Giacomo Leopardi (1798 – 1837)
Canto notturno di un pastore errante dell'Asia
Che fai tu, luna, in ciel? dimmi, che fai,
silenziosa luna?
Sorgi la sera, e vai,
contemplando i deserti; indi ti posi.
Ancor non sei tu paga
di riandare i sempiterni calli?
Ancor non prendi a schivo, ancor sei vaga
di mirar queste valli?
Somiglia alla tua vita
la vita del pastore.
Sorge in sul primo albore
move la greggia oltre pel campo, e vede
greggi, fontane ed erbe;
poi stanco si riposa in su la sera:
altro mai non ispera.
Dimmi, o luna: a che vale
al pastor la sua vita,
la vostra vita a voi? dimmi: ove tende
questo vagar mio breve,
il tuo corso immortale?
Vecchierel bianco, infermo,
mezzo vestito e scalzo,
con gravissimo fascio in su le spalle,
per montagna e per valle,
per sassi acuti, ed alta rena, e fratte,
al vento, alla tempesta, e quando avvampa
l'ora, e quando poi gela,
corre via, corre, anela,
varca torrenti e stagni,
cade, risorge, e piú e piú s'affretta,
senza posa o ristoro,
lacero, sanguinoso; infin ch'arriva
colà dove la via
e dove il tanto affaticar fu vòlto:
abisso orrido, immenso,
ov'ei precipitando, il tutto obblia.
Vergine luna, tale
è la vita mortale.
Nasce l'uomo a fatica,
ed è rischio di morte il nascimento.
Prova pena e tormento
per prima cosa; e in sul principio stesso
la madre e il genitore
il prende a consolar dell'esser nato.
Poi che crescendo viene,
l'uno e l'altro il sostiene, e via pur sempre
con atti e con parole
studiasi fargli core,
e consolarlo dell'umano stato:
altro ufficio piú grato
non si fa da parenti alla lor prole.
Ma perché dare al sole,
perché reggere in vita
chi poi di quella consolar convenga?
Se la vita è sventura,
perché da noi si dura?
Intatta luna, tale
è lo stato mortale.
Ma tu mortal non sei,
e forse del mio dir poco ti cale.
Pur tu, solinga, eterna peregrina,
che sí pensosa sei, tu forse intendi,
questo viver terreno,
il patir nostro, il sospirar, che sia;
che sia questo morir, questo supremo
scolorar del sembiante,
e perir dalla terra, e venir meno
ad ogni usata, amante compagnia.
E tu certo comprendi
il perché delle cose, e vedi il frutto
del mattin, della sera,
del tacito, infinito andar del tempo.
Tu sai, tu certo, a qual suo dolce amore
rida la primavera,
a chi giovi l'ardore, e che procacci
il verno co' suoi ghiacci.
Mille cose sai tu, mille discopri,
che son celate al semplice pastore.
spesso quand'io ti miro
star cosí muta in sul deserto piano,
che, in suo giro lontano, al ciel confina;
ovver con la mia greggia
seguirmi viaggiando a mano a mano;
e quando miro in cielo arder le stelle;
dico fra me pensando:
a che tante facelle?
che fa l'aria infinita, e quel profondo
infinito seren? che vuol dir questa
solitudine immensa? ed io che sono?
Cosí meco ragiono: e della stanza
smisurata e superba,
e dell'innumerabile famiglia;
poi di tanto adoprar, di tanti moti
d'ogni celeste, ogni terrena cosa,
girando senza posa,
per tornar sempre là donde son mosse;
uso alcuno, alcun frutto
indovinar non so. Ma tu per certo,
giovinetta immortal, conosci il tutto.
Questo io conosco e sento,
che degli eterni giri,
che dell'esser mio frale,
qualche bene o contento
avrà fors'altri; a me la vita è male.
O greggia mia che posi, oh te beata,
che la miseria tua, credo, non sai!
Quanta invidia ti porto!
Non sol perché d'affanno
quasi libera vai;
ch'ogni stento, ogni danno,
ogni estremo timor subito scordi;
ma piú perché giammai tedio non provi.
Quando tu siedi all'ombra, sovra l'erbe,
tu se' queta e contenta;
e gran parte dell'anno
senza noia consumi in quello stato.
Ed io pur seggo sovra l'erbe, all'ombra,
e un fastidio m'ingombra
la mente, ed uno spron quasi mi punge
sí che, sedendo, piú che mai son lunge
da trovar pace o loco.
E pur nulla non bramo,
e non ho fino a qui cagion di pianto.
Quel che tu goda o quanto,
non so già dir; ma fortunata sei.
Ed io godo ancor poco,
o greggia mia, né di ciò sol mi lagno.
se tu parlar sapessi, io chiederei:
- Dimmi: perché giacendo
a bell'agio, ozioso,
s'appaga ogni animale;
me, s'io giaccio in riposo, il tedio assale? -
Forse s'avess'io l'ale
da volar su le nubi,
e noverar le stelle ad una ad una,
o come il tuono errar di giogo in giogo,
piú felice sarei, dolce mia greggia,
piú felice sarei, candida luna.
O forse erra dal vero,
mirando all'altrui sorte, il mio pensiero:
forse in qual forma, in quale
stato che sia, dentro covile o cuna,
è funesto a chi nasce il dí natale.
silenziosa luna?
Sorgi la sera, e vai,
contemplando i deserti; indi ti posi.
Ancor non sei tu paga
di riandare i sempiterni calli?
Ancor non prendi a schivo, ancor sei vaga
di mirar queste valli?
Somiglia alla tua vita
la vita del pastore.
Sorge in sul primo albore
move la greggia oltre pel campo, e vede
greggi, fontane ed erbe;
poi stanco si riposa in su la sera:
altro mai non ispera.
Dimmi, o luna: a che vale
al pastor la sua vita,
la vostra vita a voi? dimmi: ove tende
questo vagar mio breve,
il tuo corso immortale?
Vecchierel bianco, infermo,
mezzo vestito e scalzo,
con gravissimo fascio in su le spalle,
per montagna e per valle,
per sassi acuti, ed alta rena, e fratte,
al vento, alla tempesta, e quando avvampa
l'ora, e quando poi gela,
corre via, corre, anela,
varca torrenti e stagni,
cade, risorge, e piú e piú s'affretta,
senza posa o ristoro,
lacero, sanguinoso; infin ch'arriva
colà dove la via
e dove il tanto affaticar fu vòlto:
abisso orrido, immenso,
ov'ei precipitando, il tutto obblia.
Vergine luna, tale
è la vita mortale.
Nasce l'uomo a fatica,
ed è rischio di morte il nascimento.
Prova pena e tormento
per prima cosa; e in sul principio stesso
la madre e il genitore
il prende a consolar dell'esser nato.
Poi che crescendo viene,
l'uno e l'altro il sostiene, e via pur sempre
con atti e con parole
studiasi fargli core,
e consolarlo dell'umano stato:
altro ufficio piú grato
non si fa da parenti alla lor prole.
Ma perché dare al sole,
perché reggere in vita
chi poi di quella consolar convenga?
Se la vita è sventura,
perché da noi si dura?
Intatta luna, tale
è lo stato mortale.
Ma tu mortal non sei,
e forse del mio dir poco ti cale.
Pur tu, solinga, eterna peregrina,
che sí pensosa sei, tu forse intendi,
questo viver terreno,
il patir nostro, il sospirar, che sia;
che sia questo morir, questo supremo
scolorar del sembiante,
e perir dalla terra, e venir meno
ad ogni usata, amante compagnia.
E tu certo comprendi
il perché delle cose, e vedi il frutto
del mattin, della sera,
del tacito, infinito andar del tempo.
Tu sai, tu certo, a qual suo dolce amore
rida la primavera,
a chi giovi l'ardore, e che procacci
il verno co' suoi ghiacci.
Mille cose sai tu, mille discopri,
che son celate al semplice pastore.
spesso quand'io ti miro
star cosí muta in sul deserto piano,
che, in suo giro lontano, al ciel confina;
ovver con la mia greggia
seguirmi viaggiando a mano a mano;
e quando miro in cielo arder le stelle;
dico fra me pensando:
a che tante facelle?
che fa l'aria infinita, e quel profondo
infinito seren? che vuol dir questa
solitudine immensa? ed io che sono?
Cosí meco ragiono: e della stanza
smisurata e superba,
e dell'innumerabile famiglia;
poi di tanto adoprar, di tanti moti
d'ogni celeste, ogni terrena cosa,
girando senza posa,
per tornar sempre là donde son mosse;
uso alcuno, alcun frutto
indovinar non so. Ma tu per certo,
giovinetta immortal, conosci il tutto.
Questo io conosco e sento,
che degli eterni giri,
che dell'esser mio frale,
qualche bene o contento
avrà fors'altri; a me la vita è male.
O greggia mia che posi, oh te beata,
che la miseria tua, credo, non sai!
Quanta invidia ti porto!
Non sol perché d'affanno
quasi libera vai;
ch'ogni stento, ogni danno,
ogni estremo timor subito scordi;
ma piú perché giammai tedio non provi.
Quando tu siedi all'ombra, sovra l'erbe,
tu se' queta e contenta;
e gran parte dell'anno
senza noia consumi in quello stato.
Ed io pur seggo sovra l'erbe, all'ombra,
e un fastidio m'ingombra
la mente, ed uno spron quasi mi punge
sí che, sedendo, piú che mai son lunge
da trovar pace o loco.
E pur nulla non bramo,
e non ho fino a qui cagion di pianto.
Quel che tu goda o quanto,
non so già dir; ma fortunata sei.
Ed io godo ancor poco,
o greggia mia, né di ciò sol mi lagno.
se tu parlar sapessi, io chiederei:
- Dimmi: perché giacendo
a bell'agio, ozioso,
s'appaga ogni animale;
me, s'io giaccio in riposo, il tedio assale? -
Forse s'avess'io l'ale
da volar su le nubi,
e noverar le stelle ad una ad una,
o come il tuono errar di giogo in giogo,
piú felice sarei, dolce mia greggia,
piú felice sarei, candida luna.
O forse erra dal vero,
mirando all'altrui sorte, il mio pensiero:
forse in qual forma, in quale
stato che sia, dentro covile o cuna,
è funesto a chi nasce il dí natale.
Gustave Doré illusztrációja
Ó, Hold, hová vonulsz az égi pályán?
nagy-csendű szőke lányka,
fölkelsz az este ágyán,
haladsz a sivatag fölött s lenyugszol.
Mondd: meddig győzi lábad
az égi örök ívet?
s a hegy-völggyel repesztett lenti tájat
kibirja még szived?
Akár te fönn az égen,
bolyong itt lenn a pásztor:
fölkel hajnal-nyíláskor,
égett mezőn tereli lomha nyáját,
emésztő napsütésben
hűvös forrást és jó füvet keresve
s aludni roskad este.
Ó Hold, te égi lányka,
miért van, miért él a pásztor?
s te miért vagy? mondd, mivégre hord a hátán
engem a földi ösvény
s téged az égi pálya?
ősz aggastyán. erőtlen,
fél-meztelen, sarútlan,
nagy ág-köteggel lépeget sietve
a völgybe és a hegyre
és vad tüskék közt ás síró homokban,
míg vihar süvít, vagy lángol a nyár-dél,
vagy a tél foga csattan,
fujtatva, átkozottan
fut éren és mocsáron,
kimerülve lerogy és újra fölkel,
siet és meg nem állna,
tépetten vérzik, nincsen ír sebére
s hogy végre odaérne,
ahová űzte és hajszolta vágya:
szakadék mélye várja;
belézuhan s az utat elfelejti.
Jaj, szűzi Hold világa,
ládd, ez a földi pálya!
Kínból fakad az ember
s életveszély már a megszületése.
Sírással, gyötrelemmel
nyitja tekintetét a durva létbe,
nemzője és szülője
szánja, hogy élni kell e torz világon.
Ahogy serül, növekszik,
gondozza két öregje:
tettekkel és szavakkal
szeretne szivet plántálni beléje,
hogy ne érje a lét keserűsége:
e rettentő világon
többet nem tehet soha senki érte.
De mért életre-adni,
napfénybe fölmutatni,
ha sorsáért minden vigasz hiába?
Ha szenvedés az élet,
mért lépünk e világba?
Ó Hold, te tiszta lányka,
örök az élet árnya.
De te nem vagy halandó
és semmi néked a mélység sírása.
Mégis: te mindig egyedül bolyongó,
ki áhitattal mélyedsz a homályba
talán te mégis érted
a lenti komor élet sóhajtozását
és a halált, az arc megdermedését,
végső elsápadását,
s hogy minden, amit szerettünk a földön,
elvész s a titkos semmiség takarja.
Talán te mégis érted,
mi célja mindnek; mily gyömölcsöt érlel
a hajnal és az alkony
s mért az idő mogorva ballagása.
Te jól tudod: kire virul vidáman
a kikelet szerelme,
kit áld a nyári hőség és mi haszna
a tél meddő jegének.
Ó, ezerfélét tudsz te. égi lányka,
s rövid a szegény nyájőrző tudása.
Elnézlek néha éjjel,
amint fénysátrat vonsz a síkk fölébe,
mely körben összeér a távol éggel;
vagy amint lomha nyájam
útját követve lengsz az éjszakában
s a rengeteg csillag rezegve lángol;
s így töprengek magamban:
– Mért égtek, égi mécsesek?
minek a lég irdatlan pusztasága,
minek a menny-korong kopár derűje,
e szikrázó magány? s én mért is élek?
Így töprengek magamban
s a végtelen világló palotának
s a benn-élő családnak
s a küzdésnek és a szenvedésnek
s a sok fénylő és fénytelen csodának,
amint folyton mozognak
és mégis mibdig egyhelyben topognak:
nem érzem hasznát, csak vak semmiségét.
De te, bölcs égi lányka,
tudod a világ kezdetét s a végét.
Ládd, én csak annyit értek,
hogy nékem rossz az élet,
enyém mindannyi kára.
S ha mégis haszna volna,
nem hozzám jut: valami más javára.
Ó nyájam, te kérődzve heverésző,
aki – úgy sejtem – nem tudsz nyomorodról:
mennyire írígyellek!
nem csak azért, hogy mentesülsz a bútól,
szorongástól s a gondtól:
s hogy tüstént elfelejtesz
minden hiányt, emésztő fáradalmat:
hanem mert sosem érzel unalmat.
Mikor árnyékban, füvön heverészel,
nyugodt s elégedett vagy;
az év legnagyobb felét te
lomhán heverve töltöd és nem únod.
Füvön, árnyékban üldögélek én is
s valami űz, belém vág,
fejembe a sors örök kínja markol
és majdnem kiáltok a fájdalomtól,
nyugalmam nem találom!
Pedig semmit se vágyom
és mindidáig nincs okom a könnyre.
És nem tudom, mi okod örömre,
da százszor boldogabb vagy, mint az ember.
A jóból nékem is jut
s nem csak azért panaszkodom, ó nyájam!
Ha beszélni tudnál, megkérdeznélek:
– Mondd: fekve és henyélve
hogyan hogy elcsitulhat
az állat minden vágya
s én ha pihenek: unalom az ára? –
Talán ha volna szárnya
az emberfajnak, felhők közt repülni
s a csillagot számlálni, rendre-sorra,
vagy mennydörgésként zúgni a hegyek közt:
boldogabb volnék, ó én lomha nyájam,
boldogabb volnék, ó te égi szűz Hold!
Tán csak hiszi a pásztor,
hogy a juhnyája különb-sorsú nála:
az akol és a bölcső
egyformán kínra tárva,
ki világra jött: nem-múló a gyásza.
Weöres Sándor fordítása
Caspar David Fridrich: Due uominidavanti alla luna
Noćna pjesma jednog pastira lutaoca u Aziji
Što radiš, mjeseče, ti, na nebu, što radiš, ti, na nebu,
reci mi, šutljivi mjeseče?
Uvečer se pojaviš
i prostore promatraš; zatim počineš.
Zar još ti nije dosta
nanovo prelazit vječne putove?
Zar još ne izbjegavaš, zar ti je još drago
gledati ove doline?
Nalik je tvom životu
život pastirov. Iziđe
u ranu zoru. Kreće krda poljima
i vidi stada, izvore
i trave; posl΄je umoran predveče počine.
Drugom se nikad ne nada.
Reci mi mjeseče, što vrijedi
pastiru njegov život,
vaš život vama? Reci, kamo smjera
to kratko moje lutanje,
tok tvoje besmrtne putanje?
Starčić sijed i slabašan,
poluodjeven i bos,
na leđima noseć vrlo težak svežanj,
po brdu i po dolu,
po oštrom kamenju i pijesku visova,
kroz grmlje, na vjetru, u oluji, kad žeže čas,
i kad zaledeni,
trči, trči, zadahtan,
prelazi potoke, bare,
padne, ustane, i sve se više žuri
bez odmora i okrepe,
odrpan, krvav, dok napokon ne stigne
tamo gdje beše upravljen
put njegov i toliki grud:
ponor grozan, bezmjeran,
gdje on, strmoglaviv se, sve zaboravi.
Luno djevičanska,
takav je život smrtnika.
Čovjek se s mukom rađa,
i čim se rodi, u smrtnoj je opasnosti.
Bol i patnja su prvo
što osjeti; već u samom početku
mati i otac tješe ga
što rođen je, a poslije, dok raste,
oboje mu pomažu i prate ga
uvijek tako dalje riječima i djelom;
nastoje da ga ohrabre
i da mu pruže utjehu
zbog ljudskog stanja; drugu, miliju
dužnost ispunit ne mogu
roditelji prema svojem rodu.
Al zašto dat na svjetlost,
zašto u životu upravit
onog što poslije zbog njeg tješit treba?
Ako je život nesreća,
zašto je podnosimo?
Netaknuti mjeseče,
takvo je stanje smrtnika.
Ali ti smrtan nisi
i možda malo mariš za moj riječi.
Ipak ti, samotni, vječni putniče,
što zamiljen si tako, ti možda shvaćaš
ovo zemaljsko življenje,
što su naše patnje i uzdisaji,
što je ovo umiranje; ovo posljednje
blijeđenje lica,
i nestanak sa zemlje, rastanak
od svakog dragog društva na koje se svikosmo.
Ti zacijelo razumiješ
uzroke stvari i vidiš plod jutra
i večeri i nijemog
beskonačnog hoda vremena. Ti znaš,
ti izvjesno, kojoj slatkoj ljubavi
svojoj se smiješi proleće,
kome koristi žega, i što pribavlja
zima sa svojim ledom.
Tisuću stvari ti znaš, tisuću otkrivaš,
koje su skrite prostome pastiru.
Često kada te gledam,
kako stojiš nijem nad pustom ravni,
što u ovom krugu dalekom graniči s nebom;
il kad s mojim stadom
slijediš me uporedo putujući;
i kada gledam na nebu, kako plamte zvijezde,
u sebi misleć kažem:
čemu tolike luči?
što radi bezmjerni zrak? i onaj duboki
beskraj vedri? što znači ova beskonačna
samoća? a ja što sam? Tako se
razgovaram sa sobom; i boravište
golemo i krasno
porodica bez broja i mjere,
i tolike službe, tolika gibanja
svake nebeske, svake zemaljske stvari,
u neprestanoj vrtnji,
da se opet vrate otkud su pokrenute –
pogodit ne znam čemu su,
nikakav plod. Al ti bez sumnje,
mjeseče besmrtno mladi, sve znadeš.
Ja ovo znam i ćutim
da će od vječnog kruženja,
od moga krhkog bića,
neko dobro il zadovoljstvo
imati nožda drugi; za me je život zlo.
O stado moje, što počivaš, blaženo ti,
jer svoju bijedu, držim, ne poznaš.
Koliko ti zavidim!
Ne samo, što si gotovo
oslobođeno od jada,
što svaki napor i štetu,
svaki strah krajnji zaboraviš odmah;
no više, što nikada ne osjećaš dosade.
Kad ti u sjeni ležiš, na travama,
mirno si i zadovoljno
i velik dio godine
bez dosade provedeš u tom stanju.
I ja također na travu sjednem, u sjenu,
i smutnja mi neka
obuzme duh, koda me nešto probada,
tako da, sjedeć, dalje sam nego ikad
od tog da nađem mir il mjesto,
a ipak ništa ne žudim
i dosad nemam razloga da plačem.
Što uživaš ti il kol΄ko
već ne znam reći, al sretno si, a ja
uživam tako malo,
stado moje, i ne tužim se samo na to.
Kad bi govorit znalo, ja bih pitô: reci
zašto u lagodnosti lijepoj
dokona ležeć, svaka se
životinja zadovolji,
a mene, kad se odmaram, obuzme čama?
Možda, da imam krila,
da poletim k oblacima
i prebrajam jednu po jednu zvijezde,
il ko grom da lutam od vrhunca do vrhunca,
bio bih sretniji, drago moje stado,
bio bih sretniji, moj mjeseče sjajni.
Il možda je u zabludi,
gledajući sudbu drugih, moja misao;
možda, ma u kom obliku
il stanju bio, na logu il u kolijevci,
koban je dan rođenja onom koj΄ se rodi.
Prevod: Frano Alfirević
