Szabó Palócz Attila Fordulatszám – Broj okretaja

Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

Fordulatszám mikor a tervek az oldalukra dőlve elhevernek itt, már csak a kataklizmák halmozódnak ránk

Broj okretaja na bok naslonjeni planovi kad tu prilegnu, na nas već samo kataklizme gomilaju Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Miodrag Pavlović Bogumilska pesma – Bogumil költemény

Miodrag Pavlović

Novi Sad 28. novembar 1928.- Tuttlingen 17. avgust 2014.

Bogumilska pesma Traže moju glavu. Sve što na glavu liči bacaju po livadama na hrpe i noću gaze konjima. Zemlji otvaraju okna te vade srebrnu rudu što glavi proročkoj slična je, pa je obese o hrastovo granje. I oblake kad ljudski pokažu lik čakljama svlače i kopljima bodu. Traže moju glavu a nisu ni čuli moju reč. Kao guja bez otrova u glavi po gudurama ležim nemoćan da svoju kožu promenim. O kneževi pijani što me sa bedema vrebate zar mislite: neće moj govor dalje od lokve moje krvi? Zemlji sam blizak, ona bolje pamti reči no krv; u nedra ću joj kazati, zagrljen sa zovama, sve što o ljubavi znam. Mali je vaš mač da čitavoj zemlji glavu poseče.

Bogumil költemény Fejemre vadásznak. Mindent, ami fejre hasonlít, a mezőkön halomra dobálják és éjjel lovakkal tiporják. A földben aknákat vájnak, próféta-fejhez hasonló ezüst-ércet hoznak a felszínre, majd tölgy-ágra akasztják. És az ember-formájú felhőket is csáklyával vetkőztetik, lándzsával szurkálják. Fejemre vadásznak, Ám egyetlen szavamat sem hallották. Fejében méreg-nélküli, bőrét lecserélni képtelen kígyóként fekszem a szakadékban. Ó részeg hercegek, Ti, akik várfalakról leselkedtek rám, azt hiszitek: beszédem vértócsámtól tovább nem terjed? Rokonom a föld, a vértől jobban emlékszik az elmondottra; ölében, bodzával körülölelve árulom el azt, amit a szerelemről tudok. Kicsiny a kardotok ahhoz, hogy a földet lefejezzétek. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://jugoslovenskapoezija.blogspot.com/2012/06/bogumilska-pesma-miodrag-pavlovic.html

Milovan Vitezović Kad se prvi put ljubi – Mikor csókot először adsz

Milovan Vitezović Kosijerić 11. septembar 1944. –

Kad se prvi put ljubi Tek ti zacepte grudi Kako i ne bi? Kao kad kiša pljusne, Kada se prvi put ljubi, Pitaš se u sebi: Šta rade usne? Šta rade zubi? Prvi poljubac ide Sa prvom zamršenom kosom, Kada se pitaš: Da li smeš? Kad misliš da te svi vide I uopšte ne znaš šta ćeš Sa nosom? Poljubac daš mi. Poljubac dam ti. Lice se zažari i zaplamti I neka zebnja uđe ti u kosti, Posle se pamti, Posle se pamti, Do večnosti!

Mikor csókot először adsz Melledben borzongást érzel, Már hogyne? Akár egy zápor alkalomadtán, Mielőtt először csókot adsz, Magadtól kérded: Mit csinál a száj? Mit csinálnak a fogak? A csók, az a bizonyos, Az első borzas hajjal ér, Szabad-e? – kérded. Azt hiszed, mindenki téged néz És fogalmad sincs, orrod Hová teheted? Csókot adsz. Csókot adok. Izzik, lángol az arcod, Csontozatodban meg ott a szorongás, Emlékezetedben ez marad meg, Emlékezetedben ez marad meg, Míg világ a világ! Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?action=printpage;topic=397.0

Goran Tadić 149. pokušaj da napišem poslednju pesmu tebi – A hozzád írott utolsó levél 149. kísérlete

Goran Tadić Novi Sad 5. Februar 1963. –

149. pokušaj da napišem poslednju pesmu tebi

Taman mi se učini da se mirim sa nemanjem tebe,
a onda shvatim da će još mnogo vode obrazima proteći,
dok se ne dogovorimo
da treba da živiš u kutijici za sitnice,
zaturenoj na tavanu, prekrivenoj prašnjavim sećanjem.
Još uvek štrčiš u šumi drugih žena,
kao Pančićeva omorika.
Gledam te ponosno, kao da si iz mog dlana iznikla,
kao da je moja zasluga što si stasala u najlepše zelenilo,
u jedini orijentir, meni vidljiv gde god da sam.
Jednom ćeš mi, nadam se,
oprostiti što nisam neko bolji,
kada te već ovoliko volim.
Pokušao sam da te volim manje,
ali to sa tobom nije moguće.
Trudim se da ti ne pripišem
baš svaku nesanicu, ali ne uspevam.
Čim trepnem, sanjam te.
Kako ti napreduješ sa zaboravom?
Znam, teško je i žive zaboraviti.
Ne brini, uspećeš,
samo ne smeš zaboraviti
da moraš da me zaboraviš.
Pomoći će ti ružne uspomene.
Ništa mi tvoje po zakonu ne pripada,
a opet, sve tvoje je moje.
Lopovska posla.
Slažem dragulje uspomena,
prebiram, prebrojavam, ali te ne trošim.
Ne dam da te zaboravim.
Da mogu kroz vreme da se vratim, ne bih se rodio.
Da mogu da me nema, kao da me nije bilo,
da ne moraš da se mučiš da me zaboraviš,
niko srećniji od mene ne bi bio.
Neka me nigde. Neka me nikad.
Neka me, za tvoj spokoj, za tvoju sreću,
da me nikad ne sretneš i ne zavoliš,
da ne ostaneš upamćena kao Tadićeva omorika.

Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=1125.0

A hozzád írott utolsó levél 149. kísérlete

Mikor már úgy tűnt, hiányodba belenyugszom,

rájöttem, az arcokon sok víz csorog még le ,

míg meg nem beszéljük,

a padlásra dobott, poros emlékezettel belepett

apróságok szelencéjében kell élned.

Pančić* lucfenyőjeként

a nők erdejéből még mindig kimagaslasz.

Büszkén nézlek, mintha tenyeremből keltél volna ki,

mintha az én érdemem lenne, hogy a legszebb növény lettél,

bárhol vagyok is, számomra az egyetlen tájékozódási pont.

Egyszer, remélem,

megbocsátod, hogy valaki jobb nem vagyok,

ha már ennyire szeretlek.

Megpróbáltalak kevésbé szeretni,

lehetetlen feladat.

Igyekszem minden átvirrasztott éjszakát

nem rovásodra írni, nem sikerül.

Amit pislantok, rólad álmodok.

Te hogyan haladsz a feledéssel?

Tudom, az élőket is nehéz elfeledni.

Ne aggódj, neked sikerülni fog,

de nem szabad elfeledned,

hogy engem el kell feledned.

A kellemetlen emlékek majd segítenek.

A törvény értelmében ami tiéd, ahhoz semmi közöm,

mégis, minden, ami tiéd, az enyém.

Csibész-ügy.

Emlék-ékszereket halmozok,

válogatok, számlálok, de téged nem bántalak.

Feledni nem feledlek.

Ha vissza tudnék menni az időbe, meg sem születnék.

Ha megtehetném, ne létezzek, nem is éltem,

ha nem kellene feledésemmel küzdenek,

tőlem boldogabb senki sem lenne.

Sehol sem vagyok. Sohasem léteztem.

Nyugalmadért, boldogságodért,

sohase találkozz velem, sohase szeress meg,

hogy ne Tadić lucfenyőjeként emlékezzenek rád.

* Pančić, Josif (Páncsity Joszif / 1814 – 1888) horvát származású szerb botanikus, a szerb ökológia megteremtője.

Fordította: Fehér Illés

Zoran Bognar Albedo – Albedó

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Albedo Postavimo stvari ovako: bio je to samo raskorak naših senki, jedna moguća istina o nemogućnosti komunikacije, intriga neumornog Mefistofelesa… O tajanstvena dino, pesmo Kaira, reci mi šta je to što ot(k)upljuje svu tvoju pažnju; otkrij mi na kojem jeziku sanjaš, na kojem vodiš ljubav… Albedo je jedini jezik koji priznajem, jezik kojim govorim, pismo kojim pišem, vazduh koji dišem, knjiga koju čitam… Albedo je esperanto! Albedo… kao libido, kao stampedo! On budi grešnika u svecu i pronalazi svetlost u boji… Stoga, ne odriči se svoga anđela čuvara, ne predstavlja on ni kamen oko vrata, ni kamen spoticanja, ni zloćudnog jahača tvoje senke… I ne zaboravi: jedini pravi bol je kad izgubiš ono do čega ti je najviše stalo! O Pesmo moja, ti si moje raspeće, moj Zen koan, moj kokain koji neumitno ubija ali kojem se neprestano vraćam da ga probam ponovo i ponovo… I kako sada odustati od svega, sjediniti se s Ništavilom, zaboraviti molitvu šume, kad toliko si me opustila i podigla do visoravni albatrosa, do četvrte ravni, da sam čak zaboravio i po vodi da hodam… Beograd, 2001.

Albedó Állítsuk be így a dolgokat: ez csak árnyékunk ellentmondása volt, egy lehetséges igazság a gondolat-csere lehetetlenségéről, a  rendületlen Mefisztofelész fondorlata... Ó, titokzatos dino, Kairó dala, mondd, mi az, ami figyelmedet annyira leköti; áruld el, milyen nyelven álmodsz, szeretkezel... Albedó az általam egyetlen elismert nyelv, nyelv, amelyen beszélek, írás, amelyen írok, levegő, amelyet magamba szívok, könyv, amelyet olvasok... Albedó eszperantó! Albedó...mint libidó, mint stampedó*! Szentben a bűnös-ébresztő, színben a fény-felfedező... Ezért őrangyalodat ne tagadd meg, ő nyakad körül nem a kő megtestesítője, sem a botlás köve, sem árnyékod gonosz lovasa... És ne feledd: egyetlen igazi fájdalom az, amikor a számodra legkedvesebb valamit veszíted! Ó, Költeményem, feszületem vagy, Zen koanom, kokainom, tudom, kérlelhetetlenül öl, de mindig visszatérek hozzá, hogy újra és újra kóstoljam... És most hogyan mindenről lemondani, az Enyészettel egyesülni, az erdők fohászát elfeledni, mikor annyira kifosztottál és az albatrosz fennsíkjára, a negyedik síkra emeltél, hogy még vízen járni is elfeledtem... Belgrád, 2001. *stampedó – csordavágta Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.zoranbognar.com/pesme

Dijana Tiganj Oh, jesen – Ó, ősz

Dijana Tiganj Prizren 06. februar 1995. –

Oh, jesen

Uvelo lišće na stazama Vilsonovog šetališta svjedočiće

da smo nekada postojali i neki

Mi. 

I ozeblo miholjsko sunce zbog kojeg mi je rumen lice oblilo.

Ili je to bilo zbog blizine tvog daha. 

Neki glas koji je govorio stihove Gorana Tadića i 

"teško mi je jer znam da je i tebi teško...". 

I imigranti čije su nesrećne oči čeznjivo našu sreću gledale 

s one strane Miljacke, 

vidjevši u našim koracima duh slobode. 

Domovinu. I nadu. 

Ulični prodavci nakita i smaragdne naušnice koje si mi stavio na uši i riječi: 

" Za nju."

I trag zuba na lijevom obrazu. 

Zbunjeni pogled kontrolora nakon bijega iz tramvaja jer nijesmo kupili kartu,

ne jer nijesmo imali,

već jer smo voljeli jurcati držeći se za ruke,

I poljubac koji je prigušio smijeh. 

I izdajničko lupanje srca. 

Jer sam bila živa. Jer si bio živ.

Jer smo bili Mi.

Zvuci poznate melodije:" Bio sam jednom novembar..." 

Ukus pečenog kestenja i hladni dah novembra,

i moja ruka u džepu tvog kaputa, 

i usne uz tvoje rame.

Oh, jesen tako prokleto sjeća na tebe... 

Izvor: autor

Ó, ősz

A Vilszon-sétány hervadt levelei bizonyítják

egykor Mi is

voltunk.

Meg volt az arcomat kenyér-pirosra festő későőszi napsugár is.

Vagy közeli leheleted hatása volt.

Netán a Goran Tadić sorait idéző hangé

„sír a lelkem, mert tudom, a tiéd is...”

Esetleg a Miljacka túloldaláról boldogságunkat vágyakozva

néző migránsoké,

akik lépteinkben a szabadság szellemét látták.

Hazát. És reményt.

Az utcai ékszer-kereskedőké, a fülembe tett smaragd függőé, meg a megjegyzésé:

„Övé.”

Meg arcom baloldalán a fog-nyomé.

A villamos-ellenőr szökésünk utáni zavart tekintetéé, jegyet nem vettünk,

nem, nem vettünk,

mert jobban szerettük a kézen-fogva rohanást,

meg a nevetést elfojtó csókot.

Meg a közös szívdobogásé.

Mert éltem. Mert éltél.

Mert Mi voltunk.

Az ismert dallamé: „Egyszer november voltam...”

A sült gesztenye-ízéé, meg a hideg novemberi leheleté,

és a kabátod zsebében lévő kezemé,
meg a válladon nyugvó ajkamé.

Ó, ősz, átkozottul téged idéz...

Fordította: Fehér Illés

Đorđo Sladoje Pismo majci – Levél anyámhoz

Đorđo Sladoje Klinja kod Uloga 1954. -

Pismo majci Viđam ih na izletu U krčmi i dućanu U dobrotvornom društvu Najutarnjoj molitvi I u večernjoj šetnji Mada skrivaju kandže Uvlače rogove Kopita i očnjake Sve sam ih prepoznao – One jednooke Troglave iskežene Zarasle u dlaku I bodljikavo perje Što su mi uz vrisku U snove uskakali Sad cvile utvare Jecaju sablasti I cvrče čudovišta U jezercima slova Kao u vrču One vračare iz djetinjstva – Sve sam ih majčice prepoznao

Levél anyámhoz Látom őket kirándulásokon Kocsmákban üzletekben Jótékony társaságban Reggeli ima és Esti séta közben Igaz karmot Szarvat patát Szemfogat rejtegetnek De mindegyiket felismertem – Azokat az egyszeműeket Önfejűeket vigyorgókat Szőrrel és szúrós tollazattal Benőtteket Akik álmomba Visítva ugráltak A betű-tavakban Akár a köcsögben Most látomások nyüszítenek Kísértetek zokognak És szörnyek ciripelnek Azok a gyerekkori jövendőmondók – Anyám mindegyiket felismertem Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=210.0