Ady Endre Egyedül a tengerrel – Sam sa morem

Ady Endre (Endre Adi)

(Érmindszent 1877. november 22. – Budapest 1919. január 27)

Egyedül a tengerrel

Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.
Elment, nem látom többé már soha,
Elment, nem látom többé már soha.

Egy virágot a pamlagon hagyott,
Megölelem az ócska pamlagot,
Megölelem az ócska pamlagot.

Parfümje szálldos csókosan körül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül.

Egy Fárosz lángol messze valahol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol.

A daloló, vad tengert hallgatom
És álmodom az ócska pamlagon,
És álmodom az ócska pamlagon.

Itt pihent, csókolt, az ölembe hullt,
Dalol a tenger és dalol a mult,
Dalol a tenger és dalol a mult.

Sam sa morem

Obala, suton, hotelska soba.

Otišla je, neću je videti do groba,

Otišla je, neću je videti do groba.

Na divanu cvet mi ostavila beo,

Grlim trošni divan i cvet neveseo,

Grlim trošni divan i cvet neveseo.

Ko poljubac leti njen lak parfem k meni,

Dole more šumi, radosno se peni,

Dole more šumi, radosno se peni.

Jedan feral trepće, iz daljine seva,

Oh, dragano, počuj, dole more peva,

Oh, dragano, počuj, dole more peva.

Slušam divlje vale kako s pesmom plove,

Na divanu bednom sanjam lude snove,

Na divanu bednom sanjam lude snove.

Ovde me ljubila, još kraj mene sneva,

More pesmu peva, prošlost pesmu peva,

More pesmu peva, prošlost pesmu peva.

Prevod: Danilo Kiš

Izvor: Ady Endre: Krv i zlato (1961)

                                  Forum – Novi sad.  

   

Ady Endre Az én menyasszonyom – Moja verenica - Meine Beraut



Ady Endre (Endre Adi)

(Érmindszent 1877. november 22. – Budapest 1919. január 27)

Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Moja verenica

Šta mari ako je ulični šljam,

Samo njenu ljubav do groba da znam.

Nek stane preda me vrelog letnjeg dana:

„Tebe sam čekala, Tebi sam odana.“

Nek je odbačena, nek od strasti grca,

Samo da joj proniknem do srca.

Kroz vihore divlje kad nam noga stupa,

Da drhtimo skupa, da padnemo skupa.

A u času blagom, kad duše zaneme,

Samo jedno drugom slast nek usne spreme.

A kad se valjam u uličnom blatu,

Nek me Ona štiti s rukama o vratu.

Ako me sagori sveti oganj, nemir,

Obletimo tada skupa čitav svemir.

Nek me uvek voli jednako i ljubi:

U suzama, blatu, u patnjama grubim.

A čim se rasplinu svi moji snovi,

Nek ih vrati Ona, Ona: Život Novi.

Napudrano lice anđelski je srećno:

Bila bi mi duša: život i smrt večno.

Slomivši kamene ploče i sve uze,

Od smeha nad svetom prolio bih suze.

Smehom bismo rekli i poslednje zbogom

I umrli držeći jedno drugo bogom.

Umrli bi s pesmom:

„Greh je život ceo,

Samo naš je bio čist i snežnobeo.“

Prevod: Danilo Kiš

Izvor: Ady Endre: Krv i zlato (1961)

                                  Forum – Novi sad.      

Meine Beraut

Was tut’s, wenn sie an Straßenecken stand,
Geht sie mit mir bis an des Grabes Rand.

In Sommergluten tret’ sie mir entgegen:
Dich liebt’, dich suchte ich auf allen Wegen.

Mag sie verstoßen, eine Dirne sein,
Seh’ ich nur manchmal in ihr Herz hinein.

Wenn wir im Sturmgeheule fluchend stehen,
Sollen wir zusammen stürzen, untergehen.

Wenn je sich unser Herz mit Schönem füllt,
Werd’ mir’s durch sie, werd’ ihr’s durch mich enthüllt.

Wenn ich mich wälze in dem Staub der Gassen,
Sink’ nieder sie, mich schützend zu umfassen.

Wenn reines, heiliges Feuer mich durchbrennt,
Steig’ ich mit ihr hinauf zum Firmament.

Sie soll mich lieben, küssen alle Zeit,
In Tränen, Schmutz, in Elend und in Leid.

Das Leben, das mir forttrug jedes Glück,
Sie sei es selbst: sie bring’ es mir zurück.

Die Schminke schien mir eines Engels Rot,
Sie wäre mir mein Leben und mein Tod.

Zerschmetternd Steintafeln und jede Kette,
Verlachten wir die Menschen um die Wette.

Wir lachten, wenn die letzte Stund’ uns winkt,
Wenn unser Gott mit uns ins Grab versinkt.

Wir stürben kündend: sündig war das Sein,
Wir beide nur waren unschuldig und rein.

Übersetzung: Felix Mandel

Forrás: www.magyarulbabelben.net

Ranko Risojević Velika bosanska elegija - Nagy bosnyák elégia



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )

Velika bosanska elegija

Petru Kočiću

»U to tiho veče, nad pomičnom vječnošću«

1.

Nemjerljivost uzdaha je znatna,

kraj vatre, ili u hladnoj izbi,

kraj prijatelja, ili bez ikoga.

Znatna je visina zida,

i svaki kamen u njemu,

i svaki crtež u kamenu.

Šta čini vrutak vodeni, bez glasa,

i školjka bez tijela, bez bisera?

Mi čujemo samo svoj glas,

koji se premeće između budućnosti

i još dalje prošlosti.

Slušamo glas usnulih gorskih vila

i drhtimo, kao djeca u strahu.

Šta bi tu mogla učiniti predaja,

lukavi osmijeh, ili poklon samo?

S poda zemljanog diže se čovjek,

dok ono bivšem, koji još sjedi,

stavljaju omču – šume nikoga ne oplakuju.

Mravlje kolone stižu iz srednjeg vijeka,

noseći tijela radoslava i tijela gorčina,

kako svoj poklon životu u smrti.

2.

Svoju dušu rijeka prenosi nebom.

kamen koji dotakne stopalo

stapa se sa snjim, počinje da zrači.

Jutro je uvijek iznad svega, prije riječi;

jutro je iza svega, iza svake riječi:

čuvar ljudi od snova i straha.

Glas se pronosi rijekom, rijeka nebom;

odjek međusobnog sudaranja u bezvazdušju.

Iza stvrdnute suze teče beskraj.

U to tiho veče, nad pomičnom vječnošću,

još jednom sa svima u sebi,

još jednom bez ikoga u sebi.

3.

Kao mali bosanski konji,

poslije uspona, na pojilu,

svoje snažno bilo slušaju riječi,

od kog u tjelu sve ciliče i odzvanja.

Traži se glas bez pukotine,

kao zvono zrele kruške,

glas što ujutro, u podne i svečeri,

jednako se valja gajevima i utrinama,

pomaman i brz kao odjek rike.

Riječi se uzglobljuju kao tijela u zemlji,

riječi ključnjače i žličnjače,

riječi bedrene kosti.

Kad se spominje Bosna vrisne se;

iza samo zid, ispred samo zid,

a iznad ljudi na stećcima jašu.

Kao drhtaj putuje zlatnom žicom tkanice

glas dvojnica i onoga koji,

još uvijek, traži kamen za uzglavlje.

Nagy bosnyák elégia

Petar Kocicnak

»E csendes estén, suhanó öröklét felett«

1.

Nagy a sóhaj mérhetetlensége

a tűz mellett vagy a rideg szirteken,

barát mellett vagy magányos telepen.

Nagy a fal magányossága is

és benne minden egyes kő

és a kőben minden egyes redő.

Miért hallgat, miért néma a hullám

és miért nincs a kagylónak teste, gyöngye?

Mi csak önnön hangunkat halljuk,

mely a holmi jövő és a még távolabbi múlt

között szédül, vergődik.

Alvó tündérek hangjait hallgatva

megriadt gyerekként reszketünk.

Mit tehetne itt a békés meghátrálás,

a ravasz mosoly vagy az ajándék?

A földről felemelkedik az ember,

míg a visszamaradtnak, az ülőnek,

kötelet készítenek – az erdő senkit sem sirat.

Hangyák hada érkezik a középkorból,

hozzák a megdicsőülés és a keserűség testeit,

az életbe a halál ajándékait.

2.

Lelkét a folyó a kék éggel viszi át.

A kavics, mely hűvös talpat érint,

összeforr vele és sugározni kezd.

A reggel mindenek előtt van, minden szó előtt,

a reggel mindenek után van, minden szó után;

emberi álmok, félelmek őre.

A hangot a folyó viszi szét, a folyót az ég,

légüres térben visszhangzik összeütközésük.

A fagyott könny után a végtelenség hull.

E csendes estén, suhanó öröklét felett,

bennem még egyszer mindenkivel,

bennem még egyszer éppen senkivel.

3.

Mint az apró bosnyák lovak

az itatónál kaptató után,

a szavak hallgatják vad lüktetésüket,

mitől a testben minden sejt megremeg, visszhangzik.

Megtöretlen hang kerestetik,

az érett körte hangja,

hang, mely hajnalban, délben és napnyugtakor

lugasokkal és mezőkkel kergetőzik,

mámorító és szédítő, visszhangzó.

A szavak testekként ékelődnek a szikár földbe,

a kulcs- és lapockacsont szavai,

a medencecsont szavai.

Ha Boszniát említik, nagyot rikolt;

mögötte fal, előtte fal,

és mellette  az emberek sírkövekre hágnak.

Gyenge remegésként arany szálon fut tova

a követő hangja és azé is,

aki még mindíg sziklát keres vánkosul.

Fordította: Fehér Illés

Megjelent: Hét nap, 1986. február 7.



Ranko Risojević Prva bosanska elegija – Első bosnyák elégia



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )



Prva bosanska elegija

Kroz Banja Luku i uz Vrbas

»sa spokojnom pjesmom saučesništva«

Čega bih mogao da se odreknem

kad se ništa ne ponavlja?

Sa letova pčele se vraćaju,

njihov se med slaže u dušu,

treperi vosak, ubrzava se protok,

lobanja se rastače u drhtavoj zemlji.

Preko kamenja, oblutaka i pijeska,

sa spokojnom pjesmom saučesništva,

ne uzvraćaš mi nijedne pohvale.

Sa svojih putovanja, vrsni letači

donose dušu cvijeća i sve prekipi,

kao kad puca hrast pogođen gromom

u svoje drhtavo srce, u vjetar i studen,

u kišu i sušu, kojoj je odolio.

Bezbrižno samo, nećeš se vratiti,

pred tobom se otvara Grad.

Uzdržati se još malo treba, ili možda ne.

Pred dvorištem, sobama i ulicama,

vidjeti strah zidova, smrt i rođenje,

vratiti se, otići, mirno kao u šetnju,

odnoseći miris utrobe pasa i mačaka,

miris Safikadinog tijela rastočenog.

U tvojim se rukama odmara kestenov plod,

Mutiću, dok te zovu: Dušane! hajdemo.

Zastaje šetač: čega se sjeća?

Njegovo tijelo odlazi uvis,

ali ona ostaje da struji alejama.

Noću, u svojoj sobi neka djevojka

ljubi prozorsko staklo, i treperi.

Zar bi te smjela pustiti k sebi?

Odmori se, sjenke se duže,

možda se od tebe još sve skriva.

Nabujaće tvoji zidovi, mirni Grade,

vjerovaćeš svojoj rijeci, čovjeku,

zavoljeti možda ponovo jesen.

Okreni se, makar i slučajno,

osjeća se nečiji dah, nečiji puls.

Ništa nije suviše sigurno: zagrljaj zemlje

nije uvijek i zagrljaj smrti.

Preživljuje leš samo, dok hitac života

više ne silazi. Noktima, suzama

i trošnim riječima,

držimo se uz njegovo tijelo.

Sve nas privlači, sve nas dotiče

svojom neobičnom rukom. Još više,

iako se plašimo tolikog prisustva,

iako se plašimo tolike ljubavi.

Első bosnyák elégia

Banja Lukán át a Vrbász mellett

»a régi bűntárs nyugodt dallamával«

Jó szívvel miről mondhatnék le,

mikor semmi sem változik?

Útjukról visszatérnek a méhek,

mézük a lélekbe cseppen,

vibrál a viasz, gyorsul a keringés,

a remegő földben koponya bomlik.

Keresztül sziklákon, kavicsokon, homokon,

a régi bűntárs nyugodt dallamával,

dicséretet egyet sem viszonzol.

A ragyogó pilóták visszatértükkor

a virág lelkét hozzák és minden felhevül,

mint a hárs, mikor villámtól sújtva,

a szélnek, hidegnek, esőnek, aszálynak

ellenálló, reszkető szívvel kettéhasad.

Csak gondtalanul, nem fogsz visszatérni,

előtted kitárul a Város.

Türtőztetni kell magunkat egyenlőre, vagy mégsem.

Udvarokon, szobákon, utcákon menni át,

érezni a falak félelmét, a halált, az életet,

visszatérni, elmenni, mint nyugodt sétára

és elvinni a kutyák és macskák bendőinek szagát,

Szafikada szertefoszlott emlékét.

Csendben pihen kezedben a gesztenye termése,

Mutic, te, még szólítanak: Dusan! gyerünk.

Megáll a vándor, mire emlékezik?

Teste a magasba emelkedik,

de ő a gesztenyesorok sodrában marad.

Éjjel, szobájában egy gyönyörű lány,

reszketve, félve ablakát csókolja.

Merne-é magához engedni?

Pihenj meg, megnyúlnak az árnyak,

lehet, előled még minden rejtezik.

Falaid megduzzadnak, te csendes Város,

hiszel saját szavaidnak, az embereknek,

és újra megszereted az érett őszt.

Fordulj meg, még ha véletlenül is,

érezni egy leheletet, egy szívdobbanást.

Semmi sem túl bizonyos: a föld kemény ölelése

sem mindig a halál ölelése.

A halott csak addig túlélő, míg lebeg

az élet körülötte. Körömmel, könnyekkel

és ósdi szavakkal

tartjuk magunkat ernyedt teste mellett.

Hatalmas, furcsa kacsokkal, minden vonz,

minden érint bennünket. Még jobban,

még akkor is, ha félünk ekkora tömegtől,

még akkor is, ha félünk ennyi szeretettől.

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Četvrta bosanska elegija – Negyedik bosnyák elégia



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )

Četvrta bosanska elegija

Vladi Miloševiću, kompozitoru

»namijenjen svečani glas«

Iza brda je voda

koji se pije u smiraj,

kada kroz tijelo,

kao u doba zrenja,

zastruju života štropot.

Sve u ime iste pjesme,

koju svojim jednostavnim glasom

žena kraj stoke ponovo započinje,

sve u ime istog slušaoca,

koji druge hrane nema.

Bosanski čobani,

šta su pjevali,

u ona mitska vremena?

Šta su pjevali tada:

ruka? so? predvečerje?

Kojem je djelu tuge

bio namijenjen svečani glas?

Sve u ime glasa

koji o zvijezdama govori

i u sebi sve nosi.

Sve u ime večeri

koje se i biljke

u planini plaše.

Iza ostaje odjek

koji nas prati

poput vernog psa.

I kad zatvorimo vrata,

na pragu,

on nas cijeli život čeka.

Negyedik bosnyák elégia

A  zeneszerző Vlado Milosevichez

»szólt az  ünnepi hang«

Túl a hegyen a víz van,

napnyugtakor isszák,

mikor a testen át,

az érés idején,

az élet hulláma halad.

Mindent egy dallam szellemében,

melyet csiszolatlan hangjával

az állatok mellett álló menyecske újra dalol,

mindent csak egy hallgató nevében,

kinek más eledele nincs.

A bosnyák juhászok

mit énekeltek

azokban a hősi időkben?

Mit énekeltek akkor:

kéz? só? naplemente?

A bánat mely részének

szólt az ünnepi hang?

Mindent a csillagokról szóló

és mindent a magában hordó

hang nevében.

Mindent az est jegyében,

melytől a hegyen

növények rettennek.

A visszhang marad utána,

mely hű ebként

követ bennünket.

És ha bezárjuk az ajtót,

a küszöbön,

vár bennünket egy életen át.

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Šesta bosanska elegija – Hatodik bosnyák elégia

Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )



Šesta bosanska elegija

Mladobosancima

»Duša mi, sjetna i sretna...«

D. Mitrinović

Tako smo postupili, bez kajanja,

uz svoj rub, ne pozdravljajući nikoga.

Kazaću sve jednom, budi strpljiv –

lipa se svog mirisa lako ne odriče.

Plod dolazi nekako uzgred, usamljen,

u strahu da ostane neprimjećen.

Uvlači se polen, škropi rosom, stresa

sa nježnih nogu bezbrižnih letača.

Uz svoj izvor, nadnesen nad mûk,

svoj lik čeka zaboravljeni ratnik,

dok ga djevojke i ne primjećuju.

U izlogu svoj stas one gledaju,

i žvaču, zadovoljne, svoju budućnost.

Reklo bi se: sve je savršeno,

samo da nije izbora ljubljene.

Reklo bi se, da se na to misli.

U svom bespuću, bez sreće i tuge,

ostao je možda još samo mali uzvik.

Skupite se ovdje, što bliže, unutra,

sasvim, napustite svoj rub, djeco,

on vas veže samo sa onim drugim

za koje se ne zna da li još postoji.

Ko  pamti poplavu, ko očaj nasipa

od pletera i ilovače, gdje još miriše

očeva šuma i svježa proljetna lijeska?

Hatodik bosnyák elégia

Bosnyák fiatalokhoz

»Lelkem alélt és boldog…«

D. Mitrinovic

Nem köszöntve senkit, életünk peremén,

bűntudat nélkül, így cselekedtünk.

Mindent elmesélek, légy türelemmel –

illatát a hárs sosem tagadja meg.

A termés mellékes, valahogy magányos,

félelmében észrevétlen marad.

Harmatban fürdik a virágpor, lehullott

a gondtalan pilóták gyengéd lábairól.

A forrásnál, a síri csendben

a régi harcos saját alakját idézik fel,

míg az utcán a lányok észre sem veszik.

A kirakatban alakjukat nézegetik

és jövőjüket tervezik elégedetten.

Mondhatni, minden tökéletes,

csak ne kellene szeretőt választani.

Mondhatni, ez a tét.

Kilökötten, öröm és fájdalom nélkül,

talán csak egyetlen rövid sikolyuk maradt.

Itt gyűljetek össze, minél közelebb, benn,

hagyjátok el a múltat, gyerekek,

az csak valami olyasfélével köt össze

miről nem tudni, létezik-e még.

Ki emlékszik az árvízre, a töltés homokkal

és agyaggal töltött kétségbeesésére; apám erdejének

és a friss tavaszi mogyoróbokornak eltűnő illatára?

Fordította: Fehér Illés