József Attila Flóra I II – Flora I II



József Attila – Atila Jožef

(Budapest, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.)

Flóra

I

Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,
erényeidből épül-e szerencse,
hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,
hű szeretőd munkáján elfelejtse?

Tudnál-e engem uj világra hozni,
iparkodván szerelmes türelemmel,
hogy legyen erőm ismét adakozni
s eltölteni a gonoszt félelemmel?

Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?
Fontold meg jól, szived mily terhet vállal.
Én, aki vele mind csak hadakoztam,
kibékülnék a haragvó halállal.

II

Félek, nem tudod megbocsájtani
eltékozolt, ostoba, könnyü multam
és majd ezerszeresen fáj, ami
ezerszer fájt, mig szeretni tanultam.

Félek, nem ér majd annyit életem,
törekvésem és vágyam, testem, lelkem,
hogy megbecsülj, ha el nem érhetem
önnön jóságom útján győzedelmem.

Nehéz a szívem, hiszen bút fogan:
örömöm tán a büntetések hozzák,
hogy sírva nézem majd, ha boldogan
sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.

Flora

I

Da l΄ bi me, Floro, znala tako voleti,

da li znaju sreću da ti grade ruke,

da bi sve patnje prestale boleti,

da se zaborave pri radu sve muke?

Da l΄ bi mogla dati nova radovanja

strpljivom ljubavlju ljubljenom robu,

da dobijem opet snagu darovanja

i da strahovanjem pobedim zlobu.

Da l΄ bih se i u zlu s tobom radovao?

Shvati kakav teret na srce ti pada.

Ja, koji sam sa njom uvek ratovao,

i sa smrću bih se izmirio tada.

II

Bojim se, nećeš mi znati oprostiti

dane prošle kad sam se glupo mučio,

i stostruko će me boleti svi ti

bolovi, kao kad sam ljubav učio.

Bojim se, neću te zaslužiti mukom,

nisu dovoljni duh, telo ni beda

da me poštuješ, ako mi pobeda

ne bude dala sopstvenom rukom.

Sumnja me nagriza, srce mi zebe,

radost će mi biti rođena u patnji

kad te budem plačuć gledao u pratnji

nekog ko će biti dostojniji tebe.

Prevod: Danilo Kiš



József Attila Anyám - Moja majka

József Attila – Atila Jožef

(Budapest, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.)



Anyám

A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban - -

Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktõl vacsoráját,
lefeküdtünk és eltünõdtem,
hogy õk egész fazékkal esznek - -

Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónõk korán halnak,
a cipeléstõl reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól - -

S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhõjáték
a gõz s levegõváltozásul
a mosónõnek ott a padlás - -

Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tõke
megtörte, mindíg keskenyebb lett -
gondoljátok meg, proletárok - -

A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki - -

Moja majka

Uzela je lončić u ruke

s večeri, jednom u nedelju,

i tiho tad se nasmešila

i sedela u polutmini –

Donese kući u činiji

večeru tad od milostivih,

ležeći ja sam razmišljao,

oni iz punog lonca jedu –

Bila je sitna, umre rano,

jer sve pralje miru rano,

od teglenja dršću im noge,

od peglanja boli glava –

Mesto vidika – prljavo rublje!

Smirujuća igra oblaka –

para, a za promenu zraka

eto prljavi visoki tavan –

I vidim je, zastaje s peglom,

kap po kap kapital pije,

i kopni, postaje sve manja –

zamislite to, proleteri –

Od pranja već se pogrbila

i nisam znao da je mlada,

u snu čistu kecelju nosi

i poštar joj se tada javlja.

Prevod: Danilo Kiš

József Attila Mama – Mama – Mother – Mutter



József Attila – Atila Jožef

(Budapest, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.)

Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

Mama

O mami  već nedelju dana

mislim tako od jutra rana.

Sa korpom što joj u krilu stenje

revnosno se na tavan penje.

Al΄ ja sam još iskren čovek bio,

urlikao sam i molio,

nek drugom da rublje sred pene,

nek na tavan ponese mene.

Ona je nemo prostirala,

nije me čak ni pogledala,

a rublje se šušteći vine

blistavobelo u visine.

Kasno je već za plač, a možda sam kriv

što tek sad vidim kakv je ona div:

kosa joj se na nebu vije,

a plavilo po azuru lije.

                              Prevod: Danilo Kiš

Mother

For a week now, again and again,
Thoughts of my mother have racked my brain.
Gripping a basket of washing fast,
On, and up to the attic she passed.

And I was frank and released my feeling
In stamps and yells to bring down the ceiling.
Let someone else have the bulging jackets,
Let her take me with her up to the attic.

She just, giving me no look or thrashing,
Went on, and in silence spread out the washing,
And the kneaded clothes, rustling brightly,
Were twisting and billowing up lightly.

I should not have cried but it's too late for this.
Now I can see what a giant she is.
Across the sky her grey hair flickers through;
In the sky's waters she is dissolving blue.

Translated by Vernon Watkins

Mutter

Der Mutter, seit einer Woche schon,
gedenk ich und komme nicht los davon.
Sie lief mit quiekendem Korb im Schoß
zum Dachboden eifrig, atemlos.

Was war ich doch noch ein reines Kind,
mit Heulen und Strampeln, einsichtsblind.
Sollten sich andere damit plagen,
mich sollte sie zum Dachboden tragen.

Sie ging, behängte die Wäscheleine,
sie schalt mich nicht, sah nur in's Reine,
in's Wirbelnde, Rauschende einer Böe,
welche die Wäsche trieb in die Höhe.

Heut weiß ich es besser, zu spät ist es bloß,
sie wächst mir vor Augen riesengroß -
mit flatterndem Grauhaar steigt sie hinauf,
löst alles Waschblau im Himmelstrog auf.

Übersetzung: Alfred Gesswein

 

Stevan Martinović balada o vetrenjači - ballada a szélmalomról



Iz zbirke pesama Stevana Martinovića: Tvrdo nebo (1983), Glas - Banja Luka

Martinovity Stevan Kemény égbolt (1983) című versestkötetéből, Glas – Banja Luka

balada o vetrenjači (devojčici rožiki rind iz detinjstva koju su samleli točkovi mlina) i ja sam umro tu po ko zna koji put igrajući se vrteći se na velikom točku u porodilištu hlebova ispavši raširenih ruku kroz drhtavo sito moje sićušno tijelo u svježu humku od brašna utisnulo je krst i ja sam umro tu po ko zna koji put jureći u susret madosti lica rumena kao hleb dok nisam sav problijedio od brašna od oštre nule zarekao sam se utisnuvši krst u svježu humku sićušnim tijelom da ću početi ispočetka od nule vrtiti se raširenih ruku dok ima šta da se melje dok mi krst bude trpio leđa i ja sam umro tu na pšeničnom groblju ispavši kroz drhtavo sito da bih se igrao sa velikim točkom dok ima šta da se melje dok mi kvasac usta ne začepi dok krtst mjesto mene ne ustane dok humka od muke ne pocrni

ballada a szélmalomról (gyerekkori pajtásomnak rind rózsikának, akinek élete a szélmalomban játszva tört ketté) én is itt haltam meg ki tudja hányadszor játszottam már a hatalmas karzaton szökdelve hol kenyerek életre kelnek mikor a remegő szitán tárt karokkal hullva át törékeny piciny testem a frissen őrölt puha hanton lelte a megnyugvást én is itt haltam meg ki tudja hányadszor szaladtam kenyérpiros arccal üdvözölni az ifjúságot míg végleg el nem fakultam a liszttől a nullás fehértől és megfogadtam törékeny testtel a frissen őrölt puha hanton hogy tárt karokkal a null-pontról ismét elkezdem a körforgást míg újra s újra őröl a kerék míg a keresztet bírja a derék én is itt haltam meg a búza-sírban a remegő szitán hullva át hogy játszhassak a hatalmas karzaton míg újra s újra őröl a kerék míg élesztő nem tömi be szám míg nem áll kereszt helyettem míg a hant fel nem ölti a gyászruhát Fordította: Fehér Illés Megjelent: Hét Nap – 1986. november 14.

Martinović, Stevan (Martinovity Stevan) 1955-ben született. A vajdasági Topolya melletti Gunarason töltötte gyermekéveit. Elvált szülők gyerekeként sanyarú sorsban volt osztályrésze. A megnyugvást számára Banja Luka hozta, ahol a Múzeumban portásként dolgozott, de mint tehetséges fiatal költőt, befogadták az igen erős Banja Luka-i irodalmi társaság tagjai. Egyetlen verseskötete jelent meg, a Tvrdo nebo 1983-ban (Kemény égbolt). A kötetről Irfan Horozović a következőket írta:  „Csak kivételes esetekben találkozhatunk olyan első kötetes költővel, akinek hangja eredeti, új színt hozott vidékünk költészetébe.” Mint műfordító Nádas Péter Egy családregény vége regényének szerb nyelvre átültetésével hívta fel magára a figyelmet. 

Stevan Martinović bačka II – bácska II

Iz zbirke pesama Stevana Martinovića: Tvrdo nebo (1983), Glas - Banja Luka

Martinovity Stevan: Kemény égbolt 1983) című verseskötetéből, Glas – Banja Luka



bačka II izgleda stigoh prekasno na ovom vašaru su prodani umjetni zečevi porcelanski anđeli su nestali iz crkvenog dvorišta jedino još zvono odjekuje moraš se vratiti reče moj mrtvi djed ovako sam ne možeš preskočiti liniju ni spustiti je u bunar gde mi je kompas gde mi je kompas kako da strpam u malu torbu sedminu rijeke jednu topolu i pola crkve na zelenoj mapi djedovo udavljeno oko (hladna britkost koncentričnih krugova) kao opomena lebdi iznad puta

bácska II úgy látszik későn érkeztem a búcsúba már elkeltek a bársonyos műnyuszik a díszes templomudvarból eltűntek az égetett angyalok egyedül a harangok zúgnak még vissza kell térned mondta halott nagyapám egyedül nem vagy képes áthágni a sziklafalat és a kútba sem dobhatod hol az iránytűm hol az iránytűm puttonyomba hogy gyömöszölhetném a folyó hetedét egy jegenyét s a templom felét nagyapám hűlt szeme remeg a kiterített zöld térképen (a koncentrikus körök ridegsége) a keskeny ösvény felett intő jelként lebeg Fordította: Fehér Illés

Stevan Martinović strašilo - madárijesztő

Iz zbirke pesama Stevana Martinovića: Tvrdo nebo (1983), Glas - Banja Luka

Martinovity Stevan : Kemény égbolt (1983 című versestkötetéből, Glas – Banja Luka

strašilo šta će moji slavni pokreti pod nebom okolo su kipovi od slame ne sjećam se proklijalog žita u glavi šeširom pozdravljam ptice raširenih ruku otac još uvek trči prema meni podzemni vjetar otkriva moj kostur dolaze novi sijači

madárijesztő szalmaszobrok társaságában mit keresnek dicső mozdulataim a földön nem emlékezem a csírázó buzára kalappal köszöntök madarakat tárt karokkal apám még mindig felém tart titkos szelek fedezik fel csontvázamat jönnek az új palántázók Fordította: Fehér Illés

Stevan Martinović tvrdo nebo – kemény égbolt



Iz zbirke pesama Stevana Martinovića: Tvrdo nebo (1983), Glas - Banja Luka

Martinovity Stevan : Kemény égbolt (1983) című versestkötetéből, Glas – Banja Luka

tvrdo nebo krajnje je vrijeme da napišem pjesmu o tajanstvenom došljaku koji živi ni na nebu ni na zemlji ili o nebonoši koji je nekad davno prošao niz moju ulicu i koji još uvijek prolazi i poslije toga mirno da prislonim glavu na papirnasti trbuh uspavane vile oblakinje (slušajte kako pljušti žuta kiša po zenitu) krajnje je vrijeme jer ko zna otkad već plešu na tu muziku svoj magični ples repati anđeli vodozemci-mjesečari budni u pidžami te vesele životinje utabavši prozračno tlo pod nogama put koji se zatvara u zvjezdani krug krajnje je vrijeme grcam gušeći se od podignute prašine oko mene oćutavši da me od zemlje i hartije dijeli samo još jedna tačka

kemény égbolt végső ideje hogy verset írjak a titokzatos idegenről vagy az éghordozóról ki lebegve él aki valaha nagyon régen ment el ablakom alatt és aki járkál még mindig utána nyugodtan hajtom fejem a szendergő felhőtündér papírhasára (hallgassátok hogy kopog a sárga eső a zeniten) végső ideje mert ki tudja mióta lejtik varázstáncukat e zenére éberen a hálóruhában kétéltű-holdkóros angyalok e vidám állatkák lábukkal utat taposnak a porhanyós földbe mely összefolyik a csillagos éggel végső ideje vergődve fuldoklok a körülöttem felvert porfelhőben elhallgatva hogy a földtől és papírtól egyetlen kicsiny pont választ el Fordította: Fehér Illés Megjelent: Hét Nap – 1986. november 14.