Szögi Csaba Napkeletnek, napnyugatnak – Prema istoku, prema zapadu

Szögi Csaba  Szabadka, 1975. november 30. – Mucsi Attila alkotása

Napkeletnek, napnyugatnak Bontom le a falakat, de nem látok, csak szavakat. Bontom le a falakat, de nem látok, csak szavakat. Bontom le a falakat, de nem. Látok. Csak. Szavakat. Elég! Akarod, hogy az olvasó valóban olvasóvá váljék? Pörgessem gyöngy szemeit nap mint nap, végtelenül az időfolyó káprázatában, elveszve medrében mindörökre? Vagy? Társsá? Valós beszélgetőpartnerré? Jöjj, kedves, simuljon epidermiszed epidermiszemhez, pórusaink játsszák végig az örökkévalóság szent nedveinek teljes cseréjét, hívlak, Antennis, vágd át, nosza, a szalagot, új úton táncolom ím végig örök nászunk végtelen sok lépéseit. Homlokodból a Nap tündöklő hajtásai sarjadnak. Indáikon felkapaszkodok a Világ Virágos Szegletére. Ujjongó rikoltásom az Arany Atyácska homlokába csüngő arany fürtöket összeborzolja. Miközben idelent csend van. És béke. És halál. Nézem a portrédat a falamon. Hanyatt lebegsz az ősz szelíd fényeiben fürdőző mezőn, mezők édes-édes lánykája, a kisdedem kebledre borulva szunnyad az Androméda-ködök hullámtengelyén, hókaru egyetlen szerelmem mosolyába éjízü ráncokat ölt az a pajzán őszi szél. Messziről bámulom őket titkon, zihálva kapaszkodok, csenevész karjaim tartanak csak, ahogy a löszfal gyér gyökérzetét markolom még egyre kékszín halálvágyamban a pusztán. Csigák és más, mészhéjba rejtőző, maguk köré falakat építő puhatestűek másznak arcomra minden érzelem nélkül, húzzák lágy meszes nyálcsíkjaikat szegény-szegény szemgolyómra, keresztül és kasul, talpam a pokol kék lángjain pirul, leghosszabb lábujjamat Lucifer szőrösen csiklandó nyelve eléri könnyedén, csupán a Pillanat egzisztál, nincs kint és bent, nincs fent és lent, múlt, jövő, tér vagy pláne – idő. Minden ugyanaz. Kín. Gyönyör. Attól függ, merre fordítod csigáktól gyötört árva tekinteted, attól függ, mely löszpárkány irányába célozol pinceászkákkal kitömött orroddal és füleddel, mekkora erővel markolod a bizonytalan hajszálgyökereket, milyen intenzitással kortyolsz bele a sívó homokot röptető száraz őszi szélbe. Attól függ: miben hiszel. Az utolsó innenső falat is lebontva, maradtam mint sértődött védtelen epidermiszű poéta a hideg csillagködök zord didergésében, Kelemenné hamvai szilajabbak, mint valaha hinni mertem volna – rágyújtok, rágyújtok – (Tudod, mire jöttem rá, kedves? Éppen az imént, kijózanító: Ahogy maguk a falak, úgy a falak lebontása is csak maszk. Karneváli káprázat. Falak, eh. Falak nincsenek. Csak én vagy. Te vagyok. Egy. Minden más délibáb csupán. Ha csak egy kicsit is közelebb húzódnék, ezzel a nagy, buta, szomorú őzbarna két szememmel is láthatnám, mit falnak véltem még az imént: ez itt egy tündérkastély. Kapuja sarkig tárva.) Elindulok. Napkeletnek. Napnyugatnak.

Prema istoku, prema zapadu Rušim zidove ali osim reči drugo nešto ne vidim. Rušim zidove, ali osim reči drugo nešto ne vidim. Rušim zidove, ali ne. Vidim. Samo. Reči. Dosta! Želiš li da čitalac zaista postane čitalac? Da njene oči nalik biserima iz dana u dan vrtim, beskonačno izgubivši se zauvek u koritu opsene vremena? Ili? Da bude drugarica? Stvarna partnrke u razgovoru? Dođi, draga, nek ti se epidermis mom epidermisu priljubi, nek naše pore potpunu izmenu svetih sokova beskraja do kraja odigraju, zovem te, Antenise, dede, prereži vrpcu, bezbroj koraka naše večne slave evo otplesaću do kraja na novoj cesti. Iz tvog čela sjajni izdanci Sunca niču. Putem tih vitica popeću se na Cvetan Ugao Sveta. Moj zanesen krik razbaruši na čelo Zlatne Tatice padajuće zlatne lokne. U to vreme tu dole je tišina. I mir. I smrt. Na mom zidu tvoj portret gledam. Naleđuške lebdiš sa blagim zracima jeseni obasipanom polju, slatka-slatka devojka polja, moje detence naslonjeno na tvoje grudi na osovini valova magle Andromede sanja, u osmeh jedine moje ljubavi snežnih ruku taj vraški jesenski vetar bore okusa noći plete. Potajno iz daljine ih promatram, zadihano se penjem, tek me kržljave ruke drže, kako na pustari retko korenje zida lesa šakom zgrabim u mojoj plavkastoj želji za umiranjem. Puževi i ostali u ljuske od vapna skriveni, zidovima opkoljeni bezosećajni mekušci puze na moje lice, mekane vapne trake sline vukući na moje sirote-sirote očne jabučice, uzduž i popreko, moji tabani na modrom plamenu pakla se prže, mog najdužeg nožnog prsta dlakavo golicav jezik Lucifera sa lakoćom dostiže, tek Tren egzistira, nema vani i unutra, nema gore i dole, prošlosti, budućnosti, prostora i pogotovo – vremena. Sve je isto. Patnja. Slast. Ovisi o tome od puževa izmrcvareno telo u kom pravu okreneš, u kom pravcu atule lesa ciljaš sa isopodima podruma ispunjenim nosem i ušima, nesigurne tanke vlasi korenja sa koliko snage držiš, sa koliko intenziteta udišeš suh jesenski vetar što sa sobom jalov pesak nosi. Ovisi o tome: u što veruješ. Rušeći i zadnji s ove strane postojeći zid, u surovom drhtanju hladne magle zvezda ostao sam kao uvređen poeta sa nezaštićenim epidermisom, pepeo supruge Kelemena je razuzdaniji no što sam ikada smeo verovati – zapalim, zapalim – (Draga, znaš šta mi je sinulo? Baš malopre, da se otrezni: Kako sami zidovi, tako je i rušenje zidova samo krinka. Opsena karnevala. Zidovi, oj. Zidovi ne postoje. Samo ja si. Ti sam. Jedan. Sve ostalo tek je utvara. Ako bi se samo malo približio, sa tim velikim, prostim, setnim kestenjastim očima bi video, što sam pre još zidom smatrao: to je zamak vila. Sa širom otvorenom kapijom.) Polazim. Prema istoku. Prema zapadu. Prevod: Fehér Illés

Forrás: A „Rakjatok be a gumiszobába” c. kötetből

Hurt Judit Hervadás – Uvenuće

Hurt Judit Budapest, 1957. november 06. –

Hervadás Hajnalban van a csendnek magasztossága, átható némasága valahogy más, mint az éj hallgatása. Talán a nyárnak van ilyen lassú hervadása, mikor zöld vérét hullajtja a lomb ősszel az elmúlásba. Az időt jelző reggeli harangszó fémes zúgása nekem sem kegyelmez, kéretlen, gyűrt ráncok rajzolódnak arcomra lejáró időm jelezve. Súg a hajnali, titokzatos csend fülembe: te is testből születtél testbe, sejtjeidbe az elmúlást mélyen elrejtve.

Uvenuće Uzvišenost tišina u svanuću poseduje, njena prodorna nemost je nekako drugačija od ćutanja noći. Tako usporeno možda samo leto vene kad u jesen zelena krv krošnje u moriju pada. Jutarnje označavanje vremena metalng zvuka zvona ni mene ne štedi, prolaznost vremena na mom licu nepozvane, zgužvane bore označavaju. Tajanstvena tišina svanuća šapuće mi: i ti si iz tela u telo rođena, u ćelijama sa duboko sakrivenom morijom. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Magyar próza öt tételben – Mađarska proza u pet stavki

 Magyar próza öt tételben

A 2013.-ban megjelent „Atlas Evropske Lire“ (Az európai költészet atlasza) után, most megjelent a „Darovi Evropske Priče“ (Az európai próza ajándékai) kötet, a Boszniai Szerb Köztársaságban élő nemzeti kisebbségek modern prózait bemutató antológia. Az előző kötet mintájára, a ma élő írók rövid műveivel lepte meg olvasóit a Banya Luka-i Írók szövetsége.

A magyar prózát öt tételben (saját válogatásom) a következő írók és műveik képviselik – a felsorolás a kötetben megjelent sorrendet követi.

Farkas Molnár Péter: Következetességek – Doslednosti

https://feherilles.blogspot.rs/2015/10/farkas-molnar-peter-kovetkezetessegek_13.html

Szőcs Henriette Édes hazugságok – Slatke laži

https://feherilles.blogspot.rs/2016/02/szocs-henriette-edes-hazugsagok-slatke.html

András László Mikor van vége – Kad je kraj

https://feherilles.blogspot.rs/2016/01/andras-laszlo-mikor-van-vege-kad-je-kraj.html 

Marton-Ady Edina Kötésminta – Mustra za pletenje

https://feherilles.blogspot.rs/2015/10/marton-ady-edina-kotesminta-mustra-za.html 

Farkas Zsuzsa Levél advent idején – Pismo za vreme Adventa

https://feherilles.blogspot.rs/2016/01/farkas-zsuzsa-level-advent-idejen-pismo.html 

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a válogatás egyéni izlésemet tükrözi – ezért szívesen fogadom a kritikai megjegyzéseket, véleményeket. Előre is köszönöm! Hogy kiket szerettem volna még a kötetben bemutatni... – kérésemmel nem egy szerzőt megkerestem... válaszra sem méltattak.

Mađarska proza u pet stavki

Nakon objavljivanja „Atalasa Evropske Lire“  2013., ove godine je izašla iz štampe antologija „Darovi Evropske Priče“, koja prikazuje stvaralaštvo modernih pisaca nacija onih nacionalnih manjina, koje žive na teritoriji Republike Srpske.

Stvaralaštvo Mađarske proze u pet stavki u vlastitom izboru predstavljaju sledeći autori:

Peter Farkaš Molnar (Farkas Molnár Péter): Következetességek – Doslednosti

https://feherilles.blogspot.rs/2015/10/farkas-molnar-peter-kovetkezetessegek_13.html

Henriete Sič (Szőcs Henriette): Édes hazugságok – Slatke laži

https://feherilles.blogspot.rs/2016/02/szocs-henriette-edes-hazugsagok-slatke.html

Laslo Andraš (András László): Mikor van vége – Kad je kraj

https://feherilles.blogspot.rs/2016/01/andras-laszlo-mikor-van-vege-kad-je-kraj.html

Edina Marton-Adi (Marton-Ady Edina): Kötésminta – Mustra za pletenje

https://feherilles.blogspot.rs/2015/10/marton-ady-edina-kotesminta-mustra-za.html

Žuža Farkaš (Farkas Zsuzsa): Levél advent idején – Pismo za vreme Adventa

https://feherilles.blogspot.rs/2016/01/farkas-zsuzsa-level-advent-idejen-pismo.html

Potpuno mi je jasno da taj izbor odražava vlastiti ukus – zato prihvatam svaku dobronamernu kritiku, primedbu. Unapred hvala! Koga sam još hteo uvrstiti u antologiju...? – svojom molbom sam ne jednog autora potražio... odgovore nisam dobio.



Acsai Roland Az átkelés – Prelazak

Acsai Roland Cegléd, 1975. június 16. –

Az átkelés (A Jin és Jang, különleges történet az összetartozásró 13. verse) Egy folyó állja útjukat. A fiú lapos köveket talál a parton, És kacsázni kezd velük – Eldobja a kavicsokat, Ugranak néhányat a vízen, De az utolsó pattanás után sem Süllyednek el, Lebegni kezdenek, mintha könnyebbek Lennének a víznél, és sodrás sem létezne. A fiú addig folytatja a kacsázást, Amíg egy híd nem ível át A folyón, amin Mindketten száraz lábbal átkelhetnek.

Prelazak (Jin i Jang, 13. pesma osobite priče u stihovima o uzajamnoj pripadnosti ) Jedna reka im je na putu. Mladić na obali plosnate belutke našao, I počeo je praviti žabice – Odbaci belutke, Na vodi par puta odskaču, Ali ni nakon zadnjeg odskoka Ne potonu, Počinju lebdeti, kao da su Od vode lakši, a ni toka nema. Mladić dotle nastavlja bacanje belutaka Dok reku jedan most ne Premosti, preko kojeg Oboje sa suvim nogama mogu preći. Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.drot.eu/article/acsai-roland-versei-18



Wanek Judit-Klára A csend szinkópái – Sinkope tišine

Wanek Judit-Klára Szatmárnémeti, 1962. március 22. – 

A csend szinkópái Befagyott álmok roppanásai, halott lepke szárnyain zizzenő hasadás - mozdulatlan tánc. Dermedő élet rebbenései, szél seperte város terein hiányzó dalolás - némán dobbanó vágy.

Sinkope tišine Prelamanja smrznutih snova, kreštav rascep na krilima mrtvog leptira – nepomičan ples. Treptaji ukočenog života, nedostatak pevanja na vetrovima pometenim trgovima grada – nemo kucajuća žudnja. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Petrőczi Éva Önarckép, 2015-ből – Autoportret iz 2015.

Petrőczi Éva Pécs, 1951. április 7. –

Önarckép, 2015-ből                                                   Andrásnak Sajgó izmú, kopott, gonosz madzagok rabjaként rángatott kartonpapír bohóc vagyok, ajtónkon kívül, odakint. De újra, s újra gyógyulás vár, egyetlen kézben, a te kezedben. Kevés szavú kis vallomás ez. A mi puritán regulánk szerint.

Autoportret iz 2015.                           Andrašu Kao bolnim mišićima trošnih, opakih kanapa drmusana ropkinja komičarka sam od kartona, izvan vrata, napolju. Ali opet i opet prebol me čeka, u jedinoj ruci, u tvojoj ruci. Tiha ispovest je to. Prema našoj prostoj reguli. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző