Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part I – I. rész – Prvi deo)



Samuel Taylor Coleridge (21 October 1772 – 25 July 1834)

IN SEVEN PARTS

Facile credo, plures esse Naturas invisibiles quam visibiles in rerum
universitate. Sed horum omnium familiam quis nobis enarrabit ? et gradus et
cognationes et discrimina et singulorum munera ? Quid agunt ? quae loca
habitant ? Harum rerum notitiam semper ambivit ingenium humanum, nunquam
attigit. Juvat, interea, non diffiteor, quandoque in animo, tanquam in
tabulâ, majoris et melioris mundi imaginem contemplari : ne mens assuefacta
hodiernae vitae minutiis se contrahat nimis, et tota subsidat in pusillas
cogitationes. Sed veritati interea invigilandum est, modusque servandus, ut
certa ab incertis, diem a nocte, distinguamus. - T. Burnet, Archaeol.
Phil., p. 68 (slightly edited by Coleridge).
ARGUMENT

How a Ship having passed the Line was driven by storms to the cold Country
towards the South Pole ; and how from thence she made her course to the
tropical Latitude of the Great Pacific Ocean ; and of the strange things
that befell ; and in what manner the Ancyent Marinere came back to his own
Country.

PART I

An ancient Mariner meeteth three Gallants bidden to a wedding-feast, and
detaineth one.

It is an ancient Mariner,
And he stoppeth one of three.
`By thy long beard and glittering eye,
Now wherefore stopp'st thou me ?

The Bridegroom's doors are opened wide,
And I am next of kin ;
The guests are met, the feast is set :
May'st hear the merry din.'

He holds him with his skinny hand,
`There was a ship,' quoth he.
`Hold off ! unhand me, grey-beard loon !'
Eftsoons his hand dropt he.

The Wedding-Guest is spell-bound by the eye of the old seafaring man, and
constrained to hear his tale.

He holds him with his glittering eye--
The Wedding-Guest stood still,
And listens like a three years' child :
The Mariner hath his will.

The Wedding-Guest sat on a stone :
He cannot choose but hear ;
And thus spake on that ancient man,
The bright-eyed Mariner.

`The ship was cheered, the harbour cleared,
Merrily did we drop
Below the kirk, below the hill,
Below the lighthouse top.

The Mariner tells how the ship sailed southward with a good wind and fair
weather, till it reached the Line.

The Sun came up upon the left,
Out of the sea came he !
And he shone bright, and on the right
Went down into the sea.

Higher and higher every day,
Till over the mast at noon--'
The Wedding-Guest here beat his breast,
For he heard the loud bassoon.

The Wedding-Guest heareth the bridal music ; but the Mariner continueth his
tale.

The bride hath paced into the hall,
Red as a rose is she ;
Nodding their heads before her goes
The merry minstrelsy.

The Wedding-Guest he beat his breast,
Yet he cannot choose but hear ;
And thus spake on that ancient man,
The bright-eyed Mariner.

The ship driven by a storm toward the south pole.

`And now the STORM-BLAST came, and he
Was tyrannous and strong :
He struck with his o'ertaking wings,
And chased us south along.

With sloping masts and dipping prow,
As who pursued with yell and blow
Still treads the shadow of his foe,
And forward bends his head,
The ship drove fast, loud roared the blast,
The southward aye we fled.

And now there came both mist and snow,
And it grew wondrous cold :
And ice, mast-high, came floating by,
As green as emerald.

The land of ice, and of fearful sounds where no living thing was to be
seen.

And through the drifts the snowy clifts
Did send a dismal sheen :
Nor shapes of men nor beasts we ken--
The ice was all between.

The ice was here, the ice was there,
The ice was all around :
It cracked and growled, and roared and howled,
Like noises in a swound !

Till a great sea-bird, called the Albatross, came through the snow-fog, and
was received with great joy and hospitality.

At length did cross an Albatross,
Thorough the fog it came ;
As if it had been a Christian soul,
We hailed it in God's name.

It ate the food it ne'er had eat,
And round and round it flew.
The ice did split with a thunder-fit ;
The helmsman steered us through !

And lo ! the Albatross proveth a bird of good omen, and followeth the ship
as it returned northward through fog and floating ice.

And a good south wind sprung up behind ;
The Albatross did follow,
And every day, for food or play,
Came to the mariner's hollo !

In mist or cloud, on mast or shroud,
It perched for vespers nine ;
Whiles all the night, through fog-smoke white,
Glimmered the white Moon-shine.'

The ancient Mariner inhospitably killeth the pious bird of good omen.

`God save thee, ancient Mariner !
From the fiends, that plague thee thus !--
Why look'st thou so ?'--With my cross-bow
I shot the ALBATROSS.

Rege a vén tengerészről

Hét részben

”Úgy vélem, könnyen hihető, hogy a világmindenségben a látható teremtményeknél több a láthatatlan. Ki tárja elénk azonban valaha mindezeknek ő családjukat? És fokozataikat és rangsorukat és egyenkéntvaló foglalatosságukat? Mit művelnek?  és mely helyeken lakoznak? Eme dolgoknak ismeretét mindig környékezte az emberi szellem; el  sohasem érte. Mindazonáltal, nem kétlem, hasznos dolog, lelkünkben, mintegy  ábrázolatban, eltűnődni a nagyobb és jobb világ képmásán: másként a napi élethez idomúlt szellem túlságosan a jelentéktelen dolgokra zsugorodik és teljességgel apró töprengésekbe merűl. Vigyáznunk kell azonban az igazságra és mértéket kell tartanunk, hogy a bizonyosat elkülönböztessük a bizonytalantól, a nappalt az éjszakától.”

                                                                       T. Burnet: Archeol.Phil. 68. old.

Tartalom

Miképpen űztek egy hajót, mely áthaladt az Egyenlítőn, a viharok a Hideg országába, a déli Sark felé; és onnan miképpen került a Csendes Óceán trópikus tájaira; és a közben történt különös dolgokról; valamint arról, hogy hogyan tért vissza hazájába a

Vén Tengerész.

I. rész

Egy vén Tengerész találkozik három gavallérral, akik lakodalmas ünnepre igyekeznek, és feltartóztat közülük egyet.

Megy a Három, s a vén hajós
egyiknek elébe áll.
”Mért fogsz le, mondd, te vén bolond,
te tűzszemü Hószakáll?

A nászterem ajtaja nyitva, és
a násznagy én vagyok.
Cseng a pohár, az ünnep áll,
zene döng és dob dobog.”

Aszott kezével fogja meg,
”Hajónk...” szól s szeme kigyúl.
”Kotródj tovább! Kotródj bitang!”
S a gyönge kéz lehull.

A lakodalmas vendéget megbűvöli az öreg tengerjáró ember szeme, és kényszerül meghallgatni annak elbeszélését.

Fénylő szemével fogja meg -
bűvölten áll amaz, és

mint négyéves gyermek figyel.
Így akarta a Tengerész.

A Vendég most egy kőre ül,
némán, s hallgatni kész;
S így beszélt a vén hajós,
a tűzszemü Tengerész.

A Tengerész elmeséli, hogyan vitorlázott dél felé a hajó, jó széllel és kedvező időjárással, míg el nem érte az Egyenlítőt.

”Hurrá riadt, öböl elmaradt,
szálltunk a vidám habokon,
a domb alá,a templom alá,
s lángolt az őrtorony.

És balfelől feljött a Nap:
tenger dobta fel;
lángolva futott s jobbról lebukott:
a tenger nyelte el.

Délben, naponta növő köre már
tetőzte  az árbocot...”
A nésznagy  itt mellére ütött,
mert felbúgott a fagott.

Megjött a menyasszony; az arca piros,
mint rózsaszín, s remeg;
elõtte, vígan hintázva fejét,
a füstös banda megy.

Döndűlt az a mell, de lehullt a kar: a
vendég figyelni kész;
és így folytatta a vén hajós,
a tűzszemü Tengerész.

A hajót a Déli sark felé veri a vihar.

”Egyszerre szél csapott reánk,
zsarnok, kemény vihar
és Délnek vert a fergeteg
iszonyú szárnyaival.

Rézsút dül az árbóc, a tat lemerűl,
és ahogy az üldözött menekűl 
s bár ellene árnya a talpa alatt, –
bukdosva előre tart:
úgy szállt a hajó, úgy vert a vihar
s közel volt már a Déli Sark.

A hó és a félelmes hangok országa, ahol nem lehetett látni élő teremtményt.

És jött a köd és jött a hó
és lett csoda hideg;
jöttek havas, árboc-magas,
smaragdzöld jéghegyek.

Zajlott a vad ár, a havas határ,
s komoran lobogott az ég;
állat, növény: nincs semmi lény, -
börtönbe zárt a jég.

És jobbra jég és balra jég
és jég és jégvihar:
robbant, remegett, bömbölt, recsegett
az őrjöngő zenekar.

Míg egy nagy tengeri madár albatrosz nevezetű, jött a havon-ködön át és nagy örömmel és vendégbarátsággal fogadtatott.

Végül, ki, a ködön át, felénk
egy albatrosz suhant;
áldva fogadtuk, mint akinek
keresztény lelke van.

És ette az ételt, mit soha még,
és körbe-körbe szállt:
mennydörögve széthasadt a jég
kormányunk útra talált.

És lám! az Albatrosz jó igéret madarának bizonyul és kíséri a hajót, miközben az újra Északnak tart a ködön és a lebegő jégen át.

Jó déli szelet hozott s követett,
a madár: szava messzire-halló..
Mi csalta el? – Játék? eledel?
vagy hangunk hivta, a Halló?

Felhők, ködök; árboc fölött
kilenc nap ott gugolt;
mig az éjszakát a fehér ködön át
fehérre ragyogta a Hold.”

A Vén Tengerész vendégszeretet tagadásával megöli a jó ómen kegyes Albatroszát.

”Az égre!... Szemed, vén Tengerész,
mily ördögi fényű, riadt...!
Mért oly feketén...” – ”Nyilammal én
lelőttem az szent madarat!”

Fordította: Szabó Lőrinc

Pesma o starom mornaru

Prvi deo

Eto nekog starog Mornara

kako zaustavlja jednog od tri svata.

„Duge ti sive brade i blistava oka,

što me sad zaustavi?

Mladoženjina su vrata širom otvorena,

A ja sam blizak rod;

Gosti su se okupili, trpeza je postavljena:

Zar ne čuješ veselu graju?”

On ga zadrža suvonjavom rukom –

„Beše jedan brod” – reče on, –

„Odbij! Ruke s mene, sivobrada dangubo!”

Smesta on spusti ruku.

Zadrža ga blistavim okom –

Svat osta prikovan,

Da sluša kao trogodišnje dete:

Bi kako je Mornar hteo.

Svat sede na kamen:

Nije mu druge do da sluša,

I tako tom starom čoveku govorio je

Sjajnooki Mornar.

„Brod bi veselo ispraćen, pristanište ispražnjeno,

Razdragano ostavismo za sobom

Crkvu, pa breg,

pa vrh svetionika.

Sunce se diže sa leve strane,

Iz mora iziđe ono!

I jasno je sijalo, i na desnu stranu

Utonulo u more.

Više i više svakog dana,

Sve do iznad jarbola u podne…”

Svat se lupi po grudima,

Jer je začuo bučni fagot.

Nevesta je kročila u dvoranu

Rumena kao ruža;

Klanjajući se ispred nje, idu

Veseli pevači.

Svat se tuče po grudima,

Al΄ nema mu druge do da sluša;

I tako je govorio tome starom čoveku

Sjajnooki Mornar.

„A tada vihor Bure naiđe i

Beše žestok i jak:

Navali svojim brzim krilima,

I potera nas ka jugu.

Nakrivljenih jarbola i potopljena pramca –

Kao neko ko, gonjen vikom i udaranjem,

Ipak se probija kroz senku svog dušmanina,

I unapred povija glavu –

Brod brzo jurnu, vetar glasno zaurla,

I na jug besmo poneti.

A tada naiđoše i magla i sneg,

I posta strahovito hladno;

A led, visok kao jarbol, doplovi do nas

Poput smaragda zelen.

A kroz nanose i snežne litice

Dopirao je mutan sjaj:

Ni traga od čoveka il΄ životinje ne ugledasmo,

Video se samo led.

Led beše ovde, led beše onde,

Led beše na sve strane:

Pucao je i tutnjao, praskao i zavijao,

Slično kricima u bunilu!

Najzad se probi jedan Albatros:

kroz maglu dolete on:

Kao da je hrišćanska duša,

Pozdravimo ga u Božje ime.

Jeo je hranu kakvu nikad pre toga,

I kružio sve oko nas.

Led se razdvoji uz gromoglasan prasak;

Kormilar na proveze kroz nj!

I povoljan južni vetar dunu s leđa;

Albatros nas je pratio,

I svaki je dan, rad hrane i igre,

Dolazio na poziv mornara!

U magli ili oblaku, na jarbolu ili konopcima,

Otpučao bi devet večernjih molitava;

Dok je po čitavu noć, kroz belu sumaglicu,

Svetlucala bela Mesečina.”

„Bog nek te čuva, stari Mornaru!

Od zlih duhova koji te opsedaju toliko! –

Što tako gledaš?” –  „Iz samostrela svog

Ja Albatrosa ustrelih!”

Prevod: Jelena Stakić

Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part II – II. rész – Drugi deo)

PART II

The Sun now rose upon the right :
Out of the sea came he,
Still hid in mist, and on the left
Went down into the sea.

And the good south wind still blew behind,
But no sweet bird did follow,
Nor any day for food or play
Came to the mariners' hollo !

His shipmates cry out against the ancient Mariner, for killing the bird of
good luck.

And I had done an hellish thing,
And it would work 'em woe :
For all averred, I had killed the bird
That made the breeze to blow.
Ah wretch ! said they, the bird to slay,
That made the breeze to blow !

But when the fog cleared off, they justify the same, and thus make
themselves accomplices in the crime.

Nor dim nor red, like God's own head,
The glorious Sun uprist :
Then all averred, I had killed the bird
That brought the fog and mist.
'Twas right, said they, such birds to slay,
That bring the fog and mist.

The fair breeze continues ; the ship enters the Pacific Ocean, and sails
northward, even till it reaches the Line.

The fair breeze blew, the white foam flew,
The furrow followed free ;
We were the first that ever burst
Into that silent sea.

The ship hath been suddenly becalmed.

Down dropt the breeze, the sails dropt down,
'Twas sad as sad could be ;
And we did speak only to break
The silence of the sea !

All in a hot and copper sky,
The bloody Sun, at noon,
Right up above the mast did stand,
No bigger than the Moon.

Day after day, day after day,
We stuck, nor breath nor motion ;
As idle as a painted ship
Upon a painted ocean.

And the Albatross begins to be avenged.

Water, water, every where,
And all the boards did shrink ;
Water, water, every where,
Nor any drop to drink.

The very deep did rot : O Christ !
That ever this should be !
Yea, slimy things did crawl with legs
Upon the slimy sea.

About, about, in reel and rout
The death-fires danced at night ;
The water, like a witch's oils,
Burnt green, and blue and white.

A Spirit had followed them ; one of the invisible inhabitants of this
planet, neither departed souls nor angels ; concerning whom the learned
Jew, Josephus, and the Platonic Constantinopolitan, Michael Psellus, may be
consulted. They are very numerous, and there is no climate or element
without one or more.

And some in dreams assuréd were
Of the Spirit that plagued us so ;
Nine fathom deep he had followed us
From the land of mist and snow.

And every tongue, through utter drought,
Was withered at the root ;
We could not speak, no more than if
We had been choked with soot.

The shipmates, in their sore distress, would fain throw the whole guilt on
the ancient Mariner : in sign whereof they hang the dead sea-bird round his
neck.

Ah ! well a-day ! what evil looks
Had I from old and young !
Instead of the cross, the Albatross
About my neck was hung.

II. rész

És most jobbról jött fel a nap,
a tenger dobta fel;
köd borította, s balra tűnt,
a tenger nyelte el.

Hajtott a szél; de hol a madár?
és szava, a messzire-halló?
Nem csalta el játék, eledel,
s hiába hívta a Halló!

Hajóscimborái először ráförmednek a Vén Tengerészre, amiért megölte a jó szerencse madarát.

Óh pokoli dolgot tettem én
és tettem átkozott:
Megölted, –  mondták társaim –
azt, aki szelet hozott.
Nyomorult! – mondták, megölted őt,
aki jó szelet hozott!

De amint a köd kitisztult, helyesnek találják ugyanazt a tettet, és így maguk is a bűn részeseivé válnak.

Nem vér, nem ón: feljött ragyogón
az Isten feje, a Nap;

s akkor: –  Te ölted, – mondta mind, –
a ködhozó madarat.
Jó volt megölnöd – mondta mind, –
az ilyen vészmadarat!

A hajó eléri a Csöndes Óceánt és észak felé vitorlázik, míg el nem éri az Egyenlítőt.

Hűs szél suhogott, halk hab susogott
a tűnű barázda nyomán,
elsőnek minket ringatott
az a csöndes óceán.

A hajó hirtelen megáll.

De melállt a szél, vásznunk elalél;
kínlódtunk, – micsoda kín!
Szó is csak a csöndet elűzni kelt
a hajósok ajkain.

Réz s tűz az ég, mint vérkorong:
délben fönt haldokolt
a Nap az árbocon, de alig
volt akkora, mint a Hold.

Nap-nap után, nap-nap után:
álltunk – (csönd végtelen) –
festett hajóként, tétlenűl,
mint festett tengeren.

És az Albatrosz kezd megbosszultatni.

Tenger, tenger mindenütt;
dongánk veteműl, romol.
Tenger, tenger mindenütt,
és inni korty se sehol!

A mélység rothadt: Krisztusunk!
nincs nálad kegyelem?!
Nyálkás puhányok szanaszét
a nyálkás tengeren.

Köröskörül táncos halál –
lidérccel gyúl a mély;
s a víz, mint boszorkány szeme:
kék volt s zöld és fehér.

Egy Szellem üldözte őket, egy e planéta láthatatlan lakói közül, akik sem nem elköltözött lelkek, sem nem angyalok, akiket illetőleg a tudós zsidó, Flavius, és a konstatinápolyi platonicus, Michael Psellus megkérdezhetők. Igen számosan vagynak, és nincs se éghajlat, se elem, amelyben egy vagy több ne lakoznék.

S néhányunk, alva, látta már
a gyötrő Szellemet,
aki Hó- és Köd-honból kilenc
öl mélységben követett.

Szomj szikkasztotta a  nyelv gyökerét
s kiszáradt az idege;
a szót torkunkba mintha korom
fojtott volna bele.

A hajós legények komor balsorsukban az egész bűnt a Vén Tengerészre akarják hárítani, minek feleképpen a halott tengeri madarat a hajós nyakába akasztják.

Jaj! begonoszul nézett reám
a fiatal s a vén! …
Nyakamon, gúnyként, az Albatrosz
lógott a kereszt helyén.

Fordította: Szabó Lőrinc

Drugi deo

Sad se Sunce diže s desne strane:

Iz mora iziđe ono,

Jednako skriveno u tmini, i na levu stranu

Utonu u more.

A povoljan južni vetar jednako je duvao otpozadi,

Ali nikakva draga ptica nije nas pratila,

Niti i jednog dana, rad hrane i igre,

Došla na poziv mornara!

A ja bejah počinio paklenu stvar,

I to ih natera na kuknjavu;

Jer svi su dokazivali da sam ubio pticu

Koja je donela lagan vetar.

O, nitkove! rekoše, da usmrtiš pticu

Koja je donela lagan vetar!

Ni mutno ni crveno, ko glava samog Boga,

Sjajno Sunce  odskoči:

Tad su svi dokazivali da sam ubio pticu

Koja je donela maglu i tminu.

I trebalo je, rekoše, ubiti takvu pticu

Koja donosi maglu i tminu.

Blagi je vetar duvao, bela pena se razilazila,

Za nama je čist ostajao trag:

Mi smo bili prvi koji su ikad prodrli

U to tiho more.

Vetar stade, jedra se opustiše

Jadno da jadnije ne može biti.

A razgovarali smo samo koliko da razbijemo

Tišinu mora!

Na usijanom bakarnom nebu,

Krvavo Sunce, u podne,

Tačno nad jarbolom, stajao je

Ni malo veće od Meseca.

Dan za danom, dan za danom,

Stajali smo u mestu, bez daška i pokreta;

Zaludni kao naslikana lađa

Na naslikanome okeanu.

Voda, voda, na sve strane,

A sve se daske rasušile;

Voda, voda, na sve strane,

A ni kapi za piće.

I samo dno je trulilo: O, Hriste!

Zar i to može biti!

Da, neki ljigavci su gmizali nožicama

Po ljigavome moru.

Okolo, naokolo, uvijajući se i izvijajući,

Vatre smrti igrale su po noći;

Voda, kao veštičja kandila,

Gorela je zeleno, i plavo, i belo.

A nekima se u snu javio

Duh koji nas je spopadao tako:

Devet hvati ispod nas on nas je pratio

Iz zemlje magle i snega.

I svačiji jezik, zbog strašne suše,

Osušio se u korenu;

Nismo mogli da govirimo, kao da nas je

Zagušila čađ.

Ah! jadan ja! kako su me mrko gledali

I stari i mladi!

Umesto krsta, Albatros

Okačen bi o moj vrat.

Prevod: Jelena Stakić

Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part III – III. rész – Trećii deo)

PART III

There passed a weary time. Each throat
Was parched, and glazed each eye.
A weary time ! a weary time !
How glazed each weary eye,
When looking westward, I beheld
A something in the sky.

The ancient Mariner beholdeth a sign in the element afar off.

At first it seemed a little speck,
And then it seemed a mist ;
It moved and moved, and took at last
A certain shape, I wist.

A speck, a mist, a shape, I wist !
And still it neared and neared :
As if it dodged a water-sprite,
It plunged and tacked and veered.

At its nearer approach, it seemeth him to be a ship ; and at a dear ransom
he freeth his speech from the bonds of thirst.

With throats unslaked, with black lips baked,
We could nor laugh nor wail ;
Through utter drought all dumb we stood !
I bit my arm, I sucked the blood,
And cried, A sail ! a sail !

A flash of joy ;

With throats unslaked, with black lips baked,
Agape they heard me call :
Gramercy ! they for joy did grin,
And all at once their breath drew in,
As they were drinking all.

And horror follows. For can it be a ship that comes onward without wind or
tide ?

See ! see ! (I cried) she tacks no more !
Hither to work us weal ;
Without a breeze, without a tide,
She steadies with upright keel !

The western wave was all a-flame.
The day was well nigh done !
Almost upon the western wave
Rested the broad bright Sun ;
When that strange shape drove suddenly
Betwixt us and the Sun.

It seemeth him but the skeleton of a ship.

And straight the Sun was flecked with bars,
(Heaven's Mother send us grace !)
As if through a dungeon-grate he peered
With broad and burning face.

And its ribs are seen as bars on the face of the setting Sun.

Alas ! (thought I, and my heart beat loud)
How fast she nears and nears !
Are those her sails that glance in the Sun,
Like restless gossameres ?

The Spectre-Woman and her Death-mate, and no other on board the skeleton
ship.

And those her ribs through which the Sun
Did peer, as through a grate ?
And is that Woman all her crew ?
Is that a DEATH ? and are there two ?
Is DEATH that woman's mate ?

[first version of this stanza through the end of Part III]

Like vessel, like crew !

Her lips were red, her looks were free,
Her locks were yellow as gold :
Her skin was as white as leprosy,
The Night-mare LIFE-IN-DEATH was she,
Who thicks man's blood with cold.

Death and Life-in-Death have diced for the ship's crew, and she (the
latter) winneth the ancient Mariner.

The naked hulk alongside came,
And the twain were casting dice ;
`The game is done ! I've won ! I've won !'
Quoth she, and whistles thrice.

No twilight within the courts of the Sun.

The Sun's rim dips ; the stars rush out :
At one stride comes the dark ;
With far-heard whisper, o'er the sea,
Off shot the spectre-bark.

At the rising of the Moon,

We listened and looked sideways up !
Fear at my heart, as at a cup,
My life-blood seemed to sip !
The stars were dim, and thick the night,
The steerman's face by his lamp gleamed white ;
From the sails the dew did drip--
Till clomb above the eastern bar
The hornéd Moon, with one bright star
Within the nether tip.

One after another,

One after one, by the star-dogged Moon,
Too quick for groan or sigh,
Each turned his face with a ghastly pang,
And cursed me with his eye.

His shipmates drop down dead.

Four times fifty living men,
(And I heard nor sigh nor groan)
With heavy thump, a lifeless lump,
They dropped down one by one.

But Life-in-Death begins her work on the ancient Mariner.

The souls did from their bodies fly,--
They fled to bliss or woe !
And every soul, it passed me by,
Like the whizz of my cross-bow !

III. rész

A Vén Tengerész jelet vesz észre a távoli elemben.

Nehéz idő volt. Szem s torok ég
szikkadtan, üvegesen.
Nehéz idő! Nehéz idő!
A szemek –  mily üvegesen!
Nyugat felé néztem: valami
feltűnt az egeken.

Ott messzi? Mi volt?  Kis, fekete folt;
vagy tán köd imbolyog;
mozgott, mozgott, s néztem, hogyan ölt
határozott alakot.

Folt, köd, babonás alak, fura váz:
közelebb jött, szembe került
s mintha sellõnek térne ki,
forgott, lebegett s lemerült.

Mikor az közelebb ér, meglátja, hogy hajó és drága áron felszabadítja nyelvét a szomjúság kötelékéből.

Torkuk csupa láz, ajakuk parázs;
nincs sirni-kacagni szó:
az iszonyu szomj némán gyötört;
karomba haraptam, – a vérre kitört
sikolyom: Hajó! hajó!

Örömvillanás

Torkunk csupa láz, ajakunk parázs,
bámultak a szóra előbb..
Kegyes ég! – hogy vigyorogtak, amíg
hallották! Majd, mint ha ki iszik,
nyelték a levegőt.

amire borzalom következik. Mert milyen hajó lehet az, amely szél és áram nélkül halad?

Nézd, nézd: ide tart! hoz enyhet, italt!
egyenest szeli már az utat!
Nem hajtja szél, nem hajtja ár,
de éle felénk mutat! –

Csak hajó-vázat lát maga előtt.

Nyugati habokra folyó aranyat
arany alkony öntözött;
nyugati habokon úszott a Nap
arany tükrök között:
és hirtelen ott lebegett ama Váz
köztünk s a Nap között.

És annak bordái és kötélzete rácsként rajzolódnak a lenyugvó Nap arcára.

S most bordák, rudak és kötelek
fogták be – (Urunk, könyörűlj!) –
s a Nap így kukucskált ki a
kusza korlátok mögűl.

Hogy jött a hajó közelebb, közelebb!
– szóltam s szívem dobogott –
remegő ökörnyálhálóként ama Váz
kötélzete csillog ott?

A Kísértet asszony és társa, a Halál és senki más nincs a vázhajó fedélzetén.

Az ő bordái sötétlenek,
rácsként a Nap előtt?
Ki a Nő, ki a fedélzeten áll?
S ki a másik? Vajon ő a Halál?
A Halál kíséri e Nőt?

Amilyen a hajó, olyan a legénység.

Az ajka piros volt, a szeme nyílt,
haja színarany, arca fehér;
Lidérc ez a nő: csak éjszaka jár;
sápadt lepra, Eleven Halál,
és dermed tőle a vér.

Halál és Eleven-halál kockáztak a hajó legénységéért, és ő (az utóbbi) megnyeri a Vén Tengerészt.

A csupasz váz mellénk suhant;
nő hang szólt – kocka röpűlt –:
,Kész! Ő az enyém! Én nyertem, én!'
mondta s hármat fütyűlt.

Nincs félhomály a Nap udvarain belül.

A Nap lemerűlt; egyszerre; éj;
kirohantak az égi tüzek;
a Váz-hajó tovaszállt, vadúl
suhogtatva a vizet.

És a Hold felketekor

Csönd? szem s fül oldalt, föl

kupájából a félelem
minden vért kiivott.
Sűrű éj, vak csillagok. Idelent
lámpa, kormány, őr arc dereng;
vásznaink harmatosok, –
majd végül a Hold sarlója kelt
Keleten s alvó szarvával emelt
egy fénylő csillagot.

egymásután

Felém fordúltak a csillag-ebes
kisérteti Hold alatt
az arcok (se sóhaj, se nyögés):
s szemük átka rám tapadt.

halottan összeesnek a matrózok.  

Négyszer ötven szép legény
– nyögés sóhajnyi sem! –
élettelen, súlyos mereven
dőlt el a fedélzeten..

De Eleven-halál megkezdi működését a Vén Tengerészen.

Lelkük kiröpűlt, – eléjük a menny
vagy a pokol ajtaja nyíl! –
Úgy surrant mind el előttem, ahogy
ijjamról surran a nyíl!”

Fordította: Szabó Lőrinc

Treći deo

Iznurujući prođe vreme. Svačije grlo

Beše osušeno, staklasto svačije oko.

Iznurujuće vreme! Iznurujuće vreme!

Kako je bilo staklasto svačije iznureno oko

Kada sam pogledao na zapad i spazio

Nešto neodređeno na nebu.

Najpre je izgledalo kao kakva mrljica,

A potom kao magla:

Kretalo se i raslo, i konačno dobilo

Jedan oblik koji znam.

Mrlja, magla, oblik koji znam!

A jednako se sve više primicalo:

Kao da je bežalo od vodenog duha,

Zaronjavalo je, menjalo pravac i zaokretalo.

Neokvašenih grla, sprečenih pocrnelih usana,

Nismo mogli ni da se smejemo ni da se zapomažemo:

Zbog strašne suše potpuno smo nemi stajali!

Ugrizoh se za ruku, nasisah se krvi,

I povikah: – Jedro! jedro! –

Neokvašenih grla, sprečenih pocrnelih usana

Zabezeknuti me začuše kako vičem:

Bogu hvala! od radosti su se cerili,

I iznenada dah im se povrati

Kao da su se napojili svi.

– Gledajte! gledajte! (vikao sam), ona više ne menja pravac!

Sad ide pravo na nas;

Bez vetra, bez struje,

Nadire sasvim uspravno! –

Zapad je sav goreo u plamenu:

Dan beše dobro pomakao:

Na zapadu, gotovo nad samim talasom,

Počivalo je veliko, sjajno Sunce;

Tada onaj čudni oblik naglo uplovi

Između nas i Sunca.

I odmah Sunce bi išarano prugama,

(Nek nam se smiluje Mati Božja!)

Kao da je kroz tamničku rešetku provirivalo

Njegovo okruglo usplamtelo lice.

Avaj (pomislih ja, a srce mi je glasno tuklo),

Kako brzo pristiže sve bliže i bliže!

Da l΄ to njena jedra odbleskuju na Suncu,

Poput treperave paučine?

Da li to kroz njena rebra Sunce

Proviruje, kao kroz rešetku?

Da li joj je ta Žena sva posada?

Da li je to Smrt? i da l΄ su dve?

Da li je Smrt te žene drúga?

Usne su joj bile crvene; pogled bludeo,

Uvojci žuti kao zlato:

Koža joj bela kao u gubavca,

Iz noćne more Život-u-Smrti beše ona,

Što u žilama čoveku ledi krv.

Ogoljena brodina tad prista uz nas,

A one dve uzeše da bacaju kocku;

„Igra je gotova! Dobila sam, dobila sam!“

Reče ona i zviznu triput.

Rub Sunca tone; zvezde nagrnuše:

U jednom koraku stiže mrak;

Dok je šapat s nje dopirao izdaleka, preko mora,

Izgubi se barka utvara.

Slušali smo i gledali raširenih zena!

Dok mi je srce zeblo, kao u pehar

Činilo mi se da ističe krv mog života!

Zvezde su bile mutne, a pomrčina gusta,

Krmarevo je lice pri svetiljci belo svetlucalo;

Sa jedra je rosa kapala

A na istoku se uspinjao

Rog Mesečev s jednom sjajnom zvezdom

U dnu samog vrška.

Jedan za drugim, dok su oko Meseca rojile zvezde,

Pre no što su dospeli da zaječe ili uzdahnu

Svaki mi u strahotnom bolu okrene lice

I prokle me pogledom svojim.

Četiri puta po pedeset živih ljudi

(A ne začuh ni uzdaha ni jecaja)

Sa teškim udarcem, beživotne klade,

Padoše jedan po jedan

Duše iz njihovih tela otprnuše –

Odleteše ka blaženstvu ili pokori!

A svaka duša kraj mene prođe

Kao fijuk strele iz mog samostrela.“

Prevod: Jelena Stakić