Petőfi Sándor Szeretném itthagyni – Voleo bih da ostavim

Petőfi Sándor (Šandor Petefi)

Kisőrös, 1822. december 31. vagy 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.

Szeretném itthagyni Szeretném itthagyni a fényes világot, Amelyem oly sok sötét foltot látok. Szeretnék rengetegbe menni, Ahol nem lenne senki, senki! Ott hallgatnám a lombok suttogását, Ott hallgatnám a patakok zugását És a madárnak énekét, S nézném a felhők vándorseregét, Nézném a nap jöttét s lementét… Mig végre magam is lemennék.

Voleo bih da ostavim Voleo bih svetli svet da ostavim, Na kome tolike tamne mrlje nalazim. Voleo bih da odem u šumu duboko, Gde ne bi postojao niko, niko! Tamo bih slušao kako šapuće žbun Tamo bih slušao potoka šum I ptica poj, Pratio lutajućih oblaka roj, Izlazak i zalazak sunca bih gledao… Sve dok i sam ne bih nestao. Prevod: Maša Starec i Fehér Illés



Bátai Tibor Volt, van – Nekad, sad

Bátai Tibor Budapest, 1951. február 17. –

Volt, van Volt szerencsém (akkor másként gondoltam) ismerhetni téged, igaz, futólag csupán. Önérzetemet persze máig sérti, hogy csak ennyiben maradtunk egy- mással. Idővel azután mégis fel tudtam mérni e kapcsolat nélküli kapcsolat hozadékát: a (megkésett) szembesülés élményét érvényesnek szánt önmagammal és a teljes oda- adás feltételes reflexére – mint olykor egyedül adekvát válaszra – való képességet. Bár tudat alatt készültem rá, hogy egyszer majd neked is megmutathatom maszk nélküli arcom, már nem remélt meglepetésként ért az üzenet, hogy soraim évtizedek múltán, címzés híján is eljutottak hozzád. A futólagosnál azóta sikerült jóval messzebbre jutnunk, a kapcsolat nélküli kapcsolat pedig egészen új tartalmat nyerve (talán) már kölcsönös. Legfőbb ideje hát, hogy javítsam a múlt időt – van szerencsém! –, és folyamatos jelenben beszéljek.

Nekad, sad Imao sam sreću (tad sam drukčije razmišljao) tebe upoznati, istini za volju, samo u prolazu. Naravno moju sujetu dan danas vređa da smo samo na tome os- tali. Kasnije ipak sam mogao proceniti smisao te povezanosti bez povezanosti: da sam sposoban (mada sa zakašnjenjem) suočiti se sam sa sobom, svojim doživljajima i uslovnim refleksom potpune odanosti – a i dati koji put jedinog adekvatnog odgovora. Mada sam se podsvesno pripremio da moćiću ti jednom svoje lice bez krinke pokazati, već kao nenadano iznenađenje mi stigla poruka da moji redovi i nakon decenija, bez adresiranja do tebe stigli. Od onda od prolaznosti dalje stigli, a povezanost bez povezanosti dobivši sasvim novi sadržaj (možda) je već uzajamna. Krajnje je vreme da prošlo vreme ispravim – imam sreću! – i neprekidno sadašnje vreme koristim. Prevod: Fehér Illés



Justus Pál Ablakok – Prozori – Fenster

Justus Pál

Pécs, 1905. április 7. – Temesvár, 1965. december 28.

Ablakok             Ablakok hallgatás idegen ablakok még mélyebb hallgatás soha más hallgatok kivilágított vonatablakok utánuk vérzik törik a sötét városszéli végső ablakok fénybe mártják vad fák üstökét minden emlék elhallgatott nagyon nehéz a föld alatt ezer millió ismeretlen halott tenyészik szívós örök penész húsz harminc ötven éves ablakok nem rebbenő szeme visszanéz mit akarsz azt mondod még nehezebb mindegy a görcsöt minek nevezed mindenütt ott virraszt az arc a végső rémületben ott van éjjel nyitott szemedben lobban ismert arc idegen ablakokban végigvacog hűlő ereken ami tartott még végleg elejtett vinnyognak végük érző sejtek ismert ablakban az arc idegen 1963

Prozori Prozori šutnja strani prozori još dublja šutnja nikad druga šutim osvetljeni prozori vozova mrak iza njih krvari lomi se sporedni prozori predgrađa krošnje svetlom optoče ušutile su se uspomene teško je ispod zemlje milijoni nepoznatih mrtvaca ustrajna večna memla vlada dvadest trideset pedeset godina stari prozori pogled unazad oko bez treptaja baca šta želiš kažeš još teže je grč kako nazivaš sve jedno je to lice svugde bdije prisutan je u konačnoj stravi noću u tvojim otvorenim očima plamti u stranim prozorima poznato lice u ohladnelim žilama drhti dok je još trajalo pa te u konačan zaborav baci ćelije osećajući kraj cvile u poznatom prozoru lice je strano 1963 Prevod: Fehér Illés

Ablakok             Ablakok hallgatás idegen ablakok még mélyebb hallgatás soha más hallgatok kivilágított vonatablakok utánuk vérzik törik a sötét városszéli végső ablakok fénybe mártják vad fák üstökét minden emlék elhallgatott nagyon nehéz a föld alatt ezer millió ismeretlen halott tenyészik szívós örök penész húsz harminc ötven éves ablakok nem rebbenő szeme visszanéz mit akarsz azt mondod még nehezebb mindegy a görcsöt minek nevezed mindenütt ott virraszt az arc a végső rémületben ott van éjjel nyitott szemedben lobban ismert arc idegen ablakokban végigvacog hűlő ereken ami tartott még végleg elejtett vinnyognak végük érző sejtek ismert ablakban az arc idegen 1963

Fenster Fenster Schweigen fremde Fenster noch tieferes Schweigen nie etwas anderes ich schweige beleuchtete Fenster der Züge nach ihnen blutend bricht das Dunkel letzte Fenster sinken ins Licht die Häupter der Bäume am Stadtrand alle Erinnerungen bleiben still es ist sehr schwer unter der Erde Tausendmillionen unbekannte Tote wächst zäher Schimmel zwanzig dreißig fünfzig Jahre alte Fenster ihre nicht flatternden Augen blicken zurück was willst du es ist noch schwerer sagst du egal wie du den Kampf nennst das Gesicht achtet überall im letzten Schrecken ist es anwesend nachts in deinen offenen Augen bekanntes Gesicht im fremden Fenster es zittert durch die ausgekühlten Adern es hielt dich bis es dich fallen ließ es jammerten die ihr Ende spührenden Zellen im bekannten Fenster ist das Gesicht fremd Übersetzung: Bayer Béla



Pethes Mária Hagyaték – Marina Ivanovna Cvetajeva-ért – Ostavština – za Marinu Ivanovnu Cvetajevu

Pethes Mária – Péli Tamás rajza

Hagyaték – Marina Ivanovna Cvetajeva-ért

Abban az életkorban maradt, amikor még

legyőzhetetlennek hiszi magát az ember.

Pedig megrögzött mozdulatokban és örök

aggódásban élt. De már nem bénította

a felismerés, hogy képtelen a hűtlenség

kórságában szenvedő nélkül élni.

Egyforma csendeket szúrt hegyes mutatóira

az óra. Gúnyosan nézett tányérjába a hétfő,

és az ünnepi asztalt üres székek vették körül.

Ha társra vágyott, a gyanakvással szemlélődő

fákkal beszélgetett, gyorsan megenyhültek,

amikor látták, nincs nála fűrész.

Szánalommal olvasta a szembejövő férfiak

tekintetében a lelki-nyomor társkereső

hirdetéseit. Kinevette az Igazid vagyok

feliratot viselőket. Nem alkalmazkodott a

külvilág káoszához, kéretlenül tiltakozott

a mély érzelmeket elpusztító zsarolások ellen.

És bár a világ számára láthatatlan volt,

nagyon is létezett. Merészen élt hősiességével.

Egy méltó ügyért az életét is feláldozta volna.

De a méltó ügy elkerülte. Legyőzte minden

félelmét, és ősei erő-hagyatékával utódainak

őrizte a reményteli jövőt.

Ostavština – za Marinu Ivanovnu Cvetajevu

U onoj eri je ostala, kad još čovek

veruje da je nepobediv. A živela je

među ukorenjenim pokretima i u večnoj

zabrinutosti. Al više nije bila ukočena

zbog saznanja da ne može živeti bez

onoga ko od bolesti neverstva pati.

Jednake tišine su bile nabodene na vrhove kazaljke

sata. Ponedeljak je u njen tanjir podrugljivo buljio,

a stolice su oko svečano postavljenog stola prazne bile.

Kad je društvo zaželela, sa podozrenjem punim

drvećem razgovarala, koji uvidevši da nema testeru,

brzo su se podobrili.

Prilikom susreta sa sažaljenjem promatrala

u pogledima muškaraca duševnu bedu

oglasa upoznavanja. Ismejala uokvirene natpise:

ja sam ti onaj Pravi. Nije se prilagodila haosu

vanjskog sveta, i ne pitajući protestirala

protiv ucenjivanja koje uništavaju duboke osećaje.

Iako je bila nevidljiva za svet, stvarna je

bila. Svoju hrabrost odvažno prihvatila.

Za dostojanstven slučaj čak bi se i žrtvovala.

Ali dostojanstven slučaj nju zaobišao. Savladavši

svoj strah, snagom nasleđene borbenosti čuvala

za potomke nadom ispunjenu budućnost.

                             Prevod: Fehér Illés



Beney Zsuzsa Hogyan vártalak? – Kako sam te čekala?

Beney Zsuzsa – Žuža Benei

(Budapest, 1930. április 21. – Leányfalu, 2006. július 12.)

Hogyan vártalak? Azt kérdezed tőlem, hogyan vártalak? Mint az éjszakára fölvirrad a nap, mint a délutánra jő az alkonyat, mint ha szellő jelzi a förgeteget – ezer pici jelből tudtam jöttödet. Mint tavaszi reggel a nap sugarát, fagyos téli este jégcsap csillagát, mint az alma ízét, tejet, kenyeret – pedig nem is láttalak még, úgy ismertelek. Mint a fény az árnyat, záport a virág, mint patak a medrét, madarat az ág, mint sóhajos nyári éjjel a fák az eget – mindenkinél jobban téged így szerettelek.

Kako sam te čekala? Pitaš me kako sam te čekala? Kako noćnu tamu sjaj zore smenjuje, kako suton nakon popodne stiže, kako vejavicu lahor predskazuje – iz bezbroj sitnih znakova znala za tvog dolaska. Kao proletno jutro zrake sunca, ledeno zimsko veče zvezdu ledenice, kao okus jabuke, mleka, hleba – još te nisam ni videla ipak te prepoznala. Kao svetlost senku, cvet kišu, kao potok svog korita, grana pticu, kao u uzdahom punu noć krošnje nebo – više sam od svakoga tako te volela. Prevod: Fehér Illés



Csehy Zoltán Nem kell megrémülni – Ne treba se prestrašiti

Csehy Zoltán, Pozsony 1973. november 26. –

Nem kell megrémülni

Nem kell megrémülni a túlzott kitárulkozástól,

ha tényleg túlzott, mindenki felkapja a fejét,

cöccög egy kicsit,

és azt mondja: nahát.

Ez sok, ez tényleg sok.

Kevesebb is elég lenne.

Minek a tajték, elég a hullámzás.

A költészet árnyjáték,

egy kínai pagoda díszítése

vagy operabál. Tegyünk érte,

a képzetlen, az otthontalan,

a feszengős hangok ellen,

a harmóniáért, a kiszámíthatóságért,

a biztos verslábakért. Hogy minden záruljon picit,

hogy ne kavarjon föl,

hogy ne gyilkoljunk,

lőjünk, akasszunk, szeretkezzünk fölöslegesen.

Ne treba se prestrašiti

Ne treba se prestrašiti od preterane otvorenosti,

ako je stvarno preterana, svako diže glavu,

zamrmlja

i kaže: ele.

To je previše, to je stvarno previše.

Dosta bi bilo i manje.

Čemu penušanje, dovoljno je talasanje.

Igra sene je poezija,

ukrašavanje kineske pagode

ili bal opere. Učinimo nešto za nju,

protiv neobrazovanih, tuđih,

izvitoperenih glasova,

za harmoniju, proračunljivost,

sigurne stope stihova. Da se sve pomalo zatvara,

da te ne uzburka,

da nepotrebno

ne pucamo, vešamo, vodimo ljubav.

                             Prevod: Fehér Illés



Petőfi Sándor Mögöttem a múlt – Iza mene prošlost

Petőfi Sándor (Šandor Petefi)

Kisőrös, 1822. december 31. vagy 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.

Mögöttem a múlt… Mögöttem a múlt szép kék erdősége, Előttem a jövő szép zöld vetése; Az mindig messze, és mégsem hagy el, Ezt el nem érem, bár mindig közel. Ekkép vándorlok az országuton, Mely puszta, vadon. Vándorlok csüggedetten Az örökké tartó jelenben.

Iza mene prošlost… Iza mene plava šuma prošlosti, Ispred mene zelena setva budućnosti; Jedna je u daljini, ipak me ne napušta, Druga je nadohvat, al’ do sebe me ne pušta. Ovako lutam drumom, divljem, opustošenom. Lutam žalom osmuđen, U večnom trenu sadašnjem. Prevod: Maša Starec i Fehér Illés