Ranko Risojević Sedma bosanska elegija – Hetedik bosnyák elégia

Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )



Sedma bosanska elegija

Izetu Sarajliću

»oslonjen o dasku stola«

Ti ne postavljaš tračnice u pustoši,

ne skrećeš rijeke, ne hvataš

sunčevu svjetlost u žižu sočiva.

Oslonjen o dasku stola, uz prozor,

prolaziš tunelom vođen svjetlošću

nekih neveselih života.

Najteže je odložiti pisaljku,

i zaklonjen novinama čačkati nos.

Dobro se ručalo, radio muzicira,

dijete prevrće svoju slikovnicu.

Da li kasniš? Sve bije prema tvome uhu,

sve te salijeće da ne bi zaspao.

Može li se preuzeti svaka obaveza?

Potrajaće dugo nečije prijateljstvo,

ali šta s njim? Vrijeme zastaje,

da se donese odluka, ali ruka

ne može da klone. Klone pogled,

zamuknu usta, utiša se šapat prašine.

Šta bi htjela pomrčina?

Ako upališ svjetiljku,

ako oslobodiš ruku svoju,

hoće li se uopšte vratiti?

Čekaćeš uz prozor, prozebao,

pekari će raznositi kruh,

noćni čuvari odlaziti na počinak

zabavljeni svježim novinama.

Ulica će prolaziti tvojom sobom,

guraće te od stola prodavci srećaka,

premještati s mjesta na mjesto,

dok ne završiš na tavanu.

Slušaćeš dolje pokrete života,

tražiti svoj puls, opipavati džepove

u potrazi za čikom cigarete.

Minuti će proticati neizmjerni,

uranjati u pamuk, pretihi.

Ništa neće uznemiravati tvoju tugu.

Pauci će uspostaviti liniju

između tvoga tijela i krova.

A iznad, iznad crepova, visoko,

da je samo pogledati, goluba pismonošu,

kako je zaboravio na sve poruke

i leti za sivom golubicom.

Hetedik bosnyák elégia

Izet Sarajlicnak

»asztalra támaszkodva«

A pusztába nem raksz le vágányokat,

nem térítesz folyókat, nem gyűjtesz

nagyítólencsével fényes sugarakat.

Asztalra támaszkodva, az ablaknál,

haladsz az alagútban

szomorú életek fényétől vezérelve.

Legnehezebb a tollat félretenni

és újságba bújva matatni az orrlikban.

Jó ebéd volt, bezabáltunk, szól a rádió,

a gyerek képeskönyvét lapozgatja.

Talán elkésel? Sok hang füled ellen kél,

hogy el ne aludj, minden ellened él.

Vállra lehet-e venni minden kötelességet?

Soká eltarthat valaki igaz barátsága,

de mi lesz belőle? Megáll az idő,

hogy határozat születhessen, de a kéz

nem ernyedhet. Bágyadhat a tekintet,

elnémulhat a száj majd elhal a por suttogása.

Mit akarhat az alkony?

Ha felgyújtod a lámpát,

ha felszabadítod kezed,

akkor egyáltalán visszatér-e?

Agyonfagyva vársz az ablaknál,

a pékek viszik a kenyeret,

az éjjeliőrök hajnali újságokat

olvasva térnek nyugovóra.

Az utca keresztülmegy szobádon,

az asztaltól sorsjegyárusok lökdösnek el,

egyik helyről a másikra költöztetnek,

míg a padláson nem végzed.

Lenn az élet lüktetését hallod,

pulzusodat keresed, zsebed tapogatod,

vézna kezed hátha csikkre lel.

A percek számolatlanul telnek,

csendesen pamutba elmerülve.

Bánatodat semmi sem fogja háborgatni.

A pókok finom fonalat húznak

zsibbadt tested és az ódon tető közé.

De magasan, magasan, a cserepek felett

legalább megpillantható a hírhozó galamb,

ahogy feledve minden szép üzenetet,

repesve, szürke párja után száll.

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Četrnaesta bosanska elegija – Tizennegyedik bosnyák elégia

Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )



Četrnaesta bosanska elegija

Ivi Andriću

»Iz dumača i šuma, modrih«

Gdje god da se zaustavim,

kud god da krenem,

kroz ove kasabe i gore,

vidim samo jedno lice

i čujem samo jedno srce.

Čije god oči da me pogledaju,

čije ruke da me dotaknu,

osjetim samo jedan dodir

i prihvatim samo jedan pogled.

U šta god da se preodjenem,

čemu god da se poklonim,

to samo jednom biću prilazim

i samo jednom poštu odajem.

Zvone kopita po mostovima,

viju se laste po minaretima,

a svuda samo jedan glas,

počiva kao drevni etar.

Iz dumača i šuma, modrih,

sa stotinu rana nezacijeljenih,

izlazi samo jedan bonik,

doziva samo jedan vječnik,

moli se samo jedan smjernik.

odzvanja podne, ruše se sjenke,

na sečiji miruje knjiga,

samo jedna jedina, moćna,

stalna, samo jedna jasna.

Tizennegyedik bosnyák elégia

Ivo Andrichoz

»Mély völgyekből és kék erdőkből«

Bárhol állok is meg pihenni,

bárhová megyek

e kis kunyhók és hegyek között,

csak egyetlen arcot látok,

csak egyetlen szívet hallok.

Bárki szemei is figyeljenek,

bárki kezei érintsenek,

egyetlen tapintást érzek,

egyetlen tekintetet keresek.

Bármily jelmezt felöltve,

akárhová térdelve,

egyetlen lényhez közeledek,

egyetlen lénynek hódolok.

A hidakon patkók csattognak,

a minareten fecskék szorgoskodnak,

de a hangok áradatát egyetlen

ősi szólam nyomja el.

Mély völgyekből és kék erdőkből,

be nem gyógyult sebek sokaságából,

az egyetlen hívő lép elő,

szólít az egyetlen halhatatlan,

imádkozik az egyetlen nyughatatlan.

Dél van, eltűnnek az árnyak,

a könyvek a heverőn nyugszanak,

de ő, az egyedüli, hatalmas,

varázserejével magával ragad.

Fordította: Fehér Illés

Szécsi Margit Mikor az újhold sikoltott - Kad je mladi mesec kriknuo

Szécsi Margit (Margit Seči)

(Budapest, 1928. május 28. – Budapest, 1990. november 23.)

Mikor az újhold sikoltott

Barátomhoz egykor kimásztam

az ablakon, a mészcsöppektől

kékcsillagos állványokon,

mikor az újhold sikoltott.

Illatozot a gyantás deszka.

A mészhegyek is lábra keltek,

fehérizzású elefántok.

Meszes csillék mint óriás

bölcsők, billegtek a holdban

s tudtam, hogy nem halhatok meg.

Ó ti gyönyörű mulatások,

ti ragyogó szerb citerások,

sírig peng hozzám húrotok.

Kad je mladi mesec kriknuo

Kroz prozor preko dasaka

kapima kreča išaranim skelama

iskrala sam se krišom na poselo,

kad je mladi mesec kriknuo.

Mirisala je smolasta daska.

I krečna brda, belo-žarni

slonovi su se pomakli.

Ogromne vapnene kolevke

su se ljuljale na mesečini

i znala sam, ne mogu umreti.

O krasne negdašnje sedeljke,

vi sjajni srpski tamburaši

vaša pesma do groba me prati.

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                            Családi kör, Novi Sad

Ranko Risojević Posljednja bosanska elegija – Utolsó bosnyák elégia



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )

Posljednja bosanska elegija

Kolji Mićeviću

»u dosluhu sa budućnošću«

Pod lipu se više nećes vratiti,

uprkos svjetlosti male svjetiljke,

bar ne u ovom životu. Pod lipom

više nećeš čitati „Voćnjake“.

Tu možda, uz lozu, kretao se vrutak krvi,

i tijelo se račvalo u granama, to tijelo

kome ništa nije bilo strano, ni potrebno,

osim daljine i skrame vremena pod pepelom.

Tvoja pisma kreću u svakom času

svim stanovnicima Zemlje,

tvoja duga pisma, u njima:

sahat kule, stećci, džamije,

k r i s t i n a   d e    p i z a n,

 i harmonično kretanje zvijezda,

koje, u dosluhu sa budućnošću, ispisuju

čitke stranice slučajnih života.

Vrijeme se račva uvijek na istom mjestu,

za trpezom, dok podne izbija, užreno ili mrazno,

dok se sjeda a jedan ipak neće sjesti,

i dok se nazdravlja budućoj opijenosti,

u gradu koji je stvorio Irfan Horozović.

Ne raseljava se svijet, ni prijatelji,

samo mi užurbano pripremamo pokret,

dok nam Haron krade pisma,

koja će, na talasima Vrbasa,

čitati neko milo dijete.

Snu se prepušta podvižnik,

umoran od ophodnje, ipak,

snu već naraslom do jecaja,

što će izbiti kao moto životu.

Klone na klupu prolaznik,

njegov pozdrav s tobom pututje,

kao prevoji brda u izmaglici,

što plavkasti, prije počinka,

na budućnost podsjećaju.

Hoću li mahnuti odsutnom prijatelju,

koji samo moj znak čeka,

da bi krenuo, ponovo, uvijek ponovo,

prema neshvatljivoj zemlji Bosni.

Utolsó bosnyák elégia

Kolja Micevicnek

»mint a jövő cinkosai«

Ebben az életben többé már nem térsz vissza

a hárs alá, bár az a kis lámpás

még mindíg ott ég. A hárs alatt

többé nem olvasod a „Kerteket“.

Tán itt, a szőlőtőke mellett buzgott a forró vér

és bontotta lombos ágait a test, az emberi test,

melynek semmi sem volt idegen, semmi sem kellett,

csak a tág tér és a gyökér az idő hamva alatt.

A Föld minden lakójának

folyamatosan küldöd leveleid,

hosszú levelek és bennük:

óratornyok, sírkövk, dzsámik,

k r i s t i n a   d e    p i z a n,

a csillagok harmonikus mozgása,

melyek mint a jövő cinkosai, véletlen létük

tiszta lapjait betűkkel töltik ki.

Az idő midíg ugyanazon a helyen ágazik el,

az asztalnál, szólítva a terítékhez a forró

vagy agyonfagyott delet, de egy mégsem ül le,

míg a városban, melyet Irfan Horovic teremtett

a jövendő, mámoros napokat ünneplik.

Nem költözködik a világ, a barátok sem,

csak mi készülődünk, sürgetve a múlást

míg Kháron leveleinket gyűjtögeti,

melyeket a Vrbász hullámain,

halkan, egy kedves gyermek fog olvasni.

Álomba bágyad a gyarló,

a hajlongásba fáradt, mégis,

álomba, mely a sírásból fakadt

és a közömbös élet értelmévé vált.

Padon szendereg a vándor,

köszöntése veled utazik,

mint ködös utakon a hegyek ormai,

melyek a kék fátyolon keresztül,

nyugovóra térés előtt, a jövő fényeit sejtetik.

Intek-e majd távoli barátomnak,

ki csak erre a jelre vár,

hogy újra és újra elinduljon,

a fel nem fogható föld, Bosznia felé.

Fordította: Fehér Illés

József Attila Kopogtatás nélkül – Bez kucanja

József Attila – Atila Jožef

(Budapest, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.)

Janet Brooks Gerloff illusztrációja

Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Janet Brooks Gerloff illusztrációja

Bez kucanja

Ako te zavolim, bez kucanja možeš ući k meni,

al΄ dobro razmisli,

poleći ću te na moju slamaricu, u prašini uzdisaće šuštava slama.

Doneću ti sveže u vrču vode,

cipele ti, pre no što odeš, obrisati,

ovde nam niko smetati neće,

pogrbljena, moći ćeš s mirom da krpiš odeću našu.

Velika je ovde tišina, katkad ću ti reći neku reč,

kad budeš umorna, posadiću te na svoju jedinu stolicu,

u toplini moći ćeš da svučeš svoju maramu, kragnu,

aki si gladna, dobićeš hartije, beo list mesto tanjira,

[ako se nađe nešto drugo,

al΄ onda ostavi i meni nešto, i ja sam večno gladan.

Ako te zavolim, bez kucanja možeš ući k meni,

al΄ dobro razmisli,

bolelo bi kad bi me posle izbegavala dugo.

Prevod: Danilo Kiš

József Attila Flóra - Flora



József Attila – Atila Jožef

(Budapest, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.)

Flóra

1. Hexaméterek

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

2. Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe’.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

3. Már két milliárd

Már két milliárd ember kötöz itt,
hogy belőlem hű állatuk legyen.
De világuktól délre költözik
a szép jóság s a szelid érzelem.
Mindenségüket tartani a fénybe,
mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
már nem tudom, megadom magam kényre,
ha nem segítesz nékem, szerelem.

Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
a csendes eső és a tiszta nap.
Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
hogy levelei kiviruljanak.
Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem született meg,
munka, szabadság, kenyér s jószavak.

Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
mint gyermekeknek játék, oltalom,
munkásoknak emberi öntudat.
Mint minta, mint az erény a szegénybe,
s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’,
mely igazodni magára mutat.

4. Buzgóság

Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
s megbékülne e háborús család,
az emberek, keresném engedelmes
szívvel
az örökös ifjuság italát.

Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
ha pírban zöldel a fiatal ág -
bár búcsút int nekem... E fura dolgot
űzném,
az örökös ifjuság italát.

Fecseghetnének nyelves tudományok -
mind pártfogolna, ki szivébe lát:
legalább keressem, amire vágyok,
bár nincs,
az örökös ifjuság italát.

5. Megméressél!

Már nem képzelt ház üres telken,
csinosodik, épül a lelkem,
mivel az árnyakkal betelten
a nők között Flórára leltem.

Ő a mezőn a harmatosság,
kétes létben a bizonyosság,
lábai kígyóim tapossák,
gondjaim mosolyai mossák.

Ízét adja a tiszta víznek,
száját adja a tiszta íznek,
hazaszólít, amikor űznek,
szemében csikó legelészget.

Ő az okmány, kivel a kellem
a porráomlás ellen, a szellem
az ólálkodó semmi ellen
szól, pöröl szorongó szerelmem.

Érdekeimből megértettél,
bátorrá vakmerőből tettél,
kínlódtál, amig nem szerettél,
egész világom ege lettél, -

hát dícsértessél s hirdettessél,
minden korokon át szeressél
s nehogy bárkiben alább essél
mindig, mindenütt megméressél!

Flora

1. Hexametri

Kopni već kašasti sneg, sa limenih krovova kaplje,

topi se led potamneli, zamire, nestaje tako,

klokoće voda, žubori, ka jarku beži, buja.

Diže se magla laka, zadrhti visina na to,

s blagom čežnjom rumen navlači košulju zori.

Vidiš kako te nežno, očinski volim, Flora!

Ti si mi sa srca odvila, u doba topljenja mekog,

korotu kao sa rane zavoj – ponovo bridim.

Kliče imena tvog struja večna, svetlost čarobna, lomna,

s užasom shvatam, dršćem: sve do sad živeh bez tebe.

2. Tajanstva

Kad pevaju tajanstva

na straži bdim sa smeškom.

Dala si mi dostojanstva

viteško ruho teško.

Vetar i voda zbore,

rumeniš s reči gole.

Srce i oči gore,

samo za tebe mole.

I ja sad pesmu pišem:

jer volim te sa smeškom,

daj mi da lakše dišem

i nosim to ruho teško.

3. Dve milijarde

Dve milijardde ljudi me veže

da im budem životinja verna.

Al΄ od njih ka blagom jugu beže

dobrota i osećanja smerna.

Ne mogu im biti veran, s počašću

da pazim, ko lekar ampulu sa strašću,

njihov svet, predaću se samovlašću

ako me ne spaseš, ljubavi verna.

Potrebna si mi kao zemlja seljaku,

ko čisto sunce i blage kiše,

potrebna si mi ko sunce maku

da procveta i zamiriše.

Potrebna si mi ko što treba masi

kad prkosno drhte siromasi

jer im patnja radost ne oglasi,

rad, hleb, sloboda i reč što dobrotom odiše.

Potrebna si mi, Floro, ko selu

struja, kuće, čkola, bunari;

ko igračka za decu neveselu,

ko što su željni saznanja buntari.

Kao uzor, poštenje za bedu,

kao za ovu buduću pobedu

društva, um i svetlost da je povedu,

um, koji će sebe da ostvari.

5. Budi slavna!

Većnisam podoban menama,

duša je označena stenama

otkada, opsednut senama,

otkrih ja Floru međ ženama.

Ona je na poljima rosa,

pouzdanost, snaga prkosa,

zmije gazi noga joj bosa,

patnje im blaži njena kosa.

Ukus će bistroj vodi dati,

ukusu usta žrtvovati,

kada me gone kući me zvati,

očima ždrebe zauzdati.

Ona je dokaz mojih slasti

i dići će me do počasti;

od ništavila i propasti

reč ljubavi mene će spasti.

Poletu mom si dala krila,

bezumlje moje utolila,

ljubavlju si me umorila,

svemira mog si nebo bila, –

pa budi hvaljena i slavna,

voli me za doba buduća i davna,

nijedan nek ti ne bude ravna,

uvek me procenii, o ti, blagodarna!

Prevod: Danilo Kiš