Slobodan
Bošković Kolašin, 12. 06.
1947. –
Nomadi
1.
Jesmo li sa sjevera ili nijesmo ili smo tek
Razmažena djeca sa juga svikla na tople dane i
more
Jesmo li nekada bili gorštaci što gaze smrzle
rijeke
Jedu živo meso jelena ili losa il peku na žaru
srnu
Prije nego pomisle na dalek put i zimno
vrijeme
Jesmo li raspjevani od jutrenja ili po
zvijezdama
Suđeno nam da određujemo boje godišnjih doba
Raspoznajemo proljeća po nebu i niskim pticama
Istok po zlatnoj igri na kolebljivom oblaku
Zapad po kiši i varljivim nadama da ćemo
predveče
Umorni biti dočekani gozbama i medovinom
Jug po miru i ljekovitim vodama shvatamo
Po želji da dobro i krupno rađaju zlatna žita
Što se to kuvalo u nama kao ovsena kaša
Kao tijesto od ljekovitog korijenja i trava
Kao plodno sjeme u toplom prikrajku rijeke
Gdje se plod danonoćno napaja i osvježava
Sunce ga izaziva da prije isturi klicu
Za neke sive za neke možda sumorne obale
U neke sumaglice zemne u neke doline mraka
Ili ko zna kuda u raspukla nebesa da se obrnu
oči
U koje blagočastivo podneblje svijeta
dogorijeva srce
I ko zna šta sve tamo čeka odsvakud na krvav
zub
Nijesu li oštri noževi za sječu glava
Odviše opake nepoznate zvijeri
Kradu li našu djecu još nezačetu ili nas
ubijaju
Ispod nepostojanih zvijezda što neće nikad začediti
Nijesmo li potom gradili svijet za sebe
Po obličjima zapamćenih predjela
Koji su se rađali na napuštenim pepelištima
Nijesmo li raskrilili prostor da mi – žedna
vojska
Prođe tamo gdje stremi u predio neprolazni
I da ga osvoji dok drži iskonska snaga
Dok miriše u nozdrvama i krvi rodna zemlja
Na zbijenu šumu i svježinu i paljevine
Na noći i dane provedene ispod promjenljivog
neba
Bijaše li to nebo sjeverno palo na zemlju
I raspada se u prah u brašno mljeveno
Nepogodama od kojih nije bilo spasa
Je li to kopno varljivo i pristrasno
Kad oživljavaju predjeli i sjenke vremena
Je li to nekadašnja zemlja po čijoj utrobi
Plug nije orao i nije drvena ralica
Brazdila duboko jer nije bilo mužjačke snage
Da razdvoji muški bedra zemlje
Bistro nebo cijepano vatrama seobarskim
Noževima što su izlazili iz dubina šume
I šuma je plamtjela kuda smo išli
Od šume ostajali panjevi i trula krtina
I meso pepela i pepeo je razvijao vjetar
Šuma je rasla u ogromnu buktinju strave
I osvjetljavala put prema nepovratnoj dolini
I na izvorištima rijeka čak do srca planine
Kakvo bješe nebo nomadsko kakvo kurjačko
Kako odzvanjaju udarci goča kao oblaci
Jezdiše strmoglavo u provalije života
U žive pristarnke niz koje siđoše ljute vojske
Uz huku talambasa i vrisak predsmrtni
O kakva postade zemlja o kakva
Zemaljska blaga trunu s kostima
Zajedno s prahom riječi što se sliše u poklič
U zvanje grlato u vrijeme junačke pogibije
Vidješe li se po nebu krvave vojske
Zapućene sa sjevera u nevrijeme
Da kolju pred sobom žive nade i nište
Svako protivljenje snažnim najezdama iza kojih
Više neće oživjeti postojeće doba
Ostaše li ispod šume grobljišta
Bez reda kao što se i ginulo
Iskopa li svako za sebe najdublju raku
I zemlje između prstiju rasu u kristale
Da bude manje truleži a više plodne njive
Za još strašniju vojsku kad se bude doselila
Odnekud brzohitra i plava sa sjevera
Nijesmo u vrijeme seoba slutili teškoće što
nas vrebaju
Prepriječe na putevima ka južnim obalama
Jesmo li mi razmažena sjeverna djeca
Sa tvrdim ožiljcima vijekova na koži
Ili se samo u bolu selimo stalno na sjever
Među predačka žita i široke šatre
Među zvijezdama oivičene ravnice pune svjetla
Jesmo li seobama zaboravili izgled praznine
Poharanih polja ravnice i visokih šuma
Ili smo sanjali vrijeme kad bijasmo lijepi
Kao crteži na zidovima pećina
Kosmati mladići snažnih mišica
Raspjevani u seobama ka jugu i istoku ili
mislimo
Da od postanka živimo i pjevamo žarke riječi
Ljubavi i svjetlosnih preliva otrgnutih od
sunca
Gradimo život od pijeska mora i toplih dana
Nijesmo li sjeverna djeca rođena za život
Na južnim obalama ili se čini da smo živjeli
Ovdje od kada se zna za ovaj postojeći svijet
2.
O nijesmo znali da volimo ono što nije
prisutno
Makar bila pjesma koju je pored rijeke
Začinjao porod dok je mislio o novom danu
Makar to bili tuđinci što su nam
Kopljima kao pomamom bušili grudi
Voljeli jedino neizvjesne daljine i neko davno
sjutra
Što je dolazilo sa zvijezda kroz našu krv
I zarobljena jutra nabodena na strmoglave
strijele
Kad skućismo ognjišta sjećamo se da negdje
Gore na ledenom sjeveru ostaše ogorjelišta
Zelene močvare pune polegle trske
Drevnih fosila vjekovima taloženih
I nagomilanih kostiju od naših ubijenih
predaka
Iz kojih niču granice sjevera i rebra
Još jedna polarna noć – bijela rana
Jesmo li sa sjevera sa sjeverne zemlje
Sa zaleđenih obala neukrotivih rijeka
Iz bojke postojbine od ljutih mesoždera
Pčelara i ratnika sa oštrim kopljima u ruci
S perunom gromovnikom na usni molitvom za plod
Na okrvavljenom jeziku što se bolom oglasi
Jesmo li strpljivi putnici od polja do šume
Mrzimo li kurjaka brata što je poklao našu
Prvorođenu djecu ili što i sam nema gdje
Da skloni glavu između zemlje i neba
Da budemo čvrsti i kameni za dan koji će nam
doći
Tamo u nekom drugom i neznanom kraju
Neka nas niz tuđa bespuća ispraća sreća
Pitka voda i jarko sunce ponijeto kao sjećanje
Sa sjevra ispod lijeve sise kriveno
Neka nam djeca rastu brzo i vitko ko trava
Jačaju kao divlji korijeni da mogu u lovu
Ustrijeleti medvjeda kad napada noću
U vrijeme oluje na pripitomljeno stado
Ili ubija divlje zvijeri u gustoj i mračnoj šumi
Kad prilaze vodi kao utočištu
I umiru žedne na domak sunca i oporo ljute
Na sve žive i mrtve slike i sjenke
Što suludo lebde kroz vazduh od rasparčanih
Zvijezda do zvijezda pogaženih livada
Jesmo li djeca rođena na sjeveru
Slijepa u dan prvi a već progledamo
U dan drugi i označavamo putokaze
Do svježih izvorišta što će nam dati novu
snagu
Krenemo li se potom u seobe
Ponesemo li pjesme večernje i pjesme građene
Za jutro koje treba tek da svane na velikoj
vodi
Nosimo li djecu u krošnjama Onu što sišu
mlijeko
Uzimaju sjekire i krče put da moćno prođu
Kad se na putu priječi zmija spremna na ujed
Jesmo li ponijeli sjeverno nebo i zvijezde
sjeverne
Posijali kao zrnevlje ječma i heljde po krvi
Odakle niče pravi plod i raste potomstvo
Orno za nove selidbe u krajeve koji neće
lediti krv
I neće biti opori do straha od sjutra i ljudi
Što će povaditi oštre mačeve umočene u otrov
Da zaustave prolaz divljih i snažnih nepogoda
Jesmo li zavoljeli jug što su nam djeca ostala
živa
I porastoše da mogu gaziti rijeke i vojske
I noćivati na zimskoj mjesečini ispod surovih
I hladnih i već davno mrtvih zvijezda
Što nas južno podneblje nahrani kad smo
smoreni
Umirali od gladi napoji bistrom vodom
Kad smo umirali od žeđi i sanjali kako
Prekapljujemo rijeke jednim dahom
Naše rijeke što smo ih pregazili i ostavili
kao tuđe
Jesmo li pretekli živi sve oluje
Da bi u nama živio perun i vesna i lado
Da bi svatopluk opet gonio ognjene kočije
Po nebu i darivao nam zemlje da bi i njin
porod
Živio kroz naše duše i našu vaskrslu djecu
Jesmo li došli sa sjevera ili smo ovdje
oduvijek
Nomádok
1.
Északiak vagyunk-e vagy
mégsem vagy éppen csak
Meleg napokhoz tengerhez
szokott elkényeztetett gyerekek
Voltunk-e valaha is fagyos
folyókat gázoló hegylakók
Akik nyersen szarvashúst
falnak vagy
A hosszú út és tél előtt
nyárson sütik az őzbakot
Vígan dalolunk-e ébredéskor
vagy ez a sorsunk
A csillagok állása szerint
határozzuk meg az évszak színét
Az ég csillogásából a
madarak röptéből ismerjük fel a tavaszt
A bárányfelhők játékából
merre van kelet
Az eső jöttéből és a csalfa
reményből hogy este fáradtan
Meleg vacsora mézbor vár
tudjuk hol van a nyugat
A nyugalomból gyógyító
vizekről a bőséges termést
Jólétet idéző reményről
érezzük itt a dél
Mi forrt bennünk mint
zabkása
A gyógyfüvekből és
gyökerekből készült tészta
A meleg folyóöbölben
elhintett vetőmag
Ahol éjjel-nappal érlelődik
felfrissül
A nap minél előbbi
csírázásra készteti
A ködös tájakon az éjfekete
mezőkön
Az egyeseknek szürke
másoknak komor partokon
Vagy a szétpattanó égbolt
alatt ki tudja hol
Ahol a befogadó éghajlat
égeti a szívet
Ki tudja honnan hány véres
agyar vár
Az éles kések mi másra
szolgálnak ha nem kaszabolásra
Hát nem ismeretlen vadak
rabolják el
Még meg nem született
gyerekeinket vagy ölnek bennünket
A soha fel nem csillanó
hitszegő csillagok alatt
Hát nem magunknak építettük
ezt a világot
Az elhagyott felperzselt
ugaron
Az emlékekben őrzött tájak
szerint
Hát nem azért nyitottunk
hogy mi – a szomjas hadsereg
Áthatoljon a járhatatlan
vidéken
És elfoglalja míg eredendő
erővel rendelkezik
Míg érzi és vérében őrzi a
termőföld illatát
A sűrű erdők frissességét a
változó ég alatt
Eltöltött nappalok és
éjszakák keservét
Tán ez volt a földre
hullott északi égbolt
Mely a kikerülhetetlen
elemi csapások
Prédájaként porrá s lisztté
mállott szét
Ez az a talmi és
részrehajló szárazföld
Ahol felélednek az eltűnt
tájak és árnyak
Ez az egykori föld melynek
mélyét
Nem szántotta eke és
sekélyek maradtak
A barázdák mert nem akadt
férfi
Aki a föld bordáit
szétválassza
A tiszta égboltot az erdő
mélyéből
Meredő kések és tűz
szabdalta
Amerre csak utunk vezetett
lángolt az erdő
Az erdőből tuskók korhadt
törmelék
És szélhordta hamu maradt
Hatalmas lángbaboruló
iszonyat az erdő
Megvilágítva az elveszített
völgy felé vezető utat
És a folyók eredetét a
hegyek szívében
Milyen volt a vándor farkas
űzte égbolt
Mint a száguldó felhők
zuhanása visszhangzik
A dobpergés az élet
szakadékaiban
Az élő kikötőkben ahová
üstdobok és halálsikolyok
Kíséretében felbőszült
hadseregek vonultak
Ó mivé vált a föld ó
A csontokkal a hősi halál
idején
Kiáltott hamuvá vált
szavakkal együtt
Milyen földi kincsek
rothadnak
Látszott-e az égen hogy a
viharban
Északról küldött véres
hadsereg
Maga előtt mészárolja az
élőket és ellenállhatatlan
Rohamokkal minden
ellenállást megsemmisít
Lehetetlenné téve az
újjászületést
Ahogy a halál érkezett a
kusza összevisszaságba
Maradtak-e sírhelyek az
erdő alatt
Kiásta-e mindenki saját
magának a legmélyebb sírgödröt
És a föld az ujjak között
kristályokká vált
Hogy kevesebb korhadék még
több termőföld legyen
A hirtelen előbukkanó
északról hömpölygő
Még kegyetlenebb hadsereg
számára
Nem sejtettük-e milyen
veszélyek leselkednek ránk
Költözködésünk idején a
déli partok felé vezető úton
Elkényeztetett északi
gyerekek vagyunk-e
Bőrünkön évszázados kemény
forradásokkal
Vagy fájdalmunkban
költözünk állandóan északra
Őseink szántóföldjére és a
fénnyel teli
Csillagokkal övezett síkság
széles sátraiba
Elfeledtük-e vándorutunkon
a feldúlt
Mezők és magas erdők
pusztaságát
Vagy a szép időkről
álmodoztunk
Mikor a barlangrajzokat
megelevenítve
Mint izmos életerős
fiatalok
Dalolva meneteltünk délre
és keletre vagy
Azt hisszük a kezdetektől
létezve szerelemről
Dalolunk és a naptól
elszakított fénycsóvákkal
Homokból tengerből meleg
napokból építjük életünket
Nem vagyunk-e a déli
partokra teremtett
Észak szülöttei vagy úgy
tűnik
Itt éltünk amióta világ a
világ
2.
Ó nem tudtuk hogy mindig a
távollévőt kívánjuk
Legyen az ének amit az új
napra gondolva
A folyóparton dalolt az
ember
Vagy azok az idegenek akik
lándzsáikkal
Élvezettel szúrták át a
mellkasokat
Egyedül bizonytalan
távolságokat szerettünk
A csillagokból eredő
vérünkbe áramló távoli holnapot
És a dárdára szúrt foglyul
ejtett reggelt
Családi tűzhelyünket
megteremtve emlékszünk
Valahol a fagyos északon
maradt tűzfészkekre
Az elfekvő náddal teli zöld
mocsarakra
A századokon át ülepedő
kövületekre
És megölt őseink
felhalmozott csontvázaira
Ahonnan az észak határa
ered
Még egy sarki éj – fehér
seb
Északról északi tájról a
szilaj folyók
befagyott partjairól
származunk-e
A ragadozók méhészek és
éles fegyverekkel
Felszerelt harcosok
félelmetes hazájából
Jámbor utasok vagyunk-e
akik vérző
Nyelvükkel is a jó
termésért fohászkodnak
Míg vándorolnak mezőktől
erdőkig
Gyűlöljük-e farkas
testvérünket azért mert megölte
Elsőszülött gyermekünket
vagy mert az ég és
Föld között néki sincs hová
lehajtania fejét
Ott valahol az ismeretlen
vidéken
Az eljövendő napon legyünk
kőkemények
Szerencse kísérjen
bennünket az idegen pusztában
Mint északról a bal mell
alá rejtett
Magunkkal vihető ivóvíz és
napsugár emléke
Gyermekeink felnőjenek
legyenek mit a fűszál karcsúak
Mint erősek a gyökerek hogy
éjjel
A viharban a megszelídített
állatokra
Támadó medvét legyőzzék
Vagy megöljék a sűrű sötét
erdőben
Az itatóhoz járuló
állatokat
És napközelben szomjan
halnak és keserűek
Minden élőt halott képet
árnyat gyűlölnek melyek
A szétmorzsolt csillagok és
tébolyodottan
Legázolt mezők között
lebegnek
Észak szülte gyerekek
vagyunk-e
Akik még vakok az első
napon de másnapra
Már kinyílnak a szemek és
megjelölik
Az új erőt adó friss
forrásokhoz vezető utat
Ha utána útnak indulunk
Ha magunkkal visszük az esti dalokat és a nagy vízen
Ha magunkkal visszük az esti dalokat és a nagy vízen
Még csak derengő új reggelt
köszöntő fohászokat
Ha kosarakban a
csecsszopókat magunkkal visszük
Fejszével utat törnek a
járhatatlanba
Ahol marásra kész kígyók
leselkednek
Magunkkal vittük-e az
északi eget és a sarkcsillagot
Vettettünk-e vér szerinti
rozst és hajdinát
Amin nemes a termés és
növekednek az új
Nem vérfagyasztó
tartományba vágyó utódok
Akiket nem nyomaszt a
félelem keserűsége a véres
Méregbe mártott kardokat
forgató emberektől
Megfékezik az elszabadult
vad viharokat
Mert fiaink élvemaradtak
megszerettük-e a déli tartományt
És felnőttként képesek
folyókon gázolni ellenséget eltiporni
A tiszta téli ég alatt
holdtöltekor a rideg
Régen kihunyt csillagok
alatt virrasztani
Mert a déli éghajlat
táplálta a holtfáradt
Vándorokat és tiszta vízzel
oltotta szomjunkat
Szomjúságtól gyötörten
mikor arról álmodoztunk
Hogy egyszuszra kiisszuk a
folyót
Folyóra leltünk melyet
átgázolva magunk mögött hagytuk
Átvészeltünk minden vihart
Él bennünk az írisz a
tavasz a fiatalság
A próféták ismét lángoló
kocsikat űznek
Az égen és termőföldet
ajándékoztak nekünk hogy
Szülötte lelkünkben és
feltámadt fiainkban éljen
Hát északról jöttünk vagy
mindig itt voltunk
Fordította: Fehér Illés
