Keresés ebben a blogban

2015. június 25., csütörtök

Fabó Kinga Vagy igen – Ili da – Or Yes

Fabó Kinga

Vagy igen

Lenni szomorú üres váza
lenni vázában hervadt virágárus
lenni apró kis mikrofon
lenni felkúszni a vállon
lenni letapogatni titkait
lenni illattá válni a testén
lenni szótlan és ottmaradni
lenni megbújni tenyerén
lenni testében mikrofon
lenni titok
lassú végső és ünnepélyes
lenni fehér és nevetséges
lenni és elmenni
lenni csak úgy és észrevétlen –

Ili da

Biti tužna prazna vaza
biti u vazi uvenula prodavačica cveća
biti sićušan mikrofon
biti na ramenu puzavica
biti doticaj njegove tajne
biti na njegovom telu aroma
biti bez reči i ostati
biti na njegovom dlanu sakriveno
biti u njegovom telu mikrofon
biti tajna
tiha konačna i svečana
biti belo i smešno
biti i otići
biti tek tako i neprimetno –

Prevod: Fehér Illés


Vagy igen

Lenni szomorú üres váza
lenni vázában hervadt virágárus
lenni apró kis mikrofon
lenni felkúszni a vállon
lenni letapogatni titkait
lenni illattá válni a testén
lenni szótlan és ottmaradni
lenni megbújni tenyerén
lenni testében mikrofon
lenni titok
lassú végső és ünnepélyes
lenni fehér és nevetséges
lenni és elmenni
lenni csak úgy és észrevétlen –
Or Yes

To be a sad empty vase
to be a withered flowergirl in a vase
to be a tiny microphone
to be a crawl upon a shoulder
to be a touch of one’s secret
to be become scent his body
to be silent and to remain there
to be a cuddle on a palm
to be a microphone in a body
to be a secret
slow, final and joyous
to be white and foolish
to be and to flee
to be nothing and undetected –

Translated by Gyukics Gábor and Michael Castro



2015. június 24., szerda

Ady András Összeütötték – Sklopili su

Portré: Ady András
Ady András Csíkszereda 1976. július 12. –


Összeütötték

Elküldtem anyámhoz,
most odafenn van egy
kisebb műhelye, családi
vállalkozás, ha dörög, hallom,
ők melóznak: nagyanyám hordja
a frissítőket és a mind újabb szenet,
nagyapám szörnyen szomjas, de rendületlen
kalapál, hisz rólam van most szó, s anyu
fogóval forgatja, hogy minden oldalról
jó, kellő hő érje a régi, megpattant
lélekdarabot.

Visszakaptam, rajta a mesterek cetlije:
„Rozsda nincs, a csorbulást kifentük,
egyben marad, de nem sokkal jobb.”

2015. június 18.

Sklopili su

Poslao sam majci,
sad negde gore ima
jednu radnju, porodična
radiona, kad grmi, čujem,
oni rade: baka osvežavajuće
napitke i sve noviji ugalj nosi,
ded je neizmerno žedan ali neprestano
čekićem udara, ta o meni je reč, mama
hvataljkom prevrće da napukli
komadić duše sa svih strana
dovoljno topline dobije.

Sa znakom starih majstora mi je vraćen:
„Rđe nema, škrbotine izbrusili,
ostao u komadu, al nije puno bolji.”

18. juna 2015.

Prevod: Fehér Illés

2015. június 23., kedd

B. Kiss Tamás Csupán csak – Tek samo


B. Kiss Tamás Budapest, 1958. október 2. –


Csupán csak

Nagy Jánosnak („A magvető az igét hinti” –
Kárpátalján című könyv szerzőjének)

Hited csupán
a Golgotáig ér.

Osztozni készülsz Vele,
szemébe nézni még.

Csupán csak
megérteni
az érthetetlent.

A nyolcadik napon:

Határ? Gyilkosok?
Sebek?
Osztozkodás? –

Énedet Ő elé teszed.
Tek samo

Janošu Nađu („ Sejač propoved širi” – Autoru knjige U Podkarpatlju)

Tvoja vera tek
do Golgote stiže.

S Njom na deobu se spremaš,
još njoj u oči pogledati.

Tek samo
neshvatljivo
shvatiti.

Osmog dana:

Granica? Ubice?
Rane?
Deoba? –

Sebe ispred Nje staviš.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző

Eavan Boland The Pomegranate – A gránátalma – Nar

Eavan Boland Dublin 24 September 1944 –

The Pomegranate

The only legend I have ever loved is
the story of a daughter lost in hell.
And found and rescued there.
Love and blackmail are the gist of it.
Ceres and Persephone the names.
And the best thing about the legend is
I can enter it anywhere.  And have.
As a child in exile in
a city of fogs and strange consonants,
I read it first and at first I was
an exiled child in the crackling dusk of
the underworld, the stars blighted.  Later
I walked out in a summer twilight
searching for my daughter at bed-time.
When she came running I was ready
to make any bargain to keep her.
I carried her back past whitebeams
and wasps and honey-scented buddleias.
But I was Ceres then and I knew
winter was in store for every leaf
on every tree on that road.
Was inescapable for each one we passed.
And for me.
                    It is winter
and the stars are hidden.
I climb the stairs and stand where I can see
my child asleep beside her teen magazines,
her can of Coke, her plate of uncut fruit.
The pomegranate!  How did I forget it?
She could have come home and been safe
and ended the story and all
our heart-broken searching but she reached
out a hand and plucked a pomegranate.
She put out her hand and pulled down
the French sound for apple and
the noise of stone and the proof
that even in the place of death,
at the heart of legend, in the midst
of rocks full of unshed tears
ready to be diamonds by the time
the story was told, a child can be
hungry.  I could warn her.  There is still a chance.
The rain is cold.  The road is flint-coloured.
The suburb has cars and cable television.
The veiled stars are above ground.
It is another world.  But what else
can a mother give her daughter but such
beautiful rifts in time?
If I defer the grief I will diminish the gift.
The legend will be hers as well as mine.
She will enter it.  As I have.
She will wake up.  She will hold
the papery flushed skin in her hand.
And to her lips.  I will say nothing.

A gránátalma

Egy mítoszt szeretek csak, a lányét,
akinek nyoma veszett a pokolban.
S aki megkerült ott s megmenekült.
A mese lényege szeretet és zsarolás.
A nevek Démétér és Perszephoné.
És a legjobb e mítoszban, hogy akárhol
beléphetek. Velem marad.
Gyermekként, száműzetésben,
ködök s fura mássalhangzók városában
olvastam először, s eleinte
száműzött gyermek voltam az alvilágban,
recsegő esthomály, hunyó csillagok. Később
elindultam egy nyári alkonyon, keresve
a lányomat, hogy ágyba tegyem.
Ahogy jött futva, kész lettem volna
bármit megadni, hogy el ne veszítsem.
Vittem a házba berkenyék, darazsak
és méz-illatú bundleiák között.
De akkor Démétér voltam, és tudtam,
hogy a tél szunnyad mindegyik fa
mindegyik levelében ott azon az úton.
Egynek se volt menekvés.
Nekem sem.
                   Most tél van,
és elrejtőznek a csillagok.
Fölmegyek a lépcsőn, látom a lányom
aludni, tini-magazinjai körötte,
kóla és egy tál, rajta bontatlan gyümölcs.
A gránátalma! Hogy is felejthettem el!
Hazajöhetett volna bántatlanul,
és vége volna a történetnek, az egész
szívszaggató kutatásnak, de ő
leszakított egy gránátalmát.
Kinyúlt és lehúzta az alma
francia nevét, a kő
hangját és a bizonyosságot,
hogy akár halál helyén,
a mítosz szívében, sziklák közt –
melyekben elsíratlan könnyek gyűlnek,
készen gyémánttá válni,
mire elhangzik a történet – a gyermek
megéhezett. Inthetném. Még nincs veszve minden.
Hideg az eső. Kovaszínű az út.
A külvárosban autók, kábeltévé.
A fátylas csillagok fenn lebegnek.
Ez más világ. De mit adhat
lányának az anya, ha nem ily gyönyörű
hasadékot az időben?
Halogassam a bánatot? Silányabb úgy az ajándék.
A mítosz az övé lesz, amint az enyém volt.
Beleléphet. Akár csak én.
Majd felébred. Kezébe veszi
a vöröses, papírszerű héjat.
Szájához emeli. Meg sem szólalok.

Fordította: Thomas Kabdebo


The Pomegranate

The only legend I have ever loved is
the story of a daughter lost in hell.
And found and rescued there.
Love and blackmail are the gist of it.
Ceres and Persephone the names.
And the best thing about the legend is
I can enter it anywhere.  And have.
As a child in exile in
a city of fogs and strange consonants,
I read it first and at first I was
an exiled child in the crackling dusk of
the underworld, the stars blighted.  Later
I walked out in a summer twilight
searching for my daughter at bed-time.
When she came running I was ready
to make any bargain to keep her.
I carried her back past whitebeams
and wasps and honey-scented buddleias.
But I was Ceres then and I knew
winter was in store for every leaf
on every tree on that road.
Was inescapable for each one we passed.
And for me.
                    It is winter
and the stars are hidden.
I climb the stairs and stand where I can see
my child asleep beside her teen magazines,
her can of Coke, her plate of uncut fruit.
The pomegranate!  How did I forget it?
She could have come home and been safe
and ended the story and all
our heart-broken searching but she reached
out a hand and plucked a pomegranate.
She put out her hand and pulled down
the French sound for apple and
the noise of stone and the proof
that even in the place of death,
at the heart of legend, in the midst
of rocks full of unshed tears
ready to be diamonds by the time
the story was told, a child can be
hungry.  I could warn her.  There is still a chance.
The rain is cold.  The road is flint-coloured.
The suburb has cars and cable television.
The veiled stars are above ground.
It is another world.  But what else
can a mother give her daughter but such
beautiful rifts in time?
If I defer the grief I will diminish the gift.
The legend will be hers as well as mine.
She will enter it.  As I have.
She will wake up.  She will hold
the papery flushed skin in her hand.
And to her lips.  I will say nothing.

Nar

Tek jedna legenda mi je draga,
mit o devojci u paklu izgubljenoj.
I nađena je tamo i spašena.
Suština priče je ljubav i ucena.
Imena su Ceres i Persefone.
I što je najbolje u toj legendi da bilo gde
mogu pristupiti. Ostaje sa mnom.
Prvi put kao dete,
u izgnanstvu, u gradu magle i čudnih
suglasnika čitala i u početku
u podzemlju prognano dete bila,
praskajući sumrak, zvezda na samrti. Kasnije
u letnjem predvečerju krenula u potragu
za mojom kćerkom da nju u krevet stavim.
Kako se trčeći približavala bila sam spremna
sve dati samo da nju ne bi izgubila.
Pored oskoruša, osinjaka i bandleira
mirisa meda nosila nju u kuću.
Ali tad sam Ceses bila i znala sam
da na tom putu u svakom lišću
svakog drveta zima drema.
Spasa nije bilo.
Ni za mene.
                    Zima je
i zvezde su skrivene.
Popnem se stepenicama i vidim kćerka mi
spava, pored nje magazin za mlade,
kola i tacna sa netknutom voćem.
Nar! Kako sam mogla zaboraviti?
Mogla bi kući doći i biti bezbedna
i bio bi kraj događaju, čitavom
srceparajućem ispitivanju, ali
ona je otkinula nar.
Ispružila se i skinula francusko
ime jabuke i glas
stene i izvesnost
da čak i na mestu smrti,
u srcu legende, među stenama
u kojima neoplakivane suze
spremne su da se u dijamant pretvore,
za vreme dok je priča pričana dete
se ogladnio. Mogla bi nju upozoriti. Još ima šanse.
Kiša je hladna. Cesta je boje kremena.
U predgrađu auta i kablovska televijia.
Zastrte zvezde negde gore titraju.
To je drugi svet. No šta još može
dati majka svojoj kćerci ako ne tako
krasnu pukotinu u vremenu?
Odgađam li tugu umanjujem čar.
Legenda će njen biti kao što je i moja bila.
Može pristupiti. Kao i ja.
Probudiće se. Uzeće u ruke
crvenkastu, papirnatu ljusku.
Podićiće do usne. Ništa neću reći.

Prevod: Fehér Illés


2015. június 22., hétfő

Szente B. Levente Mert olykor azt álmodom – Jer koji put sanjam

Szente B. Levente Szörényvár, 1972. szeptember 21. –

Mert olykor azt álmodom

(Maahoz, akit kitaláltam magamnak, aki emlékezni tanított.)

mert olykor azt álmodom
nem is alszom
nézlek csak szótlan egész éjjel –

mert amikor hajadban vagyok
ölellek és szorítlak
mint riadt fák gyökerei fogják az anyaföldet
látod - kisgyermekek viselkednek így az anyaölben
mint angyalok szárnyai között
ha fáj a feszülő fáradt őszi fény
kezed érintem s te
emlékül csak szorítasz nagyon

mert vállad meztelen
holdfény játszik rajta puhán
szépen és nesztelen
pontosan úgy
ahogy megszerettetted ezt álmaidban
velem

Jer koji put sanjam

(Mau, koju sam sebi izmislio, koja me je učila sećati se)

jer koji put sanjam
ni ne spavam
čitavu noć tek nemo te promatram –

jer kad sam u tvojoj kosi
grlim te i stežem
kao koreni uplašenog drveta majku zemlju hvataju
vidiš – u krilu majke tako se deca ponašaju
kao između krila anđela
ako boli morna jesenska svetlost
ruku ti dotičem a ti
zbog sećanja samo me čvsto stežeš

jer ramena su ti gole
na njima mesečina mekano titra
lepo i bešumno
baš tako
kako si u tvojim snovima učila me da ja to
zavolim

Prevod: Fehér Illés


2015. június 21., vasárnap

Bátai Tibor Bizonyosság (még mindig tudsz) – Izvesnost (još uvek možeš)

Bátai Tibor Budapest, 1951. február 17. –

Bizonyosság (még mindig tudsz)

Hogy bírhatnál bárkit tartós függésre
anélkül, hogy magad is függővé ne
válnál? A szituációtól is, ám
kezdettől pontosan tudtad, nem csupán
attól. Hányszor kérkedtél: akármikor
fölidézed, ha szükséged van rá. És
– valóban! – szemernyit sem tódítottál.
Csak éppen még egy képzet sem éri be
pusztán folytonos alkalmazkodással
hangoltságodhoz. Gyakran váratlanul
kopogtat, sőt, olykor az is megesik,
tapintatlanul rád nyitja az ajtót.
Nem mintha zavarba hozna vagy (pláne)
terhesnek éreznéd. Ellenkezőleg,
hálás vagy a bizonyosságért, hogy még
mindig tudsz nem remélt örömtől — fájni.
Izvesnost (još uvek možeš)

Kako bi mogao na trajnu zavisnost
bilo koga navesti bez toga da i sam
ne postaneš zavistan? I o situaciji, ali
od početka si tačno znao da ne samo
od toga. Koliko puta si se hvalio: ako
ti je potrebno, u svakom trenu prizivaš. I
– uistinu! – ni jotu nisi šarao.
Samo čak ni mašta se ne zadovoljava
time da prema nečijoj volji neprekidno
prilagođava. Često iznenada
kuca, dapače, katkad i to se događa
da nepozvano otvori tvoja vrata.
Ne da bi se zbunio ili (povrh toga)
osećao opterećenim. Naprotiv, zahvalan si
za onu izvesnost da još uvek
može ti nenadana radost – bol naneti.

Prevod: Fehér Illés


2015. június 20., szombat

Déri Balázs Jubileum – Jubilej

Déri Balázs Orgovány, 1954. augusztus 4. –


Jubileum

„fúvasd végig” (Lv 25,9)

„Kürtölés esztendeje ez.”
Nem számoltam a hétszer hét előzőt.
Nem sóvárogtam utána,
és nem is féltem tőle.
Az igazat megvallva:
időközben el is felejtettem, olykor.
Vissza mit kérjek, mit adjak?
Mi tér vissza hozzám, és mi megy el
más jogos birtokába? Ezt latolgatom,
amíg közel ér a kürtölés.
A szolgaságot visszaadjam-e,
tulajdonomat? És veszteségeimet
mind visszanyerjem-e? Akarom-e a
megszokást? A fölismeréseket?
Hirtelen nem is tudom,
pedig közel a kürtölés.

Jubilej

„daj da se do kraja duva” (Lv 25,9)

„Godina je to sviranja na rogu.”
Nisam brojao prijašnjih sedam puta sedam.
Nisam čeznuo za njom
niti sam se plašio.
Istini za volju:
u međuvremenu katkad i zaboravio.
Šta da nazad tražim, šta da dam?
Šta mi se vraća i šta odlazi u
opravdano vlasnišvo drugih? To odmeravam
dok mi se glas roga približava.
Dal da vratim ličnu svojinu,
svoje ropstvo? I svoje gubitke
dal da ponovo steknem? Dal želim
navadu? Prepoznavanja?
Iako je glas roga blizu,
u tom trenu ni ne znam.

Prevod: Fehér Illés