Juhász Gyula Búcsú – Oproštaj

Juhász Gyula – Moholy Nagy László szénrajza

Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.

Búcsú Mielőtt innen végkép elmegyek, Szeretnék elköszönni, emberek. Mint rab, akinek int a szabad út, Búcsút rebeg, mielőtt szabadult. Mint a madár, kit Dél vár arra túl, Az eresz alján még egy dalt tanul. Mit is daloljak, én szegény beteg, Mit is dadogjak nektek, emberek? Talán nem is kell még búcsúzni se? Hisz észre sem vett engem senkise. Csak egy könny voltam, aki porba hull, Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul. Csak egy csók, aki hideg kőre lel, Csak egy szó, kire visszhang nem felel. Egy pillangó, ki csillagot keres S elgázolja egy durva szekeres.

Oproštaj Pre no što mi se trag navek gubi, Rado bih se oprostio, ljudi. K'o zarobljenik kog put prost zove, oproštaj promrmlja pre slobode. Kao ptica, za kojom Jug čezne, Ispod strehe još uči se pesme. Šta ja jadan, bolestan da pevam, Šta to, ljudi, ja da vam zamucam? Možda ni ne treba reći zbogom? Primetan nisam ni bio nikom. Tek suza bejah, što u prah pada, uzdah, što se k nebu oslobađa. Poljubac, što hladan kamen sretne Samo reč što nikom ne odjekne. Leptir, koji za zvezdama žudi, I pregazi ga kočijaš grubi. Prevod: Maša Starec i Fehér Illés



Juhász Gyula Önarckép – Autoportret

Juhász Gyula - Đula Juhas

(Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.)

Önarckép

Vincent van Gogh elveszett levele testvéréhez

Oly szépen indult minden, drága testvér,
Emlékszel a kis Vincentre, aki
Az Isten egész kertjét le akarta
Festeni. Olyan égő színeket
És fényeket látott, hogy Tizián
Elbújhatott volna mellette. Mint
Ádám, aki először látta meg
E csodás festményét az Ismeretlen
Nagy Alkotónak, úgy bámultam én
E szép világot. Egy kicsit bolondnak
Tartottak ezért ők, a többi ember,
Akik bizony a nekik célszerű
Dolgok után törtetnek és reám
Azt mondották: Jobb volna valami
Okos dologba fogni. No, de engem
Elhibázott az Ismeretlen Mester
És most egy kertben, amelyet talán
A paradicsom ellentéteként
Teremtett, bűnhődöm nagy vétkemért,
Mert egyszerűen gazdagítni vágytam
A világot és embert s úgy szerettem
Az életet, ahogy a gyermekek.
Mindig is nagy gyermek maradtam én,
Testvér, hiszen tudod, mert te szerettél
S értettél engemet, elnézted azt,
Hogy boldoggá akartam tenni itt
Mindenkit, aki él, míg tönkrementem.
A legcsodálatosabb fényeket
Akartam festeni és elborult
Egész világom. No de én hiszem,
Hogy valahol egyszer majd az leszek,
Aki akartam lenni. Egyelőre
Elszenvedem az életet. Csak azt mind
Sajnálom, amit megfesthettem volna:
A képeket. Egy egész végtelent!

Autoportret

Izgubljeno pismo Vincenta van Gogha bratu

Tako je lijepo krenulo sve, dragi brate,

sjećaš se malog Vinsenta koji

cijeli je gospodnji vrt htio sam

naslikati. Tako je žarke boje

i sjaje vidio da bi Tizian

skriti se mogao pred njim. Ko

Adam koji je prvi put vidio

tu čudnovatu sliku Nepoznata

Velikog Stvaranja, tako sam zurio ja

u ovaj lijepi svijet. Malo me luckastim

smatrali zato oni, ostali ljudi,

koji su, bome, za unosnijim

stvarima žudjeli, pa su za mene

govorili: bolje bi za njega bilo

pametnije da počne stvari. No mene

pogrešno stvori Nepoznati Majstor,

pa sad u jednom vrtu što ga je možda

stvorio kao antitezu raja

ispaštavam svoj veliki grijeh

što sam jednostavno htio obogatiti

svijet i čovjeka i što sam tako

volio svijet kao djeca.

Uvijek sam i ostao veliko dijete,

brate, ti znaš, jer ti si me volio

i shvaćao, pa mi opraštao rado

što sretnim htjedoh učiniti svakog

ovdje, svakog tko živi, dok nisam propao,

najčudnovatije sam sjaje

naslikati htio, al se utamnio

potpuno moj svijet. No ja vjerujem

da ću jednom negdje ipak biti ono

što postati htjedoh. Zasad ću

otpatiti život. Samo sve ono

žalim što sam naslikati mogao:

slike. Cijeli jedan beskraj!

Prevod: Enver Čolaković

 



Juhász Gyula Harangjáték – Igra zvona

Juhász Gyula - Đula Juhas

(Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.)

Harangjáték

A pillanat,
Mint temetőben a gyík, úgy szalad.

A percek,
Mint sivatagban a homok, peregnek.

Az órák,
Mint vándorok, az útat egyre rójják.

A napok
Mennek, mint körmenetben a papok.

Az élet
Elmúlik, mint felhői a nagy égnek.

Az örökkévalóság
Hullatja szirmait, miként a rózsák.

De gyakran
Ott van a tovatűnő pillanatban.

Igra zvona

Trenutak

ko gušter na groblju sklizne niz oblutak.

Minute

ko pijesak u pustinji sve trepere, žute.

Sve ure

ko lutalice drum rujući žure.

Svi dani

idu ko popovi zgureni, predani.

Naš život

prolazi ko oblaci što lutaju uza svod.

A vječnost,

kao ruže pelud, siplje svoju tečnost,

al često

u trenu jednom nađe svoje mjesto.

Prevod: Enver Čolaković

 



Juhász Gyula Öreg színész – Stari glumac

Juhász Gyula - Đula Juhas

(Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.)

Öreg színész

Még ruganyosan jár-kel a szinen.
Hány éves, azt nem tudja senkisem.

A maszkja még, ha úgy kell, fiatal
S maradt számára is még diadal.

Az öltözőben sokszor elmereng,
Hogy hova tűnt a régi regement?

A régi tapsok forró zápora
Az ő fejére nem hull már soha.

A régi cimborák és szeretők
Nyugdíjba vagy a sírba mentek ők.

A régi koszorúk babérja int,
De nem találja régi álmait.

Az élete lejátszott, únt szerep
S a nagy süllyesztő egyre közelebb.

Az örök súgó azt susogja: Csend!
S négy deszka közt pihen meg odalent!

Stari glumac

Po sceni hoda još, vitko,

Koliko star je to ne zna nitko.

Maske ga mladim, kad treba, prave.

I za njega osta još malo slave.

U kostimu se zamisli često:

Sati sjaj gdje je i kako nesto?

Pljesaka bivših ognjene kiše

zapljusnut nikad neće ga više.

Sve ljubavnice, drugovi bivši,

u mirovinu il u grob su otišli.

Vijenaca starih lovor ga zove,

al zalud traži umrle snove.

Odglumljen život slaba je rola,

Sve bliže pada zavjesa bola.

Šaptalac vječni šapće: tišina!

Međ čet΄ri daske zove dubina.

Prevod: Enver Čolaković

 



Juhász Gyula Gulácsy Lajosnak – Ljudevitu Gulacsiju

Juhász Gyula - Đula Juhas

(Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.)

Gulácsy Lajosnak

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg
És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! -
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús
Juhászkolomp a végtelen teren
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?

Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.
Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva-fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír és bánata mosoly,
Önarcképem! - mondottad és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,
A csillagot kerestük, amely letünt.

A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn, - csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden
És finoman - hisz művész vagy, Lajos -
Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

Ljudevitu Gulacsiju

Ljudevite, stiže li do tebe sad moj glas,

Đto baš kao topole navečer drhtat zna

Kad na njima sutonskih njiše se zvona zov

I kad na njih blistava ljubav zvijezda sja,

Stiže l do tebe glas moj, do tvog srca,

Do tog crvenog cvijeta što bolestan je, snen

I do tvog mozga? – O, taj meni dragi pehar

Što vinom jada je i bijede ispunjen! –

Stiže l do tebe glas moj, naivan, žalostan,

Pastirskog zvona klepet u daleki beskraj,

I da li te na tren bar iz snova tvojih budi

U kojim su već mrtvi razum i osjećaj?

O, razumu! Kako te drugi koristit umiju,

Kramari, burzijanci, gusari i bećari

Što pametno uzimaju, daju, pa čak i ubiju

Po zakonima, jasno, jer tako teku stvari.

Tek piti, žene uživati, ponekad i snit još,

Al oprezno sve, jer tu treba živjet uz smijeh,

Ljepota je ništa, umjetnost je raskoš,

Spas je samo jedno, da, jedno tek: uspjeh!

Ljudevite, sjećaš li se kad nas prvi pu

Sastavio slučaj; nudilo na se vidu

U ono sretno mirnodopsko doba

Sto grozničavih snova Gauguina na zidu?

U žutu sjaju nabrekle banane,

Na žutu tlu pak smeđi mladi ljudi,

Izgubljen Eden šti je bolno-bolno

Drhtavim plačem bibao nam grudi.

I čudan totem iz drveta svetog

Što smijeh plač mu, a tuga smiješkom struji,

– Moj portret! – reče ti, u onoj buci

Smijeh ti grmnu ko da vjetar huji.

Ljudevite, sjećaš li se, proljeće, Varadin,

U maloj krčmi gdje je Wateau odsjedao,

Nacrtao si me, željezni šešir, markiz fin

I kao na jučer si na sutra gledao.

U Kerešu vidjesmo tad Veneciju,

Goethe je u kavani s nama sjedio,

Za ljubav molili smo Grandet Eugeniju,

Tražili smo zvijezdu, sjaj joj izblijedio.

Tražili smo zvijezdu... Gdje li si sada,

Ta još u mrat ti nisi sav utonuo,

Još žarulje na tebe noću svjetlost pada,

Temperaturu mjere, zar si već klonuo?

Ljudevite, odonda bijasmo već gdje štura

Noć je, ti znaš, pa zašto kazati gjde je to,

Gdje duša sama kuca, kucuka kao ura,

Al ne kazuje vrijeme, užas gdje vlada go.

Ti ostao si tamo, čujem, i bolje ti je

Neg na ovom svijetu sred pakla stvarnoti,

Gdje briga, piće, žene, kulučenje te bije,

Gdje mre najljepša čežnja zarad nemarnosti.

Ti ostao si tamo, izvan prostora, vremena,

Šećeš po vrtu mira ispod zvjezdana mosta,

Ne čuješ lavež tuge pod teretom bremena

I ne vidiš Smrt da kosi sve što još živo osta.

Smiješak što ga je nekad naslikao Leonardo

Ne vidiš više na ženi – s mirom lijepim

Kroz mozak tvoje teče ko Leta il kao Arno

Smireno vječito. Ništa pod suncem slijepim.

Već nema nade, ali ti to ne znaš. Ispod

Pokrivača fino – Ljudevite, ta ti si umjetnik –

Prebireš prstima po rubu jastuka. Gospod

Nek ti smiluje. O, ti si nasljednik

Giottov, umjetniče čisti, tebi se ko svecu

Sad naklanja ponizan, ne tražeći u ovaj dan

Taj naš planet od tebe ništa, na Mjesecu

Čeka te već Nakonxipan, Nakonxipan!

Prevod: Enver Čolaković

 



Juhász Gyula Milyen volt… – Kakva je bila – Wie ihre Blondheit war



Juhász Gyula - Đula Juhas

(Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.)

Milyen volt…

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,

S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

De ha kinyílnak ősszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsúzónál

Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Kakva je bila

Njene zlatne kose više se ne sećam,

Ali znam da su njive u zlatnom sjaju

Kad žutim klasovima leto dozreva

I u tom žutilu opet znam za nju.

Azura njenog oka više se ne sećam,

Ali jesenje nebo kad se otvori,

U septembarskom klonulom pozdravu

Sjaj njenog oka katkad me pogodi.

Ni njenog svilenog glasa više se ne sećam,

Ali u proleće kad livada uzdiše,

Osećam, iz dalekog, nebeskog proleća

Do mene Anin nežan glas dopire.

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                            Családi kör, Novi Sad.

Wie ihre Blondheit war

Wie ihre Blondheit war, weiss ich nicht mehr,
ich weiss nur, dass so blond die Felder wehn,
Wenn ährenschwer der gelbe Sommer naht,
In diesem Blond kann ich sie immer sehn.

Ich kann mich ihrer Augen nicht entsinnen,
Doch öffnet sich im Herbst der Himmel Bläue,
Geht müd September hin, dann träume ich
Von ihrer Blicke Farbe jäh aufs neue.

Wie ihre Stimme war, ich hab's vergessen.
Wenn Frühlingswinde Wiesen überquern,
Dann scheinen ihre Worte aufzuklingen
Aus einem Frühling, wie der Himmel fern.

Übersetzung: Günther Kuhnert





Juhász Gyula Anna örök – Večna Ana – Anna ist ewig – Forever Anna – Ana je vječna

Juhász Gyula - Đula Juhas

(Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.)

Anna örök Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szivemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szivem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben, És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

Večna Ana  Godine su došle, prošle, izostala si pomalo iz mog sećanja, izbledela ti je slika, sprali su se obrisi ramena, iščezli glasovi i ja nisam išao za tobom u sve gušću šumu života. Danas ti već mirno izgovaram ime, danas već ne zadrhtim od tvog pogleda, danas već znam da si jedna od mnogih, da je mladost ludost, ipak ne veruj draga da je sve uzalud bilo i da je sasvim prošlo, o, ne veruj! Jer živiš ti u svakoj nakrivo svezanoj kravati i pogrešno izgovorenoj reči, u svakom iskrivljenom pozdravu, u svakom poderanom pismu i u čitavom mom promašenom životu živiš ti i vladaš zauvek, Amin.                                             Prevod: Fehér Illés  Objavljeno: Ezüst híd - Srebrni most (2011) Családi kör, Novi Sad

Forrás: http://mek.oszk.hu/00700/00709/html/vs192601.htm#17

Anna örök Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szivemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szivem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben, És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

Anna ist ewig Die Jahre kamen und vergingen, du Entschwandest langsam meinem Sinn. Dein Bild In mir verblasste, und entfallen sind mir Der Bogen deiner Schultern, deine Stimme. Ich ging im immer tiefern Wald des Lebens Dir nicht mehr nach. Ich spreche deinen Namen Schon ganz gelassen aus und scheue mich Nicht mehr vor deinem Blick. Denn heute weiss ich, Dass du nur eine unter vielen warst, Nur Jugendtorheit, die vergeht. Und dennoch Glaub nicht, mein Herz, dies alles sei umsonst Gewesen und vergangen, glaub es ja nicht. Denn du bist da, wenn mir der Schlips verrutscht, Wenn ich irrtümlich grüsse, mich verspreche, Du bist in jedem Brief, den ich zerreisse, In meinem ganzen fehlgeschlagnen Leben, Du lebst und herrschst in ihm für ewig. Amen. Übersetzung: Géza Engl

Forrás: http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Juh%C3%A1sz_Gyula/Anna_%C3%B6r%C3%B6k/de/21650-Anna_ist_ewig

Anna örök Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szivemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szivem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben, És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

Forever Anna Years coming, years passing and you Losing hold in my mind. Your face Fading in my heart. Your shoulders' curve Just a blur. Your voice Left me behind. And follow I did not In the darkest depth of life. Already I am calm uttering your name, Already I tremble not at your glance, Already I know you are one of many, That youth is foolish, and still, Believe not, my love that all was useless, Believe not that all is gone. For you continue in all my ties askew, In all my words misplaced, In all the greetings wrongly uttered, In all my letters torn to pieces, In all my life fully mistaken You live and rule forever. Amen. Translated by Meződi Judit

Forrás: http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Juh%C3%A1sz_Gyula/Anna_%C3%B6r%C3%B6k/en/54129-Forever_Anna

Anna örök Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szivemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szivem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben, És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

Ana je vječna Godine došle, prošle, ti izosta iz uspomena mojih, izblijeđe u mom srcu tvoj lik, zasjenjen je luk ramena tvoga, već odblebđe tvoj glas, ja nisam pošao za tobom kroz sve gušću šumu životnu. Danas već mirno izgovaram ti ime, danas na pogled ne zadrhtim tvoj, danas već znam: ti jedna si od mnogih i da je mladost ludost, al ipak ne vjerujj, srce, da je to zalud bi i da sve propalo je, o, ne vjeruj, jer živiš ti u nemarno svezanoj kravati mojoj, u zbunjenoj riječi, u svakom pogledu rastresenom, u svakom pismu mom poderanom, u cijelom promašenom životu živiš i vladaš mnome vječno. Amen. Prevod: Enver Čolaković Zlatna knjiga mađarske poezije Nakladni Zavod Matice Hrvatske Zagreb – 1978. str. 253.