Weöres Sándor Harmadik szimfónia – Treća simfonija – Trodelna pesma

Weöres Sándor ( Szombathely, 1913. június 22. – Budapest, 1989. január 22.)

 

 



Harmadik szimfónia

 

1.

Madárka sír, madárka örül,

míg piros gerendái közül

néz a hatalmas -

Küldd néki töretlen álmodat,

míg magad vagy a vadász meg a vad,

s nem szűnhet kerge futásod.

Győznöd se lehet, veszned se szabad :

a hályogos sűrűség alatt

vermed hasztalan ásod.

Kinyílik a táj,

lehunyódik a táj -

az üresség öntözi szélét!

A rét, a liget

itt mind a tied,

de nem lelhetsz soha békét.

Az élettelen avar is röpül.

Ne hidd, hogy rögben alhass.

Madárka sír, madárka örül,

s néz a hatalmas.

A múlt se pihen :

új percek méreg-csöppjeiben

elomolva őrzi részét.

A holt vadlúd, bár tolla se lebben,

röpül zúgó szárnyú seregben,

s röptében üli fészkét.

A jövő nem vár, előre arat :

a most ömlő sugarak

a holnapi gyermek

rózsás bőréről csiripelnek.

Ne kérd a veremtől jussodat.

Te vagy a vadász és te vagy a vad

s távol, a hatalmas : az is te magad.

Ő odafönn

merev csillámu közöny,

és sorba burkolt lénye idelenn

rengés, mely sohasem pihen,

s a két arc : az Igaz és a Van

összefordul mámorosan,

mint a Nap meg a tenger

nézi egymást ragyogó szerelemmel.

Küldd néki töretlen álmodat!

mert szíved éber-álma,

mint légen a pára,

átlódul a pályán,

s fönn sajog a menny hajnal-koronáján.

Madárka sír, madárka örül,

míg piros gerendái közül

néz a hatalmas -

Kereplőként űzöd körbe magad,

rab vagy, de keserved álma szabad

s igazad az álom, a röpke!

A szikla, ha rávésed jajodat,

többé nem szikla : élő te-magad,

s föllibben a fellegekbe!

Kinyílik a táj,

lehunyódik a táj -

az üresség öntözi szélét!

Sugarak izzó füzére alatt

meglelheted százszor sírodat,

mégsem lelhetsz soha békét.

Az élettelen avar is röpül.

Ne hidd, hogy a rögben alhass.

Szél körme kapar a sír körül,

és vallat a fény, a hatalmas.

Te vagy a vadász és te vagy a vad

s a pálya is, minden te magad

- madárka sír, madárka örül -

piros gerendák közül kidagadva

tág szemmel nézel magadra.

2.

Rikolt a páva veled,

tipeg az éjbe veled,

elveszti nyúlt vonalát

a futórózsa veled,

odafönn villámló kútnál

remegő gyöngy közt aludtál -

kikkel egy-éjbe jutottál,

mindannyival oda futnál.

Rikolt a páva veled -

rád-kúszó rózsa remeg,

a mező nyers illata

nedves csókjára pereg.

Sír a liliom,

a sáska is -

hogyha lehetne,

szánna is.

Csak a könny csorog

a szirmon, a fán -

ki merne sírni

igazán?

Ki merne súgni neked

arról, hogy mi lett veled?

melyik ég rejti helyed?

őrzi-e gyöngyeidet?

Ki egét elhagyta, lássa :

habos örvény a lakása,

fedelének éj az ácsa,

sötétség a kalapácsa.

Tipeg a páva veled,

remeg a rózsa veled,

fáradtan rád-hajlanak,

megosztják alvó-helyed.

Itt minden örömbe

bogárka vész,

s a fájdalom mélye

tiszta méz.

Hét szín mozog itt

és hang-özön :

egyetlen, arany csend

volt odafönn.

Színek közt gyúl a szemed,

hangok közt zsong a füled -

kívánsz-e búcsúzni, mondd,

vagy itt lenn jobb a helyed?

Odafönn villámló kútnál

remegő gyöngy közt aludtál -

remegő gyöngy közt a kútnál

tán már aludni se tudnál.

Hegyekkel játszik az út,

a tücsök dobja pereg,

rád-kúszó rózsa remeg.

Rikolt a páva veled -

3.

Tűzhabos, bársonyos tereken át

keresem szárnyának pille-porát.

Ormokon,

kő-fokon

kutatom fátyla nyomát.

Leheletét

szél verte szét,

lángja kormát vas-pohárban

őrzi a sötét.

Jégszirmos hegyeken át,

csatakos völgyeken át

kérlelem, keresem :

ápolná kegyesen

sápadt kis mécsesem fénysugarát.

Ide se lát!

Ide se lát!

Alszik és álmában épít

ablaktalan tükör-palotát!

Hasztalan üldözöm zajban, csendben,

nem érem el soha : itt van bennem,

vad futásommal ő űzi magát,

mécsesem fénye az ő kicsi foglya,

vézna, ijedt fény, mégis beragyogja

a végtelen tükör-palotát.

Rögökön, fellegeken, kék vidéken

siető léptemmel el nem érem :

szívemben szövöget

napokat, éjeket,

a kinti sokszínű szőnyeget

benn szövi mind,

bennem szőtt szőnyegen

odakinn keresem,

míg ezer mintája szüntelen

körbe kering.

De néha meglátom

- igaz-e, vagy álom -

mikor a kerek táj télbe hajol,

s a jeges réteken

minden csak sírverem,

s lenn fekszem, földdé vált fekete holt.

Homályos tereken,

idegen egeken

sebzetten bukdos a légen által,

és rekedt, színtelen víjjogással

lezuhan a jég alá!

lezuhan a jég alá!

A mélység föllazul,

villogó gyöngy-habot ont

és megint elsimul,

és minden fekete, holt.

Leheletét

szél verte szét,

lángja kormát vas-pohárban

őrzi a sötét.

Jég alatt, nem-múló percemen át

őrizem simuló pille-porát.

S a fényben szüntelen

szaladó éveken

tű-fokon

csókolom

ujja nyomát.

Treća simfonija

1.

Ptica plače, ptica se veseli,

dok sa mesta gde se greda crveni

moćnik te promatra –

Njemu pošalji svoj čisti san,

dok si lovac i divljač ti si sam

ne može presati tvoj suludi kas.

Ni pobednik ni gubitnik ne možeš postati:

ispod gustine katarakte

jamu zalud ćeš kopati.

Otvara se pejzaž,

zatvara se pejzaž –

preko ruba praznina se preliva.

Gaj i livade

tvoje su bisage

al’ u miru ni tamo se ne sniva.

I šušanj neživi visoko lebdi.

Ne veruj da se na tvrdom spava.

Ptica plače, ptica se veseli

a moćnik te promatra.

Ni prošlost se ne odmara:

u otrovnim kapima novih minuta

rastrošno čuva svoj deo.

Mrtva plovka nepomičnog perja

u uskomešano jato smera

i u letu uzjaši svoje gnezdo.

Budućnost ne čeka, unapred sviće:

snop svetla današnjice

o ružičastoj koži

sutrašnjeg deteta govori.

Ne traži od jame svoj miraz.

Ti si lovac i gonjena divljač,

i u daljini, moćnik: i to si ti sam.

U visu je

odsjaj krutog nehata,

a dole u sudbini skrivena suština

je drhtaj što se nikad ne odmara,

i dva lica: Istina i Ima

u zanosu uživa,

kao Sunce i more, što nemo

gledaju jedno drugo zaljubljeno.

Njemu pošalji svoj čisti san!

jer budan san tvoga srca

kao kapljica u zraku

preleće putanju

i u zoru na vencu neba oseća patnju.

Ptica plače, ptica se veseli

dok sa metsa gde se greda crveni

moćnik te promatra –

Gonjen od strane sopstvenih čeketala

rob si, ali slobodan je tvoj čemerni san,

i tvoja istina je tek parče sna!

U stenu ako urežeš svoj krik

više nije stena: to je tvoj lik

koji do oblaka seže!

Otvara se pejzaž,

zatvara se pejzaž –

preko ruba praznina se preliva!

Ispod usijanih niski zraka

možeš naći bezbroj raka

al’ mir te ne čeka nikada.

I šušanj neživi sad visoko lebdi.

Ne veruj da se na tvrdom spava.

Humku ledeni vetar para

i svetlost, moćnik te saslušava.

Ti si lovac i gonjena divljač

i lovište, sve si ti sam

– ptica plače, ptica se veseli –

s mesta gde se greda crveni

sam sebe vrebaš sad.

2.

Paun krešti sa tobom,

tapka u noć sa tobom,

svoju vitkost gubi

ruža kad je sa tobom,

gore u sjaju bunara

međ biserjem si spavala –

s kime god si u istu noć dospela

trenutke smiraja bi tamo provela.

Paun krešti sa tobom –

drhti ruža nad tobom,

suze nezrelog mirisa livade

njene rosne poljupce vlaže.

Plače ljiljan

i skakavac –

da je moguće

i žalili bi te.

Suze liju

po cvetu, drvetu –

istinske suze

zar da teku?

Tebi šapnuti ko bi smeo

od tebe šta je postalo?

koje nebo ti krije mesto?

da li je na broju tvoje blago?

Ko svoje nebo ostavi:

u vrtlogu će spavati,

čadar mraka će ga pokrivati,

a čekić tame formirati.

Tapka paun sa tobom,

drhti ruža sa tobom,

klonulo se odmaraju,

dele meso sa tobom.

Ovde u radosti

cvrčak je nem,

i dubina bola je

čisti med.

Zvuk i sedam boja

tu izgore:

zlatna tišina je

samo gore.

Od boja zaslepljena,

od zvuka zaglušena –

reci, želiš li rastanak

il’ rađe na dnu opstanak?

Gore u sjaju bunara

međ biserjem si spavala –

u drhtavom biserju kod bunara

možda više ne bi ni sanjala.

S brdima igra cesa,

bubanj cvrčka se vrti,

ruža na tebi drhti.

Paun s tobom se grli –

3.

Kroz plamteće, svilene trgove

tražim prah s nežnog krila leptira.

Na vrhovima,

oštrim stenama

istražujem trag tog plavetnila.

Njezin uzdah

razbi vetar,

u gvozdenom peharu mrak

čuva nastalu čađ.

Kroz brda smrznutih lata,

duž raskvašenih livada

preklinjem ponizno:

nek njeguje odano

od mog žiška bled pramen zraka.

Ni ne haje!

Ni ne haje!

Spava i palatu od ogledala

bez prozora gradi u snu!

Zalud je gonim u buci, tišini,

ne stižem je nikad: u meni živi,

u stalnoj žurbi tera sebe samu

njezini robovi su moji zraci,

to slabašno, preplašeno svetlo ipak ozari

onu nepreglednu palatu.

Na gromadama, oblacima, plavetnilu

moji žurni koraci nju ne stižu:

dane i noći

tek moje srce kiti,

vanjski mnogobojni ćilimi

u meni su tkani,

u unutra izvezenom sagu

napolju je tražim

dok to mnoštvo ukrasa bez predaha

oko mene leprša.

Al’ ugledam katkad

– da l’ je java ili san –

kad se zima spušta na pejzaž

i ledena livada

u raku se pretvara

i ja dole ležim, u zemlju pretvoreni crni mrtvac.

Kroz tamne trgove

i strane svetove

ranjeno se probija kroz etar

i promuklim, bezbojnim krikom

propada kroz led!

Kroz led propada!

Rastvara se dubina,

sjajnu bisernu penu ispušta

pa se poravna

i sve je mrtva crnina.

Njezin uzdah

razvejava vetar,

u gvozdenom peharu mrak

čuva nastalu čađ.

Pod ledom, u neprolaznom minutu mira

čuvam svileni prah leptira.

I stalno u svetlu,

prolaznom vremenu,

kroz iglene uši

ljubim

trag njenog krila.

                                       Preveo Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                    Családi kör, Novi sad.

Trodelna pesma¹

I

Plače ptica, veseli se ptica,

dok iza crvenih oblica

moćni gleda netremice –

San mu svoj pošalji od jednog komada,

a sam si i lovac i plen što pada,

i tutnji hajka u tom znaku.

Pobede nema, a ne smeš propasti:

tako uzalud moraš kopati

pod gustom mrenom raku.

Otvori se krajolik,

sklopi se krajolik,

praznina ivice mu spira!

Livade, boje,

tu sve je tvoje,

ali nigde tvoga mira.

I mrtvo lišće leti nice.

Ne zamišljaj san u društvu klica.

Plače ptica, veseli se ptica,

a moćni gleda netremice.

Ni prošlost ne stoji:

uliva otrovnim kapima svojim

deo sebe u vreme što jezdi.

Mrtva divlja guska, iako bez trepeta,

leti u jatu zahuktalog lepeta

i u letu se gnezdi.

Budućnost ne čeka, unapred žanje:

zraci koji su sada

pričaju o ružičastoj puti

deteta koje tek sutra se sluti.

Ne traži udeo od jame.

Ti si i lovac i plen što pada,

i ti si taj moćni što daljinom vlada;

što je gore i ćuti,

ravnodušni blesak kruti,

i dole je gde bit mu u usud se skroji:

isti tutanj što ni tren ne stoji;

i dva se lica mamurno stapaju,

Istina i Stvarnost se pretapaju

kao što ljubav ozarena boji

pogled što sunce sa morem spoji.

San mu svoj pošalji od jednog komada!

Jer san budni što srce ga stvara

kao u zraku para

iskoči iz trase

i na jutarnjoj kruni neba sja se.

Plače ptica, veseli se ptica,

dok iza svojih rumenih oblica

moćni zuri netremice –

Ko čigra goniš sebe u igranje,

rob si, al san tvoje muke slobodan je

i san taj kratki tvoja istina je!

vrtaj svoj krik na stenu: i već stena

nije stena nega vlastita ti mena:

i deo oblaka je!

Otvori se krajolik,

sklopi se krajolik –

praznina ivice mu spira!

Pod užarenim vencem zraka

stoput ćeš znati gde ti je raka,

a ipak nigde tvoga mira.

I mrtvo lišće leti nice.

Ne zamišljaj san u društvu klica.

Kandža vetra mrvi humku u grudvice,

moćni sjaj ti vreba crte lica.

Ti si i lovac i plen što pada,

i trasa, sve si oduvek i sada,

– plače ptica, veseli se ptica –

nabubren iza crvenih greda

razrogačeno sam sebe gledaš.

II

Krikne s tobom paunica,

u noć kroči s tobom paunica,

gubi svoje dugačke vitice

s tobom ruža puzavica,

pri omunjenim bunarima

snio si među biserima –

stigao u noć što sve vas prima,

hitao tamo s njima svima.

Krikne s tobom paunica,

drhti k tebi puzavica,

na njen vlažni celov pada

divlji miris iz ravnica.

Ljiljan plače,

trska suze spira –

kao da tvoja

sudbina je dira.

Suza tek se roji

na stablu, na vlati –

ko istinski može

zaplakati?

Ko šapatom da ti broji

događaje što su tvoji?

Na kom nebu to šostoji

tvoj log, i biseri tvoji?

Ko nebo svoje napusti, nek čuje:

u peni vira da stanuje,

i krov nad glavom noć da kuje

čekićem mraka i oluje.

Kroči s tobom paunica,

drhti ruža puzavica,

nasloni ih umor na te,

i tvoj ležaj im ložnica.

Tu radosti svakoj

na dno bubica seda,

propada do bola,

do čistog meda.

Sedam se boja miče,

glasovi rojem ore:

jedini zlatni spokoj

bio je tamo gore.

Bojama ti gori šarenica,

uši su ti pune zvučnih klica –

za rastanak da l već imaš volje,

ili ti je ovde dole bolje?

Pri omunjenim bunarima

snio si među biserima –

u biserju pri bunarima

da li još sna za tebe ima?

Drum se s brdom poigrava,

tutnji bubanj zrikavaca,

drhti k tebi puzavica,

krikne s tobom paunica –

III

Kroz prostor somotan i plamen daha

sa krila mu tražim trun leptirovog praha.

Na klancima

na proplancima

za tragom vela mu oko mi traga.

Vetar je duvao,

dah mu razduvao,

čađ plamena u gvozdenoj čaši

mrak mu sačuvao.

Gde cveće leda brda šara,

gde je blato polja i močvara

ja ga molim, ja ga tražim:

neka ima smilovanja

za moj žižak, za to malo bledog zara.

Za njega sam para!

Za njega sam para!

On spava, u snu gradi dvorac

bez prozora; od ogledala ga stvara!

Zalud ganjam ga u muku, sred oluje,

ne stižem ga nikad; on u meni tu je,

moja luda trka njegov je pokretač,

njegov mali rob je žižak moj kad zasja,

slabo, plaho svetlo: al ipak obasja

dvor od ogledala, u sjaj ga rascveta.

Utrinom, oblakom, u plavet se diže

moj hitri korak, al ga ne dostiže:

u srce mi stane

da noći i dane

ćilime vani izatkane

istka pređom drugom,

a u meni tkani

ćilim tražim vani,

dok šar mu boja nebrojanih

kruži stalno krugom.

No nekad se javi

– u snu il na javi –

kad u obzor krugom uvlači se zima,

i u mrazu njiva

sve tad groblje biva

i ležim u zemlji, leš među leševima.

Kroz prostranstva mračna,

tuđa neba zračna,

tetura kroz vazduh poput ranjenika

i zvukom promuklog i bezbojnog krika

survava se ispod leda,

survava se ispod leda!

Smekšaju dubine,

biserna pena bleskom grne,

pa sve opet pline,

daljine mrtve su i crne.

Vetar je duvao,

dah mu razduvao,

čađ plamena u gvozdenoj čaši

mrak mu sačuvao.

Pod ledom, u trenu svog večnog daha,

čuvam taj trun od leptirovog mu praha.

I dok sjaj me žeže

leta što večno beže

poljubac moje usne

na vrhu igle gusne

gde prst mu je ostavio trag.

Prepevao Ivan V. Lalić prema proznim prevodima Károlya Ácsa

Objavljeno - Sándor Weöres: Preobraženja (1963),

                     Forum, Novi sad.

Ovu pesmu u Mađarskoj literaturi može se naći pod dva naslova:

Harmadik szimfónia – Treća simfonija

Háromrészes ének – Trodelna pesma     

Petőfi Sándor Falu végén kurta kocsma – Nakraj šora

Petőfi Sándor 

(Kiskőrös, 1822. december 31. vagy 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.?)





Falu végén kurta kocsma

Falu végén kurta kocsma,
Oda rúg ki a Szamosra,
Meg is látná magát benne,
Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik,
A világ lecsendesedik,
Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezzeg hangos!
Munkálódik a cimbalmos,
A legények kurjogatnak,
Szinte reng belé az ablak.

„Kocsmárosné, aranyvirág,
Ide a legjobbik borát,
Vén legyen, mint a nagyapám,
És tüzes, mint ifju babám!

Húzd rá cigány, húzzad jobban,
Táncolni való kedvem van,
Eltáncolom a pénzemet,
Kitáncolom a lelkemet!”

Bekopognak az ablakon:
„Ne zúgjatok olyan nagyon,
Azt üzeni az uraság,
Mert lefeküdt, alunni vágy.”

„Ördög bújjék az uradba,
Te pedig menj a pokolba!...
Húzd rá, cigány, csak azért is,
Ha mindjárt az ingemért is!”

Megint jőnek, kopogtatnak:
„Csendesebben vigadjanak,
Isten áldja meg kendteket,
Szegény édesanyám beteg.”

Feleletet egyik sem ad,
Kihörpentik boraikat,
Végét vetik a zenének
S hazamennek a legények.

Nakraj šora

Nakraj šora čađava mehana,

Trska strši, glava nečešljana,

Posrnula od teškog pića,

To je kuća seoskih mladića.

Pomršina, celo selo spava,

Sa tornja ponoć otkucava,

A što kuca? Mari ko za sate!

Sati biju tek za prozanate.

A u krčmi „Kod zlatna bokala“

Razležu se glasi od cimbala;

Momčadija, šalaj, tera kera,

Krčmarica j΄ dobra – ne zamera.

„Amo vina, krčmarice plava,

Iz bureta na kom mačak spava!

Nek je staro ko moj čukumdeka,

A vatreno kao – tvoja kćerka!“

„Sviraj, Cigo, sviraj, razbibrigo,

Ima braca u kesi novaca,

Evo jedna, evo druga banka,

Igraću ti do belog danka.“

Al΄ ko kuca na prozorma tako:

„Zar vi, momci, ne znate polako!

Teraj goste, krčmarice plava,

Moj gospodin ne može da spava!“

„Bre, tornjaj se do stotinu vraga,

A gospodin nek ide bestraga!

Sviraj, Cigo, neće t΄ biti žao,

Ma ti sada i košulju dao!“

Opet neko kroz prozor se vajka:

„Bogom, braćo, bolna mi je majka,

Pa vas molim da se utišate,

Stišajte se, ako boga znate!“

Stade dreka, niko s΄ ne odaziva,

Zaćutala momčadija živa,

Iskapiše, ne iskaše više,

Razlaze se kući šapućući.

                         Preveo: Jovan Jovanović Zmaj

Izvor: Odabrana dela J. J. Zmaja, Knjig X

           Matica Srpska . Novi Sad, str. 110 – 111.

Ady Endre Góg és Magóg fia vagyok én… - Sin Goga i Magoga

Ady Endre – Endre Adi (Érmindszent 1877. november 22. – Budapest 1919. január 27)



Góg és Magóg fia vagyok én…

Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.

Sin Goga i Magoga

Goga i Magoga sin sam ja,

utaman potresam zidove, vrata,

pa ipak upitao sam vas:

smije li se plakati ispod Karpata?

Verečkim slavnim putem dođoh ja

s pramađarskom pjesmom još u ušima,

upasti smijem li u Dévénya

s novovremenim novim  pjesmama?

Olovom uši moje zalijte

da ko gluh pjevač lutam, prosjački,

pjesme života nove ne čujem,

i gazite me: grubo, divljački.

Ipak će plačuć, beznadno, s muka

letjeti pjesma vizionarska,

makar je Sabor prokleo stopu,

pobjednička je, nova, mađarska.

               Preveo: Enver Čolaković

Izvor: E. Čolaković – Zlatna knjiga mađarske poezije (1978),

                                 Nakladni Zavod Matice Hrvatske, Zagreb.

Ady Endre A halál rokona – Rođak smrti

 

Ady Endre – Endre Adi (Érmindszent 1877. november 22. – Budapest 1919. január 27)





A halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Õsz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Rođak smrti

Ja sam rođak Smrti,

volim ljubav kad već prolazi,

volim cjelivati onog

koji odlazi.

Volim bolesne ruže,

žene, kadvenu žudnjom bičevane

i jesenje oplakane

hladne dane.

Volim žalosnih sati

sablasne pozive, hitranje,

Velike Smrti, da, Svete Smrti

dvojno plesanje.

Volim one koji putuju,

koji se bude, plač koje topi,

i hladne zore kad ledeni dadž

poljane škropi.

Volim umorno odricanje,

besuzni plač, izmirenje,

mudraca, pjesnika i bolesnika

zbjeg i smirenje.

Volim razočaranog koji

ukočen stao: u što uprijet?

Koji ne veruje, tužan, zabrinut:

ja volim svijet.

Ja sam rođak Smrti,

volim ljubav kad već prolazi,

volim cjelivati onog

koji odlazi.

               Preveo: Enver Čolaković

Izvor: E. Čolaković – Zlatna knjiga mađarske poezije (1978),

                                 Nakladni Zavod Matice Hrvatske, Zagreb.

Petőfi Sándor Szeptember végén – Krajem rujna - Ende September - End of September

 

Petőfi Sándor 

(Kiskőrös, 1822. december 31. vagy 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.?)

Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetõt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Krajem rujna

Gle, još cvatu svhetne bašče u dolini

I zeleni jablan još pod oknom lista,

Al pogledaj zimski svijet u daljini,

S vrhova planina snijeg posvuda blista.

U srcu još živi ljeto puno žara,

U njemu još cvate proleće cijelo,

Ali kosa tamna sijedom se stvara,

Glavu već mi pokri zimsko inje bijelo.

Vene, mre cvijeće i život se gasi...

Ženo moja, amo krilo mi sjedni!

Gle, na moja prsa glavu nagnula si,

A sutra ćeš možda past na trup moj ledni.

Reci, ako mene uzme smrt prijeka,

Hoćeš li, uz suze, plaštem pokriti me,

Ili ćeš zbog nekog mladog čovjeka

napokon i moje zaboraviti ime?

Odbaciš li veo tuge jednog dana,

Kao barjak crni vješaj ga nad grobom:

Doći ću ga uzet iz grobnog stana

U ponoć i tužan ponijet da sa sobom

Da otarem suze što odviše lako

Zaboravi mene, muža svog u boli,

Da povijem rane srca što jednako

I tamo još, trajno, samo tebe voli!

                                    Preveo Vitez

Izvor: Antologija svjetske ljubavne poezije (1968),

Nakladni Zavod Matice Hrvatske, Zagreb

Ende September

Noch blühen die Blumen des Gartens im Grunde,
am Fenster, da grünt noch die Espe so schön,
doch naht schon des Winters bedrohliche Stunde,
es blinket der Schnee schon von bergigen Höhn.
Noch flammt mir im Herzen des Hochsommers Lohen,
die Fülle des Frühlings und sonniger Schein,
doch bald ist das Dunkel der Haare entflohen,
und Winter webt Fäden aus Rauhreif hinein.

Die Blume verwelkt, es flüchtet das Leben,
komm auf den Schoß mir, Liebliche, du!
Und hörst du jetzt lauschend mein Herz noch erbeben,
deckt morgen vielleicht mich ein Hügel schon zu.
Und sterb ich vor dir, wird Gram dich verzehren,
du hüllest mich schluchzend ins Leichentuch ein.
Doch käme ein Jüngling, dich zu begehren,
sprich, o Geliebte, vergäßest du mein?

Und wirfst du einst fort den Schleier der Trauer,
so pflanze den Flor mir als Fahne aufs Grab,
dann steig ich empor aus Tiefe.und Schauer
zur Mitternachtsstund' und hol ihn herab,
die Tränen zu trocknen, in Schmerzen vergossen
um dich, die so treulos mein Herze betrübt.
Mein Herze, das dich noch verwundet umschlossen
und das dich auch jetzt noch und immerdar liebt.

                                                         Walter Radetz

Publisher Source               Verlag Philipp Reclam Jun, Leipzig

of the quotation                 Denn mein Herz ist heiß.

                                           Ausgewählte Lyrik und Prosa

End of September

Below in the valley the flowers are resplendent,
Outside by the window the poplars still glow,
But see where the winter, already ascendant,
Has covered the far distant hilltops with snow.
My heart is still bathed in the fierce sun of passion,
All spring is in bloom there, by spring breezes tossed,
But look how my hair turns hoary and ashen,
Its raven black touched by the premature frost.

The petals are falling and life is declining.
Come sit in my lap, my beloved, my own!
You, with your head, in my bosom repining,
Tomorrow perhaps will you mourn me alone?
Tell me the truth: should I die, will your sorrow
Extend to the day when new lovers prepare
Your heart for forsaking, insisting you borrow
Their name, and abandon the one we now share?

If once you should cast off the black veil of mourning,
Let it stream like a flag from the cross where I lie,
And I will arise from the place of sojourning
To claim it and take it where life is put by,
Employing it there to dry traces of weeping
For a lover who could so lightly forget,
And bind up the wounds in the heart in your keeping
Which loved you before and will worship you yet.

                                                      Szirtes, George

 

Irfan Horozović Vjenčanje - Menyegző

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 -



Vjenčanje

Kako bih želio govoriti ovu pjesmu

otvarati njene pore

puna mirisa

poput nekog prastarog maga

poput alkemičara starovjekovnog

naslutiti smrt što dolazi

u vjenčanici od riječi

U gradovima i zemaljskim vrtovima

među nabubrelim dojkama krušaka

ja izrekoh prvi put riječ

i riječ zadrhta kao pčela u nektaru

kao stih

a zatim potamnje

sjedini se s bojom zavičajnih šuma

riječ bijaše tamnojesenje boje

kao Bosna

U ovim zemaljskim vrtovima

gdje umiru horde insekata

na najsladostrasnijim gozbama

u ovom šarenom vilajetu

gdje je pobuna riječ

riječ što prolazi magijski veo od memle do srca

tu izgovorih ja riječ prezrivo strese stih

s golih ramena

ostade riječ

gola

i među stihovima obnaženo tijelo njeno

tijelo one koju optočih izmišljenom riječju

Kako bih želio poput nekog davnog pijanca

i vjernika riječi

sa strašću psalmopisca

s čednošću gladijatora

koji ne poginuše od zvijeri u koloseumu

nego od povratka u zavičaj

Kako bih želio izgovoriti riječ

riječ samo za tvoje uho

kao što su čari života samo za one koji umiru

ljubavi

na startištu se ponovo uzdižem

ja pjevač usmrćen

ja koji sam prezreo poeziju

tražim od nje još malo moći još malo obmane

tražim zarđale relikvije za poslednju igru

i evo me u grču prepoznavanja

zločinac na mjestu svih svojih zločina

u vremenu bivšem i budućem

među raskomadanim slogovima

i rashodovanim riječima

vičem:

Smrt dolazi u vjenčanici od riječi

Dođi ljubavi moja koja si preteška za lice ovo kamno

dođi ti koja si tako čudno ušla u moju knjigu

i u moj život

dođi da te okitim najdivnijim bezvrijednostima

kao što dolikuje mornima

neka se pojavi u ovoj pjesmi tvoje začuđeno lice

i vijenac crne kose

koju bih mogao porediti s crnom vrančevom grivom

iz njišteće konjice strasti

I ja sam slutio da postajem vidovit

a vidovitost je smrt pjesme

i ona kao uznojen parip poslije duga putovanja

odlazi u svoju smirenu staju

i ne tiče se proroka šta radi tamo

da li crkaje ili zoblje zvijezde iz vasionskog bunara

Hoću da dragoj svojoj poklonim narukvicu

donešenu iz prašuma u kojima se svijaju rime kao zmije

i samuju asonance i aliteracije

i gdje divni i ludi urođenici igraju oko vatre

kao leptirovi

i ta je scena iz legende i ta je scena vječita

krvava

i odvratna i mučna

jer niko nema moći da se približi vatri

i sjedini se s njom

igrajte i dalje dragi i tužni

rasijani prometeji

to čemu se klanjate

narukvica je satkana koju moja draga kao suđaja

kao sibila

u igri rasipa

A ja ću se prišunjati

bez proročkog plašta

visokom zamku u večernjoj kolibi

u njem ima tamburica

pjevat ću ti ovaj napjev

i biti ćeš sretna

moja draga

igrat ćeš zatim u plamu svijeće

u bogatoj haljini koju sam sašio od pjesničkih riječi

i gibat ćeš svojim malim ljupkim bokovima

a riječi će padati kao cvjetovi s proljetnje trešnje

koje zatim nosi vjetar

poludjet ću tada kao najdivniji šaman

a tambura će krvariti umjesto mene

kao tamnopute robinje iz kordovskih vrtova

romori joj glas

iz zemaljskih vrtova

i visećih vrtova babilonskih

gdje smrtno je ranjena slatkom jezom

i pokazat ćeš se gola kad spadnu obmanute riječi

riječi obmane

i zastat ćeš zarumenjela i sretna

pjesmo oslobođena riječi

Menyegző

Mennyire szeretném elmondani ezt a verset

illatozó pórusait

egyenként feltárni

ősi varázslóként

vagy középkori alkimistaként

megérezni a halált

mely szavakból szőtt menyegzői ruhában jő.

A városokban és tágas virágoskertekben

kezemben a megduzzadt körtemellekkel

először ejtettem ki az igét

és az ige megremegett mint nektárban a méh

mint egy versrész

s utána elsötétült

honi erdők sűrűjével elvegyült

késő őszi színekkel ékesült

mint Bosznia

Ezekben a dús földi kertekben

hol halomra hullnak a bogarak

a szenvedély terített asztalán

ebben a tarka tündérországban

hol nyílt lázadás az ige

az ige mely az enyészettől bensőnkig bűvös fátylon halad át

itt ejtettem ki az igét mely az ékes sorokat utálattal fricskázta le

a meztelen vállakról

s csupasz maradt az ige

a sorok között lemeztelenített védtelen teste

annak a teste kit újrateremtett szóval kereteztem

Mennyire szeretnék avitt korhelyként

és lelkes hívőként beszélni

zsoltárénekes szenvedélyével

gladiátor ártatlanságával

kit a kolosszeumban nem a vadállatok téptek szét

hanem hazatértekor vitt szerte a szél

Mennyire szeretnék kiejteni egy szót

egyedül csakis tenéked

mint ahogyan az élet örömei is egyedül a halandóké

szerelem

a vérpadról ismét felemelkedem

én a kivégzett költő

én aki megvetem a költészetet

de hatalmat csalfa hitet és rozsdás ereklyét

követelek tőle az utolsó játszmához

itt vagyok a felismerés házában

bűnöző a saját bűntetteinek mezején

az elmúlt és jövő időben

megtiport szétszórt ereklyék között

szétfarigcsált kopott szótagok között

agyoncsépelt ócska szavakkal

kiáltom:

A halál szavakból szőtt menyegzői ruhában jő

Jer kedvesem oly súlyos vagy agyongyötört lelkem hogyan is visel el

jer kedvesem oly könnyedén egyszerre lebbentél könyvembe

és életembe

jer hogy a leggyönyörűbb csecsebecsékkel ékesítselek

ahogyan csak egy elcsigázott vándor képes

jelenjen meg ebben a versben csodálkozó nyílt tekinteted

s befont hajad koszorúja

mely a szenvedélyek lihegő hadában szénfekete ló

sörényéhez hasonlítható

Úgy éreztem jövendőmondóvá válok

de a látnokság a vers halála

mint izzadt táltos a kimerítő vágta után

istállójába vonul pihenni

és nem érdekli a látnokot hogy ott mit tesz

meg is halhat de az élet kútjából való csillagokra éhez

Kösöntyűt akarok kedvesemnek ajándékozni

őserdőkből valót hol a rímek kígyókként surrannak és magányosak

az asszonáncok és alliterációk

ahol a nagyszerű de együgyű bennszülöttek akár a lepkék

a tűz körül kergetőznek

e képben legendák elevenednek meg e kép örök jelkép

véres

nyálas és csodálatos

mert senki sem tud a tűz közelébe hatolni

s egyesülni vele

játsszatok csak tovább kedves és keserű

feledékeny Prométeuszok

ami előtt térdre borultok

felfűzött karperec mit kedvesem a játékban javasasszonyként

vagy szibillaként

kedvtelésből szór szét

Váteszi palást nélkül

az éjbezárt

kastély magas falához osonok

bent tambura szól

neked fogok énekelni

és boldog leszel

kedvesem

halvány gyertyaláng fényében ékes ruhádban

fogsz táncolni melyet a költészet legszebb szavaiból varrtam

törékeny csípőddel lágyan mozogsz s körülötted

mint virágszirmok tavaszérés idején hullanak a szavak

melyek a szellővel tovatűnnek

akkor eszem vesztem bölcs sámán módjára

helyettem a tamburából csorog a vér

mint kordovai kertek éjfekete rabnőiből

mindennapi kertekből

babiloni függőkertekből

hallom andalító susogó hangját

édes remegésben lelve halálát

s pőrén mutatod magad mikor lehullanak a csalfa szavak

a csalás szavai

és megállsz kipirultan és boldogan

te szavaktól szabadult költemény.

                                                      Fordította Fehér Illés

                                                      Megjelent: Orbis (1996) I: 3. - 4., 11-13.