Turczi István: Egy év – Jedna godina

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

goog_1535189437Egy év   – tizenkét vers kívül és belül, időszámításom szerint –   Magamról többé már…   Magamról többé már semmit. Halántékvermek, árnyékvagonok, ködben veszteglő fehér kikötők és vélt megérkezések után mostantól kovásztalan csend. Ima és emlékezés. Fiamnak mesélek régvolt történetet. Négy pohár koccan; a tálon hús, tojás, kenyér és keserűgyökér. A sós víz is enyhet ád, akár az összegyűjtögetett könnyek. Amit értem tettél, nem felejtem, Uram.                                             (niszán)     Mintha kezdete se volna…   Mintha kezdete se volna az időnek, egyszerre tavasz villantja rám fehér fogát, és világosság árad mindenünnen. Tegnap még koponyasötétben ültünk, akár egy múzeumban, mit rég bezártak, s a behajtott spaletták mögött álompor-lepedőbe burkolózva vártuk a kívülről dobbanni készülő szív zaját. De nem téveszt meg a szárnyas fény: mintha kezdete se volna, olyan reménytelen.                                           (ijár)     A felhőkkel sodródó fák…   A felhőkkel sodródó fák nevetését böngészem. (Gótikus, zöld rohanás a semmi felé.) Színek derengik át a susogó némaságot. Birkózó virágok akarata karol körül. Súlya van a légnek, irgalmas sodra, csak a szálló madár árnyéka könnyű. Emlékek folynak át a messzeségen, akár nyelvemen a méz és a tej. Valamit tudunk a világról, valami nem is fontosat. Talán jövő is lesz még, elmondani.                                            (sziván)     Mindenhová követ a nap…   Mindenhová követ a Nap, kiszáradt torka elnyeli elsuttogott zsoltáraimat. Arcom repedéseiben ezernyi fűszál pihen, s a kéz lecsüng, mint égő csipkeág. Más lett az ég, és más lett a föld alattunk, mintha korhadt gerendán ülne féreg és madár, egyszemélyben. És ez a remegés! Mintha távol robbantanának. Felfoghatatlan, miért. Most is, mint mindig, menekülőben.                                             (tammuz)     Egyszer elfelejtjük, milyen…   Egyszer elfelejtjük, milyen a pusztulás — a lerombolt szív-szentély, a gőzölgő tudat s világtérképeken az atomvillanás. Egyszer elfelejtünk emlékezni, az öröklét üvegkupoláiban hűsölünk, ki feljebb, ki lent, attól függően, hol szorított helyet a gondviselés. De addig túl eszmék és tárgyak sikolyán, az élhető élet puha szorításában tovább, ha már nem maradt más, csak vigasztalás.                                             (áv)     „A múltnak megvan a maga…”   „A múltnak megvan a maga igaza.” Kürt hangja szól, megtérésre hív, közelednek a pergamen-arcú, törékeny ünnepeltek. Felszikrázik bennem a hiány: a városok, a csodával határosak, miket bejártam, a kegytárgyak s a túlvilági emberek, — hiába reméltem, hogy új életre kelnek, és megszólalnak bennem kérleletlenül — lábam előtt szanaszét hevernek mint a nyár angyalcsontjai.                                             (elul)     Ez lehet az, amit a sors…   Ez lehet az, amit a sors ígért nekem. Ezek a felhők és tengerek; a gyomorban kószáló görcsök, szerelmek; s a pillantásban fellobbant gyertyafény egy más idő peremén. Tíz bűnbánó nap után a megítéltetés. Majd sátrakat látok, vidám gyermek-arcokat, citrus illatát lengeti felém a szél. Itthon vagyok, mégis úgy érzem, mindez kevés; a megérkezéshez indulni kell. Előre vagy vissza akár: ahonnan.                                              (tisri)     A szív, akár a Nap…   A szív, akár a Nap, a házak tetején, játszóterek fölött, s az ablak üvegén, fogyatkozik. Zsugorodnak a percek, belülről monoton rágást hallani. Gyűlik a szégyen — tócsákban, fejfákon, cserepesedő szájszéleken. Színhelyek vannak, már csak a tett. Ólompor száll a sötéthez szokott szemre, s az ellenfényben olyan a csend, akár egy feszülő kötél. Hol van, ami már nincsen, Hesván úr?!                                              (hesván)     Minden este egy gyertyával…   Minden este egy gyertyával többet gyújtunk, nyolc napon át ismét fellobban a szemekben a régi fény. „Áldott vagy Örökkévaló Istenünk, a világ királya, ki megszenteltél minket törvényeiddel.” Próbálunk végre rendesen lélegezni, beszélni, örülni kicsit a félhomályban melegedő szavaknak, és hinni, hinni a mesevalóságban, s hogy a világ megint meghirdethető.                                                 (kiszlév)     Ott, ahol még történik valami…   Ott, ahol még történik valami, föld-ég törésvonalán, erdők véredényeiben, hóvakságban, sátortalan téliviharban, tompa, tükörmélyi hallgatásban, ahol a versek, akár egy karcsú hattyúdallam, emlékeink fehér kajakján tovasiklanak, és lélekidéző, északi sámánok módjára belevesznek a múlt leheletének becézett, konokul gomolygó ködbe, ott éjjel vannak a leghosszabb éjjelek.                                               (tévész)     A fák újéve jött el…   A fák újéve jött el szoknyás suhogással, szemhéjukat résnyire nyitják a rét lakói, mást álmodnak a póznákon gubbasztó madarak, a hólé csak locsog és tisztuló égen úsznak a tegnap még öldöklő felhők tova. Régi barátok árnyékból kibomló arca temetőbe hív, hol az ébredés elképzelt ritmusában kigyulladnak a nevek, s „a sírkövek pikkelyei ragyognak.” Hazafelé a buszjegyre írom döcögős betűkkel: „Dicsérd a telet, de könnyíts rajta.”                                                  (svát)     Nem marad más, csak a játék…   Nem marad más, csak a játék, a sorsvetés kegyetlen játéka ilyenkor farsang idején. Elpusztulunk? Megmaradunk? Purimspíl. Lehetnék válasz én is, te is, ami: ugyanaz. Vagyunk metafora, szivárványhíd, lüktetés a hajlékot adó idő tenyerén. Bőr és emlékezet. A vers, látod, azt akarja, hogy éljünk; nyírfavirág- emlékű, pontos szavakban, örvénylő varázslatokban, most és talán mindörökké.                                                (ádár)     Epagomena a „Tizenkét vers”-hez   Fiamnak mesélek régvolt történetet, akár egy múzeumban, mit rég bezártak: súlya van a légnek, irgalmas sodra. Más lett az ég, és más lett a föld, a lerombolt szív-szentély, a gőzölgő tudat. Felszikrázik bennem a hiány: a városok, a gyomorban kószáló görcsök, szerelmek; belülről monoton rágást hallani. Minden este egy gyertyával többet — a versek, akár egy karcsú hattyúdallam, az ébredés elképzelt ritmusában kigyulladnak, örvénylő varázslatokban, most és mindörökké.   Mikor volt legközelebb hozzád az Isten?

Jedna godina   – dvanaest pesama izvan i iznutra, po vlastitom računanju vremena –   O sebi više…   O sebi više ništa. Posle jame lobanja, vagona senki, u magli ostavljenih belih luka i valjda stizanja od sada je tišina bez maja. Molitva i sećanje. Sinu nekadašnji događaj pričam. Četiri čaše se kucnu; na tacni je meso, jaje, hleb i dvornik. I slana voda blagost daje, poput sakupljene suze. Što si zbog mene činio, zaboraviti neću, Gospode moj.                                           (nisan)     Vreme kao da ni…   Vreme kao da ni početka nema, odjedanput bele zube mi proleće pokazuje i odasvuda svetlost se probija. Još juče smo u mraku lobanja sedeli kao u odavno zatvorenom muzeju i iza spuštenih roletni u plahtu prašine sna umotano čekali huku srca što kucati iz vana se sprema. Ali krilata svetlost me neće zavesti: kao da ni početka nema, toliko je beznadežna.                                           (ijar)     Smeh vetrom otrgnutih drveća…   Smeh vetrom otrgnutih drveća istražujem. (Gotska, zelena jurnjava prema ništa.) Nemušt što šumi boje prosvetljavaju. Volja ratobornih cveća me grli. Vazduh težinu ima, brzica mu je milosrdna, tek je senka ptice u letu lagana. Preko daljine uspomene protiču, poput meda i mleka na jeziku mom. O svetu nešto znamo, nešto što je nevažno. Možda će još i budućnosti biti, za ispričati.                                            (sivan)     Sunce me svugde prati…   Sunce me svugde prati, moje odšaptane psalme njegovo isušeno grlo guta. Na napuklinama mog lica vlasi trave odmaraju, a ruka poput zapaljen grane šipka visi. Nebo je drugačiji i zemlja je ispod nas drugačija, kao da na truloj gredi u istom licu crv i ptica sedi. I to drhtanje! Kao da u daljini nešto u vazduh diži. Neshvatljivo je, zašto. I sad kao uvek u bekstvu.                                             (tamuz)     Jednom zaboravljamo kakva je…   Jednom zaboravljamo kakva je propast – uništeno svetište srca, isparljiva svest te blesak atoma na geografskoj karti sveta. Jednom zaboravljamo sećati se, u staklenim kupolama večnosti plandujemo, ko gore, ko dole, ovisno o tome proviđenje gde mu je mesto odredio. Ali dotle iza krika ideja i predmeta dalje u mekoj stisci stvarnog života, ako ništa više, samo je uteha ostala.                                             (av)     „Prošlost ima svoju…”   „Prošlost ima svoju istinu.” Čuje se rog, na pokajanje poziva, licem pergamena, krhki slavljenici se približavaju. U meni manjak iskri: tajanstveni, čarobni gradovi koje sam obišao, sveti predmeti i ljudi na drugom svetu, – uzalud sam se nadao da će vaskrsnuti i u meni se bez preklinjanja oglasiti – ispred mojih nogu poput anđeoskih kostiju leta na sve strane leže.                                            (elul)     To može biti ono, što mi je sudba…   To može biti ono, što mi je sudba obećala. Ti oblaci i mora; u želucu prisutni grčevi, ljubavi; i u treptaju zasjala svetlost sveća na rubu nekog drugog vremena. Nakon deset dana pokore prosuđivanje. Pa šatrove vidim, vesela dečačka lica, vetar pema meni miris citrusa nosi. Kod kuće sam, ipak tako osećam da je sve to premalo; da di stigao krenuti treba. napred ili baš nazad: od tamo.                                              (tišri)     Srce, kao Sunce…   Srce se, kao Sunce na krovoima, iznad igrališta, i na staklu prozora, smanjuje. Minuti se smežuraju, iznutra monotono žvakanje se čuje. Sramota se gomila – u lokvama, na nadgrobnim spomenicima, ispucalim usnama. Mesta već postoje, već samo čin. Na mrak naviknuto oko olovna prašina pada a u pozadinskom osvetlenju tišina je kao napeto uže. Gde je što vise ne postiji, gospodine Hešvan?!                                              (hešvan)     Svako veče jedno sveće…   Svako veče jedno sveće više palimo, tokom osam dana stari sjaj u očima opet plamti. „Blagosloven da si ti, Gospode Bože naš, kralju vaseljene, koji nas je posvetio zapovestima.” Konačno pokušavamo normalno disati, govoriti, pomalo radovati se rečima koje se u polumraku greje i verovati, u stvarnost bajki verovati i da svet opet može biti objavljen.                                                 (kislev)     Tamo gde se još nešto događa…   Tamo gde se još nešto događa, na liniji preloma zemlje i neba, u krvnim sudovima šuma, u slepilu snega, u zimskom vihoru bez čadra, u tupom, ogledalodubokom ćutanju, gde pesme kao vitke melodije labuda na belom kajaku naših uspomena izmiču i poput severnih šamana koji duhove prizivaju u tvdokorno kovitlajuću maglu koju od milja uzdahom prošlošti nazivamo se gube, tamo noći su najduže noći.                                                 (tevet)     Stigla je nova godina drveća…   Stigla je nova godina drveća, šumom suknji, stanari livade očne kapke tek otvaraju, ptice koje na banderi čuče drugo sanjaju, topljenica samo prsne i sa neba što se vedri još juče smrtonosni oblaci nestaju. Iz senki iskrsla lica starih prijatelju na groblje me zovu gde se imena u zamišljenom ritmu buđenja pale i „krljušti nadgrobnih spomenika sjaje.” Prema doma na kartu trockajućim slovima pišem: „Hvali zimu ali ju olakšaj.”                                                  (ševat)     Ne ostaje ništa drugo, samo igra…   Ne ostaje ništa drugo, samo igra, svirepa igra sudbine ta vreme karnevala je. Nestaćemo? Ostaćemo? Purimspil. Odgovor bi mogao biti i ja, i ti, što je: isto. Jesmo metafora, most duge, Kucanje na dlanu vremena što dom pruža. Koža i sećanje. Pesma, vidiš, želi da živimo; u sećanju nalik cvetu breze, egzaktnim rečima, bujicama čarolija, sad i možda zauvek.                                                 (adar)     Epagomena uz „Dvanaest pesama”   Sinu davnašnji događaj pričam, kao u nekom davno zatvorenom muzeju: vazduh težinu ima, tok mu je milostiv. Nebo je drugačiji, i zemlja je drugačija, svetište srušenog srca, isparljiva svest. Manjak u meni zaiskri: gradovi, u stomaku lutajući grčevi, ljubavi; iznutra se monotono žvakanje čuje. Svako veče jedno sveće više – pesme se, poput vitkih melodije labuda, u zamišljenom ritmu buđenja pale, u bujicama čarolija, sad i zauvek.   Bog najbliže kad ti je bio?   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 18-25. old.

Turczi István: Remény – Nada

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Remény   – még egy arc: Verseghyé –   Nézd, a zárka ablakán beomló fény kristálytenyerén mint porlad szét a remény nevű szomjas fluidum, mely a szív kiszáradt szikláin él, és a végtelen csöndbe merülő kövirózsa nedvéből táplálkozik.

Nada   – još jedno lice: Veršegijevo1 –   Gledaj, kako se žedan fluid zvan nada, što na isušenoj steni srca živi, te sokom u beskrajnu tišinu utonulom čuvarkuće se hrani, na kristalnom dlanu preko prozora aresta prodirajuće svetlosti, raspršuje.   1Ferenc Veršegi (Verseghy Ferenc – 1757-1822 –) je mađarski pesnik     Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 45. old.

Turczi István: Esküvő – Svadba

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

goog_205786428Esküvő   Megtanultunk mindent sorban leróni a múltnak ami jár — ha már nekünk teremtetett a világ legalább ezegyszer bejárjuk mélyútjait. S míg én jobbára képzelődöm te összetört tányérunk cserepeit becses amulettként őrzöd régi szokás szerint. Szemedben szelíden hullámzó édesvizi tavak nevetésed mint dióbéleső hull reám. Előttünk csodák fehér tömbjei mandula-kő mirtusz orchideák megroggyant szőlőhegyek nedvükkel adakoznak a fák szent állatok bókolnak bárhová nézel zavarbaejtő gazdagság köröskörül és kifogyhatatlanul hajt a vágy. Korhely legénybúcsúval köszönt bódító tavasz-szombatunk a fürdőben végre lemoshatjuk öröklött káromlásszagunk kenőasszonyok frissítik testünket bőrünkből patakzó rózsaolaj-könnyek hisz a fájdalom maga is megtisztulás.   Megtanultunk mindent sorban leróni a múltnak ami jár — hüpe-baldachin alatt állunk: megtévedt történelemelőtti pár s a templom mögül tisztán kivehető ciprusok kegyes susogása mazel tov — mazel tov — mazel tov —

Svadba   Redom sve smo naučili da to što prošlosti pripada namirimo – kad je već svet za nas stvoren bar jednom dubine trebamo obići. Dok ja uglavnom sanjarim ti po starom običaju delove naših razbijenih tanjira kao vredne amajlije čuvaš. U tvom oku su slatkovodna jezera što talasaju a osmeh tvoj kao kiša jezgre oraha me obasipa. Ispred nas su bele gromade čuda stena od badema mirta orhideje srušena brda grožđa stabla sokove pružaju svete životinje se klanjaju bilo gde pogledaš blagostanje je što zbunjuje i žudnja te neiscrpno tera. Naša opojna proletnja subota raskalašenošću pozdravlja nasleđen miris huljenja u hamamu konačno možemo sprati naša tela maserke osvežavaju iz naših koža suze ružinog ulja teku ta i sama bol je pročišćenje.   Redom sve smo naučili da to što prošlosti pripada namirimo – ispod hipe-baldahina stojimo: predistorijski zabluđen par a iza crkve jasno se čuje milosrdan šum čempresa mazel tov – mazel tov – mazel tov   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 35. old.

Turczi István: Betlehemi história – Vitlejemska dogodovština

Turczi István Tata 1957. október 17. –

 

Betlehemi história   Nincs isten — szólt a költő a vályogviskó előtt Van boldogulás — szólt Isten és kijött a házból

Vitlejemska dogodovština   Nema boga – reče pesnik ispred kolibe od čerpića Ima procvata – reče Bog i izašao je iz kuće   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 18-25. old.

Turczi István: Hatsoros vers a történelemről – Pesma u šest redova o istoriji

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Hatsoros vers a történelemről   Krisztusok, királyok, ideológusok és más csatákban megdicsőült zsarnokok, mint selejtes műanyagflakonok röpködnek egyre a Nagy Kijárat felé,           mígnem eljön az örök béke,           mely rosszabb akármely háborúnál.

Pesma u šest redova o istoriji   Hristosi, kraljevi, ideolozi i u bitkama hvaljeni ostali tiranini kao tajanstveni plastični flakoni svi prema Velikom Izlazu lete         sve dok večni mir ne stigne         što je od bilo kakvog rata gori.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 47. old.

Turczi István: Térképek, legendák – Geografske karte, legende

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Térképek, legendák
(Izráel földjén)
 
                                   Először a szorongás,
turistajegyhez szoktatott, civil képzeletem rettentő hírek
martaléka. Figyeltem lélegzetvisszafojtva, hol az a szempár,
mely tőlünk kéri számon népe sorsát, kinek villan kezében
a fegyver, mikor robban egy „megszentelt” bomba?
 
                                  Gépünk leszállt;
taps és megkönnyebbülés. Arcunk európa-fehéren fénylett a
motorzajtól szűkölő tel-avivi est neonfolyosói közt...
Vártak minket, persze, töredezett tekintetű, régi barátok,
és kíváncsiságuk pórázára kötve baráti idegenek.
 
                                  Azóta két hét telt el;
„véget ért az évezrednyi vonulás az álmatlanságban”.
Királyok, rabbik, karavánok meneteltek húnyt szemem mögött,
sorsok mozdultak bennem, hangok követtek, összegyűlt
szavaimat forró, keleti szél sikálta fehérre.
 
                                  Minden megtörtént:
térképek, legendák ösvényein kúszik az Idő felém,
ez itt a Kezdet Földje, halál és születés hajléka,
köröskörül a teremtés szétszórt titkai. Mennyi kő,
és káprázó meztelenség, por-lakoma, sziliciumhajnalok!
 
                                  Az tudja csak,
kit néhanap meglátogat a fény, a reszketés és a szomj,
kire napfény korbácsa Izráel földjén negyvenet csapott,
kinek agyag-száján nyomot hagy vízcseppek lázas lüktetése,
az tudja csak, miért átokszínű az alkonyat...
 
                                  Végül a nyirkos homály;
végtelen imatekercsét az est kibontja. Átélem újra,
miként mar belém a sejtés, viperaként hozzám dörgölőzik,
testemre kúszik és lassan átkarol. Mire fölébredek, már késő:
szívemben megfejtetlen, ősi jelek, s a véraláfutásos csend
Isten mérgét oltotta belém.
 
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 25-26. old.
 
 
Geografske karte, legende
(Na tlu Izraela)
 
                                   Prvo strepnja,
moja na turističku kartu naviknuta građanska mašta je žrtva
užasnih vesti. Dah zaustavivši sam tražio, gde su te oči
koje za sudbu naroda nas prozivaju, oružje u čijoj ruci
sevne, kad će jedna „posvećena” bomba eksplodirati?
 
                                  Avion se spustio;
aplauz i olakšanje. Naša lica su između neonskih koridora
od buke prestravljene telavivske noći evropsko-belo sjala …
Čekali su nas, naravno, stari prijatelji izlomljnih pogleda
i na povraz znatiželje vezani prijateljsko nastrojeni stranci.
 
                                  Dve nedelje su prošle;
„milenijumsko kretanje u besanici se završilo”.
Iza mojih zatvorenih očiju su kraljevi, rabini, karavane prolazile,
u meni sudbe se pokrenule, glasovi me pratili, moje nagomilane
reči na belo vruć, istočni vetar ribao.
 
                                  Sve se dogodilo:
prema meni Vreme na stazama geografskih karata, legendi puzi,
to tu je Zemlja Početka, dom smrti i rađanja,
svuda okolo razbacane tajne stvaranja. Koliko stena i
zaslepljujuća golotinja, gozba prašine, zore silicija!
 
                                  Samo taj zna,
koga koji put svetlost, drhtaj i žeđ posećuje,
na koga na tlu Izraela bič sunca četrdeset puta udario,
na čijim glinenim ustima vruće kucanje kapi vode trag ostavlja,
samo taj zna, suton boju prokletstva zašto ima…
 
                                  Na kraju vlažna tama;
veče beskonačnu rolnu molitve otvara. Ponovo preživljavam
kako me slutnja ujeda, poput guje se približava, na telo mi
puzi i polako me obgrli. Dok se probudim, već je kasno:
u srcu mom su nedokučivi, drevni znaci a krvava tišina
u mene bes Gospoda usadila.
 
Fordította: Fehér Illés

Turczi István: Sem por, sem parázna – Niti prašina, niti pohotni

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Sem por, sem parázna   Hol az a kőtábla, mely léted felkent törvényeit fennen hirdeti? Mely utat mutat és ösztöneid labirintjában eligazít?                              Ha lenne is,                              természeted ellen való.                 Sem por,                 sem parázna angyalok nem röpíthetnek akaratod túloldalára. Inkább tévelygésed óriásléptei. Inkább égbolt-szakadék.                 A magadé vagy,                 már végképp magadnak.                 Nincs törvény, mely megrögzött                 dobbanásaidtól eltávolít.                 Sem por, sem parázna angyalok.                              Ezt mondod ma,                              tehát végleges. Szemedben dacos álmok gyűlnek. Kristályfonálon kötnek átalkodottságaid. Maradsz hát konok tömb, csend lakója, a lemenő nap vörösében kérleletlenül                 vakító üvegbarát.                 Nem vagy egyedül.                              Követnek                              tengerrel változó, fényérzékeny halottjaid.

Niti prašina, niti pohotni   Gde je ta kamena ploča koja uzvišene zakone tvog opstanka na sav glas oglašava? Koja put pokazuje i u lavirintu tvojih nagona te usmerava?                              Ako bi i postojala,                              protiv tvoje naravi je.                 Niti prašina,                 niti pohotni anđeli ne mogu te na drugu stranu tvoje volje baciti. Pre ogromni koraci tvoje bludnje. Pre provalija nebesa.                 Svoj si,                 sam sebi si ostao.                 Ne postoji zakon, što će te                 od ukorenjenih koraka odvratiti.                 Niti prašina, niti pohotni anđeli.                              To danas tvrdiš,                              dakle konačno je. U oku ti se prkosni snovi gomilaju. Tvoje ukorenjene navike na kristalnoj niti vise. Pa tvrdoglava gomila, stanar tišine, u crvenilu zalaska sunca neumoljivo bleštav                 prijatelj stakla ostaješ.                 Zapamti, nisi sam.                              Tebe tvoji                              na svetlo osetljivi mrtvaci koji se sa morem menjaju prate.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 46. old.

Turczi István: [Utószó] – [Pogovor]

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

[Utószó]
 
Eső. Mostanában elemében van. Gomolyog, zihál, zúdul, fut, tolakszik, furakszik, ezer láthatatlan résbe bújik, új tereket foglal el, álmaid kobalt-karóin kúszik egyre feljebb, egyre mélyebbre: bemászik a bőröd alá, az idegeidre megy, megborzongsz, libabőrös leszel, hideg futkos a hátadon, de a következőnek megélt pillanatban a „millió kis ezüst bogár” ahonnan jött, máris ott repül, fent az égben, a Napban - lent meg „nyomát se lelni”, „nem mutatja semmi, hol volt, ha volt és hova lett.”
Eső. Szertartást végez, a maga konok szertartását végzi, az Idő nélküli idő kezdete óta. Áldoz, megtisztít, beavat. Szabó Lőrinc anyaglelkű esője ugyanonnan hullik, ahonnan Odüsszeusz (mégsem) hiába várta az istenek kegyét, Prospero az ítéletet, Miskin a feloldozást. A Nagy Neurotikusok esője éppolyan nedves mint a portakarító, ürülékoldó, fölesernyőzött, köz-napi eső. Szenvedélyre, szívre, érzésekre hivatkozni kár. Nincsenek szélsőértékek, talán értékek sincsenek. A vegetatíva eláraszt mindent, megfojt és elfed. Az enyészet így lesz elviselhető középállapot. Már csak a kopogás hallatszik az égi fedél alatt. Repetitív zene, minimalista felfogás, egybemosódó tónusok.
Eső. „A föld éneke.” Walt Whitman óta sokat szürkült. Nem száll zúgó szárnyon repülve a jövő-fény felé, szivárvány ritkán kíséri és visszhangja sincs. Egyedül az vigasztaló, hogy felénk közelít. Feléd. Virágot, fát, állatokat mutat, s hogy miként kell élned idelenn. Arcodra hull, saját fényében mosdat, s ha leszáll az est, annyi nyugtot ad, mint pihenésre kér a szerelem.
Eső. Betű-eső, kép-eső, sors-eső. Egy irodalmi folyóirat első csobbanása. Valódi torokból próbavíz. Halmaz és állapot. Mítosz és csatorna. Fohász a majdani „országos esőért”. Úgy forgasd ezt a 22 teleírt lapot, mint a tatot-kártya 22 misztikusnak álcázott, mégis határtalanul egyszerű képét:
„Nézz meg mindent, s ami jó, tartsd meg.”
 
Forrás:
 
 
[Pogovor]
 
Kiša. Ovih dana je u svom elementu. Kovitla, dahće, sruči se, trči, gura se, nameće se, u hiljadu nevidljivih otvora ulazi, nove prostore osvaja, na kobaltnim kolcima tvoga sna se sve više penje, sve dublje: ispod kože ti se uvlači, nervira te, draži, koža ti se naježi, groznica te hvata, ali u sledećem doživljenom trenutku „bezbroj sitnih srebrnih buba” odakle su došli, tamo gore na nebu, u Suncu lete – a dole „ni traga im nema”, „ništa ne pokazuje gde su bili, ako su bili i gde su nestali.”
Kiša. Obred drži, svoj tvrdoglavi obred od početka Vremena bez vremena održava. Pričesti se, čisti, posveti. Stvarna kiša Lerinca Saboa sa istog mesta pada odakle Odisej milost bogova, Prospero presudu, Miškin izbavljenje (ipak nije) uzalud čekao. Kiša Velikih Neurotičara je isto toliko vlažna kao i svakodnevna kiša šta prašinu sprema, izmet rastvara, kišobran otvara. Pozivati se na strast, srce, osećaje zalud je. Granične vrednosti ne postoje, možda ni vrednosti ne postoje. Preživljavanje sve potopi, guši i prekriva. Prolaz je ovako na neki način podnošljiv. Ispod nebeskog pokrivača se samo lupa čuje. Repetitivna muzika, shvatanje minimalista, stapanje tonova.
Kiša. „Pesma zemlje.” Od Volt Vitmana umnogome se posivila. Prema svetlu budućnosti na bučnim krilima lebdeći ne leti, duga retko ju prati, ni odjeka nema. Jedina uteha je da prema nama se približava. Prema tebi. Pokazuje cvet, drvo, životinje i tu dole kako trebaš živeti. Na lice ti pada, u vlastitom sjaju se kupa, a ako se veče spusti toliki spokoj daje koliko ljubav za odmaranje moli.
Kiša. Kiša slova, kiša slike, kiša sudbe. Prvi pljusak jednog literarnog časopisa. Probna voda iz stvarnog grla. Agregatno stanje i stanje. Mit i kanal. Molitva za buduću „sveopštu kišu”. Ta 22 ispisana lista tako okreći kao 22 mistično prerušene, ipak beskrajno jednostavne slike tarot karte:
„Sve dobro pogledaj te što je dobro, zadrži.”
 
Prevod: Fehér Illés

Turczi István: T-fragmentumok – T-fragmenti

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

T-fragmentumok   A kezdetben a mélysége mélye. Az Egy - de az sem az első. Husztnál át a Kárpátok vulkáni vonulatán. A vándorlások láthatatlan nyomai. „A régvolt hadak por-rengetege.” A fű-tenger hárfahullámzása. Az esték mint vágtató fekete lovak. A síkságot fürkésző tekintet. A mocsárminták és a kavicsok sóhaja. Az árnyak nyugodt nyáját terelgető Idő. Látszólag minden ugyanaz, ugyanoda. (Jobbról:) Tarac, Talabor, Nagyág, Borsava, Bodrog, Sajó, Eger, Zagyva. (Balról:) Visó, Iza, Túr, Szamos, Kraszna, Kőrös, Maros, Béga. Az ártéria és a kezdődő víziszony. 1000 km szőkeség és más sztereotípiák. A lényegtől lassan elkülönült látszat. Petőfi sztéléje, fáraók népdalai. A „parányi sarkantyúk pengése”. A miseborok és végtelen eső-zsolozsmák. A ministránsok levetett ruhái az árokparton. Egy aranyozott Agnus Dei a vízmosásban és a szerzetes, aki horgonnyal álmodik. A könnyű kis halak roppant súly alatt. Az elmozdulások szöge. A mozdulatok csonkja. A víz és ég iker-lelke. A kényszeredetten süllyedő ég és a kedvére emelkedő víz. Vásárhelyit rémálmok gyötrik. Paleocappa szerint kevés a fogszabályzó. A valóság: az elme félkész gátja. A megtöretés keserű vázlatai. A szélben kavargó álmok és jóslatok. Az alkonyok, akár friss madárvér a kaszán. Szivárgó homokzsákokban az idő hol pereg, hol ragad. A kezek, a görcsök, a hajlott hátak. A felkötött kendők és a leomló rózsafüzérek. A csönddel tapasztott kétségbeesés. Ami előtűnik s ami el. Ami megkezdődik, ami visszahull. Bizonyos versek átsétálnak a vizen, és túlélik azt a gyávát és ostobát, aki vagyunk.

T-fragmenti   Dubina dubine je u početku. Jedan – ali ni to nije prvi. Od Husta preko vulkanskog niza Karpata. Nevidljivi tragovi seoba. „Oblaci prašine negdašnjih armija.” Poput harfe talasanje mora od trave. Veče je uvek crni at u galopu. Pogled što ravnicu promatra. Uzdah uzorka močvare i belutka. Vreme mirno stado senki tera. Prividno sve je isto, na isto mesto. (S desne strane:) Tarac, Talabor, Velika grana, Boršava, Bodrog, Sajo, Eger, Zađva. (S leve strane:) Višo, Iza, Tur, Samoš, Krasna, Kereš, Maroš, Begej. Plavna područja i početak jeze od vode. 1000 km cvetanja i ostale stereotipije. Od suštine polako odvojen privid. Petefijevi epitafi, faraonove narodne pesme. „Zvuci sitnih mamula”. Vina misa i beskonačni psalmi kiše. Na obali jarka skinuta odela ministranata. U vododerini jedan pozlaćen Agnus Die i monah koji sa sidrom sanja. Ispod strašnog tereta laganih, sitnih riba. Kut pomicanja. Patrlj pokreta. Dvojna duša vode i neba. Nebo što prisilno tone i voda šta se po volji diže. Vašarheljija mora muči. Po Paleokapi je manjak ortodontskih aparata. Stvarnost: napola gotova brana uma. Gorke skice sloma. U vetru kovitlajući snovi i proročanstva. Sutoni su poput sveže krvi ptica na kosu. Vreme u probušenim peščanim džakovima čas teče, čas se lepi. Ruke, grčevi, pognuta leđa. Svezane marame i pokidane brojanice. Sa tišinom lepljen očaj. Što nastaje i što ne. Što počne, što nazad pada. Neke pesme preko vode prelaze i kukavice i sakalude  što smo prežive.   Prevod: Fehér Illés

Izvor: https://www.esolap.hu/authors/2-turczi-istvan/120.html

Turczi István: A hordó – Bure

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

A hordó   (I.) Ahol a Nagyhideghegy elsőt tüsszent, és egész az Ipolyig folyatja le nyálát, ott láttam először, hogyan készül. Kocsánytalan tölgyet hoztak szekéren. Nagyapám bajuszmozgása mutatta: mit, miért, hová. Le a kérget, ki az odvát, szálirányban felhasítva, ami ép. Vékonydongájú voltam én is, úgy tizenkét éves, kétbalkezes városi lélek. Később láttam, ahogy a szabad ég alatt szárított dongákat összepászította, körbe- vágta, befenekelte, végül abroncsot húzott rá. „Ez üres”, kiáltottam, mikor belestem a lyukon. „Ne bánd”, mozdult nagyapám ádámcsutkája, „a hordó egyszer úgyis megtelik.”     (II.) A kádáripari időknek vége. Elillant évek szőlőhegyén állunk, körös-körül emlékeink érett fürtjei. Összeérnek az ízek, élesebbé válik sok apró részlet. Álmaink visszahulló alkonyívén mennyi ismerős madár! Hallgat az út, csak mi beszélünk. Boldogsága a parafa dugónak, ha ár sodorja. A levegő résein ki-be járnak az egymásra préselődött, régi szavak. Az élet és a bor idelenn folyik, nem fönt, a magunk mértékén kívül ácsolt égi karám szféráiban. Itt vagyunk, és mégis másutt. Miféle egyezséget kötöttünk a sorssal?! Belenézünk a lyukba, és azt kérdezzük: „Ez üres?” „Nem az”, mozdul nagyapám ádámcsutkája ma is. A hordó egyszer úgyis megtelik.

Bure   (I.) Gde Velikahladnagora prvi put kihne a njena slina skroz do Ipolja curi, tamo sam prvi put video, kako se pravi. Na kočiji hrast bez peteljki donesen. Ded pomacima brkova je pokazivao: šta , zašto, gde. Koru dole, srž vani, što je zdravo u pravcu niti cepati. Ja sam tanušan bio, dvanaestak godina staro, nespretno gradsko dete. Kasnije sam video kako ispod vedrog neba sušene duge sastavio, rezao, dno postavio i na kraju obruč navukao. „Prazan je”, povikao kad sam preko rupe upao. „Ne brini”, pomerila se dedina jagodica, „bure će se jednom ionako napuniti. ”     (II.) Vreme kablara je prošlost. Na vrhu vinograda prošlih godina1 stojimo, oko nas sazreli grozdovih naših uspomena. Ukusi spojeni, mnoštvo sitnih detalja su jasniji. Na povratnom svodu sutona naših snova koliko poznatih ptica! Cesta samo šuti, tek mi pričamo. Blaženstvo je čepa od pluta ako ga struja nosi. Stare nagomilane reči preko otvora vazduha unutra-vani trčkaraju. Život i vino tu, dole teče, ne gore, u sferi nebeskog obora stvorenog izvan naših merila. Tu smo, ipak negde drugde. Sa sudbom kakav smo sporazum potpisali?! Pogledamo u otvor i pitamo: „Zar je prazno? ” „Nije”, pomeri se dedina jagodica i danas. Bure će se jednom ionako napuniti. 1Naslov jedne pesme Endres Adija   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.esolap.hu/authors/2-turczi-istvan/1884.html