Slobodan Boco Bajić Leptiri – Lepkék

 

Slobodan Boco Bajić (Banja Luka 1951 –)

Leptiri   Kap smole u rijeci riječi, prašumu zasjeni i ljepotu naglasi za vječnost, pretvorivši se u ćilibar. Vijekovi, emocijom ukotvljeni na vikinške lađe hladnog Baltika čudotvorno nalaze put da vatrom istaknu poprsja izabranih. U brvnari na obali sjevernog mora , plamen iz kamina,  pogled  na ogrlicu  i kap smole sa dva leptira što se nikad neće sastati,  grije starog brusača jantara, veterana  rata. Auroru Borealis, koja ga u mladosti isprati na daleka bojišta, ove noći posmatra kroz okno praznog doma. Samo je vješti majstor znao napraviti brojanicu, okamenjenu polarnu svjetlost na dlanu, s kojom se, u duge sjevernjačke noći, molio,  za slobodu leptira.

Lepkék   Egy csepp gyanta a szófolyamban borostyánná változva elhomályosítja az őserdőt és a szépséget örökre kihangsúlyozza. A századok, megindultan a hideg Baltikum viking hajóira telepedve, csodálatos módon tűzzel emelik ki a kiválasztottak mellszobrát. Az északi tengerparti kunyhóban, a kandallóban a lángok, a tekintet a nyakéken, meg a sohasem egyesülő két lepkétől eredő gyantacseppen, az öreg borostyán-csiszolómunkást, a kiszolgált katonát melegíti. Az északi sarkfényt, ami fiatalságában a messzi harctérre kísérte, most üres otthona ablakán keresztül nézi. Csak kiváló mester készíthette az olvasót, tenyerén a megkövesedett sarki fényt, mellyel a hosszú sarki éjeken át a lepke szabadságáért imádkozott.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Slobodan Boco Bajić Glavna ulica – Főutca

Slobodan Boco Bajić (Banja Luka 1951 - )

Glavna ulica

Mada si punoljetna

već nekoliko vijekova,

ulico glavna,

niko te nikad

nije pitao

želiš li se tako zvati,

već su ti ime davali

i oduzimali,  

kako je kome odgovaralo

i tjerali da se

sa svakim od njih

ponosiš.

Jedni su te širili,

drugi drvoredom uljepšavali,

kaldrmisali,

asfaltirali,

mermerom oblagali.

         A ti?

         Silno uvjerena

         u sebe

         i svoju nesumnjivu nadmoć,

         svjesna prolaznosti

         svojih kumova

         i kratkotrajnosti imendana,

         poput brižnog roditelja ,

         sve njih pazila

         kao da su prvorodjeni. 

       

        Tihi svjedok sudbina.

       

Főutca

Igaz századok óta
vagy felnőtt
főutca,
soha senki
nem kérdezett,
hogyan nevezzenek,
neveket adtak
és visszavontak,
kinek éppen hogyan felelt meg
és kényszerítettek,
büszke légy
nevedre.
Egyesek szélesítettek,
mások fasorral díszítettek,
kiköveztek,
aszfaltoztak,
márvánnyal bevontak.
     És te?
     Mindig magabiztos
     voltál,
     érezted fölényed,
     tudtad, névadóid,
     névnapjaid,
     múlandók,
     hát gondos szülőként,
     mindenkire, mint
     elsőszülöttre vigyáztál.

     A sors csendes tanúja.

Fordította: Fehér Illés



Slobodan Boco Bajić Uličar – Csavargó

Slobodan Boco Bajić (Banja Luka 1951 - )

Uličar

Iznenadni ljetni pljusak.

zbližio nas

Vezao  dim cigarete

i osmijeh

širok poput

izlivene rijeke.

Tajna je bila

zabranjena riječ,

a prisvojna zamjenica

stid.

U taj svijet

mogao je ući svako

i trajati kraće

od sjenke prolaznika

ispod tinjalice.

S kurvom sam nevin drugovao.

Uzeti, dijeliti, dobivati ,

jedna je riječ:

Ja,

njene priče čarobne,

prinesene

na oštrici noža,

Ona,

moju nevinost.

Trajalo je

dok se nismo zamijenili.

Oprost ne dobih .

9.03.2013.

Csavargó

A hirtelen jött nyári zápor
hozott össze bennünket.

Összekötötte  a cigarettafüstöt

és a megáradt folyóhoz

hasonló széles

mosolyt.

A titok a tiltott

szóban rejlett,

a birtokos névmásban

a szégyen.

Ebbe a világba

mindenki beléphetett

de még addig sem

lehetett jelen mint

a járókelő árnya a lámpás alatt.

A szajhával ártatlanul barátkoztam.

Elvenni, osztani, kapni,

egyetlen szó:

Én,

borotvaélen

hozott

csodálatos meséjét,

Ő,

ártatlanságomat.

Addig tartott,

míg helyet nem cseréltünk.

Nem kaptam feloldozást.

2013. 03. 9.

Fordította: Fehér Illés



Slobodan Boco Bajić Jezik ljubavi – A szerelem nyelve

Slobodan Boco Bajić (Banja Luka 1951 - )

Jezik ljubavi

Emocija?!

Kopča tanka je.

Niska?!

Na rubu stoji.

Jezik ljubavi

Čudan je.

Riječi ?!

Boje se opako !

A szerelem nyelve

Érzelem?!

Laza kapocs.

Füzér?!

A padkán áll.

Furcsa nyelv

a szerelem.

Szavak?!

Csak gonoszak!

Fordította: Fehér Illés



Slobodan Boco Bajić Bezimeni – Névtelenek

Slobodan Boco Bajić (Banja Luka 1951 - )

Bezimeni

Djeca

moraju imati

broj

uzvikuju 

nezadovoljni

građani

Okreće se

zemaljska kugla

na ekranu

televizora

Zbunjena

starica posmatra

tetovažu

na smežuranoj

podlaktici

11. 06. 2013.

Névtelenek

Legyenek

a gyerekek

számozottak

kiabálják

az elégedetlen

polgárok

A tévé

képernyőjén

a földgolyó

forog

A nénike

zavarodottan szemléli

a tetoválást

az aszalódott

könyék alatt

2013. 06. 11.

Fordította: Fehér Illés



Slobodan Boco Bajić Bijela – Fehér

Slobodan Boco Bajić (Banja Luka 1951 - )

Bijela

Iz bijelog

  nastala

uz bijelo

rasla

u bijelo

  stasala

ruže bijele

rađala

njedrima bijelim

  dojila

rukama bijelim

  podizala

u bijelo tijelo

uranjala

na dlanu bijelom

dušu pružala,

darovala , dobijala

bijela u srcu

  boravila

od  snijega

  bijelog

bjelja bila...

i nestala.

5. 02. 2012.

Fehér 

Fehérből

  keletkezett

fehéren

nevelkedett

fehérré

  érett

fehér rózsákat

nemzett

fehér kebleivel

  szoptatta

fehér kezeivel

  irányította

fehér a testét

gondozta

fehér tenyerén

kínálta lelkét,

ajándékozott, kapott

fehér a szívében

  lakott

a fehér hótól

  fehérebb

fehér volt…

és szertefoszlott.

2012. 02. 05.

Fordította: Fehér Illés



Slobodan Boco Bajić Park – Park

Slobodan Boco Bajić (Banja Luka 1951 - )

Park

Krivudavom, stazom, što su je  kroz  novonapadali, rahli snijeg prokrčile noge ranoranilaca, prolazim još usnulim parkom.

Ne žurim, ali mi snijeg, što “bježi” ispod cipela, usporava hod.

Sunce se u tom času odlijepilo od horizonta i bjelinu parka ukrasilo nebrojanim iskrama.

Začuh udare krila, a odmah potom velika zavjesa snijega zasu stazu i mene.

Nesvjesno napravih dva koraka u stranu i kao u kakvoj bajci, nađoh se u drugom svijetu.

Grane starog bora i kafeno-žuti sag borovih iglica pod nogama, u trenu mi se učiniše da sam promijenio mjesto. Teleportiran u drugi svijet, pomislih, a usne mi se razvukoše u osmijeh zadovoljstva, što zbog spoznaje da sam našao zaklon od snježne zavjese, što zbog iglica koje me na tren podsjetiše na proljeće.

Jedan kratak lavež  me prenu.Podigoh pogled i vidjeh psa lutalicu. Ispod jelke, preko puta, na okruglom tepihu sličnom mome, drhtajima tijela otresao je snijeg  koji je, čini se, kao i ja izbjegao u zadnji čas. Pogledi nam se sretoše.

Pas još jednom zalaja, sjede uspravljene glave i prednjih šapa i zagleda se u mene. Predivna scena. Pas i ja. Kao jedini stanovnici na dvije planete u beskrajnom bjelilu snježnog svemira i tišini parka gledamo jedan drugoga.

Ponovni ritmični udari krila, natjeraše me da podignem pogled. Siva ptica nastavljala je, na kratko prekinuti let, a za njom ostade,njišući se, zelena grana jelke.

Jedina , bjelinom neokićena grana, kao ruka što maše u pozdrav odlazećem gostu.

Balerina, pomislim i zagledam se.

Na prstima stoji , u bijeloj krinolini, što je pružila zaklon mom slučajnom prijatelju i maše.

Maše ptici, razgolićenom rukom.

Stajao bih tako još, da pas prvi ne krenu.

Podiže se na sve četiri noge i pođe. Tromi pokreti i velike uši, što su dosezale gotovo do tla.

Prepoznao sam ga. Izdužena glava, usko čelo i kose oči.

-Američki baset- prošaptah ne vjerujuću.

Takvih pasa nema mnogo u gradu. Nekima je ružan, a meni predivan.

Pa, pomalo i liči na mene. Zdepast, kratkih iks nogu i velikih ušiju.

Ne znam da li mi se oteo glasan smijeh, ali osmijeh sigurno.

Pas dođe do snježnog ruba, zastade i opet me pogleda. Kao da nešto htjede reći. Da je dubok  snijeg valjda ili nešto slično.

Tek, odluči se i krenu. Snijeg mu je dosezao do trbuha, a duge uši su ostavljale tanke tragove , poput tračnica.

Pratio sam pogledom njegov njišući rep dok nije zamakao.

Krenem i ja. 

                       

Opet stanem.

Pogledah još jednom tepih od kafeno-žutih iglica, pa granu. Jedina zelena grana, bez snježnog nakita, sada je stajala mirna.

Nekoliko puta, začuđeno pogledam gore pa dole.

Kako ?

-Ljeti si zelena . Zimi zimzelena!

Otkud onda tolike kafeno-žute iglice.

-Kad se šminkaš? Kad se presvlačiš ljepotico moja?

Stalno izložena pogledima, neprestano na sceni, a opet besprijekorno dotjerana, stasita i gorda.

Raširim ruke u znak nevjerice i čuđenja, žurno se udaljavajući.

-Možda me onaj baset promatra negdje iz prikrajka,- pomislim i zanjišem stražnjicom, poput njegovog repa. Sada stvarno uz glasan smijeh.

Na kraju parka stadoh. Okrenem se.

Još jedna grana, nekog drugog stabla, njihala se spuštajući snježnu zavjesu na moju, tek doživjelu bajku.

Bajku prvog snijega.

Banja Luka, noć između 6. i 7. novembra 2009. godine       

Park

A korán kelők által a frissen hullott, porhanyós hóba kitaposott, kacskaringós csapáson szeltem át a még alvó parkot. Nem siettem, de a cipőm alá terülő hó lassította lépteimet.
A nap ebben a pillanatban bukkant fel a láthatáron, csillogó kristálymilliárdba öltöztetve a parkot.
Szárnycsapásokat hallottam, majd hófüggöny zúdult a nyakamba, a kitaposott útra.
Ösztönösen félreléptem és mint mesében, más világba csöppentem.
Megpillantva az öreg fenyő ágait, lábaim mellett a kávébarna tűlevelű szőnyeget, úgy tűnt, helyet változtattam. Gondolatban más féltekére települve, elégedetten mosolyogtam, mert felismertem, találtam menedéket a hófedte tájon, mert a tűlevelek sokasága egy pillanatra a tavaszt idézte.
Rövid kutyaugatás rázott fel. Felemelve tekintetemet kóbor kutyát pillantottam meg. Szembe velem, a fenyő alatt a körülöttem lévőhöz hasonló kerek szőnyegen rázta le magáról a havat, melyet mint nekem, még sikerült elkerülnie. Tekinteteink találkoztak.
A kutya még egyszer felugatott, fejét, mellső lábait egyenesen tartva leült és szemembe nézett. Gyönyörű látvány. A kutya és én. Mint két planéta egyedüli lakói a végtelen hóval tele fehér űrben, a park csendjében egymást szemlélik.
Az ismét hallatszó szárnycsapásokra felemeltem tekintetemet. A szürke madár folytatta rövid időre megszakított röptét, a fenyő meglibbenő, zöld ága maradt utána. Az egyetlen nem fehérbe öltöztetett ág, mint egy kéz a távozó idegennek, integetett. Balettáncosnő, gondoltam és körülnéztem. Lábujjhegyen, fehér krinolinban állt, menedéket nyújtva barátomul hozzám szegődött és integetett.
Csupasz kezével integetett a madárnak.
Így álltam volna még, ha a kutya meg nem mozdul. Négy lábára állt és elindult. Lomha mozdulatokkal, hatalmas, földet súroló fülekkel.
Felismertem. Nyújtott fej, szűk homlok, ferde szemek.
– Bernáthegyi – suttogtam hitetlenkedve.
Kevés ilyen kutya van a városban. Egyesek számára rút, másoknak gyönyörű.
Kicsit hasonlít rám. Vaskos, rövid ikszlábak, hatalmas fülek.
Nem tudom, hangosan nevettem-e fel vagy csak mosolyogtam.
A kutya a hótakaró széléhez ért, megállt, visszanézett. Mintha mondani akart volna valamit. Talán, hogy mély a hó, vagy valami effélét.
De elindult. A hó a hasáig ért, hosszú fülei pedig, sínpárhoz hasonló, vékony két csíkot hagytak maguk után.
Tekintetemmel követtem lengő farkát, míg el nem tűnt.
Én is elindultam.

De ismét megálltam.
Még egyszer visszapillantottam a kávébarna, tűlevelű szőnyegre és az ágra. Az egyetlen zöld ág, a hótakaró nélküli, mozdulatlan volt. Csodálkozva vándorolt tekintetem fentről le, lentről fel.
Hogyan?
– Nyáron zöld vagy. Télen örökzöld!
Akkor honnan ezek a kávébarna tűlevelek.
– Mikor fested magad? Mikor öltözöl át, gyönyörűségem?
Idegen tekinteteknek kitéve, állandóan a porondon, mégis kifogástalanul öltözött, szikár és büszke vagy.
Hitetlenkedve és csodálkozva tártam szét karjaim majd sietve távoztam.
– Talán az a bernáthegyi figyel valahonnan, félrehúzódva – gondoltam faromat farkához hasonlóan rázva meg. Most már hangosan kacagtam.
A park szélén megálltam. Megfordultam.
Még egy ág, egy másik fa ringó ága szórta a hófüggönyt az általam éppen most megélt csodára.
Az első hó csodájára.

Banja Luka, éjjel, 2009. november 6.-a és 7.-e között.

Fordította: Fehér Illés

https://www.youtube.com/watch?v=8QKiPPwi6z8



Slobodan Boco Bajić Sama – Egyedül

Slobodan Boco Bajić (Banja Luka 1951 - )

Sama

Sliku na zidu,

popravljala je drhtava

ruka starice

svaki put

kad napušta kuću.

Kao da se trudila

izgledati grubo:

muški kaput

riblja kost,

sezao je do ruba

crnih gumenih čizama,

na glavi stari šešir

sa džepom i receptom

za neki lijek.

Ruke zauzete kofom ,

krpama i svježim božurima,

stare naočare, sa teškim

staklima, skrivale su

 umorne oči.

Na ulasku u groblje

zastade,

spusti kofu , prekrsti se

uspravi glavu i krenu brže,

kraj humke sjede,

uzdahnu duboko,

skinu šešir i naočare.

Srebrnu kosu

rukama zabaci na leđa,

a topla iskra

iz probudjelog oka

obgrli stijenu mermernu.

 – Odmaraj stari, ništa neradi,

ja ću podići čarape,

pusti novine,

kućni kaput i naočare.

Brzo ću ja tebi doći.

Ništa ne radi – ponovi!

Otključavši vrata, stade:

sterilna kuća, brujala je tišinom.

Samo suza u pokretu.

23.12.2010

Egyedül

Minden alkalommal

mielőtt házát elhagyta

reszkető kézzel

megigazította

a falon függő képet.

Mintha hivalkodott volna

a gorombasággal:

a halcsont mintájú

férfi kabát

a fekete gumicsizma

élét súrolta,

fején ósdi kalap,

zsebében

vény lapult.

Kezeiben vödröt,

rongyokat, friss bazsarózsát

szorongatott,

fáradt szemeit régi,

nehéz szemüveg rejtette.

A temetőbe érve

megállt,

letette a vödröt, keresztet vetett,

felemelte fejét, lépteit szaporázta,

a sír mellé ülve

mélyet lélegzett,

levette kalapját és szemüvegét.

Ezüstös haját

kezeivel hátára dobta,

feléledt szemeiből

meleg szikra

ölelte át a márványsziklát.

– Pihenj öreg, ne tégy semmit,

majd én összeszedem a zoknikat,

hagyd az újságot,

a házikabátot és szemüveged.

Hamarosan hozzád megyek.

Ne tégy semmit – ismételte!

Kinyitva a kaput, megállt:

síri csend ült a házon.

Csak könnyei peregtek.

2010. 12. 23.

Fordította: Fehér Illés



Slobodan Boco Bajić Spoznaja - Felismerés



Slobodan Boco Bajić (Banja Luka 1951 - )

Spoznaja

Na trenutak
prekinu peglanje
i pogleda

kroz prozor
niz ulicu
srebrna
kap nemoći,
skliznu niz obraz
na zgrčenu
šaku majčinu
usne

priljubljene
na toplu bluzu
djevojačku
činile su
taj nesklad
podnošljivim
bila je to
rijetka toplina
koju je osjećala
nakon
dugo vremen
čekajući
nikad dočekano
nije primijetila
da život
negdje
nepovratno
nestaje.

Felismerés

Egy pillanatra
abbahagyva
a vasalást
kitekintett
az utcára
az ezüstcseppek
tehetetlenségére,
édesanyja arcáról
görcsös kezére
siklott tekintete
a langyos
leányingre
simuló
ajkai
elviselhetővé tették
az összhang
hiányát
ez volt az
a ritka meleg
perc
melyet hosszú idő
után érzett
várva
a soha valóra nem váltat
észre sem véve
az élet
valahol
visszavonhatatlanul
elillan.

Fordította: Fehér Illés

Slobodan Boco Bajić Slika uma - Képzetem képe

Slobodan Boco Bajić (Banja Luka 1951 - )



Slika uma

Dal si tako lijepa                     

Il te takvu trebam                    

Dal te drugi vide                     

Kakvom te ja gledam              

Sliko uma moga                       

Oči što te kvare                        

Nisu kadre takvu                      

Raskoš da podare                    

Dal si tako lijepa                    

Il te takvu gledam                  

Sliku uma moga                     

Bezgranično trebam                

Satkana od misli                    

Mojih snova dio                     

Vječno da me pratiš              

Život je to htio                       

1.juna 2011.   

Képzetem képe

Tényleg oly csodás vagy
Vagy csak így kellesz  nékem
Másoknak is ilyen vagy
Ahogy én téged nézlek

Te képzetem képe
E szemek melyek rontanak
Ily csoda-varázst
Vissza nem adhatnak

Tényleg oly csodás vagy
Vagy csak ilyennek látlak
Képzetem képe
Veled megyek a halálba

Gondolataim magam szőtte
Szövevényében
Az élet titkos akarata
Hogy utamat kísérjed

2011. június 1.

                             Fordította: Fehér Illés