Egervári József Mintha érezném – Kao da osećam

Egervári József Jászberény 1962. 03. 18. –

Mintha érezném Mintha érezném a tavaszt, fájt ma a térdem, a rosszabbik; van jobbik is, de azt nem szeretem mindenféle kontextusban; nagyapám mesélte, majdnem a nyilas párt tagja lett valamikor, csak – szerencsére – berúgott a Geréb Palival, nem jutottak el a gyűlésre, másnap, fájó fejjel rájött, egyébként is alkalmatlan ő a politizálásra, kevés benne a gyűlölet, meg az akarat is…  Így is volt, kevés volt benne a gyűlölet, s kevés az akarat az élethez is, csak a berúgás maradt meg a világmegváltásból, „öregillata” volt, és szédületes történetei a kaszálásról, a lovakról, a Don-kanyarról; ő volt a tábori szakács, vasbetonszerelő létére, zsigerből főzött, zsigerből ivott, zsigerből volt alkalmatlan a kispolgári életre, sosem lőtt a puskájával, bár mai napig sem tudom, mire lett volt alkalmas, katonának biztosan nem… Nagyanyám második gyerekével hasában várta a háború végét, még nem is látszott, sárral kente be magát, eljátszotta, hogy csípőficamos, sok nőt megerőszakoltak az orosz katonák, ahogy mesélte, borzas frizurájával, koszos arcával, foldozott ruhájával, furcsa járásával megúszta az orosz szerelmet, tehetséges stylist lehetett volna belőle, ha nem csak négy elemit végez, bár a bölcsesség nem az iskolában születik, vagy van, vagy nincs, nem terem.  Ma mintha éreztem volna a tavaszt, kevesebb gyűlöletet fújt a szél és kicsivel több kétségbeesést, éreztem a szabadság illatát, csak egyetlen pillanatra, hát van remény, mégis van, ám a Nap nem akart előbújni, sértődötten hentergett felhőágyában; meg kellene tanulni tisztelni, megérteni, elfogadni egymást, az idealizmus kellemes részegség, nincs remény egy körbekerített országban könnyedén átbiciklizni a határon; bölcsesség vagy van, vagy nincs; nagyapám szerint amíg van zsíros kenyér, addig nincs sírás, de meghalt, mielőtt elmondhatta volna, mi van akkor, ha már zsíros kenyér sincs…

Kao da osećam Kao da osećam proleće, danas mi je bolela noga, ona lošija, postoji i bolja, ali onu u svakakvom kontekstu ne volim; ded mi je pričao, nekada skoro je postao član partije njilaša, samo – na sreću – sa Palikom Gereb se napio, nisu stigli na sastanak, drugi dan pak, sa glavoboljom došao je do saznanja, da je ionako nesposoban za politiku, nedostaje mu mržnja, pa i volja... Tako je i bilo, nedostajala mu je mržnja i volja za život, od spašavanja sveta samo je opijanje ostalo, miris „starosti“ je imao i neverovatne priče o kosidbi, konjima, zavijutku Dona; kao monter armiranog betona vojni kuvar je bio, iz droba je kuvao, iz droba je pio, iz droba je bio nesposoban za malograđanski život, iz puške nikad nije pucao, ni do današnjeg dana ne znam, za što bi bio pogodan, za vojnika zasigurno ne... Moja baka je kraj rata u trbuhu sa drugom detetom čekala, još se nije ni videlo, sa blatom se mazala, izigrala je da ima isčašenje kuka, ruski vojnici su mnoge žene silovale, kako je pričala, sa čupavom kosom, prljavim licem, zakrpljenom haljinom, čudnim hodom izbegla je rusku ljubav, bila bi talentirana stilista ako ne bi samo četiri razreda osnovne škole imala, mada mudrost se ne rađa u školi, ili imaš, ili nemaš, ne stvara se. Danas kao da sam osetio proleće, vetar je manje mržnje donosio i malo više očajanja, osećao sam miris slobode, samo na jedan trenutak, pa nada postoji, ipak postoji, ali Sunce nije hteo izaći, uvređeno se valjao u svom krevetu u oblaku; trebalo bi naučiti poštovati, shvatiti, prihvatiti jedan drugog, idealizam je prijatna omamljenost, beznadežno je biciklom lagano preći granicu jedne ogradom zaokružene države; mudrosti ili ima, ili nema; kako je moj ded tvrdio, dok omašćenog hleba ima, dotle plača nema, ali je umro pre no što bi mogao ispričati, šta onda, ako više ni omašćenog hleba nema... Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.ahetedik.hu/kategoriak/novellak-es-kisprozak/item/668-mintha-ereznem.html

Egervári József Mozdulatlan – Nepomičan

 

Egervári József Jászberény 1962. 03. 18. –

 

 

Mozdulatlan A szavak – csak szavak, még akkor is, ha olykor pengeélesek, máskor meg gyámoltalanok, és keserűek annak, kit az ég is éppen elhagyott; mert a szavak – csak szavak, akkor is, ha sebezni, ölni képesek, és hamisak, ha valaki nem eléggé elégedett; mert a szavak – csak szavak, majdnem bűnösök, majdnem ártatlanok, meggondolatlanul kimondottak vagy gyáván elhallgatottak. A szavak – csak szavak, én pedig elhallgatom, üres a papír, mozdulatlan a toll az asztalon.

Nepomičan Reči su – samo reči, čak i onda, iako su koji put britke, a drugi put neumešne i bolne za onoga, koga je i nebo napustio; jer reči su – samo reči, i onda, ako su sposobni raniti, ubiti, i varne su, ako neko u biti nije zadovoljan; jer reči su – samo reči, katkad su grešnice, katkad su nevine, nepromišljeno izgovorene ili bojažljivo prećutane. Reči su – samo reči, a ja pak prećutim, papir je prazan, a pero na stolu nepomičan. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Egervári József Hogy jobb legyen – Da bude bolje

Egervári József Jászberény 1962. 03. 18. –

Hogy jobb legyen Arra gondoltam ötven évvel ezelőtt, hogy minden olyan nagy és érdekes, éreztem a lányok illatát, tetszett, a hajuk is, hangjuk, mozgásuk és fenekük, arra gondoltam, jó lesz nekem; Kádár hangját hallottam a rádióból (viharvert Sokol), rekedtesen szólt (Kádár vagy a rádió, netán mindkettő), nem értettem, miről beszél, apám lekapcsolta a rádiót, lekapcsolta, mert ő talán értette a szavak jelentését, bár ebben – utólag – már nem vagyok biztos – apám szigorúan szemlélte a világot, én viszont rácsodálkoztam, mikor nevetett, de csak ha társaság volt nálunk, akkor nevetett; fröccs, sör, pálinka, étel, házias, kolbász, szalonna; megelőlegezi magának az ember a félelmeit, én is gyorsan megtanultam a meg nem történt dolgoktól tartani, pedig akkor még azt hittem, jó lesz nekem... Ötven év múltán már semmi sem olyan nagyon érdekes, Kádár, a forradalom árulója halott, de ki emlékszik már a forradalomra?, bonyolult a történelem, az igazság még bonyolultabb, a hazugság még rafináltabb, nem gondolkodom azon, hogy jó lesz-e nekem; ma új beszédek szólnak a rádióból, lekapcsolom, szigorúan szemlélem a világot, és hangosak nevetek, a meg nem történt dolgok nem riasztanak, de a megtörténtek miatt (számolva a következményekkel) lefagy képemről a vigyor, s belátom, nem elég lekapcsolni a rádiót ahhoz, hogy jobb legyen...

Da bude bolje Pre pedeset godina smatrao sam da je sve tako veliko i zanimljivo, osećao miris devojaka, sviđao mi se, i njihova kosa, glas, pokreti, i guzice, mislio sam, biće mi dobro; čuo glas Kadara preko radija (pohabanog Sokola), promuklo je govorio (Kadar ili radio, možda i jedan i drugi), nisam shvatio o čemu priča, otac moj je ugasio radio, ugasio, valjda je on razumeo smisao reči, mada u tome – naknadno – nisam baš siguran – otac je strogo posmatrao svet, a ja sam se začudio kad se smejao, ali samo kad su kod nas gosti bili, tad se smejao; špricer, pivo, rakija, hrana, domaća kobasica, slanina; čovek strahove sam sebi u predujam daje, i ja sam brzo naučio od stvari koje nisu se desile strahovati, mada tad sam još verovao, biće mi dobro... Prolaskom pedeset godina više ništa nije tako zanimljivo, Kadar, izdajnik revolucije je mrtav, ali ko se još seća na revoluciju?, istorija je zamršena, istina još zamršenija, izmišljotina još prepredenija, ne razmišljam o tome biće li mi dobro; danas preko radija novi govori se šire, ugasim, svet strogo promatram, i glasno se smejem, ne straše me događaji koji nisu se dogodili, ali zbog dogođenih (računajući sa posledicama) cerek mi se zaledi i uviđam, nije dovoljno ugasiti radio za to da bude bolje... Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Egervári József Sajnos – Nažalost

 

Egervári József Jászberény 1962. 03. 18. –

 

 

Sajnos   Tudósok állítólag felfedezték az atomokban az isteni részecskét, engem meg kétség gyötör, nem látom fényességem, se nagyon, se szerényen, szürke a hentes és búskomor, a kocsmáros sárga ugyan, de annak oka a mája, meg az alkohol, nem világít sehol semmi, csak a pokol. Tudósok felfedezhetnék már az atomokban az emberi részecskét, mitől élesebb lesz tükörben a kép, derengeni látszik lelkiismeret, simogatni is képesek lesznek kezek, ölelni karok, látnak majd a szellemi vakok, nem múlik a tekergőző idő hiába, telik mindenkinek kenyérre, kabátra, több lesz az okos, együttérző, mint a veszélyesen ostoba, mert megérthető lesz mindennek következménye és eredendő oka. Persze nem reménykedem, bámulom a gyönyörű, kék égboltot, levesz lábamról egy édes mosoly, már nem zavarnak démonok, koboldok, s már nem zavar ez a disszonáns kor, nem érdekelnek törött tükrök, az újabb korcs ideológia, a felelősség nem áttolható, sajnos, bennünk van a hiba.

Nažalost   U atomima su naučnici božanstvenu česticu navodno otkrili, a mene sumnja mrcvari, ne vidim sjaj vlastiti, ni nadmeno, ni smerno, siv je mesar i setan, ama žut je krčmar, ali to je zbog jetre njegove i alkohola, nigde ništa ne svetli, pakao samo. Naučnici bi trebali u atomima humanu česticu konačno otkriti, od čega će u ogledalu slika jasnija biti, savest nazirati, biće ruke sposobne milovati, grliti, umni slepci će progledati, vijugavo vreme neće zalud prolaziti, manjak hleba, kaputa niko neće osetiti, biće više mudrih, saosećajnih, od opasno blesavih, jer biće shvatljivo sve što se dogodilo a i povod svaki. Naravno ne nadam se, promatram prekrasno, plavo nebo, jedan osmeh prijatan me čara, demoni, vilenjaci više mi ne smetaju, ni taj disonantan vek ne smeta mi više, ne zanimaju me razbijena ogledala, nova kržljava shvatanja, odgovornost je zajednička, nažalost, greška je u nama.   Prevod: Fehér Illés

 

Forrás: a szerző



Egervári József Egy beszélgetés margójára – Povodom jednog razgovora

Egervári József Jászberény 1962. 03. 18. –

Egy beszélgetés margójára Majd egy lelkész megvilágosít, mondták, hogy van Isten, van ajándék a kilincsen, van kérdés és van válasz, legyen bár vézna vagy vállas, okos, netán bugyuta, mindegy, csak legyen tolerancia; majd megvilágosít a „könyvek könyve”, ártatlan gyilkosok és bűnös áldozatok könnye, vagy tán a hallgatás, esetleg a beszéd, hisz nem elég tudni, látni is kell a Koponyák hegyét – csak sejteni lehet, hol a hiba, főleg, ha nincs elég tolerancia; de majd megvilágosít a halál, akkor nem számít már a száj, a háj, a báj, bár bennem is ott a félelem, így végzi mindenki, nem csak az istentelen, telve reményekkel a párnaciha, a megértésben nem segít a tolerancia; ám csodás e kétség és gyönyörű rejtelem, Isten itt van, vagy túl a hegyeken? vagy a virág kelyhében és illatában, a vihar esőcseppjeiben pólóban és esőkabátban? netán Isten te vagy, meg én, mint finom, titokzatos csók a mindenség lehúnyt szemén?... Én nem tudom, gyarló létem mire elég, isteni vagy emberi részecskék bitorolják e szívem helyét, s ha elég erős a vágyam, örökké élek e halálra szántan, és azt sem tudom, hogy bennem hol az Isten, csak valamerre megyek, s valahonnan jöttem; de ha ez a dolga, biztosan megbocsát, de ha az is dolga, lesznek még csodák, s ha embernek teremtett, megérti minden gyarló vágyam, embernek teremtett, s én itt vagyok, halálra szántan...

Povodom jednog razgovora Sveštenik će te prosvetliti, rekli su da postoji Bog, postoji na kvaci blagodat, postoji pitanje i postoji odgovor, bilo da je žgoljav ili stasit, pametan, možda blentav, sve jedno je, samo da bude tolerancija; prosvetliće te „knjiga knjige”, suze nedužnih krvnika i grešnih žrtava, ili možda ćutanje, ne daj bože govor, pa nije dovoljno znati, treba videti i brdo Lobanja – tek se da naslutiti gde je greška, pogotovo ako manjka tolerancija; ali prosvetliće te morija, tad više ništa nije od značaja, mada strah je i u meni, svako tako završava, ne samo bezbožnik, nadom je puna posteljina, u razumevanju ne pomaže tolerancija; ali čudesna je ta nedoumica i prekrasna čarolija, Bog je tu, ili je preko brda? ili je u čašici cveta i u njegovom mirisu, u kišnim kapima vihora, u majici i vetrovci? da nisi ti slučajno Bog, pa i ja, kao mek, tajanstven poljubac na zatvorenim očima svemira?... Ja ne znam, svoj jadan život za što je, mesto mog srca dal božanstvene ili ljudske čestice poseduju, i ako mi je želja dovoljno jaka, osuđeno na smrt živeću li večno, i ni to ne znam, gde je Bog u meni, tek mi se ide nekud, i došao sam odnekud; al ako mu je to posao, oprostiće zaista, al ako mu je i ono posao, biće još čarolija, i ako me čovekom stvorio, shvatiće svaku moju svakodnavnu težnju, čovekom me stvorio a ja sam tu na smrt osuđeno... Prevod: Fehér Illés

https://www.facebook.com/855068047918168/photos/a.855090311249275.1073741828.855068047918168/983216931769945/?type=3