Szécsi Margit A kivirágzott kéz – Procvetala ruka



Szécsi Margit (Margit Seči)

(Budapest, 1928. május 28. – Budapest, 1990. november 23.)

A kivirágzott kéz

Nagy Lászlónak

Ki forgat a ragyogó Űrben?

Ki tölti be még a véremet is sugárral?

Mi vágot egybe a lényemet villogtató idővel,

száguldó sorsom ostorával, urával?

Én apró almácska, a föld szájai közt

lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!

aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben

ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét,

s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba

mert az én halálom: győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké:

  gyere velem táncolni a halálba.

Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.

Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.

De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam:

  gyere velem táncolni a halálba.

Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,

benövi áldott bőr azt, ami lárva,

rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –

  gyere velem táncolni a halálba.

Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,

foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,

körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –

  gyere velem táncolni a halálba.

Beérik minden, érik a vihar is az égen,

feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,

nagy zápor-csöppök, mint ezüst ókori pénzek

fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város,

felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,

fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai

hülnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát

elragadjam, én, a világ női vagánya,

zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –

  gyere velem táncolni a halálba.

Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.

Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.

Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –

  gyere velem táncolni a halálba.

Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.

Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.

Tesem, mint lelkem, még eszményektől szikár –

  gyere velem táncolni a halálba.

Nagy éjszakámat én álmodom teli

élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva

forgunk majd a termékenység csillag-terében –

  gyere velem táncolni a halálba.

Irgalmatlan az idő, rideg szelében

gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva.

De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –

  gyere velem táncolni a halálba.

Procvetala ruka

Laslu Nađ

U sjajnom Svemiru ko me okreće?

I zracima moju krv ko ispuni?

Šta me je spojilo s tim izazovnim vremenom,

bičem, vladarem svoje jezdeće usudi?

Ja, sićušna jabuka, koja između grotla zemlje

jedri i halapljiva usta revnosno izbegava!

tako se želi predati preminuću, da u večnom mraku

zrake iz mene izraslo zvezdano drvo isijava!

Znam, ti shvataš veličinu te igre nužde

i znaš: od meni pružene ljubavi ništa neće nestati

jer moja smrt je pobeda nad smrću i materinski je uzvišena:

  hajde sa mnom u taj ples samrtni.

Od iskona me motre sveta lica kamena i leda.

Naučih na jastuku od kosti tamnih hordi spavati.

Ali vaskrsnu preci ako mi se bedro pomera:

  hajde sa mnom u taj ples samrtni.

Zasele su užarene oči u jamama lobanje,

koža skriva deo, što su kukci rovali,

zveče bakrene brezlete, pljeska procvetala ruka –

  hajde sa mnom u taj ples samrtni.

Hropće panter, napadao bi ali ne sme,

svetla brada nervozno podrhtava, škripe zubi,

krasno meso neman gomila oko nas –

  hajde sa mnom u taj ples samrtni.

Sve dozreva, sazreva i vihor na nebu,

kao od dodira metalne žice grunu nebesa,

kapi kiše, kao prastari srebrnjaci

plaćaju za urod, leži zemlja raskriljena.

Gle, iznenada grad izrasta iz livade,

na krovovima nebodera oblak lenčari,

neukroćena bakrena krila vetreuški

hlade se i čegrtaju na svemirskoj promaji.

Ja, koja sam izbila iz bede

da osvojim Evropu, ja šatrovka sveta,

svoju zastavu na najviši krov postavljam –

  hajde sa mnom u taj ples samrtni.

Radosti i gorčine moju su krv požnjele.

Bogata sam, ali za odelo jedva će ostati.

Kao burnica se okrećem u vihoru novih melodija –

  hajde sa mnom u taj ples samrtni.

Moj sastanak sa životom sušto je poštenje i vernost.

Nisam žderala, nit ću salom sebe klesati.

Moje telo, kao i dušu ideali su kovali –

  hajde sa mnom u taj ples samrtni.

U mrkloj noći snovi su mi puni

nevinih srdaca, sanjareći ćemo se kretati

u beskrajnom, zvezdanom prostoru plodnosti –

  hajde sa mnom u taj ples samrtni.

Vreme je nemilosrdno, u surovoj oluji

prebledele, goleme oreole sam videla kotrljati.

Ali sjaj mog nezaštićenog lica neće nesati –

  hajde sa mnom u taj ples samrtni.

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                            Családi kör, Novi Sad.

Edgar Allan Poe: The Raven – A Holló – A Holló – Gavran



Edgar Allan Poe  

(Boston January 19, 1809 – Baltimore October 7, 1849)

Last stanza of "The Raven, Edgar Allan Poe,"

Handwritten Fair Copy, c. 1846.

The Raven

Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary,
Over many a quaint and curious volume of forgotten lore,
While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
As of some one gently rapping, rapping at my chamber door.
`'Tis some visitor,' I muttered, `tapping at my chamber door -
Only this, and nothing more.'

Ah, distinctly I remember it was in the bleak December,
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
Eagerly I wished the morrow; - vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore -
For the rare and radiant maiden whom the angels named Lenore -
Nameless here for evermore.

And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain
Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before;
So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating
`'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door -
Some late visitor entreating entrance at my chamber door; -
This it is, and nothing more,'

Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer,
`Sir,' said I, `or Madam, truly your forgiveness I implore;
But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,
And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,
That I scarce was sure I heard you' - here I opened wide the door; -
Darkness there, and nothing more.

Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing,
Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before;
But the silence was unbroken, and the darkness gave no token,
And the only word there spoken was the whispered word, `Lenore!'
This I whispered, and an echo murmured back the word, `Lenore!'
Merely this and nothing more.

Back into the chamber turning, all my soul within me burning,
Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.
`Surely,' said I, `surely that is something at my window lattice;
Let me see then, what thereat is, and this mystery explore -
Let my heart be still a moment and this mystery explore; -
'Tis the wind and nothing more!'

Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
In there stepped a stately raven of the saintly days of yore.
Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;
But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door -
Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door -
Perched, and sat, and nothing more.

Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore,
`Though thy crest be shorn and shaven, thou,' I said, `art sure no craven.
Ghastly grim and ancient raven wandering from the nightly shore -
Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
Though its answer little meaning - little relevancy bore;
For we cannot help agreeing that no living human being
Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door -
Bird or beast above the sculptured bust above his chamber door,
With such name as `Nevermore.'

But the raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only,
That one word, as if his soul in that one word he did outpour.
Nothing further then he uttered - not a feather then he fluttered -
Till I scarcely more than muttered `Other friends have flown before -
On the morrow he will leave me, as my hopes have flown before.'
Then the bird said, `Nevermore.'

Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,
`Doubtless,' said I, `what it utters is its only stock and store,
Caught from some unhappy master whom unmerciful disaster
Followed fast and followed faster till his songs one burden bore -
Till the dirges of his hope that melancholy burden bore
Of "Never-nevermore."'

But the raven still beguiling all my sad soul into smiling,
Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door;
Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore -
What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore
Meant in croaking `Nevermore.'

This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing
To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core;
This and more I sat divining, with my head at ease reclining
On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er,
But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o'er,
She shall press, ah, nevermore!

Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer
Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.
`Wretch,' I cried, `thy God hath lent thee - by these angels he has sent thee
Respite - respite and nepenthe from thy memories of Lenore!
Quaff, oh quaff this kind nepenthe, and forget this lost Lenore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! -
Whether tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,
Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted -
On this home by horror haunted - tell me truly, I implore -
Is there - is there balm in Gilead? - tell me - tell me, I implore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil!
By that Heaven that bends above us - by that God we both adore -
Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
It shall clasp a sainted maiden whom the angels named Lenore -
Clasp a rare and radiant maiden, whom the angels named Lenore?'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Be that word our sign of parting, bird or fiend!' I shrieked upstarting -
`Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!
Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
Leave my loneliness unbroken! - quit the bust above my door!
Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

And the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming,
And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor;
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
Shall be lifted - nevermore!

A Holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"

Ámultam, hogy ferde csõrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!

Fordította: Tóth Árpád

A Holló

Egyszer - únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
              - Az lehet, más semmisem."

Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
              - Itt lenn nincs már neve sem.

S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem -
Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
              - Az lehet, más semmisem."

Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szundítottam, és ön oly halkan koppan:
S amint könnyű lépte dobban - koppan ott künn csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen:
              - Künn az éj, más semmisem.

Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem
Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
              A visszhang - más semmisem.

Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába -
Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
"Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
              - Csak a szél, más semmisem..."

S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
Egy nagy őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -
Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
              Ült, csak ült - és semmisem.

Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
              - Szólt a Holló: "Sohasem."

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra - bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő
Madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen -
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
              - És a neve: "Sohasem"!

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: "Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!"
              - Szólt a Holló: "Sohasem."

Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
"Persze" - mondtam - "ennyi ennek kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem -
Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
              - Mint hogy: ťSoha - sohasem."

De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;
S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen -
Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
              Ezt a szót, hogy: "Sohasem."

Ezen tűnődtem magamban, noha egy betűt se mondtam
A madárhoz - s már szivembe fúrt a két fém-élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
              Nem pihen meg sohasem.

Most, úgy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel
Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
"Bús szív!" - nyögtem - "égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég
Angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem:
Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!"
              - Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen:
Van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?"
              - Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
              - Szólt a Holló: "Sohasem."

"Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl - "sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, míg elveszem!"
              - Szólt a Holló: "Sohasem!"

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
              Nem szabadul - sohasem.

                                    Fordította: Babits Mihály

Gavran
Ponoći sam jedne tužne proučavo slab i snužden
Neobične drevne knjige, što prastari nauk skriše -
Gotovo sam u san pao, kad je netko zakucao,
Pred sobna mi vrata stao, kucajući tiho, tiše-
"Posjetilac", ja promrmljah, “što u sobu ući ište,
Samo to i ništa više.”

Ah, da, još se sjećam jasno, u prosincu bješe kasno;
Svaki ugarak, što gasne, sablasti po podu riše.
Žudim vruće za svanućem - uzalud iz knjiga vučem
Spas od boli što me muče - jer me od Nje rastaviše
Anđeli, što divnu djevu zvat Lenorom nastaviše -
Tu imena nema više.

Od svilenog tužnog šuma iz zastora od baršuna
Nepoznati, fantastični užasi me ispuniše;
Da utišam srce svoje, ja ponavljam mirno stojeć:
"Posjetilac neki to je, što u sobu ući ište -
Posjetilac kasni koji možda traži zaklonište -
Eto to je, ništa više."

Kad smjelosti malo stekoh, ne oklijevah nego rekoh:
"Gospodine ili gospo, oprostite, evo stižem!
Zapravo sam malo drijemo, kucali ste tako nijemo.
Tako blago, pritajeno, i od mojih misli tiše;
Gotovo vas nisam čuo." - i vrata se otvoriše –
Mrak preda mnom, ništa više.

Pogledom kroz lamu bludim; stojim, plašim se i čudim;
Ah, ne može smrtnik sniti snove što se meni sniše!
Al nevina bje tišina; znaka nije dala tmina,
S mojih usta riječ jedina pade poput kapi kiše,
"Lenora", prošaptah tiho, jeka mi je vrati tiše,
Samo to, i ništa više.

U svoju se sobu vratih, dok u meni duša plamti;
Nešto jači nego prije udarci se ponoviše.
"Zacijelo", ja rekoh, "to je na prozoru sobe moje;
Da pogledam časkom što je, kakve se tu tajne skriše.
Mirno, srce. Da vidimo kakve se tu tajne skriše –
Valjda vjetar, ništa više."

Prozorsku otvorih kuku, kad uz lepet i uz buku
Dostojanstven ude Gavran, što iz drevnih dana stiže,
Ni da pozdrav glavom mahne, ni trenutak on da stane,
Poput lorda ili dame kroz moju se sobu diže
I na kip Palade sleti, što se iznad vrata diže.
Sleti, sjede, ništa više.

Kad ugledah pticu crnu, u smijeh tuga se obrmu,
Zbog ozbiljnog dostojanstva kojim strogi lik joj diše.
"Nek si ošišana ptica", rekoh, "nisi kukavica,
O, Gavrane, mrka lica, što sa Noćnog žala stiže,
Kako zovu te na žalu hadske noći, otkud stiže?"
Reče Gavran "Nikad više."

Začudih se tome mnogo, što crn stvor je zborit mog'o,
Premda malobrojne riječi malo što mi objasniše.
Al priznati mora svako, ne događa da se lako
Da živ čovjek gleda tako pticu što se nad njim njiše,
Na skulpturi iznad vrata, zvijer il pticu što se njiše,
S tim imenom "Nikad više."

Gavran sam na bisti sjedi; tek te riječi probesjedi,
Baš kao da cijelu dušu te mu riječi izraziše:
Više niti riječ da rekne - više ni da perom trepne –
Dok moj šapat jedva jekne: "Svi me druzi ostaviše,
Pa će zorom i on, ko što nade već me ostaviše."
Tad će ptica: "Nikad više."

Muk se razbi, ja, zatečen - na odgovor spremno rečen
"Nema sumnje", rekoh, "to je sve mu znanje, ništa više,
Riječ od tužna gazde čuta, koga Nevolja je kruta
Stalno pratila duž puta, pa mu sve se pjesme sliše,
Tužaljke se puste nade u jednu tegobu sliše,
U "Nikada- nikad više."

Ali mi i opet Gavran tužne usne u smijeh nabra;
Dogurah pred kip i pticu moj naslonjač prekrit plišem;
Te u meki baršun padoh, povezivat mašte stadoh,
Na razmatranje se dadoh - kakvu mi sudbinu piše
Grobna, kobna drevna ptica - kakvu mi sudbinu piše
Kada grakće: "Nikad više."

Sjedah, tražeć smiso toga, al ne rekoh niti sloga
Ptici, čije žarke oči srž mi srca opržiše
Predan toj i drugoj mašti, pustih glavu mirno pasti
U taj baršun ljubičasti, kojim svjetlo sjene riše.
Sjest u baršun ljubičasti, kojim svjetlo sjene riše,
Ona neće nikad više.

Tad ko da se uzduh zgusnu, čudni miris me zapljusnu
Začuh lagan hod serafa, koji kadionik njiše.
"Bijedo", kliknuh, "Bogu slava! Anđelima te spasava,
Šalje travu zaborava, uspomene da ti zbriše!"
Pij, o pij taj blag nepenthe, nek Lenori spomen zbriše!"
Reče Gavran: "Nikad više."

"Proroče, kog rodi porok - vrag il ptica, ipak prorok! -
Napasnik da l' posla tebe, il oluje izbaciše
Sama al nezastrašena usred kraja urečena,
U dom opsjednut od sjena, reci, mogu l' da me liše
Melemi iz Gileada, mogu l' jada da me liše? "
Reče Gavran: "Nikad više."

*Proroče, kog rodi porok - vrag il ptica, ipak prorok.' -
Neba ti, i Boga, po kom obojici grud nam diše,
Smiri dušu rastuženu, reci da l' ću u Edenu
Grlit ženu posvećenu, Lerora je okrstiše,
Djevu divnu, jedinstvenu, koju anđeli mi skriše."
Reče Gavran: "Nikad više.;

"Rastanak je to što kažeš", kriknuh, "ptico ili vraže!
U oluju bježi, na žal hadske noći otkud stiže!
Niti pera ne ispusti ko trag laži, što izusti!
U samoći mene pusti! - nek ti trag se s biste zbriše!
Nosi lik svoj s mojih vrata, vadi kljun, što srce siše!"
Reče Gavran: "Nikad više."

I taj Gavran postojano, još je tamo, još je tamo,
Na Paladi blijedoj sjedi, što se iznad vrata diže;
Oko mu je slika živa oka zloduha, što sniva,
Svjetlo, koje ga obliva, sjenu mu na podu riše;
Moja duša iz te sjene, koja se na podu riše,
Ustat neće - nikad više!

                                   Prevod: Luko Paljetak

 

Johann Wolfgang von Goethe Trilogie der Leidenschaft – A szenvedély trilógiája

Johann Wolfgang von Goethe

(Frankfurt am Main, 28. August 1947. – Weimar, 22. March 1832.)

Trilogie der Leidenschaft

An Werther

Noch einmal wagst du, vielbeweinter Schatten,
Hervor dich an das Tageslicht,
Begegnest mir auf neubeblümten Matten,
Und meinen Anblick scheust du nicht.
Es ist, als ob du lebtest in der Frühe,
Wo uns der Tau auf einem Feld erquickt
Und nach des Tages unwillkommner Mühe
Der Scheidesonne letzter Strahl entzückt;
Zum Bleiben ich, zum Scheiden du erkoren,
Gingst du voran ? und hast nicht viel verloren.

Des Menschen Leben scheint ein herrlich Los:
Der Tag wie lieblich, so die Nacht wie groß!
Und wir, gepflanzt in Paradieses Wonne,
Genießen kaum der hocherlauchten Sonne,
Da kämpft sogleich verworrene Bestrebung
Bald mit uns selbst und bald mit der Umgebung;
Keins wird vom andern wünschenswert ergänzt,
Von außen düsterts, wenn es innen glänzt,
Ein glänzend Äußres deckt ein trüber Blick,
Da steht es nah ? und man verkennt das Glück.

Nun glauben wirs zu kennen! Mit Gewalt
Ergreift uns Liebreiz weiblicher Gestalt:
Der Jüngling, froh wie in der Kindheit Flor,
Im Frühling tritt als Frühling selbst hervor,
Entzückt, erstaunt, wer dies ihm angetan?
Er schaut umher ? die Welt gehört ihm an.
Ins Weite zieht ihn unbefangne Hast,
Nichts engt ihn ein, nicht Mauer, nicht Palast;
Wie Vögelschar an Wäldergipfeln streift,
So schwebt auch er, der um die Liebste schweift,
Er sucht vom Äther, den er gern verläßt,
Den treuen Blick, und dieser hält ihn fest.

Doch erst zu früh und dann zu spät gewarnt,
Fühlt er den Flug gehemmt, fühlt sich umgarnt.
Das Wiedersehn ist froh, das Scheiden schwer,
Das Wieder-Wiedersehn beglückt noch mehr,
Und Jahre sind im Augenblick ersetzt;
Doch tückisch harrt das Lebewohl zuletzt.

Du lächelst, Freund, gefühlvoll wie sich ziemt:
Ein gräßlich Scheiden machte dich berühmt;
Wir feierten dein kläglich Mißgeschick.
Du ließest uns zu Wohl und Weh zurück.
Dann zog uns wieder ungewisse Bahn
Der Leidenschaften labyrinthisch an;
Und wir, verschlungen wiederholter Not,
Dem Scheiden endlich ? Scheiden ist der Tod!
Wie klingt es rührend, wenn der Dichter singt,
Den Tod zu meiden, den das Scheiden bringt!
Verstrickt in solche Qualen, halbverschuldet,
Geh ihm ein Gott, zu sagen, was er duldet.

Elegie

Und wenn der Mensch in seiner Qual verstummt,
Gab mir ein Gott, zu sagen, was ich leide.

Was soll ich nun vom Wiedersehen hoffen,
Von dieses Tages noch geschlossner Blüte?
Das Paradies, die Hölle steht dir offen;
Wie wankelsinnig regt sichs im Gemüte! ?
Kein Zweifel mehr! Sie tritt ans Himmelstor,
Zu ihren Armen hebt sie dich empor.

So warst du denn im Paradies empfangen,
Als wärst du wert des ewig schönen Lebens;
Dir blieb kein Wunsch, kein Hoffen, kein Verlangen,
Hier war das Ziel des innigsten Bestrebens,
Und in dem Anschaun dieses einzig Schönen
Versiegte gleich der Quell sehnsüchtiger Tränen.

Wie regte nicht der Tag die raschen Flügel,
Schien die Minuten vor sich her zu treiben!
Der Abendkuß, ein treu verbindlich Siegel:
So wird es auch der nächsten Sonne bleiben.
Die Stunden glichen sich im sanften Wandern,
Wie Schwestern zwar, doch keine ganz den andern.

Der Kuß, der letzte, grausam süß, zerschneidend
Ein herrliches Geflecht verschlungner Minnen ?
Nun eilt, nun stockt der Fuß, die Schwelle meidend,
Als trieb ein Cherub flammend ihn von hinnen;
Das Auge starrt auf düstrem Pfad verdrossen,
Es blickt zurück: die Pforte steht verschlossen.

Und nun verschlossen in sich selbst, als hätte
Dies Herz sich nie geöffnet, selige Stunden
Mit jedem Stern des Himmels um die Wette
An ihrer Seite leuchtend nicht empfunden;
Und Mißmut, Reue, Vorwurf, Sorgenschwere
Belastens nun in schwüler Atmosphäre.

Ist denn die Welt nicht übrig? Felsenwände,
Sind sie nicht mehr gekrönt von heiligen Schatten?
Die Ernte, reift sie nicht? Ein grün Gelände,
Zieht sichs nicht hin am Fluß durch Busch und Matten?
Und wölbt sich nicht das überweltlich Große,
Gestaltenreiche, bald Gestaltenlose?

Wie leicht und zierlich, klar und zart gewoben
Schwebt, seraphgleich, aus ernster Wolken Chor,
Als glich es ihr, am blauen Äther droben
Ein schlank Gebild aus lichtem Dunst empor;
So sahst du sie in frohem Tanze walten,
Die lieblichste der lieblichen Gestalten.

Doch nur Momente darfst dich unterwinden
Ein Luftgebild statt ihrer festzuhalten;
Ins Herz zurück! dort wirst du's besser finden,
Dort regt sie sich in wechselnden Gestalten:
Zu Vielen bildet Eine sich hinüber,
So tausendfach, und immer, immer lieber.

Wie zum Empfang sie an den Pforten weilte
Und mich von dannauf stufenweis beglückte,
Selbst nach dem letzten Kuß mich noch ereilte,
Den letzesten mir auf die Lippen drückte:
So klar beweglich bleibt das Bild der Lieben
Mit Flammenschrift ins treue Herz geschrieben.

Ins Herz, das fest, wie zinnenhohe Mauer,
Sich ihr bewahrt und sie in sich bewahret,
Für sie sich freut an seiner eignen Dauer,
Nur weiß von sich, wenn sie sich offenbaret,
Sich freier fühlt in so geliebten Schranken
Und nur noch schlägt, für alles ihr zu danken.

War Fähigkeit zu lieben, war Bedürfen
Von Gegenliebe weggelöscht, verschwunden,
Ist Hoffnungslust zu freudigen Entwürfen,
Entschlüssen, rascher Tat sogleich gefunden!
Wenn Liebe je den Liebenden begeistet,
Ward es an mir aufs lieblichste geleistet;

Und zwar durch sie! ? Wie lag ein dumpfes Bangen
Auf Geist und Körper, unwillkommner Schwere,
Von Schauerbildern rings der Blick umfangen
Im wüsten Raum beklommner Herzensleere;
Nun dämmert Hoffnung von bekannter Schwelle:
Sie selbst erscheint in milder Sonnenhelle.

Dem Frieden Gottes, welcher euch hienieden
Mehr als Vernunft beseliget ? wir lesens ?
Vergleich ich wohl der Liebe heitern Frieden
In Gegenwart des allgeliebten Wesens;
Da ruht das Herz, und nichts vermag zu stören
Den tiefsten Sinn: den Sinn, ihr zu gehören.

In unsers Busen Reine wogt ein Streben,
Sich einem Höhern, Reinern, Unbekannten
Aus Dankbarkeit freiwillig hinzugeben,
Enträtselnd sich den ewig Ungenannten;
Wir heißens: fromm sein! ? Solcher seligen Höhe
Fühl ich mich teilhaft, wenn ich vor ihr stehe.

Vor ihrem Blick wie vor der Sonne Walten,
Vor ihrem Atem wie vor Frühlingslüften,
Zerschmilzt, so längst sich eisig starr gehalten,
Der Selbstsinn tief in winterlichen Grüften;
Kein Eigennutz, kein Eigenwille dauert,
Vor ihrem Kommen sind sie weggeschauert.

Es ist, als wenn sie sagte: Stund um Stunde
Wird uns das Leben freundlich dargeboten
Das Gestrige ließ uns geringe Kunde,
Das Morgende ? zu wissen ist verboten!
Und wenn ich je mich vor dem Abend scheute,
Die Sonne sank und sah noch, was mich freute.

Drum tu wie ich und schaue, froh verständig
Dem Augenblick ins Auge! Kein Verschieben!
Begegn ihm schnell, wohlwollend wie lebendig,
Im Handeln sei's, zur Freude, sei's dem Lieben!
Nur wo du bist, sei alles immer kindlich,
So bist du alles, bist unüberwindlich."

Du hast gut reden, dacht ich: zum Geleite
Gab dir ein Gott die Gunst des Augenblickes,
Und jeder fühlt an deiner holden Seite
Sich Augenblicks den Günstling des Geschickes;
Mich schreckt der Wink, von dir mich zu entfernen ?
Was hilft es mir, so hohe Weisheit lernen!

Nun bin ich fern! Der jetzigen Minute,
Was ziemt denn der? Ich wüßt es nicht zu sagen.
Sie bietet mir zum Schönen manches Gute;
Das lastet nur, ich muß mich ihm entschlagen
Mich treibt umher ein unbezwinglich Sehnen,
Da bleibt kein Rat als grenzenlose Tränen.

So quellt denn fort und fließet unaufhaltsam ?
Doch nie geläng's, die innre Glut zu dämpfen!
Schon rasts und reißt in meiner Brust gewaltsam ?
Wo Tod und Leben grausend sich bekämpfen.
Wohl Kräuter gäbs, des Körpers Qual zu stillen;
Allein dem Geist fehlts am Entschluß und Willen,

Fehlts am Begriff: wie sollt er sie vermissen?
Er wiederholt ihr Bild zu tausend Malen.
Das zaudert bald, bald wird es weggerissen,
Undeutlich jetzt und jetzt im reinsten Strahlen.
Wie könnte dies geringstem Troste frommen,
Die Ebb und Flut, das Gehen wie das Kommen?

Verlaßt mich hier, getreue Weggenossen,
Laßt mich allein am Fels, in Moor und Moos!
Nur immer zu! euch ist die Welt erschlossen,
Die Erde weit, der Himmel rein und groß;
Betrachtet, forscht, die Einzelheiten sammelt,
Naturgeheimnis werde nachgestammelt.

Mir ist das All, ich bin mir selbst verloren,
Der ich noch erst den Göttern Liebling war;
Sie prüften mich, verliehen mir Pandoren,
So reich an Gütern, reicher an Gefahr;
Sie drängten mich zum gabeseligen Munde,
Sie trennen mich ? und richten mich zugrunde.

Aussöhnung

Die Leidenschaft bringt Leiden! ? Wer beschwichtigt
Beklommnes Herz, das allzuviel verloren?
Wo sind die Stunden, überschnell verflüchtigt?
Vergebens war das Schönste dir erkoren!
Trüb ist der Geist, verworren das Beginnen;
Die hehre Welt, wie schwindet sie den Sinnen!

Da schwebt hervor Musik mit Engelschwingen,
Verflicht zu Millionen Tön um Töne,
Des Menschen Wesen durch und durch zu dringen,
Zu überfüllen ihn mit ewger Schöne;
Das Auge netzt sich, fühlt im höhern Sehnen
Den Doppelwert der Töne wie der Tränen.

Und so das Herz erleichtert merkt behende,
Daß es noch lebt und schlägt und möchte schlagen,
Zum reinsten Dank der überreichen Spende
Sich selbst erwidernd willig darzutragen.
Da fühlte sich ? o daß es ewig bliebe! ?
Das Doppelglück der Töne wie der Liebe.

A szenvedély trilógiája

Wertherhez

Fölmerészkedsz, sokat-siratta árnyék,

a fényre megint csöndesen,

téged is vonz a virággal vidám rét

s nem félsz találkozni velem.

Szinte élsz e friss hajnalban, amelynek

harmata veled egy mezőn üdít,

s multán a kényszerű napi tehernek

a távozó fény is együtt vidít;

nekem maradnom kellett, menni néked,

megelőztél – nem sok a veszteséged.

Az emberélet nagyszerűt igér:

mily szép a nappal, és mily nagy az éj!

S mi, bár becéznek édeni hatalmak,

alig örvendünk a királyi napnak:

zavaros harcba sodródik az ember

most magával, aztán a környezettel:

senkinek sem juthat igazi társ,

komor kívül a belső ragyogás,

ragyogó arc alól a bú kiüt,

az üdv előttünk – s nem látjuk, hogy üdv.

Most mintha látnók! Mint varázserő

ragad meg bájával egy drága nő:

az ifjú, mint valaha volt, a friss

tavaszba lépve tavasz maga is,

s csodával kérdi, ki igézte meg?

Körültekint – a világ integet.

Szabad szárnya a messzeségbe vágy,

nem kötik többé falak, paloták;

s mint madárraj ha ligetbe gyűl,

úgy röpdös ő is valaki körül

s az éterből levágyódva keres

egy hűszemet, és annak rabja lesz.

De hamar, s már túlkésőn, látja, hogy

szép röpte lankad, szárnyán a hurok.

A viszontlátás üdv, a búcsú seb,

az új viszontlátás még édesebb

és éveket pótol egy pillanat;

a végső válás mégis megmarad.

Te mosolyogsz, illőn, érzelmesen:

egy szörnyű vég híre a neveden;

megünnepeltük sorsod nyomorát,

s búban-örömben itt éltünk tovább;

aztán bolyongtunk újra, szertelen,

a szenvedélyek útvesztőiben;

s kellett szenvedni, jött sok, ami fáj,

elválni végül – elválni halál!

Hogy szívhez szól, mit a költő ajánl;

az új válás ne legyen új halál!

És mert így szenved, félig-érdemtelen:

zendítse dalra bús szivét egy isten.

Marienbadi elégia

Mit adhat a viszontlátás ma nékem,
mit rejt e nap még bimbózó csodája?
Nyitva előtted a pokol, az éden;
a szellemet mily kétkedés dobálja! -
Nem, már nem! Tárul a menny kapuja,
s egy lány emel égi karjaiba.

Úgy fogadott az éden, íme, mintha
az örök üdvösséget érdemelnéd;
betelt szived reménye, vágya, titka,
célod lelkében, ott voltál te vendég,
s mig szemeid a Szépségre tapadtak,
sóvár könnyeid rögtön elapadtak.

Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,
maga előtt hajtva a percek árját!
Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,
hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!
A vándor órák testvérnépe halkan
jött s tűnt: egy öröm sok-sok változatban.

A csók, a végső, a borzalmas-édes,
örömök mily szövetét vágta ketté -
A láb siet, s vár; a küszöbre? Vége!
Kardját ott mintha tűzangyal emelné!
A szem borúsan néz a komor útra;
és visszanéz: a kapu már becsukva.

S ezzel bezárult ez a szív magába,
mintha nem nyílt volna meg soha, és nem
gyúlt volna a csillagok ragyogása
versenyre benne kedvese körében;
s megbánás, rossz kedv, önvád s gond szakad rá,
füledtté téve légkörét s nyomottá.

De hát vége a világnak? A bércek -
szent árny fejüket már nem koszorúzza?
Folyóparton zöld tájak nem kísérnek
erdőn-mezőn át? Nem érik a búza?
S roppant Ég nem ível odafent, Ő,
a Formateremtő és Formadöntő?

Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan
leng most elő, komoly felhők alatt,
a lányt idézve, éteri varázsban,
egy páraszőtte szeráfi alak:
Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett,
Ő, a legszebbek között is a legszebb.

De futó percig szabad csak csodálnod
ködképét, mely a valóság helyett van!
Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,
ott jár-kel ő sok változó alakban,
s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,
ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.

Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl
ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva,
s a végső csók után jött, hogy bolondul
a legvégsőt is ajkamra szorítsa:
tisztán él minden mozdulata-képe,
lángrajzként a hű szívbe beleégve.

A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan
őrzi magát és őt, egymásba zárva,
érte örül, hogy itt van e világban,
és csak általa eszmél már magára,
szabadság neki ez a drága börtön,
s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.

Ha a szerelem képessége, vágya
aludt, s a viszontszerelem igénye,
egyszerre derűs tervek ifjusága
támadt fel, döntés és gyors tett reménye!
Ha frissült már szellem a szerelemben,
én frissültem, és a legédesebben;

és ezt Ő tette! - Micsoda nyomasztó
ború gyötört, testi-lelki nehézség,
körül rémképek, minden oly riasztó,
az üres szívben fuldokolt a kétség:
s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:
s kilép Ő maga és hozza a napfényt.

Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,
mint az ész - mondja az Irás - s ez annak
testvére, annak a nyugodt örömnek,
mit csak a kedves jelenléte adhat:
a szív pihen, s a legnagyobb tudásban
részesül, a teljes odaadásban.

Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy
egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek
hódoljunk, önként és hálásan, és ott
fejtsük titkát az örök Névtelennek:
e vágy: a jóság! - Ily magasba szállok,
ily mámor övez, ha előtte állok.

Szeme előtt, mint nap ha tűzne rája,
lehelletétől, mint tavaszi szélben,
megolvad, bármily jégbörtön a vára,
az önzés a dermedt-mély lelki télben;
öncél, önérdek nem áll meg előtte:
tovariasztja őket már a jötte.

Minthogyha ezt mondaná: - "Életünknek
minden órája gyönyörű ajándék,
már alig látjuk a tegnap letűntet,
ami holnap lesz, tilalmas talány még!
S noha ígért olykor az este rosszat,
örömöm is láthatta a bukó nap.

Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman
a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!
Használd javadra, bizakodva, bátran,
munkádban éppúgy, mint a szerelemben!
Légy mindig egész, s légy gyermek szivedben,
így minden leszel, leszel győzhetetlen!"

Könnyű teneked, gondoltam, egy isten
a perc kegyét társul rendelte melléd,
s míg veled van, magában látja minden
egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;
nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak -
Égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!

Már messze vagyok! Mit kíván e kétes
pillanat tőlem? Nem tudnék felelni.
Némi jót is fűz még ugyan a széphez;
de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.
Féktelen vágy űz, sóvár, örök ínség -
Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.

Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan -
De soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!
Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,
élet és halál csatázik a szívben.
Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;
de a lélekben erő, akarat nincs;

nem érti: Őnélküle hogyan éljen?
Az Ő képét ismétli, százszor, újra.
Marad a kép, majd szétszakad a szélben,
elmosva most, most sugarasra gyúlva.
Bármily kis vígasszal is hogy igézne
e vad zajlás tűnése, érkezése?

Hagyjatok el most, drága utitársak,
magány vár itt, moh, szirt, lápos vidék!
Ti menjetek! A Föld útjai várnak!
Oly gazdag a világ, s oly nagy az Ég!
Tanuljatok, a részt fürkészve, gyüjtve,
az élet titkát dadogva, betűzve.

Én, istenek áldott kedvence nemrég,
elvesztettem a Mindent s magamat;
adtak, próbául, Pandora-szelencét,
mely sok jót és még több vészt tartogat;
az üdvösséges ajkakhoz emeltek,
s most elszakítanak - és tönkretesznek.

Megbékélés

A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,

sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?

Hol a mult, s amit túlgyors szárnya elvitt?

A legszebb is hiába volt a részed!

Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;

az érzékekből hogy illan a dús lét!

De zene zendűl, angyalszárnyalással,

hangját millió hangba szövi bennünk,

hogy az embert áthassa mély varázzsal,

s örök szépséggel túlgyorsítsa lelkünk:

szemünk nedves lesz, s felsőbb vágy érzi,

hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.

És könnyül a szív, és hamar belátja,

hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:

a túlgazdag ajándékot a hála

vele szeretné önként viszonozni.

Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –

a zene s a szerelem iker üdve!

                                          Fordította – Szabó Lőrinc



Kecskés Takács Éva Reggelre elendegtél – Jutro nas je razdvojio



                                    Kecskés Takács Éva (Eva Kečkeš Takač)  Kanjiža 1951 -       

Reggelre elengedtél

Azon a napon megfogtad kezem.

Mellém jöttél, nem engedtél,

átöleltél és kérted, maradjak veled.

Eljött az este és esett,

átbeszélgettük az éjszakát,

már hajnalodott, kibontottad ruhám,

akkor szerettél, párnádban

lágy libatollak szálltak,

melléd bújtam

s fogtad a kezem -

Reggelre elengedtél,

pedig szerettem volna megmondani

- nagyon jó veled.

Jutro nas je razdvojio

Onog dana uhvatio si mi ruku.   

Prišavši mi nisi me pustio, zagrlio

i molio da ti ostanem u naručju.  

Sa sumrakom i kiša je stigla;

zora nas je u razgovoru sustigla,                          

otkrio si moje telo,  

tad si me voleo; u jastuku                                      

mekana paperja nas su slavili,                                

grlila sam te                                                                                                             

dok si mi držao ruku –

Jutro nas je razdvojio                                             

i ostalo je u meni sakriveno

- krasna je bila noć.                                                

                              Prevod: Fehér Illés

                              Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                                 Családi kör, Novi Sad.

                  

Tellér Gyula Szerelem – Ljubav

Tellér Gyula (Đula Teler): Budapest 1934 -



Szerelem

Isten kikönyököl

     hulló fényes ablakába

s lassan elfordul életünktől

míg levéltelen

     fekete száron

utcák felett

kő-lagunák felett

lámpára gyújt a félelem.

Ez az óra, melyben

a legmakacsabb szenvedőket is

eléri az öröm igazsága

s ilyenkor csendben

a lehetetlen ajtaján

     benyitok homályos szobádba

ezer méterre minden fájdalom felett.

Végzetünk igaz viszonyát

ki sejtheti?

     A szerelem

kiröpít a maradandóságba -

az éj egy pontjában megállunk

hol már nem értjük sorsainkat

     s a mindenség

     mint roppant bója

tovaringat

egy még nagyobb üresség tengerén.

Itt nem ismerhet fel

ki számonkérni tetteinket

utánunk néz a nemlét kapujából.

Itt nem tudom, ki vagy

     lehullnak minden bűneink

     áttetsző lesz a mult

        s az elrendelés végleg érthetetlen,

hogy életünket nem hajthatja más

csak védhetetlen elmúlásunk

s egy láthatatlan pengesuhintás.

Ljubav

Nalaktio se bog

       na sjajan prozor svemira                  

okreće se od našeg života

dok na crnoj

        goloj grani

nad ulicama

kamenim lagunama

pali se lampa zebnje.

To je čas u kojem

i okorele paćenike

sustiže pravda radosti

i tad u tišini

kroz vrata nemogućnosti

     ulazim ti u mračnu sobu

hiljadu metara iznad svakog bola.

Ko sluti stvarne odnose

naše sudbine?

     Ljubav te u

orbitu neprolaznosti baca -

zastajemo negde u noći

gde više ne shvatamo našu kob

     i svemir kao

     ogromna plutača

dalje nas ljulja

na moru još veće praznine.

Tu ne može nas prepoznati

onaj koji radi prozivanja

gleda za nama iz kapije nepostojanja.

Tu ne znam, ko si

     krune se naši gresi

     prošlost prozirna postaje

          a predodređenost nerazumljiva,

naše živote samo

neodbranjivi nestanak

i nevidljivi zamah sečiva pokreće.

                        Prevod: Fehér Illés

                       Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                           Családi kör, Novi sad.