Kondor Béla Éjszaka – Noć

Kondor Béla

Pestlőrinc, 1931. február 17. – Budapest, 1972. december 12.

Éjszaka

„Hová tetszik menni, fiatalember?"
Ott a Rend, ahol a sötétség.
Az erdő és a víz szélén megy
a közeli part őskori fényű
a fák mikroszkópikus szövevények
és fent a hatalmas éjszaka
elfér bennük, de tollászkodik azért.
Bogár a fényben és a ragacson.
Zümmög egy gép, pici szemei
gonoszul pislognak a magasban.
Még érezni a nappal helyét
lehunyt életünk mozivásznán
és éjszaka van, éjszaka van
hegedű, dob, zongora és ének
valahol ház lehet, benne hordó.

„Mindig az a perc a legszebb perc
mit meg nem ád az Élet..."
A lárma és félelem a Rend.
Böfög a dob, mint egy ember
az ember böfög mint egy dob.
„Hová tetszik menni, fiatalember?"
És hová lettek a villámok?

A fémes vízen fordítva hogy' suhogtak
majd a dörrenés elevenbe vágott később
állt soká az Idő egyhelyben és vigyorgott.
Állt az Isten, állt mögöttük.
„Hová lettek az istenek?"
A gyűlölet az igazi Rend.
Hová lettek, akik már nincsenek?

„Fodor habokból kélt a szél
és tömör felhőben lakott."
Apó kis házban lakott és anyó
tipródott körülte, picinyke manó.
Ugyan hol lehet a rengeteg unoka?
El az erdőbe és soha nem tér haza.
Gombát szedni ment a nagyanyó
és utánahalt rögtön nagyapó.

„Hová tetszik menni, fiatalember?"
Női hang sírva kérdez, ronda hang.
Ott a Rend, ahol a vakság.
Az erdőben sok barna fa van
vastagabb hang morog a túlparton
innen szúnyogszó, halott madárszó
halott papír gyürődik magában
rajta levélszó, énekszó, dobszó
„Három árva sír magában
Egy elhagyott sötét szobában."

Noć

„Mladiću, kuda ste krenuli?“

Red je tamo gde je mrak.

Pokraj šume i reke se kreće

obala je iskonskonskog sjaja

šuma zamršen mikroskopski splet

a gore je ogromna noć

sve obuhvata mada se nećka.

Bube su u svetlu i na lepilu.

Zuji jedna letelica, sitnim očima

opako treperi u visini.

Još se oseća mesto dana

na ekranu našeg sklopljenog života

i noć je, noć je

violina, bubnjevi, klavir i pesma

negde mora biti kuće, u njoj bure.

„Najlepši minuti su oni

koji nam Život nije dao...“

Red je graja i strah.

Poput čoveka riga bubanj

poput bubnja riga čovek.

„Mladiću, kuda ste krenuli?“

I gde su nestale munje?

Na metalnoj površini vode kako su fijukali

pa grmljavina kasnije  pogodila u živac

dugo je stajalo Vreme i cerio se.

Stajao je Bog, iza nas je stajao.

„Gde su nestali bogovi?“

Mržnja je Red pravi.

Gde su oni koji su već zauvek otišli?

„Vetar se iz naboranih talasa budio

u gustim oblacima stanovao.“

Đed je u kolibi prebivao a baka

sićušna vragolanka oko njega tapkala.

Gde bi mogli biti unuci?

Van u šumu i povratka nema.

Starica je gljive brala

sledio nju je đed u prolaz.

„Mladiću, kuda ste krenuli?“

Plačno pita ženski glas, ružan glas.

Red je tamo gde je slepost.

U šumi je mnoštvo mrkog drveta

s druge strane obale dubok glas se oglašava

odavde mrtav zov ptica, zuzuk komaraca

u sebi mrtav papir se gužva

bujica reči, pesma, bubnjava

„U napuštenoj mračnoj sobi

Plaču u troje sirotani.“

                                      Prevod: Fehér Illés

Kondor Béla Hullámok – Valovi

Kondor Béla

Pestlőrinc, 1931. február 17. – Budapest, 1972. december 12.

Hullámok

Úgy bukik át a nap felettünk,
ahogyan a holnapon esünk keresztül
képzeletben, csámpás dobogón állva
és görnyesztve négykézlábra majdan
a korhadt délkörön talppal hanyatt.
Még a hídlábak csúfabban intettek, -
mint ez a nap, visszhangos glóriával.
A tengernek indultunk hanyatt,
baltával faragott ladikában, sőt meztelen.
Ékkövek kövültek és lement a Nap.

Ekevasba fogott madárszárny.

Valovi

Sunce tako pada preko nas,

kao što ćemo mi u mašti stojeći

na egavoj bini trulog podnevka

jednom pasti preko sutra zgrbljeno

četveronoške sa stopalom naleđice.

Od ovog sunca su s oreolom odjeka

još pogrdnije piloni mahali.

U sekirom klesanoj šajci uz to nagi

Naleđice smo krenuli prema moru.

Drago kamenje se okamenilo i zašlo je Sunce.

U raonik upregnuto krilo.

                              Prevod: Fehér Illés

Kondor Béla Rondo – Rondo

Kondor Béla

Pestlőrinc, 1931. február 17. – Budapest, 1972. december 12.

Rondo

Boldog szerelem, hányszor megálmodtalak!
Fehérruhás szőke hajjal, babaarccal,
porcelánnal és friss ágyterítékkel. Bajjal
s fáradtsággal koszorúzott hant maradt
mindabból, s magam maradtam, mások
vesztét is okozva jajommal. A sírások
társat keresnek, a sokszorozott szenvedés
nem adja lejjebb: puffad, terjed és
áradása bemocskol minden friss, fehér
ágyterítéket, mindörökké, vörös iszappal.

Rondo

Sretno ljubavi, koliko sam te sanjao!

Dražesnu s belom haljinom, blondom kosom,

porculanom i svežom posteljinom. Od svega je

bedom i umorom uvenčana humka

ostala, ostao sam sam te sa svojom

jadikovkom i druge upropastio. Plač

društvo traži, umnožena patnja

se ne da: nadima se širi i njena

struja svaku svežu, belu plahtu

uprlja, zavek, sa crvenom glinom.

                                      Prevod: Fehér Illés

Kondor Béla Halkabban, lassabban – Tiše, sporije

Kondor Béla

Pestlőrinc, 1931. február 17. – Budapest, 1972. december 12.

Halkabban, lassabban

Szólni kéne már, ó, könyörgés!
A vágy leszáll szívemből,
egyre lejjebb, hamarabb,
szólnia liliomoknak,
violáknak, ibolyáknak
– akik harmatos, nehéz
zárukat az égre nyitják
a szüzeknek, hogy rohadjanak,
hiszen gyalázatos ábrándok
vagyunk mind.
Egyre lentebb, hamarább.

Évek söpörtek mosolygó
halomba sok csontkoponyát,
én lesem ez ős-dombokat
és időtlen óta balga,
locska lányt imádok.
Hirtelen nézés a szemében,
néha eljön, sápadó
kis hasa árteli Hold,
aki halavány falak tövén
tétova-vad, előrelép
és ha letérdel, reszketni kezd,
ahogy a halotti hantok
mélyében teljesületlen
hagyott szívek hullámzanak.
Halovány falak tövén
tűnődve-kegyetlen
álmodozom, dobbanva
számlálom ujjaimon.

Lám ott egy zöldkezű
meztelen rózsaág
vérszín bóbitájával
ölő és ölelő savba simult.
De látom a többi virágot.

Elégült emberek
fonnyadt kacajkájával,
lehulló térdeknek
főhajligatásával a szavak
gőzölő párájához
csöndhalált halni vész.
És egyre halkabban,
halkabban, lassabban
– ringató kacska kéz –
halkabban, lassabban.

Tiše, sporije

O preklinjanju, trebalo bi se oglasiti!

Spušta se čežnja iz mog srca,

sve niže, što brže

da bi zborila ljiljanu,

violi, ljubičici

– koji da bi se trunuli

devicama otvaraju

svoje rosne, teške brave,

ta svi smo mi

sramne maštarije.

Sve niže, što brže.

Bezbroj lobanja su gomilale

godine u nasmejane gomile,

ja vrebam te iskonske humke

i od pamtiveka priludu,

brbljavu devojku obožavam.

Iznenadan pogled njenog oka,

ponekad navrati, njen sitan

bledunjav trbuh je poplavljen Mesec,

u podnožju izbledelih zidova je

kolebljiva divljakuša, istupi

i kad klekne, počinje drhtati

poput talasanja

napuštenih srca

u dubini mrtvih gruda.

U podnožju izbledelih zidova

zamišljeno-svirepo

sanjarim, na prstima

lupajući prebrojavam.

Gle tamo zelenkasta gola grana ruže

sa krvavocrvenom perjanicom

kiselini se priljubila  

koja smrt i zagrljaj deli.

Ali vidim ostalo cveće.

Sa uvenulim osmehom

usahnulih ljudi,

pokoravanjem

klečečih kolena

u gustoj pari reči

tišina u tišini mre.

I sve češće,

tiše, sporije

– milovanje sakate ruke –

tiše, sporije.

                         Prevod: Fehér Illés

Kondor Béla Bérház – Kuća za rentu

Kondor Béla

Pestlőrinc, 1931. február 17. – Budapest, 1972. december 12.

Bérház

Öreg bérház vagyok
és sírok most.
Rajtam locsog minden eső,
engem rogyaszt minden víz,
a könnycseppek bújnak fecsegő
szegleteimen (furcsa kis rovarok
ők, egy őstenger romlandó állatai),
reszketnek eresztékeimen
és reszketve megereszkedem,
süllyedek, mint a víz.
Van egy nagyon sötét szobám is,
ablaka alig-alig.

Kuća za rentu

Stara kuća sam za rentu

i plačem sad.

Svaka kiša na meni ćereta,

svaka voda mene kvasi,

na mojim brbljivim uglovima

kapi suza se skrivaju (čudne bube su,

kvarne životinje davnašnjeg mora),

drhte na spojevima

a ja drhteći popustim,

poput vode, tonem.

I jednu tamnu sobu imam,

prozora jedva-jedva ima.

                               Prevod: Fehér Illés

Kondor Béla Oszlopok – Stubovi

Kondor Béla

Pestlőrinc, 1931. február 17. – Budapest, 1972. december 12.

Oszlopok

Ezüst kő-kövön arany számjegyek
hevernek lüktetőn.
Eljött az idő, halálos oszlopok
körbemutatnak, körbe.

Atlőttszivű szenvedély, befulladt
kormos imafüzér.
Becsorgott vízér, szenvedély, kormos
lerobbant oszlopok körben.

Stubovi

Živahno vrve zlatna slova

na srebrnom čaglju.

Vreme je, u krug, u krug su

raspoređeni samrtni stubovi.

Prostreljeno srce strasti, utopljena

čadžava krunica.

Kapava žila, strast, svuda okolo

trošni garavi stubovi.

                         Prevod: Fehér Illés



Kondor Béla Ámor – Amor

Kondor Béla

Pestlőrinc, 1931. február 17. – Budapest, 1972. december 12.

Ámor

Álmaimban szeretkeztem valakivel, vörös
trikóban fekhetett ő és az én hátam
meztelen, trágár és valódi, védtelen.

Majd másnap délben eljött szeretni már
napfényben, igazában, csakhogy másforma
ez a rendes szeretkezés, másfajta dolog.
Dolog.

Most álmaimban visszatérek ismét aludni
hátha a vörös trikóban tényleg megjelenik ő is
az ágyamban végig heverészve és
másfajta lesz a szeretkezés
újra, máskor is, máskor is.

Amor

S nekom sam u snu vodio ljubav, verovatno je

u crvenom trikou ležala a ja s golim leđima

opscen i stvaran, nezaštićen.

Pa drugog dana je već u podnevnom bleštavilu

došla voleti, u stvarnosti, ali dugčije je

ovo redovno ljubljenje, to je nešto drugo.

Posao.

Sad u snovima ponovo se vraćam spavanju

možda će se u mom krevetu leškareći

u crvenom trikou i ona pojaviti i

vođenje ljubavi ponovo će biti

drukčiji, i drugi put, i drugi put.

Prevod: Fehér Illés