Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Petri György. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Petri György. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. február 25., szerda

Petri György A filozófiáról – O filozofiji

Petri György
Budapest, 1943. december 22. – Budapest, 2000. július 16.


A filozófiáról

„Esik az eső!” – mondja a kisfiú.
„Na és?” – mondja a mama.
Megfosztva a gyermeket
a felismerés-kimondás örömétől.
És így tulajdonképpen
minden rossz szándék nélkül
elkezdi leszoktatni a csemetét
a csodálkozásról. És már be is íratta
– akaratlanul – a tanfolyamra,
amit úgy hirdetnek:
„Hogyan legyünk könnyen, gyorsan hülyék?”
O filozofiji

„Pada kiša“ – veli dečkić.
„Pa šta?“ – veli mama.
Pa oduzela je od dečkića
radost prepoznavanja-izražavanja.
Ustvari
bez ikakve zle namere
započela odvikavanje deteta
od čuđenja. I već ga je upisala
– nehotice – na tečaj
što tako reklamiraju:
„Kako možemo brzo, lako glupi postati?“

Prevod: Fehér Illés


2015. január 24., szombat

Petri György Szeretők – Ljubavnici – Liebende

Petri György
Budapest, 1943. december 22. – Budapest, 2000. július 16.


Szeretők

Kihasadt, mézbelű
szilván halódó méh.
Együtt
pörkölődnek, rohadnak,
arannyá, feketévé
az elhagyatott kertben.


Ljubavnici

Na ispucaloj medeno-sočnoj
šljivi pčela na samrti.
U napuštenom vrtu
zajedno
se žare, trule
u zlato, crno.

Prevod: Fehér Illés

Borító

Molnár Imre: Összefonódás - Isprepletenost

Szeretők

Kihasadt, mézbelű
szilván halódó méh.
Együtt
pörkölődnek, rohadnak,
arannyá, feketévé
az elhagyatott kertben.


Liebende 

Wie die Biene auf der
aufgeplatzten, honigfleischigen Plaume.
Gemeinsam
schmoren sie, verfaulen sie zum Gold,
werden schwarz
in dem verlassenen Garten.

Übersetzung: Pintér Tibor



2015. január 19., hétfő

Petri György Halálrajz – Crtež smrti

Petri György
Budapest, 1943. december 22. – Budapest, 2000. július 16.


Halálrajz

Ki ezt, ki azt.
Rettegünk, rakosgatunk -
Ki hitte volna,
lepergetni életünk,
mint egy spulnit!

Reméltem, rendezett
kiskertben mívelek költészetet;
mint sufniban a vén, teszek-veszek.

Nem így,
másként alakul,
de ahogy, úgy van jól.
Nem adatnak a hűs nyárvégi esték,
csak a hirtelen, hideglelős öregség.

De úgy fordulok be az ismerős úton,
hogy a megállóig már nem. És tudom -

Crtež smrti

Ko ovog, ko onog.
Strahujemo se, spremamo –
Ko bi verovao,
kao sa rolne
odmota nam se život!

Nadao sam se u urednom
vrtu ću se poezijom baviti;
preturam, kao starac u drvari.

Ne ovako,
stvari uzele drugi tok,
ali kako je, tako je, dobro je.
Nisu doživljene sveže letnje večeri,
samo starost, drhtava, iznenadna.

Ali u poznatu ulicu tako svraćam,
da do stajališta već ne. I znam –

Prevod: Fehér Illés


2015. január 13., kedd

Petri György Reggel szoktál jönni – Obično ujutro dolaziš

Petri György
Budapest, 1943. december 22. – Budapest, 2000. július 16.



Reggel szoktál jönni

Gyakran úgy ébredek, mint halálom után.

Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása
annak, amit a hétköznapi nyelv
úgy mond: Valósággal újjászülettem.

Keskeny derengés ujjnyi bor felett,
kétséges élfény egy távoli fémtárgyon:

mindez artikulált - mint egy mondat,
noha csupán egy mondat benyomása.
Felirattöredék egy likacsos kövön,
melyet bizonnyal elhengeríteni kéne.

Véget nem érő reggelben próbálok
következtetni a körülvevő
dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek
ténykedésre késztetenek, persze:
ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek.
S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar,
előnyei is vannak. Egy fogkefe segít
körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal);
a kusza jelek, amit egy papíron
találok: B. Gy. -t felhívni 9-kor:
nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően,
hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció
jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul
tudó személytől származik (de ez még
nem igazít el a helyet illetően).

Aztán csöngetnek és - megérkezel.
S én, tehetnék-e mást, elhalasztom
a kérdés végleges, megnyugtató
tisztázását, és: - Vagyok, aki vagyok
(hiszen valaki, nemde, biztosan),
ösztöneimre bízva
magam, odateszem a kávét,
s megkérdezem: Mi van?
Bár, tudom, erre se lehet felelni.

Borító

Molnár Imre: Cím nélkül – Bez naslova

Obično ujutro dolaziš

Često se budim kao posle svoje smrti.

To je (nešto dublja) formulacija
onoga što u svakodnevnom govoru
nazivaju: Ponovo sam se rodio.

Svitanje nad tankim slojem vina,
sporan odsjaj na dalekom metalnom predmetu:

sve to artikulirano – kao jedna rečenica
mada je samo utisak jedne rečenice.
Krhotina natpisa na rupičavom kamenu
što bi svakako trebalo otkotrljati.

U beskrajnom jutru pokušavam
iz suštine stvari nešto o sebi
doznati. U međuvremenu me potrebe
na aktivnosti primoraju, naravno:
otvaram prozor, vodu pijem pa praznim.
Mada sve to zasigurno mi smeta u ispitivanju,
ima i prednosti. Jedna četka za zube pomaže
uokviriti razdoblje (sa tačnošću od pedeset godina);
zamršeni znaci koje sam na jednoj cedulji
našao: nazvati B. Đ u 9 sati:
ubedljivo ne samo pismenost dokazuju
nego i prisustvo (relativno) visoku tehničku
kulturu. Nadalje: spis potiče od osobe
sa poznavanjem mađarskog jezika (ali to još
ne upućuje na mesto događaja).

Zatim zvone i – stižeš.
A ja, bi li mogao nešto drugo, odložim
krajnje i zadovoljavajuće rešenje
problema, i: - Jesam ko jesam
(valjda neko, zar ne, zasigurno),
prepuštajući se valstitim
nagonima, pristavim kafu
i upitam: Šta je?
Mada znam ni na to se ne da odgovoriti.

                             Prevod: Fehér Illés



2015. január 5., hétfő

Petri György Egy emlék – Uspomena

Petri György
Budapest, 1943. december 22. – Budapest, 2000. július 16.



Egy emlék



„Jó rendező voltam.”
Ezt mondta nem sokkal halála előtt.
(A körülmények ismeretesek.)
Nem: „Egész jó rendező voltam.” – így
mondta. Ennyi érzelgés
az adott helyzetben megengedhető volt.
Nehézkesen felállt,
s míg súlyától szabadultan
a szék kopott bársonya kidomborult,
és ülés közben összegyűrt nadrágja
kezdett kisimulni: a fentieket mondta.
Méltatlan életet a művészet méltóságába így vont.
Manírozott szerénységgel ugyan. De esetében
bizonyos lelkierő kellett
az – épp ilyen – manírhoz.
És a mondat időzítése, íve
– hibátlan. Sőt: pompás!


Borító

Molnár Imre: Egy arc - Jedno lice

Uspomena

„Bio sam dobar reditelj.“
Nešto pre svoje smrti je to rekao.
(Poznati su okolnosti.)
Ne: „Bio sam sasvim dobar reditelj.“ – ovako
reče. Toliko sentimentalnosti
moglo se dozvoliti u datoj situaciji.
Otežano ustade
i dok se izlizan baršun stolice
oslobođeno od tereta ispupčio
i tokom sedenja izgužvane hlače
počele izravnati se: reče gore navedeno.
Dostojanstvo umetnosti nedostojnog života ovako sumirao.
Doduše sa friziranom skromnošću. Ali u njegovom
slučaju trebalo je duševne snage
za – upravo takav – manir.
I tempiranje rečenice, svod
– besprekoran. Dapače: sjajan!

                             Prevod: Fehér Illés



*A vers Gellért Endréről, a Nemzeti Színház rendezőjéről szól. Többször kísérelt meg öngyilkosságot, állítólag egy lakáscsere alkalmából kinézett az ablakon, és azt mondta: nem elég magas. A zárójelbe tett harmadik sor (A körülmények ismeretesek) mutatja azt, hogy mennyire bezártnak éreztem a saját helyzetemet, hogy én tényleg a szűk baráti körnek írok. A mondat különben igen nagy valószínűséggel tényleg elhangzott. Több forrásból megerősítették. Ami engem ebben izgatott, hogy egy rendező megrendezi a saját Abgangját, amikor már halálra megy a játék. Tehát azt éreztem Gellért Endre gesztusában, hogy megkísérli az életeseményt műalkotássá változtatni. Ugyanakkor erkölcsi erő kell ahhoz, hogy valaki a saját betervezett halálát műalkotássá formálja. Ez valami olyasmi volt számomra, mint ha egy kötéltáncos olyan kötélre lép, amiről biztosan tudja, hogy el fog szakadni, és azt is tudja, hogy nincs alatta háló.
A szerző jegyzete

*Pesma govori o Endri Gelert, reditelju Mađarskog Narodnog Pozorišta. Više puta je pokušao izvršiti samoubistvo, navodno prilikom jedne zamene stana pogledavši preko prozora rekao: nije dovoljno visok. Treći red u zagradi (Poznati su okolnosti) pokazuje to koliko sam vlastit položaj osećao zatvorenim da ja ustvari samo uskom prijateljskom društvu pišem. Inače je citirana rečenica najverovatnije stvarno izrečena. Iz više izvora su potvrdili. Stvarno me je zainteresiralo to da jedan režiser ustvari vlastiti Abgang režira kad je već igra u fazi život ili smrt. Dakle u gestu Andrea Gelerta osećao sam pokušaj da stvaran događaj u umetničko delo pretvori. Istovremeno i moralna snaga treba za to da neko vlastitu planiranu smrt u umetničko delo pretvori. To je za mene bilo tako nešto kao kad pehlivan na takvu žicu krene o kojoj sigurno zan da će puknuti, istovremeno i to zna da ispod njega nema mreže.

Zabeleška autora



2014. december 28., vasárnap

Petri György Éber-álomkép Mayával, gyerekkel – Budna slika sna sa Majom, detetom – Traumbild im Wachen mit Maya und Kind

Petri György
Budapest, 1943. december 22. – Budapest, 2000. július 16.


Éber-álomkép Mayával, gyerekkel

Hátadba nyomódik lejárt személyid száma,
az udvar lángra lobban, mint a karbid.
A gyermek álmában megint felül, ellopott
biciklijéről álmodik és a rendőrfőnökről,
ki ezüstsisakban és folyamitengerész-egyenruhában
vérpadra viszi a biciklitolvajt.
Komoran evezünk a gyönyörért,
hajnali Styxen.

Öregasszonyhang herseg az udvarban,
álmunk rothadt tökön tapos.
Szeretlek, kedvesem
tűzvész szemekkel nézel rám,
pillantásodban bozóttűz. Gyújtogatás
a gombás lepedőn.

Nyirkos falak
izzadják a szerelmi kínt,
hűtőszekrényünk felforr.

Izzik a margarin az aranypapírban.

A hajnal
ütésrekész. Nem mentesz meg te sem.
Gázóra kattog. Fürdesz. Gyerekek
várnak. Hogy tudsz rájuk nézni?
Mindig ezen gondolkozom. Én nem tudom…

nem érdekel… Elintézzük magunkban
az életet, aztán essünk egymásnak,
holt a holthoz, sietve, szétesőben.


Budna slika sna sa Majom, detetom

Nevažeći broj lične karte u leđa ti je utisnut,
poput karbida se dvorište zapali.
Dete ponovo se diže u krevetu, o ukradenom
biciklu i načelniku policije sanja
ko u zlatnoj kacigi i uniformi rečne
mornarice
kradljivca bicikla na stratište šalje.
U jutarnjen Stiksu sumorno
veslamo za slast.

U dvorištu glas starice krešti,
naši snovi na truloj bundevi gaze.
Volim te, milo moja
očima vatre me gledaš,
u tvom pogledu vatra šikare. Paljevina
na memljivoj plahti.

Vlažni zidovi
ljubavnu patnju znoje,
provri naš frižider.

Margarin se u zlatnom papiru usijava.

Zora
je spremna za bakrač. Ni ti me nećeš spasiti.
Odbrojava merač gasa. Kupaš se. Čekaju te
deca. Kako možeš pogledati njih?
Uvek o tome razmišljam. Ja ne znam...

ne zanima me... Život međusobno
sredimo, posle nek navalimo jedan na drugog,
mrtvac na mrtvaca, u žurbi, u raspadu.

                             Prevod: Fehér Illés


Traumbild im Wachen mit Maya und Kind

Dir auf die Haut gestempelt die alte Passnummer,
der Hof lodert in Flammen wie Karbid.
Im Traum setzt sich das Kind wieder auf, träumt
vom gestohlenen Fahrrad und dem Polizeihauptmann,
der mit Silbermütze und der Uniform der Flußseeleute
den Dieb zum Schafott abführt.
Finster rudern wir der Lust entgegen,
den morgendlichen Styx entlang.

Es schmettert im Hof eine Altweiberstimme
wir stapfen im Traum durch faule Kürbisse.
Liebste,
Brandalarm liegt dir in den Augen,
die Glut des Unterholzes in deinem Blick. Brandstiftung
auf dem pilzigen Leintuch.
Feuchte Wände
schwitzen die Liebesqual heraus,
unser Kühlschrank brodelt.

Es glüht die Margarine im Goldpapier.

Dann schlägt der
Morgen zu. Auch du wirst mich nicht erretten.
Der Gaszähler tickt. Du badest. Kinder
warten. Wie kannst du sie anschauen?
Immer denke ich daran Und weiß es nicht …
Es interessiert mich nicht … Jeder erledigt das Leben
für sich, dann auf, fallen wir übereinander her,
Tote über Tote, eilig, auseinanderfallend.

                             Übersetzung: Gahse Zsuzsanna
 


2014. december 22., hétfő

Petri György Mondogatnivaló – Za ponavljanje – To Be Said Over and Over Again

Petri György
Budapest, 1943. december 22. – Budapest, 2000. július 16.



Mondogatnivaló

Cipőmre nézek: fűző benne!
Nem lehet, hogy ez börtön lenne.


Za ponavljanje

Pogledam na cipelu: na mestu je priveznica!
Nije moguće da bi to tamnica bila.

                             Prevod: Fehér Illés


To Be Said Over and Over Again

I glance down at my shoes and – there's the lace!
This can't be gaol then, can it, in that case.

                             Translated by Clive Wilmer



2014. december 5., péntek

Petri György Szókoszorú Solt Ottilia sírjára – Venac od reči na grob Otilije Šolti

Petri György
Budapest, 1943. december 22. – Budapest, 2000. július 16.


Szókoszorú Solt Ottilia sírjára

Drága Ottilia, választhattál volna
alkalmasabb időpontot az elmúlásra,
május közepét, mondjuk, mikor vadul virágzik,
burjánzik a természet – mint a rák:
a kutyák ekecselnek, költ a fürj, meg a sárgarigó.
A költő az most költ, mert a halálszerűség
ihletett pillanatát nem mulaszthatja el.
Szakszerű sírásás: ez a mestersége.
A költő: pillanatmegállító gép.
Szép filmet csinált rólad a televízió.
Kár, hogy te – értelemszerűen – már nem láthattad.
Fogyunk, fogyatkozunk, Ottilia,
cserélődik ki körülöttünk a világ.
Zárulunk be magunkba. Leginkább a temető
társaséletünk alkalmas színhelye
(utána kocsma), ahol az egyre
penészesebb, ványadtabb, vagy éppenséggel elhájasodott
túlélők, sör és/vagy vodka mellett
túlélnek, és diagnosztizálják egymást.
Abból a szempontból, hogy ki lesz a következő.
Nyugodjál békében. Nem támadunk fel.
Habár? A fene tudja. A nagy kérdés
az, hogy hány évesen.

* * *

Szép voltál (a magad módján),
ezzel, persze, nem mondtam sokat,
mindenki csak a maga módján tud
szép lenni. Te most már:
úgy, ahogyan nem vagy.
Parancsoló nem-léted visszanéz ránk.
Te éltél.

* * *

Mondd, Oti, mondd, mire jó ez a síron
túli gargarizálás? Nevetséges, megalázó.
Közhullák lévén, minket a köz temet el.
Ennyivel tartozik is nekünk a „köz”.
Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort.
(Pontosabban: az utóbbit csak explicitté tettük
tényfeltáró és politikai munkásságunkkal.)
Na jó, belőlem ennyi elég volt.
Imádtalak, futólag feleségül is akartalak venni,
te beszéltél le róla. Több eszed volt már akkor is,
ámde én akkor is, ott is, szíves engedelmeddel
a leendő hullák nevében.


Venac od reči na grob Otilije Šolti

Draga Otilijo, mogla bi i prikladniji
termin izabrati za preminuće,
recimo sredinu maja, kad priroda divlje
cveta, buja – kao rak:
psi prcaju, prepelice ležu, pa i zlatna vuga.
Pesnik sad pesmu piše jer ne može
smrću izazvan nadahnut tren propustiti.
Stručno kopanje groba: to mu je zanat.
Pesnik: mašina koja zaustavlja tren.
O tebi je televizija dobar film napravila.
Šteta što ti – razumljivo – nisi mogla videti.
Smanjujemo se, smanjujemo, Otilija,
svet oko nas se menja.
Zatvaramo se u sebe. Mesto našeg
društvenog života je uglavnom groblje
(zatim krčma) gde sve više
učmali, slabunjavi ili pak ugojeni
još živa bića pored pive i/ili vodke
preživljavaju i jedan drugog dijagnosticiraju.
U tom smislu, ko će biti sledeći.
Neka ti je laka zemlja. Ne vaskrsavamo.
Mada? Vrag zna. Veliko je pitanje
sa koliko godina.

***

Bila si lepa (na svoj način),
s tim nisam bog zna šta rekao,
svako samo na svoj način zna
biti lep. Ti već
tako kako više nisi.
Nas tvoje zapovedno nepostojanje gleda.
Ti si živela.

***

Oti, reci, čemu vodi to grgotanje
u grobu? Smešno je, ponižava.
Pošto smo društveni leševi, društvo će nas sahraniti.
Toliko i nama duguje „društvo“.
Tu smo mi stvorili slobodu i bedu.
(Preciznije: ovu zadnju samo smo otkrivanjem činjenica
i političkim radom nedvosmisleno izrazili.)
Pa dobro, od mene toliko dosta.
Obožavao sam te, hteo sam te prolazno i ženiti,
ti si me odgovorila. Već tad si pametnija bila,
ali ja i tad, i tamo s tvojom dopuštenjem
u ime budućih leševa.

                             Prevod: Fehér Illés
 


2014. december 3., szerda

Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig… – Da do sunčane pruge stignem … – To reach the sunlit path

Petri György
Budapest, 1943. december 22. – Budapest, 2000. július 16.



Hogy elérjek a napsütötte sávig…

Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek*,
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,
akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen űzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.
Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan
derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.
"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyűrött.
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,
aztán még egy adagot.
"ENNI is fog még ebből?"
"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerűen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,
"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"
- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

*Hülyeség. Aquamarin szemed neked van. A nőnek? Mit tudom én. Mint gálicos kádban a víz? Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának, mondjuk a szemed színét, meg egy ritka szót, hogy ne legyen olyan undorítóan elesett, magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.


Da do sunčane pruge stignem …

Počelo je kao obična letna noć.
Od krčme do krčme šetao.
Možda sam upravo u Nylonu pio
pored krajnje stanice LŽP-a kod mosta Margit
(ili su to već tad srušili?). Ne znam,
možda na trgu Boraroš.
Ove šetnje su uvek
do jutra ili do prekosutra trajale
i bilo kuda vodile.
U svakom slučaju negde sedeo i pio.
(Tad još bilo šta – kušnja mladosti.)
U krčmama još nisam čitao,
ne, ne još nisam se u knjige-novine
utonuo, sto nisam fiksirao.
Još me nisu nervirale meni upućene tuđe reči.

„Plaćaš li nešto?” pitao me je iza mojih leđa
od duvana izgreben ženski glas. Glas je bio mlad.
„Naruči” – rekao okrenuvši se prema njoj.
Pedesetogodišnja žena stajala ukoso iza mene.
Slepljena, rasčupana kosa, nekada brineta;
isušene desni, ispucale usne, vežnjača sa razgranatim
prokrvljenim krvnim sudovima, oči boje akvamarina*,
požutela, bela vesta od sintetike,
braun pantalone, iz smeće izvađene bele cipelele za žal.
Mešavinu je tražila i pivce, pikolo. Nisam se upuštao u njen ukus.
„Doćiću za dve kinte” – rekla je. Začudio sam se.
Ta cena – kao cena – (već i tad) je bila mizerna.
Poznavao sam kurs sa trga Rakoci**. Dve kinte to nije cena.
Inače ta žena ne bi bila konkurentkinja
na trgu Rakoci, dapače ni na kakvom trgu.
Bilo bi logično, ako bi nešto htela da ona plati.
Ali mnogo više. A htela je, svakako. „Dođi,
hoću” – rekla je –, „stalo mi je do toga.”
Ženu u svojoj ženstvenosti nikad nisam mogao uvrediti
(sem ako mi to nije bila izrazita namera).
Ali kako… Pristao; osećao sam: moram.
Ta u to doba bio sam uzburkan
i zbunjen kao uzmućen mulj i
samo u tim „Presoima”, „Bircuzima”
među pravim bednicima neimaštine i beskućništva
mogao osećati nekakvu lažnu nadmoć.
Dugo me je vukla kroz dugačke šikare, priljubila mi se.
Mučno je bilo ali sastavni deo otplate.
Zagrlio nju,
u nekom podrumu smo se usidrili, niz brzbroj
stepenica išli u nekakvom ne znam od kuda
nazirajućem svetlu.
Krevet. Iz slepljenih komada vatelina nameštena prostirka.
Nije se svlačila, hlače samo olabavila i nadole gurnula.
„Na to sam se navikla ako u džbunu tucam”
– rekla je prirodno. Nije mi bilo protiv volje,
i ja sam samo u najneophodnijoj meri,
još sako odbacio – bolje da bude prljav nego zgužvan.
„Poljubi me.” Pa da, to je neizbežno.
Usta vonj širile, usne ispucale, jezik,
nepce suhe, kao da mi je jezik u praznoj kutiji za sardine
čeprkao – oštrica ruba za tili čas će raniti.
Strahovao da ću u istom trenu u njena usta bljuvati,
upravo to mi je postalo smešno,
njenu grubu kožu oblile moje suze dok nisam
ukrotio vlastitu peristaltiku. Razmak između nogu
uzak, suh. Jedva se širi, jedva se vlaži.
„Čekaj” – rekla je i gurnula prste
u načet margarin, sebe mazala,
pa još jednom istom merom.
„Iz toga će još i JESTI?”
„Mogu li se negde oprati?” – pitao kasnije.
Na patrlj cev pokazala. Štrcnula voda, pantalone mi
se umočile kao da sam se pomokrio.
„I to ide s tim” – mrmljala je. Jednog jedinog petaka
imao. Odmahnula glavom:”Rekla sam
dve kinte i to nije cena. Ja sam htela, dve kinte
mi jednostavno trebaju.” „Pa vrati kusur” – rekao –
„shvati, nemam dve kinte.” „Baš si budala”
– rekla je – „ako bi mogla vratiti
ne bi trebala tvoje pare” – zborila logično.
I u sledećem trenu otvorenim ustima zaspala.
Šta sad mogu. („ako si tako ponosna”),
petaka u džep, pronašao sako
i teturao uz stepenice.
Da do sunčane pruge stignem
gde mi drap odelo, bela košulja svetli,
okrnjenim stepenicama gore do čistote,
tamo gde vetar duva, beli valovi šušte,
tmurno prašta, ravnodušno preti,
stepenice gađenja, nikad kraja minus katovima,
letnja zora, devetstošezdesetprve.

*Bedastoća. Ti imaš oči akvamarina. Žena? Šta ja znam. Kao u kadi modra galica? Samo toj jadnici nešto pokloniti želim, recimo boju očiju i još jednu retku reč da ne bude tako ogavno bespomoćna a ja da budem nešto jasniji.

** Trg Rakoci – još nedavno poznato sastajalište peštanskih uličarki  (opaska prevodioca)

                             Prevod: Fehér Illés


To reach the sunlit path

It began as an ordinary summer night.
I walked from one tavern to another.
Perhaps I was drinking in the Nylon pub,
close to the suburban railway terminal at the Margaret bridge,
(or had it been torn down by then?). I do not know,
or I might have been on Boraros square.
Those walks always
lasted until morning or just for two days,
and led to anywhere.
Anyway, I was sitting somewhere drinking.
(Then drinking anything: experimenting youth.)
I was not yet reading in taverns,
no, no, not yet burying myself
into a book or a magazine, not staring at the tabletop.
I was not yet irritated when somebody addressed me.

`Would you pay a drink for me?' asked a hoarse smoke-tuned
voice of a woman behind me. It was a young voice.
`Order one' I said, turning toward her. A woman
aged around fifty stood diagonally behind me. Adherent,
dandruff hair that had used to be light brown;
toothless gums, chapped lips, bloodshot
aquamarine eyes,*
yellowed white synthetic sweater,
brown pants, white beach shoes found in the garbage.
She ordered a shot glass of mixed liquor and a small cup of beer. I didn't argue about her taste.
`I would go to bed with you for twenty forints' she said. I was surprised.
The price -- for a price -- was absurdly low (even then).
I knew the rates of streetwalkers of Rakoczi square. Twenty forints was not a price.
On the other hand, the woman wouldn't have stood up to scrutiny
on Rakoczi square, in fact, on any field.
It would have been logical that if she wanted something, she would pay.
But much more. And she wanted. `Come,
I want it' she said `I badly need it'.
Never could I hurt a woman in her femininity
(unless it specifically was my goal).
But that ... I went; I felt: I had to.
After all, I was haunted and confused
like stirred up mud at the time and
only in those “espressos'' and “snack bars''
I could feel some false superiority
among the true afflicted of deprivation and homelessness.
She dragged me along a long street for a long time, clinging to me.
It was embarrassing, but a necessary part of the payment. I embraced her;
we ended up in a basement: we might have gone down a lot of stairs
in some no one knows from where coming half-glow.
The bed. A litter thrown together with some clumped batting.
She didn't strip, only loosened and pushed down her pants.
`This is my usual way when I screw in the bush'
said jokingly. It was not against me,
I myself did it only to the most necessary extent
and I threw off my jacket too -- it should rather be filthy than wrinkled.
`Kiss me.' Yes, it was unavoidable.
She had rancid foul breath and scaly lips, her tongue
and palate were dry just like an empty sardine can
in which my tongue searched -- anon the sharp edges could scratch it.
I was terrified that I would throw up in her mouth,
and because of that there came a laughing attack,
my tears were flowing on her rough skin until
I became a master of my peristalsis. Her pussy
was tight and dry. Hardly did it stretch, and even less did it get wet.
`Hold on,' she said and her fingers dug into
a margarine that she already had begun to consume; she stuffed a dose into herself,
and then one more dose again.
(Is she going to EAT from this later?)
`Can I wash myself somewhere?' I asked later.
She showed to a tube stub. The water ejected,
my pants became completely sloppy like I had pissed myself.
`That belongs to it too' I murmured. I still had a fifty-forint banknote. She shook her head, `I said
that I need twenty, and it's not the price. I wanted the thing
and I simply need twenty forints.' `Then give back thirty,'  I said,
I don't have a twenty-forint note.'  `You're stupid'
she said, `If I could give back thirty,
I shouldn't need your twenty' said logically.
And the next moment she fell asleep with an open mouth.
I shrugged my shoulders (`if you're so proud'),
pocketed the fifty note, found my jacket,
and stumbled up the stairs.
To reach the sunlit path,
where my beige dress and white shirt light up;
up the chipped stairs to purity,
where wind blows and white foam sizzles,
grimly absolve, indifferently threaten;
stairs of nausea, minus-floors not wanting to run out,
summer dawn, nine hundred and sixty-one.

* Bullshit. You have aquamarine eyes. And hers? I don't know. As water mixed with copper-sulfate in a tub? I just want to present something to that unfortunate creature, say, the color of your eyes and a rare word so that she be not as disgustingly afflicted.And I myself be somewhat more comprehensible.


                             Translated by Szabados Tamás 






2014. november 25., kedd

Petri György Csak egy személy – Samo osoba – Only a Person

Petri György
Budapest, 1943. december 22. – Budapest, 2000. július 16.


Csak egy személy

Ha lehetnék Neked
csak egy személy.
Végérvényes, bár esetleges,
mint rozsdás, görbe szeg
a meleg porban.
Mint árnyékfedte lépcső tetején
egyetlen villogó él.

Csak egy személy
szándéktalan fürdése az időben.

Ha lehetnék Neked
megállás eltűnőben.
Kietlen birtokod:
egyetlen pillanatra!
Ha lehetnék Neked
míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér
és elporlad a szeg,

csak egy személy.

Samo osoba

Ako bi Ti mogao biti
samo osoba.
Konačno, mada slučajno,
kao zarđao, iskrivljen ekser
u toploj prašini.
Kao na vrhu zasenjenog stubišta
jedina svetlucava oštrica.

U vremenu nenamerno kupanje
samo jedne osobe.

Ako bi Ti mogao biti
zastanak u iščeznuću.
Tvoje pusto imanje:
makar za tren!
Ako bi Ti mogao biti
dok senka do tog stepena stiže
i ekser u prašinu se pretvara,

samo osoba.

Prevod: Fehér Illés



Only a Person

If I could be
only a person to you
definitive but incidental
like a bent rusty nail
in the warm dust,
like a lonely gleam,
atop the shaded stairs.

Only one person's immersion
haphazard, in the flow of time.

If for one single moment I could be
timeless
as time evaporates; if I could be
your frozen property.
If I could be – until
the rug lies in the shade, until
the nail crumbles away –

only a person to you.

                             Translated by Tony Connor