokleta Hera što je učini znatiželjnom, a i ti Zevse, šta mi to radiš. Moje kletve gore u meni kao razbuktala slama.      Petog dana stidno se probi sunce. Ne izlazim iz sobe. Vreme za povratak. Proradio je internet. Bolje da nije! Svedok sam smrti meni dragih ljudi.      Stiže mi i nekoliko poruka. Među njima pesme Čarlsa Bukovskog. Kažiprst, nekim čudom, kliknu mišom na pesmu PUT gde šeret Čarls zamera Isusu što se nije smejao na krstu i smehom okamenio svoje ubice. Drži se onog ko je primetio kada si bio nevidljiv, prisetih se da negde zapisa isti taj Bukovski. Šešir dole, moj naklon maestro što mi pravovreme- no pristiže u pomoć!      Ujutro, automobil ponovo ne htede da startuje i potraja dok sam među tolikim Grcima pronašao mehaničara. Ostatak prepodneva sedim u kafani i ispijam kafu za kafom dok ne pristignu majstor. Oko podneva doveze kola sa pozamašnim računom za popravak. Učini mi se kao da sam kod kuće. Neka je ovo sve, pomislih, i zovem konobara. Ne trepnuvši i on tresnu cifru, kao onomad Zevs munju, od koje mi se ponovo zavrti u glavi.      – Gde je fiskalni račun? – pitam konobara iznerviran, a on tvrdi kako mi ga je upravo dao.      – Niste, jesam, niste, jesam, niiiste...      Konobar prekinu ovo verbalno natezanje stavljanjem stisnute desnice na srce i reče:      – Jesam, Zevsa mi!      – Automobil je klizio praznim putem isplakanim Zevsovom kišom. Odlučio sam da se ne osvrćem unatrag. Ako baš budem morao, biće to samo da proverim koliki sam prevalio put.

Olümposz alatti jegyzet        Mesém kezdete előtt először is irónt kell szereznem és meg kell kérnem, hogy azt, amit akarok, jegyezze is le. Aznap azt hittem, míg vezetek, nincs rá szükségem. És mint annyiszor, most is tévedtem. Szabad napokon elfeledem, ki vagyok, még kevésbé gondolok az utazó rapszódosz képességére. Íróeszközre nincs szüksége, hisz nem feledi sem saját, sem más gondolatát. Gyerekkora óta gyakorol, mindent rögtön mond. Ceruza nélkül ne utazz, int a képzet és a benzinkútnál megállok. Megvettem, túlfizettem. De nem sajnálom, valószínű mégis szükségem lesz rá.      Adriára indultam, de egy erő Tesszáliába irányított. A hellének földjére érve rögtön Homérosz bölcs feljegyzéseit akartam olvasni. Hogy újra megmagyarázza, mit neveznek boldogságnak az emberek. A sűrű bokrokkal övezett úton, az emelkedőn fulladozni kezdett az autó, de a kanyar mögött – az Olümposz lenyűgöző látványa várt. Szinte csonkán, a szürke felhők koncentrikus köreivel gondosan betakarva, láthatatlan csúcs nélkül, az arany palotát mesterien rejtette. Héphaisztosz remeke, ahol e pillanatban, ebben biztos vagyok, Zeusz a leghatalmasabb uralkodó a halhatatlan bölcsekkel együtt vigad. A féltékenységgel megmart Héra pedig a hegy alján a gyötrődő nőket üldözi, akikkel még tegnap férje dorbézolt. Félelmükben, a gyereksereggel együtt Hadész birodalmába lépve erejüket megfeszítve nyomtévesztéssel, titkos folyosókon keresztül igyekeztek az Égei tengert elérni. Remélték, hogy Poszeidónnál, Zeusz testvérénél menedékre lelnek. És kegyes lesz! Felidézem, Hadészből nincs visszaút!      Mielőtt az Istennő hazatérne, a ravasz Zeusz már Enipeasz forrásánál van, hogy a vízesés titkos fürdőjében mossa le bűneit. Héra természetesen nem találja meg és a palota minden zugában eszeveszetten kutat azon halhatatlan konkubinák után, akik férjét pimaszul elrabolják. Míg Héra az arany termekben dühösen nyomoz, a házasságtörő férj nem tágít. Isteni tévedhetetlen szerető. Ő a fő és korlátlan úr, minden sors ellenőre. Hadésztől nem fél!      Amikor eldöntötte, az embereket hogyan büntesse, az Isteneknek egyszerűen megparancsolta, teremtsenek neki nőt. Az istenek által teremtett Pandóra jussul kapta Aphrodité csodálatos szépségét, Apollón varázserejét. Zeusz engedte, hogy lusta legyen, Héra viszont kíváncsisággal mérgezte meg.      Bűnös az emberiség. Szerintük ez megfelelő büntetés!      Mégis, Pandóra és szerencsétlen szelencéje az egyszerű világ számára nem túl nagy büntetés. A kicsapongó Zeusz számára ez a nap nem a legkedvezőbb. Ezt abban a pillanatban megértettem. Abból a szürkeségből félig fekve és karját felém fenyegetően nyújtva bukkant elő, mintha helyette éppen én lennék a bűnös. Ujjából villámot szórva Olümposz hegyét csodálatos vörös fénnyel árasztotta el, rám meg éhes vadként kiáltott:      – Gondolatod ki ne mondd, tudom miben sántikálsz! Ha pisszenni mersz, mint a többi szófogadatlant büntetlek!      Megállt az autó. Felordítottam:      – Te, aki fenyegetni mersz, ki vagy? Vétkességem hozzád képest elenyésző!      Zeusz kiegyenesedett, száját kitátotta, nyilván dühösen, még három, most függőleges villámot szórt, karját derekára fonta és csavarként hirtelen pördült abba a most már koncentrikus, vágtató rákként, vízszintesen terjeszkedő szürkeségbe. Az ég lassan barnaszén színű lesz. E hirtelen változástól zavarodottan, torkomból holmi erőltetett nevetés fakadt. Zeuszt ez még jobban felbőszítette, a felhőkből szelet szított, sűrű esőt hozott. Átáztam, csontig fagytam. Majd a szárazföldről valami hatalmas hullámokból eredő, milliónyi fehér cseppből álló, magasba szökő hóvihar-féle csoda szakadt a nyakamba. Mintha hó esne. Úgy látszik, a tengert felkorbácsoló testvére is megjelent, hogy a végzet teljes legyen. Elhatározták, együttes erővel mosnak ki minden jót, amit kimosni lehet, elpusztítják a termést, hogy az egyszerű halandókat a szófogadatlanságtól eltérítsék. Az Olümposzról, a felhőkből nyolcvannégy órán át zúdult a víz és egyszerre csak eltűnt a part. Kényszerű úti-célom, Nei Pori tóvá vált, ujjam, orrom előtt nem látom, mintha az ítélet napja közeledne. A hívő hellének hitetlenkedve kezdtek fohászkodni.        Bolz βοηθήσει*, hallani minden szájból.      A balkáni barbár helléni napon akart sütkérezni, de úgy látszik, Pandóra új szelencét nyitott. Legyen Héra átkozott, mert kíváncsivá tette, te meg Zeusz, mit művelsz. Átkaim lángokban álló szalmakazalként lángolnak.      Az ötödik napon szégyenkezve tört át a nap. Szobámból nem mozdulok. Ideje visszatérni. Internet is van. Bár ne lenne! Több, számomra kedves ember halálának tanúja vagyok.      Néhány üzenetem érkezik. Közöttük Charles Bukowski versei. Mutatóujjam, csoda módra, az egérrel Út című versére kattint, melyben Charles, a huncut felrója Istennek, amiért a kereszten nem nevetett és gyilkosait nevetésével nem változtatta kővé. Ahhoz ragaszkodj, aki észrevette, mikor láthatatlan voltál, jut eszembe ugyanezen Bukowski intelme. Le a kalappal előtted, mester, segítséged időben érkezett!      Reggel az autó megint nem akart indulni és eltartott, míg annyi görög között szerelőt találtam. Délelőtt a továbbiakban a vendéglőben kávéztam, míg a mester meg nem érkezett. Az igen magas számlával együtt az autóval dél körül érkezett meg. Úgy tűnt, otthon vagyok. Legyen, gondoltam és a pincért hívtam. Mint egykor Zeusz a villámot, szemrebbenés nélkül csapta le a kontót, melytől ismét megfájdult a fejem.      – Hol a pénztári számla? – kérdem idegesen a pincért, aki állítja, már ide adta.      – Nem adta, adtam, nem adta, adtam, neeem…      Ezt a huzavonát a pincér szakította meg, jobb kezét szívére téve mondta:      – Zeuszra esküszöm, oda adtam!      – Az autó a Zeusz áztatta üres úton haladt. Elhatároztam, nem nézek vissza. Ha mégis elkerülhetetlen, akkor csak azért, hogy ellenőrizzem, mennyi utat tettem meg.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 58-62.

Dušan Savić Raskršće – Kereszteződés

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Raskršće        Bolest me svladala. Ležim nepomičan. Spavaća soba deluje sablasno. Posmatram je kao da su mi oči na plafonu. Tišina je zaglušujuća. Teško podnosim apsolutni muk. Podseća na beznađe i smrt. Možda sam već mrtav, a da toga još nisam svestan. Zašto su mi, onda, oči gore – na plafonu? Verovatno je to onaj trenutak kada čovek odlazi u ono nepoznato. Znam, svi moramo da odemo jednom. S visine gledam nepomično telo. Onako ukočeno, s kartonski naboranim licem, liči na leš. Sve stoji mirno, osim kad dašak vetra zaljulja perce i oživi ga na čas. Nakratko uspevam da pokrenem ruku. Bez pomoći vetra. Znači, živ sam! Ta činjenica ne veseli me previše. Više bih voleo da sam mrtav. Siguran sam. Šta će mi život koji to nije. I koliko traje ta neizvesnost? Gde i o koga sam se ogrešio? Treba li da se kajem? Zaboga, ima li nečega posle ili ne? Oči s plafona primećuju grimasu na licu kod poslednjeg pitanja. Pitanja je još mnogo. Nedostaju mi odgovori. Padam u očaj. Osećaj kao kad se preplašena zverčica nađe u lavirintu. Ne plašim se kraja. Plaše me misli – umreću bez odgovora. Linija ima svoj početak i završetak. To je život u kojem postoji red vožnje. Tanka je crta, govori mi razum. Zato treba da gledam samo napred. Ne treba da se osvrćem i izazivam kajanje. Za onim što jesam ili nisam uradio u proteklom vremenu.      Odjednom stiže glas. Neprepoznatljiv, blag, ali odlučan:      – Ne brini! Odgovori su u Tebi! Ja ću ti pomoći da ih pronađeš. Na neka si već odgovorio.      Čudna sila pokreće moje umrtvljeno telo. Uspevam da se pridignem na laktove. Oči, kao ispaljena tanad, zauzimaju mesta u svojim dupljama. Sustiže me odlučna misao. Ne želim da neko drugi učestvuje u mojim jadima. Samo su moji. Ne želim da ih delim s nekim! Pređašnja sila naglo popusti i glava mi ponovo klonu na jastuk. Spremna da se prepusti. Ali nije klonula misao. Znatiželja me kopka da saznam šta je naumio taj iznenadni glas. Ipak, samo sam čovek. U meni se rasplamsava borba. Jedna strana bi da sazna, a druga je protiv. Bes me obuzima u ovoj podvojenosti. Ponovo sumnjam u svoj karakter. Ili se sve menja na raskršću!?!      Ne, ne plašim se smrti, ali se plašim kako ću umreti. Ako je tu, voleo bih da me uzme bezbolno. Po mogućnosti odmah!      S kreveta skačem na tresak ulaznih vrata. Žena se izvinjava što me probudila. Pravda se naletom vetra.      – Ranije sam otišla na pijacu. Donela sam ti današnje novine. Daju i poklon knjigu.      Zanimaće te sigurno...      Preko prednje strane novina zalepljen je prozirni najlon iz kojeg viri naslov: Franc Kafka – Presuda.

Kereszteződés        Legyőzött a kór. Mozdulatlanul fekszem. A hálószoba kísértetiesen hat. Szemem mintha a mennyezeten lenne, úgy szemlélem. Harsány a csend. A nesztelenséget nehezen viselem. A kilátástalanságra, a halálra emlékeztet. Talán már halott vagyok, csak éppen nem fogtam fel. Akkor szemem miért van fenn – a mennyezeten? Valószínű ez az a pillanat, amikor az ember abba az ismeretlenbe távozik. Tudom, egyszer mindenkinek el kell menni. Magasból nézem a mozdulatlan testet. Kartonként gyűrött arccal, mereven, halottra hasonlít. Minden nyugodt, kivéve mikor a szellő egy pillanatra megmozdítja a tollat, életre kelti. Karomat sikerül megmozdítani. A szél segítsége nélkül. Tehát, élek! Ez a tény túlságosan nem lelkesít. Jobban szeretném, ha halott lennék. Az ilyen élet nem élet. Meddig tart ez a bizonytalanság? Hol és ki ellen vétkeztem? Vezekelnem kell? Van ezután valami vagy nincs? Az utolsó kérdésnél a mennyezetről a szem arcomon grimaszt vesz észre. Sok még a kérdés. A válaszokat hiányolom. Kétségbe esek. Az útvesztőbe tévedt riadt vad érezhet így. Nem a vég riaszt. Riaszt a gondolat – a halál válasz nélkül ér. A vonalnak van kezdete és vége. Ez a menetrend szerinti élet. Vékony vonal, állítja elmém. Ezért előre kell néznem. Nem kell visszatekintenem, bűnhődnöm. Amiért a múltban valamit megtettem vagy nem tettem meg.      Egyszerre egy hang jelentkezik. Ismeretlen, gyengéd, de határozott.      – Ne gyötrődj! A feleletek Benned vannak! Majd segítek, hogy megtaláld azokat. Egyesekre már feleltél is.      Bénult testemet furcsa erő mozgatja. Sikerül felkönyökölnöm. A szem, kilőtt golyóként, elfoglalja helyét a szemgödörben. Határozott gondola ér el. Nem akarom, hogy hányattatásomban más részt vegyen. Egyedül az enyém. Megosztani senkivel sem akarom! Az eddigi erő hirtelen elhagy, fejem ismét a párnára hull. Átadásra kész. De a gondoltok nem ernyedtek. Érdekel, az a váratlan hang mit akart. Mégis, csak ember vagyok. Fellángolt bennem a harc. Egyik fél tudni akar, a másik ellenzi. Dühít e kettősség! Alaptermészetemet ismét kétségbe vonom. Vagy a kereszteződésen minden változik!?!      Nem, nem a haláltól, a hogyan -tól félek. Ha itt van, szeretném, ha fájdalommentesen vinne el. Lehetőleg rögtön!      Az ágyból a bejárati ajtó csapódására ugrok fel. Feleségem sajnálkozik, mert felébresztett. A szélre hivatkozik.      – Korábban mentem a piacra. Neked a mai újságot hoztam. Ajándékkönyvet is adtak.      Biztosan érdekel…      Az újság első oldalára ragasztott átlátszó műanyag csomagolásból virított a cím: Franz Kaffka – Az ítélet.      Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 56-57.

Dušan Savić Glad – Éhség

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Glad          Daleko sam od kuće. Ne svojom krivicom. U malom idiličnom austrijskom selu, u zrelim godinama i bespomoćan. Stan u potkrovlju ustupljen mi je na nekoliko dana. Dok se ne snađem. Sutra je poslednji dan. Šta dalje? Još nemam rešenje. Skoren sam talog od kafe koji je spreman da bude prosut. Presavijen preko širom otvorenog prozora, posmatram praznu ulicu. Potom se uspravljam i gledam za nebo zašiven mesec. Nemoćan je pred najezdom izvezenih oblaka. Gutaju ga kao neman sitan zalogaj. Predeo pokri gusta tama.        Od prvih dana tuđinskog života, neopisiva glad. Posle više od pola veka. Do nedavno za mene samo pojam kojeg se sećam iz Andrićeve proze. Lica prisiljena glađu na predaju. Ponovo zurim u ambis. Skoro spreman da se predam. Ne mogu više! Ostajem prikovan za prozor. Počinjem bolje razumevati užase koncentracionih logora. Ali, ipak sam u boljem položaju. Glad je silna i tera me da razmišljam o rešenju. Javlja se zrnce optimizma. Uvek postoji neki izlaz. Spasonosna ideja – piću vodu! Način da lažnim signalima prevarim glad. Odlučan zatvaram prozor. Preteća tama ostaje zarobljena spolja. Halapljivo sipam u sebe bokale hladne česmovače. Kao u bunar. Pri trećem bokalu odustajem. Dalje ne ide. Šetam po sobi. Pri svakom koraku čujem neprijatno bućkanje. Najbolje je da legnem. Da ne trošim energiju bez potrebe. Sklopio sam oči i umirio se. Trajalo je kratko. Mozak brzo otkriva prevaru. Pomisao na nedostakak hrane sve je jača. Ustajem. Moram! Bubrezi svojski brinu da glad poprima neslućene razmere. Ubrzo izlazim na ulicu. Hodaću dok se ne umorim i posle pokušati da zaspim. Možda se u snu lakše izborim s tom nemani.        Polako gazim između ušuškanih kuća. Oprezno zavirujem u bašte. Možda negde naletim na neobran paradajz. Na sve strane samo mirisni ružičnjaci i uredno pokošena trava. Razočaran stižem na kraj sela. Kod poslednje kuće, uočavam poluotvoren prozor. Iz prostorije me omamljuje čaroban miris. Glad pobeđuje strah. Vešto preskačem nisku ogradu i već sam kraj prozora. Naprežem oči da razaznam šta to širi taj opojni miris. Ne zadugo. U velikoj tepsiji, na priručnom stolu u ostavi, osmehuje mi se pečena prasetina. Ne razmišljajući, zakoračim preko prozora. Pružena ruka zastade na pola puta. U susednoj sobi zaplaka dete.        – Mama, gladan sam!        – Doneću ti kolač iz ostave.        Koraci su brzi. Ruka hvata kvaku. Sa obližnje police grabim prvu konzervu i kao kakav iluzionista već sam s druge strane ograde. Ništa nije primetila. Ostaje miris zamamnog pečenja. Udvostručena glad. Ispod kaputa stišćem limenku kao relikviju. Da slučajno ne ispustim to blago. Nisam izdržao do mog privremenog boravišta. Glad me izjeda sve jače. Trčećim korakom skrećem do obližnjeg šumarka. Tama je potpuno zgusnuta. Sedam naslonjen na drvo. Naprosto gutam slasne zalogaje. Ne znam šta jedem, ali ukus je bolji od svakog mesnog doručka. Kakva milina. Šteta što nemam hleba da pokupim preostale mrvice. Duvana imam dovoljno. Motam i palim cigaretu.        Pri svetlosti upaljača pokušavam da odgonetnem sitna slova na poleđini limenke. Ne uspevam bez naočara. Okrećem je za pola kruga. Proizvod Terra Canis. Na slici, ispod, smeje mi se beli pas!

Éhség        Otthonomtól távol vagyok. Nem saját hibámból. Egy idillikus osztrák faluban, érett korban és tehetetlenül. A padlásszobát néhány napra engedték át. Míg fel nem találom magam. Holnap az utolsó nap. Hogyan tovább? Még nem tudom. Kimosásra kész száraz kávézacc vagyok. Széles ablakra támaszkodva nézem az üres utcát. Majd kiegyenesedve az égre varrott holdat bámulom. Védtelen a horgolt felhők rohama ellen. Szörnyeteg apró falatjaként nyelik le. A vidéket sűrű sötét borítja be.      Az idegenbeli élet első napjaitól kezdve leírhatatlan éhség gyötör. Több mint fél évszázad után. A közelmúltig számomra csak Andrić prózaírásaiból ismert fogalom. Éheztetéssel megadásra kényszerített egyének. Ismét a semmibe bámulok. Már-már megadásra készen. Ne bírom tovább! Maradok az ablakhoz láncolva. Egyre jobban értem a koncentrációs táborok szörnyűségeit. De jobb helyzetben vagyok. A gyötrő éhség a megoldás keresésére sarkall. A derűlátás csírája már jelen van. Kiút mindig van. Mentő ötlet – vizet iszom! Ha másként nem, hamis jellel csapom be az éhséget. Az ablakot magabiztosan csukom be. A fenyegető homály kívül reked. Mohón öntöm magamba a hideg csapvizet. Mint egy kútba. A harmadik kancsó után feladom. Tovább nem megy. Szobaséta. A kellemetlen pacskolást lépésenként érzem. Legjobb lesz lefeküdni. Hogy erőmet feleslegesen ne pazaroljam. Szememet becsuktam, megnyugodtam. Nem tartott sokáig. A csalást az agy hamar felfedi. Egyre erősebb az ételhiányérzet. Felkelek. Nem tehetek mást! A vesék gondoskodnak arról, hogy az éhség hihetetlen mértékű legyen. Hamarosan az utcára megyek. Majd a kimerültségig gyalogolok és utána megpróbálok aludni. Szenderegve esetleg könnyebben küzdök meg ezzel a szörnnyel.      Az álomba-bágyadt házak között lassan gyalogolok. Óvatosan szemlélem a kerteket. Talán nem szedték le mindenütt a paradicsomot. De mindenhol csak illatos rózsakertek és lekaszált fű. Csalódottan érek a falu szélére. Az utolsó háznál félig nyitott ablakra bukkantam. Bódított a szobából terjedő csodálatos illat. Az éhség legyőzi a félelmet. Az alacsony kerítést könnyen átugorva már az ablaknál vagyok. Szemem erőltetve akarom megtudni, a bódító illatot mi terjeszti. És íme. A kamrában egy asztalon, a tepsiben sült malac. Nem gondolkodva lépek át az ablakon. Fél úton megáll a kinyújtott kéz. A szomszéd szobában felsír gyerek.      – Anyám, éhes vagyok!      – Hozok neked kalácsot a kamrából.      Gyorsak a léptek. A kéz a kilincsen. Leveszek egy konzervet a közeli polcról és szemfényvesztő módjára már a kerítés másik oldalán vagyok. Az anyuka semmit sem vett észre. Marad a bódító pecsenyeillat. Meg a kétszeres éhségérzet. Kabátom alatt a konzervdobozt, mint valami relikviát szorongatom. Nehogy kiejtsem. Ideiglenes lakásomig nem bírtam ki. Az éhség egyre jobban gyötör. Az utat a közeli erdőig futva teszem meg. Teljes a sötétség. Egy fához dőlök. Habzsolom a zamatos falatokat. Nem tudom mit eszek, de íze minden reggelinél jobb. Micsoda élvezet. Kár, hogy nincs kenyerem és a maradékot nem tudom összeszedni. Dohányom elég van. Csavarom és rágyújtok.      Az öngyújtó fényénél próbálom kideríteni, a konzerven az apró felirat mit jelent. Szemüveg nélkül nem sikerül. Majd fordítok rajta egyet. A termék Terra Canis. A felirat alatt fehér kutya mosolyog rám.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 53-55.

Dušan Savić Šetalište Olovka – Irón

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. –

Olovka        Herceg Novi najlepši je krajem juna, pre podne, kad se sunce poigrava zracima i površinu mora u bonaci čini jedva primetnom. Seo je u prostranu baštu lepog lokala na obali i poručio kafu. Bašta potpuno prazna iako je već skoro devet. Boja cveća i boja mora u jednom pogledu. Čekajući posluženje udisao je punim plućima nebo mediterana. Gotovo idiličan pogled remeti letargični konobar. Bezvoljan i namrgođen, probija se između stolova. Otežanim pokretima ređa pepeljare. Oseća njegov pogled. Gosti polako pristižu, neki već usluženi a on još uvek čeka. Istrajan rad sve pobeđuje, prisetio se odlomka iz Vergilijevih stihova. Zabavljala ga je slika kasnog buđenja, najlepšeg primorskog mesta. More ga je uvek smirivalo. I ta neponovljiva arhitektura. Ipak mora dalje kako bi još za dana stigao do cilja. Kafu nije dočekao. Popiće je negde usput.      Otkad je postao putujući reporter Branko se nigde nije zadržavao dugo. Gde god da se nalazio bio je kod kuće. Kao da je adresu nosio u prtljagu svog automobila. Naprosto, da mu čovek pozavidi na takvoj lakoći prikrivanja. Bio je u stalnoj potrazi za novim, zanimljivim temama. Kada bi ih našao zapažanja bi izgovarao u diktafon. Kasnije bi ih u nekom hotelu, u pauzama između večere i spavanja, precizno prenosio na hartiju. Ranim jutrom ponovno čitanje, ispravke, dorada teksta i slanje izdavaču, telefaksom, za prvi naredni broj. Ta stalna trka i večito pomanjkanje vremena pomažu mu da na trenutak zaboravi ono što u podsvesti ne može. Danas mu je četrdest peti rođendan, podseti ga kalendar u ruci, a on na putu kroz Crnu Goru prema Peći gde bi trebalo da napiše reportažu o uspeloj ljubavi Albanke i Srbina. Nedaleko od Bijelog Polja ugleda kako ispred jednog restorana s ražnja skidaju sveže pečeno jagnje. Dosadan prilog za reportažu, ali dobar razlog da stane. Uobičajena slika seoskog svratišta. U bašti sva mesta popunjena, što ga prisili da, i pored nesnosne vreline, uđe u polumračan i prilično zagušljiv prostor. Preko celog zida visilo je veliko amatersko platno, jarkih boja, a ispod natpis: Turskog cara Murata raspori jatagan viteza srpskog od učkura do grla bijela! Kosovski boj - 28. juna 1389. Ponovo se priseti rođendana. Tolike godine pisao je o svemu i svačemu, a taj dan, dvadest i osmi juni, nikad nije povezao sa ovim značajnim datumom srpske istorije. Između zalogaja zagledao je u to ogromno platno i više ga je zaokupljala borba naslikanih oklopnika s perspektivom nego što je razmišljao o junačkoj pobedi kneza Lazara i beskrupuloznom pokolju novopromaknutog, mladog sultana Bajazita. Najnovije vesti s podogričkog radija nesumnjivo su navodile na oporu priču da će opet biti sječe i da boj, ustvari, nikad nije ni završen. Vlasnik kafane, po naglasku Srbijanac, primeti kako pomno posmatra bajnu sliku i to doslovno shvati kao poziv za njegov sto. Čovek redom poče da nabraja junaštva svojih prađedova. Nije izdržao do poslednjeg zalogaja. I ponovo nije uspeo da popije kafu. Brzo se našao za volanom i nevoljko otpočeo priču o sebi.      Zašto je ostao sam? U mislima je četvrt veka unazad. Te, 1964. godine upoznao je ženu svog života, Dalmatinku Maricu iz Splita. Lepa studentska ljubav činila se neraskidivom sve dok Marica ne ostade bremenita. Ona htede čak i crkveni brak, a on mlad, zatečen i nespreman. Uzalud nagovori da sačekaju dok bar jedno ne završi fakultet. Patrijarhalno vaspitano devojče nije htelo ni da čuje o prekidu trudnoće. Jednog dana samo je nestala i dugo nije znao gde je. Godinama je pokušavao da joj uđe u trag. Uzalud! Nakon deset godina javila mu se pismom iz Nemačke.      Uz pismo fotografija nasmešene, kovrdžave devojčice, a na poleđini ispisano ime Branka. Pismo je bilo kratko i odrešito:      Na fotografiji je naša kćer koja nosi tvoje ime i prezime. Treba da znaš da postoji. Branka ima divnog poočima koji je voli kao svoju i zna da ima biološkog oca u Jugoslaviji. Iako govori da joj to nije važno, zato što je to moj izbor, ipak često zaviruje u poštansko sanduče. Kada odlučiš da je upoznaš, molim te javi nam na vreme kako bismo mogli da se pripremimo za susret.      Kvrgav potpis Marica, i to je sve.      Od tog dana fotelju u redakciji zamenio je sedištem svoje bube, a suvozač mu postade kožna tašna puna hartije, olovaka, diktafon i ruska kamera Zorkin od pokojnog oca. Precizno je slikala ljudske sudbine i njoj je verovao najviše. Koliko se samo puta pokvasila, a još uvek radi besprekorno. Još je nijednom nije okrenuo prema sebi. Ubrzo je kćerki napisao pismo i priložio svoju stariju fotografiju. Novijih nije imao. Obećao je videće se uskoro, evo samo da obavi još ovaj posao...Godine prolaze brzo kao letnja kiša, evo još samo ovo i ...sledećeg meseca..., a sa štitnika za sunce, s unutrašnje strane vetrobrana, smeši se kovrdžava devojčica u crvenom puloveru, kao da je vreme potpuno stalo. Misli su bujne, naročito na pragu sna. Svaki  čas  se  trzao  kao  da  je  ležao  na  vrhu noža.  Na usponu preko Prokletija buba poče da kašlje. Opet su mu podvalili loš benzin. Put je odjednom naglo uranjao u šumu kao u grotlo koje preti da ga proguta kao neman lak plen. Iza sledeće krivine ugleda nekakav ispust koji je ličio na parkiralište. Dobro će mu doći da malo protegne noge i sredi misli. Zaustavio se. U momentu kad je hteo da izađe iz kola ugleda dečaka kuštrave kose koji je, kao da pade s neba, mirno stajao pored vrata automobila. Ništa ne zboreći ispruži mršavu ruku prema otvorenom prozoru s punom teglom sveže ubranih šumskih jagoda. Iako iznenađen, Branko brzo pruži ruku ka ponuđenoj tegli, a dečak je naglim pokretom povuče prema sebi.      – Aha, u redu, koliko?      – Crvena, sto! – odgovori kratko dečak začuđujuće dubokim glasom za svoje godine.      Branko izvuče „crvendaća” iz džepa i po drugi put ispruži ruku prema tegli. Dečak ponovo trgnu rukom unazad. Tada je shvatio, blago mu se nasmešio i prvo pružio novac. Momčić je zagledao novčanicu sa svih strana kao kakav vrstan službenik na menjačnici. Nedugo zatim zgužva je i zarobi u stisnutoj šaci. Onda napokon ispruži drugu ruku prepuštajući kupcu teglu s moćnim sadržajem. Dečko se, potom, lagano okrenu u nameri da pođe, a novi vlasnik tegle dade mu rukom znak da stane. S velikim zanimanjem posmatrao je kupca kako ruje po unutrašnjosti svoje tašne. Zenice mu se vidno raširiše kad je u Brankovoj ispruženoj ruci ugleda Parkerovu hemijsku olovku. Oprezno podiže levu ruku i s nevericom prihvati ponuđeno. Dubokim i čednim pogledom zadivljeno je odmeravao olovku i gotovo radosno otvorio drugu šaku, u nameri da vrati novčanicu. U dečjim očima odjednom, slika o ponuđenom blagu. Branku zastade dah. Tog trena hteo je mnogo toga da mu kaže, ali reči naprosto zastadoše u grlu. Jedino što je uspeo da mu pokretom ruke pokaže da nije potrebno da vraća novac.      Dečak se odjednom ukoči kao bronzana statua i ostade u tom položaju, podignutih ruku. U jednoj zgužvana crvena stotica, a u drugoj poklon. I dve krupne suze, jedine u pokretu. Prizor nestvaran. Trajalo je samo tren, ali dovoljno da profesionalni reporter mahinalno zgrabi svoj Zorkin i napravi, čini se, fotografiju karijere. Blic je na dečaka delovao kao pucanj i on, kao kakav iluzionista, nestade u gustišu šume isto onako brzo i nenadano kako se i pojavio.      Branko se okretao na sve četiri strane, ne bi li ga negde ugledao i napravio još koji snimak. Poklonio bi mu sve olovke, celu tašnu i sve svoje zapise za samo nekoliko reči. Auto kreće, a pogled unazad, dalek, sve dok vidik nije zaklonila prašina. Nije svraćao u Peć. Ujutro je stigao u Beograd. Svoju staru folciku ostavio je na parkiralištu surčinskog aerodroma. Na avionskoj karti koju je zajedno s teglom šumskih jagoda stiskao u ruci piše: Beograd – Hamburg 29. juni 1989. Kakav strašan dan sječe, pre šesto godina na polju kosovskom.      Kroz okruglo prozorče Boeinga posmatrao je mesec koji je okačio svoju belu svetlost i njome ispirao mahovinom obrasle krovove beogradskih kuća. Soliteri glavnog grada postajali su sve manji.

Irón          Herceg Novi június végén a legszebb, délelőtt, mikor a nap sugaraival játszik és a tenger felszíne a nyugalomban szinte észrevehetetlen. A tengerpati szép vendéglő tágas kertjében foglalt helyet és kávét rendelt. Üres volt a kert, pedig már majdnem kilenc óra volt. A virágok és a tenger színe egyazon látószögben. A kiszolgálást várva teljes tüdővel szívta be a mediterráni levegőt. A már-már idillikus látványt a pincér komor tekintete zavarta. Kedvetlenül, morcosan járt az asztalok között. A hamutartókat nehézkesen sorjázta. Érezte tekintetét. A vendégek egymás után érkeznek, néhányat kiszolgált, ő meg még mindig várt. A kitartás mindent legyőz, jutott eszébe Vergilius sora. Élvezte a legszebb tengerparti város késő ébredése. A tenger mindig megnyugtatta. És ez a megismételhetetlen építészet. Mégis tovább kell mennie, hogy a célt még ma elérje. A kávét nem várta meg. Majd valahol út közben issza meg.        Amióta Branko utazó riporter lett, sokáig sehol sem tartózkodott. Bárhol volt is, otthon volt. Mintha címét gépkocsijában vitte volna. Irigylésre méltó, amilyen könnyedén mozgott. Állandóan új, érdekes kérdések után kutatott. És ha talált, észrevételeit diktafonba diktálta. Később az éppen otthont adó hotelben, a vacsora és az alvás közötti szünetben papírra fektette. A szöveget kora reggel újra olvasta, javította, kiegészítette és a kiadónak telefaxon keresztül továbbította. Ez az állandó rohanás, az örökös időhiány segítette elfeledni azt, amit a tudatalatti nem volt képes. Hogy negyvenötödik születésnapja van, a kezében tartott naptár emlékezteti, ő pedig Montenegróban Peć1 felé tart, ahol riportot kellene készítenie az albán lány és a szerb fiú közötti boldog szerelemről. Bijelo Polje1 közelében egy út menti vendéglőben észrevette, éppen kész a nyárson sült bárány. Riportként unalmas melléklet, de megállni jó indok. Megszokott falusi fogadó. A kerthelyiségben minden hely foglalt, így kénytelen volt, az elviselhetetlen hőség ellenére is a fülledt, félhomályos terembe ülni. Az egész falat élénk színű, műkedvelő festmény borította, alatta meg a következő szöveg: Murát török császárt a szerb vitéz jatagánja szelte ketté! Rigómezei ütközet – 1389. június 28. Születésnapja ismét eszébe jutott. Éveken keresztül mindenről írt, de ezt a napot, június huszonnyolcadikát ezzel a szerb történelem jelentős napjával, sosem kapcsolta össze. Falatozás közben a hatalmas vásznat nézte. Figyelmét Lázár fejedelem hőstetténél, a fiatal, újonnan kinevezett Bajazit szultán meggyilkolásánál inkább a vértezetbe öltözöttek harca kötötte le. A podgoricai2 rádió hírei kétségtelenül arra utaltak, lesz még kaszabolás, a háború tulajdonképpen sosem fejeződött be. A kiejtéséből ítélve szerb vendéglős észrevette, ahogy érdeklődéssel nézi a hatalmas képet és ezt meghívásként könyvelte el. Asztalához ment, elődei hőstetteit sorolta. Nem bírta ki az utolsó falatig. És a kávét ezúttal sem itta meg. Gyorsan a kormány elé ült és kénytelen-kelletlen önmaga meséjébe fogott.      Miért maradt egyedül? Gondolatban negyedszázaddal ment vissza. Abban az 1964. évben ismerte meg élete asszonyát, a dalmát Maricát Splitből. A szép egyetemista szerelem, míg Marica teherbe nem esett, szétszakíthatatlannak tűnt. A lány templomban is meg akart esküdni, ő meg fiatal volt, felkészületlen. Hiába kérte, legalább addig várjanak, míg egyikük nem diplomázik. A hagyományőrző nevelésben részesült lány a terhesség megszakításról hallani sem akart. Egy nap csak eltűnt, sokáig nem tudta, hol van. Éveken keresztül kereste. Hiába! Tíz év után Németországból levéllel jelentkezett.      A levél mellett mosolygós, göndör hajú lány fényképe, hátulján egy név: Branka. A levél rövid, határozott volt:      A fényképen nevedet viselő lányunk van. Vedd tudomásul, létezik. Branka mostohaapja saját lányaként szereti, de azt is tudja, biológiai apja Jugoszláviában él. Állítja, számára nem fontos, mert ez az én választásom, mégis, gyakran tekint a postaládába. Ha eldöntöd, meg akarod ismerni, kérlek,  időben jelezzed, hogy a találkozást elő tudjuk készíteni.      Görcsös aláírás Marica, ennyi.      Azóta a szerkesztőségi fotelt a bogár ülésével váltotta fel, útitársa meg a papírokkal, irónnal tele bőrtáska, a diktafon és a megboldogult apjától örökölt Zorki kamera. Pontosan rögzítette az emberi sorsokat, legjobban neki hitt. Hányszor megázott és még mindig tökéletesen működik. Maga felé még sosem fordította. Lányának hamarosan írt, mellé régebbi fényképét csatolta. Újabb nem volt. Megígérte, hamarosan találkoznak, csak ezt az egy munkát befejezi… Nyári esőként múltak az évek, csak még ezt és …a következő hónapban… a napellenző belső oldaláról meg mosolyog a piros pulóveres, göndör hajú lány, mintha megállt volna az idő. Gondolatai nyugtalanok, főleg alvás előtt. Meg-meg rándul, mintha késen feküdne. Prokletije3 hágóján keresztül köhögni kezdett a bogár. Megint hígított benzint kapott. Az út hirtelen erdőbe vezetett, szinte kráterbe, mely fenyegette, hogy szörny könnyű zsákmányaként elnyeli. A következő kanyarban parkolóhoz hasonló kitérőt látott. Jó lesz, ha sétál egyet és rendezi gondolatait. Megállt. A kiszállás pillanatában göndör hajú fiút látott meg. Mintha az égből pottyant volna le, nyugodtan állt a kocsi mellett. Mit sem szólva, kezével tele tányér frissen szedett szamócát nyújtott a nyitott ablak felé. Meglepődött, de Branko a kínált tányér felé nyújt, ám a fiú hirtelen mozdulattal magához húzta.      – Ja, mennyibe kerül?      – Egy piros, százas! – felelt a fiú, korához képest meglepő mély hangon.      Branko zsebéből kivette a „pirosat” és másodszor is a tányér felé nyúlt. A gyerek kezét ismét visszarántotta. Felfogta, elmosolyodott és most már a pénzt nyújtotta. A fiú, szakavatott pénzváltóként, a pénz mindkét oldalát megnézte. Majd összegyűrte, ökölbe szorított markába rejtette. Ezután végre másik kezét is kinyújtotta és a finom gyümölccsel tele tányért átengedte a vevőnek. Majd lassan megfordult, indulni akart, de a tányér új tulajdonosa intett neki, álljon meg. Érdeklődve nézte, ahogy a vásárló táskája belsejében kutat. Látva Branko kezében a Parker golyóstollat, szembogara láthatóan kitágult. Bal kezét óvatosan emelte fel és hitetlenkedve vette át az ajándékot. Mély, tiszta tekintettel, megigézve nézte az irónt és másik kezét szinte örömmel nyitotta ki, hogy a pénzt vissza adja. A gyerek szemében a felkínált kincs jelent meg. Brankonak elállt a lélegzete. Abban a pillanatban sok mindent szeretett volna mondani, de a mondandó torkában rekedt. Egyedül, amit sikerült egy kézmozdulattal jeleznie, hogy a pénzt nem kell visszaadnia.      A fiú egyszerre bronzszoborként merevedett meg és feltartott kézzel abban a testhelyzetben maradt. Egyik kezében a piros százas, a másikban az ajándék. És szemében két hatalmas könnycsepp, az egyedüli mozgó tényezők. Csak egy pillanatig tartott, de elég ahhoz, hogy a hivatásos riporter Zorki kameráját megragadva valószínű élete felvételét örökítse meg. A villanófény puskalövésként hatott a fiúra és holmi szemfényvesztőként, oly gyorsan tűnt el az erdő sűrűjében, ahogyan meg is jelent.      Branko csak forgolódott, hátha meglátja és még néhány fényképet készíthet. Néhány szóért írószerkészletét, az egész táskát, minden iratát oda adta volna. Indul az autó, visszafelé tekint, míg a látvány a porfelhőben el nem tűnt. Peć, mint úti cél, kimaradt. Reggel Belgrádba ért. Öreg bogarát a surčini reptér parkolójában hagyta. A kezében a szamócával tele edénnyel együtt szorongatott repülőjegyen ez áll: Belgrád – Hamburg 1989. június 29. Micsoda irtózatos mészárlás napja, hatszáz évvel ezelőtt, a Rigómezőn.      A Boeing kerek ablakán keresztül a holdat figyelte, ahogy fehér fényét felakasztva a belgrádi, mohával borított háztetőket mosta. A fővárosi toronyházak egyre kisebbek lettek.   1Peć, Bijelo Polje – montenegrói városok 2Podgorica – Montenegró fővárosa 3Prokletije – hegy Montenegróban   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 47-52.