Predrag Bjelošević : Човјеку који нас окупља – A bennünket összefogó emberhez

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. – 

Човјеку који нас окупља   Постоје људи и постоји вријеме постоје људи у времену и вријеме у људима   Постоје људи испред и људи иза времена   Постоји човјек времена и човјек против времена као и човјек за сва времена   Постоје вријеме човјеково и човјек само свога времена   Постоје човјек који нас окупља на радост времену   И вријеме које не пролази и прошлост која траје као и човјек који нас окупља   Човјек – светионик за људе човјек чија мисао осветљава прошлост а сва загледана у будућност   Постоје човјек који нас окупља у времену   Ми знамо његово име Ми – који познајемо себе Упркос времену ненаклоњеном људима   Упркос људима несвјесним времена свога

A bennünket összefogó emberhez   Léteznek emberek és létezik az idő léteznek emberek az időben és idő az emberben   Léteznek emberek idő előtt és idő után   Létezik az idő embere az idő elleni ember és a minden idők embere is   Létezik az ember ideje és csak a saját idejének embere   Létezik az idő örömére a bennünket összefogó ember   És a nem múló idő és a tartós múlt és a bennünket összefogó ember   Ember – az emberiség világítótornya az akinek gondolata a múltat világítja a jövőbe tekintő   Létezik az időben bennünket összetartó ember   Mi ismerjük Mi – akik magunkat ismerjük Annak ellenére hogy az idő az embereknek nem kedvez   Annak ellenére hogy vannak emberek akik idejükkel nincsenek tisztában   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Предраг Бјелошевић: Заједно са зидовима Трећи трг, Удружење Књижебника Републике Српске, Бања Лука 2020. стр. 38.

Dušan Savić Cipele – Cipők

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Cipele        Osetljiv sam na cipele. Kućni ormarić mi je pretrpan. Kao da sam žena, poistovećujem ih sa svetim Gralom. Kad preteram s količinom odlučim da prošetam gradom. Sredinom ulice. Posmatram ljude u prolazu. Osećam, posmatraju i oni mene. Ubrzo pobedi sram i odluka je neopoziva. Od tog dana nesebično ih delim. Tamo gde treba. Prvo poklanjam one najnovije, još neprošetane. Lakše mi je dok se ne saživim s njima. Tada nastupa veliko olakšanje. Imam više nego što mi je potrebno. Ponekad novcem kupujemo sve osim sreće. Kao radost u trenutku dok poklanjam cipele.      Tog poslepodneva sa ženom šetam glavnom ulicom. Magična sila zaustavlja me pred izlogom punim obuće. Ne odvajam pogled. One, dosad najlepše, šepure se na centralnom mestu. Kao da mi mašu i vabe da uđem u prodavnicu. Nećkam se, onako prividno. Kao devojka na prvom sastanku. Žena već zna i lagano me usmerava prema ulazu. Prodavačica je više nego uslužna. Probam cipele. Savršene su. Kupljeno! Toliko su udobne da ne želim da ih skidam. Stare mi pakuju u kutiju. Žena koristi priliku i kupuje sandale iako je na pragu zima. Ćutim. Neka se nađe. Strast nam je ista.      Ponovo smo na ulici, svako sa svojom vrećicom. Na pola puta do kuće osećam kao da mi je jedna noga kraća. Pogledam nadole užasnut. Nema leve cipele. Sigurno sam je, u onoj brzini i nadahnuću, slučajno izuo pored pulta dok sam vezao pertle. Vraćamo se ubrzanim korakom.      – Ne, gospodine, izašli ste sa obe na nogama – tvrdi prodavačica i gleda me zabrinuto.      Unezveren otvaram kutiju i zavirujem. Prazna! Nema ni starih cipela. Kao da su isparile. Spreman sam da kupim još jedan par. Ne mogu ulicom bos.      – Žao mi je, gospodine, bio je to jedini par.      Žena me nagovara da kupim neke druge. Oko mene bezbroj divnih modela. Ali... Tvrdoglav sam, ili te ili ništa! Desnu cipelu stavljam u kutiju. S jednom cipelom izgleda suludo. Prodavnicu napuštam samo u čarapama. Oči spuštam na pola koplja da izbegnem začuđene poglede.      Očni kapci poskočiše na reski lavež psa. Moj pas, Lole, stoji pored kreveta. Veselo maše repom. U zubima drži povodac. Vreme je za juratnju šetnju. Osećam kako me nešto žulja ispod slabina. Vadim levu cipelu. Desna je pokraj kreveta. Ustajem.      Gle čuda, sinoć sam zaboravio da skinem čarape.

Cipők        Érzékeny vagyok a cipőkre. A szekrényem túlzsúfolt. Mintha nő lennék, szent Grállal azonosítom őket. Ha túlzok a mennyiséggel, sétálok. A városban, az utca közepén. Nézem a mellettem elhaladó embereket. Érzem, ők is figyelnek. Hamarosan a szégyen győz, végérvényesen. Attól a naptól kezdve önzetlenül osztogatom a cipőket. Ott, ahol kell. Először az újakat, a kitaposatlanokat ajándékozom. Könnyebb, míg nem szokom meg. Akkor fellélegzek. Több van, mint amire szükségem van. Olykor pénzért, a szerencsén kívül, mindent vásárolunk. Mint cipőm ajándékozásának pillanatában a boldogságot.      Azon a délutánon feleségemmel a főutcán sétálok. Egy cipővel teli kirakat előtt mágikus erő állít meg. Odaszegezem tekintetem. Azok, az eddigi legszebbek, a kirakat középen pöffeszkednek. Mintha hívogatnának, menjek az üzletbe. Vonakodok, látszólag. Mint első randikor a lány. Feleségem már tudja és alig észrevehetően a bejárat felé irányít. Az elárusító hölgy valóban készséges. Próbálom a cipőt. Tökéletes. Megvettem! Le se akarom venni, annyira kényelmes. Feleségem él az alkalommal, szandált vesz, pedig küszöbön a tél. Hallgatok. Hát legyen. Szenvedélyünk azonos.      Ismét az utcán vagyunk, mindenki saját csomagjával. Hazafelé, félúton, úgy érzem, egyik lábam mintha rövidebb lenne. Megrökönyödve nyugtázom. Eltűnt a bal cipő. Biztosan abban a sietségben és fellángolásban, véletlenül, míg a pertlit kötöttem, a pult mellett, levetettem. Gyors léptekkel megyünk vissza.      – Uram, távozáskor mindkét lábán cipő volt – mondja az elárusító hölgy és aggódva néz.      Zavarodottan nyitom ki a dobozt, belenézek. Üres! A régi pár sincs. Mintha elpárologtak volna. Kész vagyok még egy pár cipőt venni. Mezítláb nem járkálhatok.      – Sajnálom uram, az volt az egyetlen pár.     Feleségem biztat, vegyek másikat. Körülöttem a kecsegtető modellek sokasága. De… Makacs vagyok, vagy azt, vagy semmi mást! A jobblábas cipőt a dobozba teszem. Egy cipővel rohadtul fest. Az üzletet zokniban hagyom el. Szemem lesütöm, hogy elkerüljem a csodálkozó tekinteteket.     Szemhéjam átható kutyaugatásra rebben. Az ágy előtt kutyám, Lole áll. Farkát vidáman csóválja. Foga közt póráz. Itt a reggeli séta ideje. Érzem, ágyékom alatt valami tör. Előhúzom a jobblábas cipőt. A ballábas az ágy mellett van. Felkelek.     Láss csodát, az este a zoknit elfelejtettem levenni.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 9-10.

Jovanka Stojčinović-Nikolić Трка – Verseny

 

Jovanka Stojčinović-Nikolić Ritešić  21. juni 1952. – 

Трка   Поставили нам стазу у непознатом предјелу На старт једнако пристижу и мртви и живи Мада није поштено да имају стазу И они који у својим ногама Немају кораке   Неки трче обучени у сомотно одијело   Неки свучени до голе коже А не знају да је и немају   Неки за туђим срцем док имају даха Неки у историју с разлогом и без разлога   Прљави и замашћени Жути и румени Троми и разгаљени Видовити и слијепи Са Богом у зубима Вјетром и кишом Ватром и водом Мраком и зором С надом и падом Трче да стигну   На циљу чека Свјетлост   Побједник је онај кроз кога прође

Verseny   A pályát ismeretlen területen állították fel A rajthoz élők és holtak egyaránt érkeznek Igaz hogy pályával azok is rendelkezzenek akiknek lábuk lépte hiányzik nem becsületes   Egyesek bársony öltözékben futnak   Mások anyaszült meztelenül De ezt nem tudják   Egyesek idegen szív után míg szusszal bírják Mások okkal vagy a nélkül a történelembe   Piszkosak és maszatosak Sápadtak és kipirultak Ormótlanok és üdék Jövőbelátók és vakok Foguk közt Istennel Széllel és esővel Tűzzel és vízzel Sötéttel és virradattal Reménykedve bukdácsolva Futnak hogy   Célba érjenek ahol a Fény várakozik   Az a győztes akin áthatol   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://arhiva.knjizevnicasopis.com/broj-50-51/tu-pored-nas-jovanka-stojcinovic-nikolic.html

Zdenka Valent Belić Trenutak postanka – A teremtés pillanata

 

Zdenka Valent Belić Bačka Palanka 25. decembar 1975. –

Trenutak postanka
 
Šest je dana Božjeg delanja
jedva početak ljudskog nastanka.
Jer da je sve te dane neumorno stvarao,
a da sedmog nije seo sa počine,
ništa ne bi postojalo.
Bio bi to goli pejzaž bez priče.
Bezglasna bi tela prostranstvom tumarala
lišena značenja, smisla i cilja.
 
Sedmog su dana nastali snovi,
tajne želje,
misli – nepokorne, grešne,
tuga i radost, razdraganost,
naga tela u jezerskoj vodi,
dugo zurenje u ogledalo,
stajanje na ivici ponora
a svesno odolevanje padu.
 
Sedmog se dana
na zamrznutu zemlju pahulja spustila nečujno,
poput reči Božje, mudre, na dno ljudske duše.
Da nije tog sudbonosnog dana,
ni zrno ne bi pustilo klicu,
ni izvilo radoznali vrat ka zraku,
niti bi Luna ikada pošla unazad
po nebeskom svodu,
a konji nikad ne bi poleteli,
ribe ne bi progovorile.
 
Tog je dana telesnog počinka
čovek ugledao sebe u ženinim očima
i razumeo svrhu sveta.
 
Izvor: autor
 
 
A teremtés pillanata
 
Isten hatnapos munkája
az emberiség  keletkezésének éppen csak kezdete.
Ezeken a napokon fáradhatatlanul dolgozott,
de ha a hetedik napon nem pihen meg,
semmi sem létezne.
Mese nélküli pusztaság lenne.
Néma testek csatangolnának a térben,
hasztalanul, feleslegesen, céltalanul.
 
A hetedik napon keletkeztek az álmok,
a titkos vágyak,
a gondolatok – szófogadatlanok, vétkesek,
a bánat és az öröm, az ujjongás,
meztelen testek a tóban,
a tükörben hosszas szemlélődés,
álldogálás a szakadék szélén,
de a zuhanás tudatos elutasítása.
 
A hetedik napon
pihe hullott a fagyos földre, nesztelenül,
Isten bölcs szavaként, az emberi lélek mélyére.
Ha nincs az a sorsdöntő nap,
a mag sem csírázna,
kíváncsian a magasba a nyak sem nyúlna,
a mennybolton
a Hold hátrafelé sosem mozogna,
a lovak soha nem repülnének,
a halak nem szólalnának meg.
 
A test teremtésének azon a napján
az ember meglátta magát a nő szemében
és megértette a világ rendeltetését.
 
Fordította: Fehér Illés
 

Željka Avrić Помирење – Megbékélés

 

Željka Avrić Banja Luka 15. novembar 1964. – 

Помирење   где је та песма тај тихи бол склопљене очи дрхтаји жица   у загрљају ветар и птица ближе небу још ближе сну   у празном гнезду тишина празнује   са кровова капље месечина пoглед у боји руменог стида дотиче маглене обале жеља   све чешће ћутим понекад љубим помало старим и слутим слутим   далеки смех детињства јесен у бдењима јутарње неспокоје   безимене цесте и туђи трагови траже смисао у некадашњој суштини   чекања кисну као послушна псета раздевичену чежњу боли невиност успомена   и сневам  док дуго бдим и видим видим све оно што је у ово моје   смејем  се псујем пркосим живим о води мислим на хлебу ћутим мајчиним млијеком казујем у ветар у ветрењаче   и равно и плавно и рујно и нујно све давно где сам и што јесам   па станем и дрхтај смирим  и мирим мирим оно некада са овим сада

Megbékélés   hol van az a dal az a csendes gyötrelem csukott szemek húrok rezgése a szél ölelésében és a mennyhez közeli az álomhoz még közelebbi madár   csend  honol az üres fészekben   a tetőkről holdfény csepeg a piruló szeméremtekintet meg az óhaj ködös partját érinti   egyre többet hallgatok olykor csókolok öregszem valahogy és sejtem sejtem   a gyerekkor távoli mosolyát a virrasztásban az elmúlást az ébredésben a szorongást   tartalmat az egykori lényegben ismeretlen utak idegen nyomok keresnek   szófogadó kutyaként ázik a veszteglés a szüzességét vesztett vágy fájdalma ártatlanságemlék   és álmodok míg virrasztok és látom látom mindazt ami az enyém   nevetek káromkodok dacolok vízen élek kenyéren gondolkodok hallgatok anyatejjel üzenem a szélbe szélmalmokba   egyenesen kékesen kipirultan szükségszerűen azt ami egykor voltam és ami most vagyok   hát megállok remegésem nyugtatom és ami valaha volt a mával békítem engesztelem   Fordította: Fehér Illés

I

Radmilo V. Radovanović Стотину година живота – Az élet száz éve

 

Radmilo V. Radovanović Divin 28. avgust 1957. –

Стотину година живота
 
Стојиш заборављен иза закључаних врата
Скрхан у болу и рукама снова
Зао осмијех скриваш као нека уста тврда
Твој живот виши је од бола мањи од смрти
Нечија рука коју си тражио ишчезла
Драги лик отишао никад се неће вратити
Спустио си се у своју рупу свој понор
Сад имаш пуно времена за себе
Рачунај стотину година те чека
Покушаваш да створиш акт љубави у пјесми бола
Поетски загрљај је много љепши него љубавни
Сад стојиш и размишљаш о лијепој Јелени из Троје
Њезиним именом назвао си улицу коју гледаш
Све те мање она и улица очаравају
Ти сам крчиш свој пут у неповрат
Не знаш кад ћеш стићи до свог одредишта
Не знаш кад ћеш нестати са земље
Изневјерио си ријечи и своје блиједо лице
Уморан јадан у сутону буљиш попут слијепца
Знаци твојих година болове повезују
Вјетар иза затворених врата хвата биљешке твоје
Ти се повлачиш остајеш ту сам самцат
Сад си коначно схватио шта је стотину година живота
Проналазиш се у оном Шекспировом бити или не бити
 
Izvor: Радмило В. Радовановић: Орфејев жал Артпринт Бања Лука и Клуб умјетничких душа Мркоњић Град, 2021.
 
 
Az élet száz éve
 
Zárt ajtó mögött állsz, elfeledetten,
Fájdalomtól megtörten, kezedben álmaiddal,
Kemény szájként gonosz mosolyt rejtegetsz
Életed több a fájdalomnál kevesebb a halálnál
A kéz melyet kerestél eltűnt
Elment a kedves alak vissza sosem tér
Odúdba húzódtál szakadékodba
Önmagadra most sok időt szánhatsz
Vedd tudomásul száz év vár
Szerelemjelképet fájdalomversben próbálsz teremteni
A szerelmesnél szebb a költői ölelés
Most vesztegelsz és trójai szép Helénára gondolsz
Az utcát melyet bámulsz nevéről nevezted el
Ő és az utca egyre kevésbé kápráztat
Utadat a visszahozhatatlanba magad töröd
Rendeltetési helyedre mikor érsz nem tudod
A földről mikor tűnsz el nem tudod
Cserben hagytad a szavakat és sápadt arcodat
Vakként fáradtan nyomorultan bámulsz az alkonyatba
Éveid megrázkódtatásokat kötnek össze
A zárt ajtó mögött jegyzeteidet szél tépi
Visszavonulsz egyes egyedül maradsz
Most végre megértetted mit jelent az élet száz éve
Abban a shakespeari lenni vagy nem lenni-ben találod meg magad
 
Fordította: Fehér Illés

Jovica Đurđić Непозната семенка – Az ismeretlen mag

 

Jovica Đurđić Glogovica 1949. – 

Нeпозната семенка   Видимо је име јој не знамо Не знамо шта ће из ње никнути   Немушта пуна неке тајне Загонетно се осмехује на длановима   Где да је посејемо с колико сунца Тишине с колико капи да је напојимо   Хоће ли цвет мириса или трн отрова Да пусти око сјајем да испуни   Сасечена у коленима зеленим Да ли ће нови пустити лист   Све мање знамо све више је гледамо Никнуће она кроз нашу душу напуклу

Az ismeretlen mag   Látjuk de nem ismerjük Mi lesz belőle nem tudjuk   Szótlan titkokkal telt Tenyerünkön titokzatos a mosolya   Hová is ültessük mennyi napfény érje A csendben mennyi vízzel öntözzük   Illatos virága vagy mérgező tüskéje lesz Színével elkápráztat-e bennünket   Zöld térdénél ha elvágják Hajt-e új levelet   Ahogy nézzük egyre kevésbé ismerjük Gyökeret engedni megtört lelkünkben fog   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Јовица Ђурђић: Кошута и лопоч, The roe and water lilies, Vikend knjiga, Beograd  2000. str. 30.