…Vihogva fogták közre… Ám daloljon,
ha jobb a lelkének! Mit volt nekik
a dal! mit nékik, a bennük homályló
rejtelmes istenek ha fölragyognak
s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők,
mit tudnak ők felőlük, rettegett
és rémült útjaik során üzetve
vízen és szárazon?…
De fönn,
magát önnön tündökletébe rejtve
állott a nap, a megingathatatlan,
s izzó magva körűl, az ezeregy
szélben lobogva, rojtos széleit
korommal írva égre, mint a láng,
ingott a tér.
És ő, e lobogásban,
maga is, mint a láng, magasra csapva,
s fürtös fejét a dalnak fölemelve
és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel
és meg-nem-ingva, mint a szédület,
a bárkaorr habvert csucsán kiállott
a báva nép fölé, mélység s magasság
fölé, önnön szíve fölé kiállott
és állva, megrándult minden izében,
élet s halál közt ajzva pattanásig,
amint a vásott sors belékapott.
És felcsapott a hang és lecsapott.
Mint az ég ívén cikázó sirály,
mint a habok között a bárka orra,
mint a szivében rémület s remény.
Ki nem látta e hangokat?
A zajgás
elültén szétterült csend nyughelyét
fölverve, rebbentek, pattantak és
villantak és – kihúnyva visszahulltak,
szikrák szorgos szövőszékén teremve,
ó, élő lant, ó aranyveretű
torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat!
Vakítva rajzottak s alant vakon
pihentek el, mind várva, várva – rá,
ki tudta már, hogy vesztét leshetik,
hiába, ő már el nem veszhetik.
Táncol a táj. Arión énekel.
S már nem is ő dalol, az ének, ó, a
vásott, a bűvös sors énekli őt,
s egész valója hanggá lesz, amint
istenének neve fölzeng az ajkán,
amint ő fölzeng az isten nevében,
amint e név fölzeng a tengeren,
fölzeng és elhal:
PAIÁN!
És nyomában
fekete némaság gomolya tátong
s vele oszlik alakja, mint a füst.
S az ellobbant csudára rászakadt
kormos sötétben lassan ring a bárka
irdatlan útjain tovább, az elgyúlt
csend hullongó pernyéiben,
miket már újra megzörrent a raj,
felver a döbbenet…
Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe,
ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom!
Kalózok közt, kalózhajón, kalóz
szelek kényén, kalóz sors sodratán
vettetve – hadd vetem magam ki én is.
Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély,
zendülj fel izmaimban, lendület,
pattanj szökő párává, sűrü test,
s lélek, ölts testet, röpke-surranón:
fogadj magadba, dal! te tünde
és el sosem tűnő, ringassatok
bizton, ti mindentudó tengerek.
Roppant sugár az ég íve, az isten
íjjának fényes idege remeg.
Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul
és ámulatra tégy ki Tainaronnál
a döbbenetre-gyűlt népség előtt:
eltűnő delfinem.
(1944. március)
Arejon
…Cereći su ga opkolili… Nek peva,
ako mu duši tako prija! Šta im je značila
pesma! briga im ako u njima skriveni
tajanstveni bogovi zasvetle i
sevajući red šara! Šta su oni znali, gonjeni
preko vode i kopna na njihovim
stravom omeđenim putevima
šta znaju o njima?...
Ali gore,
sebe u vlastiti čar skrivajući
stajao je nepokolebljivo sunce,
oko njegove užarene jezgre, treperći
u vetrovima, izlizane rubove na nebo
poput plamena čadžom pisajući,
teturao prostor.
A on u tom treperenju,
i on sam, kao plamen u vis udarajući
digao kovrdžavu glavu pesme
i sklopljenim očima promatrao virove
i ne uzmicajući, poput zanosa
na vrhu uzrujanog bikovog nosa iznad
ubogog naroda, iznad dubine i visine
stao, iznad vlastitog srca stao i stojeći
između života i smrti gonjen do
raspuknuća čitavim telom zadrhta,
kako ga je neumitna sudbina dohvatila.
I udari glas i nenadano zaskoči.
Kao galeb koji na nebeskom svodu kivuda,
kao pramac korabljice među talasima,
kao užas i nada u njegovom srcu.
Ko nije osetio te glasove?
Prolaskom
huke mesto blažene tišine
prekinuli treptaji, prasci, blesci
i – sunovratile sagorele iskre
nastale na njegovoj vrednoj tkanjači,
o živo lauto, o zlatokovno grlo,
i o, od ta dva nastali sjajni vezo: sazvučjo!
Zasenjujući su se rojile i u dubini slepo
umirile, čekajući – njega čekajući,
ko je već znao da mu mogu slom čekati,
ali zalud, on već ne može nestati.
U plesu je krajolik. Arijon peva.
I već ne on peva, pesma, o ta
opaka, čarobna kob peva o njemu,
i čitavo njegovo biće u glas se pretvori
kad se na usnama ime njegovog boga začuje,
kad se u ime boga oglasi,
kad se to ime nad morima začuje,
začuje i utiša:
PAJAN!
Iza njega
kolut crne tišine zjapi
i kao dim i njegov lik nestaje.
I u na nestalo čudo sručenom
garavom mraku na nepreglednim
putevima nastavlja svoj put korabljica,
u prosulom pepelu izgorele tišine
što već opet roj uzvitla,
košmar uskomeša…
Pajane! ti sjajno!
Neka te i ja opevam, nek ubacim u tvoje ime,
na usnama mi rođenom imenu svoju sudbu!
Međ gusarima, na gusarskom brodu, izložen
gusarskim vetrovima, previrajući u viru gusarske usudi
– neka i ja budem deo te kobi.
O pogibijo, do dna srca me napni,
poletu, oglasi se u mojim mišićima,
gusto telo, u odbeglu paru se pretvori,
i dušo, u hipu klisnuvši, telo poprimi:
ti blistavo pesmo, primi me u sebe!
i vi more sveznalice, uvek postojane
ohrabrujući vi me uljujkivajte.
Nebeski svod je golem mlaz zraka,
sjajan nerv bogovog luka titra.
Poskoči strelo, digni me nevidljivo
i izloži me kod Tajnarona radi snebivanja
ispred zaprepaštene gomile:
moj isčezavajući delfine.
(mart 1944.)
Prevod: Fehér Illés
