Keresés ebben a blogban

2019. szeptember 28., szombat

Jovan Dušanov Pejović Molim se bogu – Kérem az Istent


Jovan Dušanov Pejović Podgorica 1956. –

Molim se Bogu

Molim se
Bogu
da ne
umrem
prije
smrti
i uđem
u red
onih
koji su
uzalud
živjeli.
Kérem az Istent

Kérem
az Istent
halálom
előtt
ne haljak
meg
ne lépjek
azok
táborába
akik
hiába
éltek

Fordította: Fehér Illés
Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=1026.0


2019. szeptember 26., csütörtök

Ranko Jovović Divlji plač – Vad zokogás


Ranko Jovović Kosić kod Danilovgrada 1941. –

Divlji plač

Pozdravljamo divlje pesnike sveta!
Sunce, vazduh, pastira, đavola, anđela,
Kozu, ovcu, konja, orla, svraku ―
Boga nad i u njima.
Pozdravljamo svetlost zaslepljujuću
Što poput večnog struji naniže,
Pozdravljamo uru kad horde brđana
Uleteše u ovaj grad
Kad nateraše bronzanog lažiboga
Na kapiji gradskoj ―
Da po božanski izveže:
Graditelji, zdravo!
Pozdravljam vas, o divlji pesnici
Bodeže, oklope, sedlanike,
Bičeve, topuze, boksere, drenovače,
Misli vaše zavereničke, senke hitre -
Sav taj prirodan materijal
Odiskon Osvajača
Naročito pozdravljam.
I čekiće vaše teške, elastične ―
I križeve i eksere čekića
Pozdravljam.
Besne mađije na vašim čelima
Pred kojim proplakaše gradski urođenici
Pozdravljam krikom novorođenog divljana.
Sa dna ovog šupljeg dna
Gde čovek i nešto žive udruženi
Gde čovek i ništa rat vode ―
Pozdravljam divlji plač
Razgovetnih, oblačnih, tavnih.

Vad zokogás

Köszöntsük a világ vad költőit!
A napot, a levegőt, a pásztort, az ördögöt, az angyalt,
A kecskét, a birkát, a sast, a szarkát –
Istent felettük és bennük.
Köszöntjük az időt-állóként
Lefelé áramló vakító fényt,
Köszöntjük a pillanatot, mikor ezt a várost
Hegylakó-hordák özönlötték el,
Mikor a városkapun
A bronz-istentagadót kényszerítették –
Magasztosan hirdesse:
Építészek, szervusztok!
Köszöntelek benneteket, ó vad költők,
Tőrök, vértezetek, nyergek,
Korbácsok, buzogányok, bokszerek, somfabotok,
Össze-esküdt gondolatok, fürge árnyak –
Külön köszöntöm
Az Ősidők Hódítóinak
Összes természetes anyagát.
Köszöntöm
Súlyos, rugalmas kalapácsaitokat is –
A kalapács keresztjeit és szögeit is.
Újszülött vadóc-sikollyal köszöntöm
A városi bennszülötteket sírásra késztető
Homlokaitokon hordott dühös varázsigéket.
E feneketlen mély mélyéről,
Ahol az ember közösségekben is él,
Ahol az ember semmi-háborút is vezet –
Köszöntöm az értelmesek, borúsak, sötétek
vad zokogását.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=903.msg7648#msg7648

2019. szeptember 23., hétfő

Zoran Bognar Srbijo, mogu li da budem tvoj sin – Szerbia, fiad lehetek-e


Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Srbijo, mogu li da budem tvoj sin

Aleksandru  Bašćareviću

I ponovo kažem:
Maestro moj,
predugo smo okruženi onima
koji čine dobre stvari
samo onda kada su primorani
znajući
da dobre stvari nikada ne umiru.
Sada znaš i sam
da najbolji ovde prolaze najgore.
Dozvoljavajući da nas ponižavaju
ponižavali smo sami sebe;
ponižavajući sami sebe
ponižavali smo najbliže...

I (ponovo) kažem:
kada u čoveku ubijete njegovu pravu prirodu
ona se pretvori u svoju suprotnost...
Tada privid postaje snažniji od zbilje,
a proteza važnija od tela...

I kažem:
u svojoj samodovoljnosti,
ti gordi pripadnici i otpadnici,
izgubili su osećaj
i za vreme,
i za stvarnost,
i za fantaziju...
Oduvek im je bio miliji prazan prkos,
ta šaka ničega,
taj čemer zaslepljenosti,
nego ikakva snaga i blagostanje...

I pitam:
Dokle tako? I kuda? I kako...

I pitam se ponovo:
o, malenkosti ljudskih potreba
i veličino ljudskog truda,
kako smo mogli odoleti tom iskušenju
većem od prokletstva i bola Hipatie,
većem od senke Atlantide,
vrućem od utrobe vulkana...
U bratstvu inata, bunta i uzavrele krvi
nismo više mogli ni da mu se pridružimo,
ni da se od njega u potpunosti odvojimo,
sve dok se noćas
Baščar s Prometejevom braćom
nije spustio na ušće Beograda i,
istovremeno i ponizno i ponosno,
upitao:
Srbijo, mogu li da budem tvoj sin...

Neopravdana krivica nas još uvek zbunjuje,
ali napokon smo slobodni i znamo:
naša jedina slabost
bila je strah od naše snage...
Hodočastimo dalje na putu Novog Svetla,
bez preterane znatiželje
da li će naše ruke
skinuti kletvu naših dželata...
Veruj mi, Maestro,
u toj neizvesnosti
nalazi se sva lepota sveta...

Beograd, 17. 6. 2015.


Szerbia, fiad lehetek-e

  Bašćarević Aleksandar-nak

És ismét állítom:
Mesterem,
túl sokáig vagyunk körülvéve azokkal,
akik jót csak akkor tesznek,
ha arra kényszerülnek,
tudva
a jótett sosem hal meg.
Most magad is tudod,
itt legrosszabbul a legjobbak járnak.
Megengedve, hogy megalázzanak bennünket,
önmagunkat aláztuk meg;
önmagunkat megalázva,
a hozzánk legközelebb-állókat aláztuk meg...

És (ismét) állítom:
ha az ember valós természetét ölitek meg,
az ellenkezőjébe vált...
Akkor a valóságtól a látomás erősebb lesz,
a testtől meg a protézis lesz fontosabb...

És állítom:
ön-imádatukban,
ezek a büszke polgárok és szakadárok,
már nem érzékelnek
sem időt,
sem valóságot,
sem képzeletet...
Bármi erőtől, jóléttől kedvesebb számukra
az üres konokság,
a tenyérnyi semmi,
az elvakult üröm...

És kérdem:
Meddig így? És hová? És hogyan...

És ismét kérdem:
ó, emberi szükségletek kicsinysége
és emberi erőfeszítések nagysága,
e Hypatia átkától és fájdalmától nagyobb,
az Atlantisz árnyékától hatalmasabb,
a vulkán-belsőtől forróbb
kísértésnek hogyan tudtunk ellenállni...
A dac, lázadás és féktelenség szövetségéhez
nem tudtunk sem csatlakozni,
sem tőle teljesen elszakadni,
mindaddig míg ma éjjel
Baščar Prométheusz testvéreivel együtt
Belgrád torkolatára le nem szállt és
egyszerre alázatosan is, büszkén is
meg nem kérdezte:
Szerbia, fiad lehetek-e...

Az alaptalan bűn még mindig zavar,
de végre szabadok vagyunk és tudjuk:
egyetlen gyengeségünk
erőnktől való félelmünk volt...
Tovább haladunk az Új Fény útján,
különösebben nem kíváncsiskodva,
képesek leszünk-e
hóhérainkat az átoktól megszabadítani...
Mester, hidd el,
hogy a világ szép,
ebben a bizonytalanságban rejlik...

Belgrád, 17. 6. 2015.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: Zoran Bognar: Srbijo, mogu li da budem tvoj sin Balkanski Književni Glasnik 2019. str. 9-11.

Miroslav Maksimović Životinje – Az állatok


Miroslav Maksimović Njegoševo 26. maj 1946. –

Životinje

Iščezavaju, mnoge iščezavaju. Zgrade osvajaju šume,
grad se raskomočuje
u mirisnim i cvetnim poljima
i nervozno stresa
likove i lava i jarca i lakog konja
sa fasada.

Nema urlika
što je znao da ujedini prostor.
Mislim na jednog tigra
što je znao da preskoči ogradu,
da nas naoruža strahom.
Od čega da te zagrljajem
Zaštitim?

Iseckane, mnoge su iseckane
— tek u jelovnicima se množe.
Izdeljene u podklase —
ramstek biftek
krmenadla vešalica
rebarca mozak papci:
moja organska veza sa životom.

Gde je runo toplo od umiranja
da se ogrnem?
Čovek u sivom odelu
ulazi u hiljadu kancelarija
da bi zaradio za ljubav
veliku praznu prostoriju
s okačenim državnim slikama.

Tope se, isparavaju.
Tek oblak zadrži oblik konjske glave,
pogleda grad mutnim okom,
zatim pljusne kiša
i pisac čuje kako na oknu sobe
narasta i jača topot
iščezlih čopora
i krda.



Az állatok

Eltűnnek, sok tűnik el. Az erdőket házak foglalják el,
a város az illatos,
virággal borított mezőn terpeszkedik
és a homlokzatokról
alakokat oroszlánok, kecskebakok, lovak formájában
idegesen ráz le.

Nincs
teret egyesítő üvoltés.
Egy, a kerítést
átugorni képes tigrisre gondolok,
hogy bennünket félelemmel fegyverezzen fel.
Öleléssel mitől
Óvjalak?

Felszeleteltek, sok a felszeletelt
– csak az étlapokon szaporodnak.
Alcsoportokra osztottan –
hátszínszelet vesepecsenye
rövidkaraj füstölt-hús
borda velő köröm:
szerves kapcsolatom az élettel.

Hol a halál a meleg gyapjúja,
felvegyem?
Az állami képekkel telerakott
tágas-üres termek szeretetéért,
szürke öltönyben
irodák sokaságába
jár az ember.

Olvadnak, párolognak.
Lófej-formát csak felhő tart,
zavaros tekintettel néz a városra,
majd zápor jön
és a költő hallja, az ablaküvegen
az eltűnt falkák és csordák
dobogása jelentkezik és
erősödik.

Fordította: Fehér Illés

2019. szeptember 22., vasárnap

Dragan Jovanović Danilov Podrum – Alagsor


Dragan Jovanović Danilov Požega 7. novembar 1960. –

Podrum

Teško je reći seća li se
još neko osim mene tog podruma
u kome trulio je već proklijali krompir
i kiselio se kupus u bačvi
na čiji je poklopac bio navaljen
golemi, beo kamen, nagrižen solju.
Ugalj je već godinama stajao na gomili
u uglu i suhe muškatle u saksijama
što ih je odbacila moja majka
trulile su u svom izopačenom životu.
Ovde gde Kraljica Plesan otkriva
svoje lice, vlažno kao leđa jegulje
i krastača jedna gaca kroz vodu
što ne otiče nikuda, bejaše vrtić za pacove,
bube malene i grbave stvorove čiji se životi
 (kao i svih vragova, uostalom) odvijaše
između memle podruma, hodnika i stepeništa
što vodilo je do svetlarnika s pogledom
na zid ciglane.
Ponekad, na kraju zime, strpljiv kao plamen
na sveći, spuštao sam se u to mračno carstvo.
Drhtah kao u grobu sa uhom načuljenim,
dok napolju cvao je sav taj strašni teret
jorgovana i ruža što bile su same
sa svojim laticama, u buđenju mirisnom.
Otele su nemost iz usta ribljih, te bele ruže,
i ne znajući da jedna mala Marija
peva u njihovom obliku.
Alagsor

Nehéz állítani, rajtam kívül
emlékszik-e még valaki arra az alagsorra,
ahol a már kicsírázott krumpli rohadt
és a fedőlapját hatalmas,
só-marta fehér kővel terhelt
hordóban, káposzta savanyodott.
A sarokban évek óta ott tornyosodott
a rakás szén, meg semmirevaló életükben
az anyám által kidobott cserepekben
elszáradt muskátlik poshadtak.
Itt, ahol a Penész-királynő
angolnahát-nyirkos arcát felfedi és
a sehová elfolyó vízben varangyos-béka
kúszik, a pockok, apró bogarak és
púpos lények édenkertje volt, melyeknek
élete (mint általában minden pokolfajzaté)
az alagsor, a folyosó és a téglagyárra
néző padlásablakhoz vezető lépcsőház
penésze között zajlott.
Néha, tél-végen, gyertyaláng-türelemmel
ereszkedtem abba a sötét birodalomba.
Míg kinn, az illat-ébredésben
a szirmukkal egyedül lévő orgonák és
rózsák félelmetes terhe nyílott,
neszekre figyelve, mint a sírban, reszkettem.
Azok a fehér rózsák a némaságot a halak
szájából lopták el, nem tudva, alakjukban
egy kis Mária énekel.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008. 

2019. szeptember 21., szombat

Milena Marković Mamice – Anyám


Milena Marković Zemun 6. april 1974. –

Mamice

ja bih ti kupila kuću
znaš li kakvu
znaš li kakvu
sa hladom od loze
i drvenim stolom i klupicom da
odmoriš
noge
i roštilj bi stajao tu pored
i stolica koja se ljulja
a unutra u kući
imala bi velika kuhinja
cimet bele pločice
svuda puno drvo
velika radna površina i stolica
da ne stojiš dok radiš
mamice
i tu bi bio veliki sto sa klupama
za svu tvoju decu
i sve tvoje unuke
i sve tvoje sestre
i za njihovu decu
i za decu
tvoga brata i za decu
komšijsku i za neku decu
ko zna odakle
u hodniku bi bila hladovina
i lepi prekrivači na podu
i dve sobe
u jednoj televizor samo za tebe i
udoban kauč samo za tebe
u drugoj krevet veliki
i ormarić sa ogledalom
i fiokama
i stolica sa tankim
nogicama
i medene lake drške na
fiokama
ono što si viđala po kućama
i htela da imaš
jednom
tada kad su te nudili sokom
po kućama a ti si bila
gladna
i kreme puno koliko hoćeš za tvoje lice
lepo
i nanule za tvoje noge
a gore bi bile sobe za tvoje unuke i jedan
tavan
gde bi držala ono bez čega ne možeš
moje stare parfeme
od tvoga sina lestve za gimnastiku
muf od tvoje starije ćerke mirišljav
vojnike bez glave od tvog unuka bolesnog
stari samovar
novine stare
recepte koje nikad ne znaš
gde su
knjige otvorene i zaboravljene
slike.
 
mamice hoću da ti kupim kuću
ali ne znam da li mogu
i danas sam bez ičega
i sutra neću imati ništa
i još ti pijem krv
mamice
i još ti sedim pored kolena
toplog
mamice
bićemo jednom u kući
zajedno
onoj
da ne kažem kojoj
mamice.

Anyám

házat vennék neked
tudod milyent
tudod milyent
szőlőlugassal
és fából készült asztallal és sámlival hogy
lábadat
pihentethesd
és rostély is lenne
és hintaszék
a házban meg
nagy konyha
cimet-fehér lapokkal
mindenütt fa
nagy munkafelület és szék
hogy míg dolgozol ne kelljen állnod
anyám
és lenne itt nagy asztal padokkal is
gyerekeidnek
és unokáidnak
és nővéreidnek
és nővéreid gyerekeinek
és bátyáid
gyerekeinek és szomszédaid
gyerekeinek és a ki tudja honnan jövő
gyerekeknek
hővös lenne a folyosón
a padlón meg szép szőnyegek
és két szoba lenne
csak számodra TV az egyikben
csak számodra kényelmes heverő
nagy ágy a másikban
és szekrény tükörrel
és fiókokkal
és kecses-lábú
szék
és a fiókokon filigrán
fogantyúk
minden amit a házakban láttál
és kívántad egyszer
a tiéd legyen
akkor amikor a házakban
üdítőt kínáltak te meg
éhes voltál
és szép arcodra amennyit csak akarsz
kenőcs
és lábadra papucs
fenn meg szobák unokáid számára meg
padlás
ahol a nélkülözhetetlen dolgokat tartanád
régi illatszereimet
fiad bordás-falát
idősebb lányod illatos muffját
beteg unokád fej-nélküli katonáit
az öreg szamovárt
régi újságokat
a soha nem tudod hol lévő
recepteket
nyitott könyveket elfeledett
képeket.
 
anyám házat neked akarok venni
de nem tudom megtehetem-e
ma is nincstelen vagyok
és holnap sem lesz másként
és még mindig véredet szívom
anyám
még mindig meleg térded mellett
ülök
anyám
egyszer házban leszünk
együtt
abban
hogy ne mondjam melyikben
anyám.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.