Keresés ebben a blogban

2021. szeptember 29., szerda

Dušan Savić Cipele – Cipők

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Cipele
 
     Osetljiv sam na cipele. Kućni ormarić mi je pretrpan. Kao da sam žena, poistovećujem ih sa svetim Gralom. Kad preteram s količinom odlučim da prošetam gradom. Sredinom ulice. Posmatram ljude u prolazu. Osećam, posmatraju i oni mene. Ubrzo pobedi sram i odluka je neopoziva. Od tog dana nesebično ih delim. Tamo gde treba. Prvo poklanjam one najnovije, još neprošetane. Lakše mi je dok se ne saživim s njima. Tada nastupa veliko olakšanje. Imam više nego što mi je potrebno. Ponekad novcem kupujemo sve osim sreće. Kao radost u trenutku dok poklanjam cipele.
     Tog poslepodneva sa ženom šetam glavnom ulicom. Magična sila zaustavlja me pred izlogom punim obuće. Ne odvajam pogled. One, dosad najlepše, šepure se na centralnom mestu. Kao da mi mašu i vabe da uđem u prodavnicu. Nećkam se, onako prividno. Kao devojka na prvom sastanku. Žena već zna i lagano me usmerava prema ulazu. Prodavačica je više nego uslužna. Probam cipele. Savršene su. Kupljeno! Toliko su udobne da ne želim da ih skidam. Stare mi pakuju u kutiju. Žena koristi priliku i kupuje sandale iako je na pragu zima. Ćutim. Neka se nađe. Strast nam je ista.
     Ponovo smo na ulici, svako sa svojom vrećicom. Na pola puta do kuće osećam kao da mi je jedna noga kraća. Pogledam nadole užasnut. Nema leve cipele. Sigurno sam je, u onoj brzini i nadahnuću, slučajno izuo pored pulta dok sam vezao pertle. Vraćamo se ubrzanim korakom.
     – Ne, gospodine, izašli ste sa obe na nogama – tvrdi prodavačica i gleda me zabrinuto.
     Unezveren otvaram kutiju i zavirujem. Prazna! Nema ni starih cipela. Kao da su isparile. Spreman sam da kupim još jedan par. Ne mogu ulicom bos.
     – Žao mi je, gospodine, bio je to jedini par.
     Žena me nagovara da kupim neke druge. Oko mene bezbroj divnih modela. Ali... Tvrdoglav sam, ili te ili ništa! Desnu cipelu stavljam u kutiju. S jednom cipelom izgleda suludo. Prodavnicu napuštam samo u čarapama. Oči spuštam na pola koplja da izbegnem začuđene poglede.
     Očni kapci poskočiše na reski lavež psa. Moj pas, Lole, stoji pored kreveta. Veselo maše repom. U zubima drži povodac. Vreme je za juratnju šetnju. Osećam kako me nešto žulja ispod slabina. Vadim levu cipelu. Desna je pokraj kreveta. Ustajem.
     Gle čuda, sinoć sam zaboravio da skinem čarape.
 

Cipők
 
     Érzékeny vagyok a cipőkre. A szekrényem túlzsúfolt. Mintha nő lennék, szent Grállal azonosítom őket. Ha túlzok a mennyiséggel, sétálok. A városban, az utca közepén. Nézem a mellettem elhaladó embereket. Érzem, ők is figyelnek. Hamarosan a szégyen győz, végérvényesen. Attól a naptól kezdve önzetlenül osztogatom a cipőket. Ott, ahol kell. Először az újakat, a kitaposatlanokat ajándékozom. Könnyebb, míg nem szokom meg. Akkor fellélegzek. Több van, mint amire szükségem van. Olykor
pénzért, a szerencsén kívül, mindent vásárolunk. Mint cipőm ajándékozásának pillanatában a boldogságot.
     Azon a délutánon feleségemmel a főutcán sétálok. Egy cipővel teli kirakat előtt mágikus erő állít meg. Odaszegezem tekintetem. Azok, az eddigi legszebbek, a kirakat középen pöffeszkednek. Mintha hívogatnának, menjek az üzletbe. Vonakodok, látszólag. Mint első randikor a lány. Feleségem már tudja és alig észrevehetően a bejárat felé irányít. Az elárusító hölgy valóban készséges. Próbálom a cipőt. Tökéletes. Megvettem! Le se akarom venni, annyira kényelmes. Feleségem él az alkalommal, szandált vesz, pedig küszöbön a tél. Hallgatok. Hát legyen. Szenvedélyünk azonos.
     Ismét az utcán vagyunk, mindenki saját csomagjával. Hazafelé, félúton, úgy érzem, egyik lábam mintha rövidebb lenne. Megrökönyödve nyugtázom. Eltűnt a bal cipő. Biztosan abban a sietségben és fellángolásban, véletlenül, míg a pertlit kötöttem, a pult mellett, levetettem. Gyors léptekkel megyünk vissza.
     – Uram, távozáskor mindkét lábán cipő volt – mondja az elárusító hölgy és aggódva néz.
     Zavarodottan nyitom ki a dobozt, belenézek. Üres! A régi pár sincs. Mintha elpárologtak volna. Kész vagyok még egy pár cipőt venni. Mezítláb nem járkálhatok.
     – Sajnálom uram, az volt az egyetlen pár.
    Feleségem biztat, vegyek másikat. Körülöttem a kecsegtető modellek sokasága. De… Makacs vagyok, vagy azt, vagy semmi mást! A jobblábas cipőt a dobozba teszem. Egy cipővel rohadtul fest. Az üzletet zokniban hagyom el. Szemem lesütöm, hogy elkerüljem a csodálkozó tekinteteket.
    Szemhéjam átható kutyaugatásra rebben. Az ágy előtt kutyám, Lole áll. Farkát vidáman csóválja. Foga közt póráz. Itt a reggeli séta ideje. Érzem, ágyékom alatt valami tör. Előhúzom a jobblábas cipőt. A ballábas az ágy mellett van. Felkelek.
    Láss csodát, az este a zoknit elfelejtettem levenni.
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 9-10.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése