Faiz Softić Kako je prestala da živi moja sestra – Hogyan szűnt meg élni a nővérem

Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. –

Kako je prestala da živi moja sestra Svadbeno ruho već je u sehari. Kriju ga od nje. Od očiju da ne ode, od njenih ko trava zelenih očiju. Noćas će veliki crni bik zariti rogove u našu kuću. Veliki Bože, zar je tako mek duvar od kamena? Gdje se djenuše psi čuvari na mlijeku odgajani i biljka čuvarkuća rukom njenom zalivana? Noćas će majku polivati. Refku joj odvedoše. Ona se savila ko suha kupina, oči joj pod zemlju odoše. Ona kojoj je majka po svunoć do u jutra mrzla tkala ćilime šarene i vezla jorgane svilene - zmija joj se nalegla pod spavaćicom. Niti spava niti je budna samo joj oči zelene sanjaju kako poljem, gdje prvi djevojački kikot je ostavila, pohode bijeli jeleni i glogov behar po rogovima im pada. Danas se prepira kuća njena - biće dolaznika sramnih i slavnih. Ona još ništa ne zna. Ako je ponekad umine, razmišlja: šta će najmlađoj ponijet iz velikoga grada. Dok joj otrovnica mirno večera pod pojasom. Vidjela sam, veli mi jednom, kako iz naše česme voda mutna ko oranje grlja puna crva crnih ko mahune. Noć na vodu pade, sude ne napunih. Znam: Više te ne boli - zemlja je usrknula posljednji jek. Sa tvojeg bašluka jutros je poletjela grlica. Kiša je. Zemlja se sliježe. Ko što se sliježu godine. I bol u duši s njima. Majci drhte ruke dok gleda tvoju sliku i stotinu ti novih nadijeva imena. «Kao da je nikad imala nijesam» Kad bi barem mogla, kao nekad, provuć ruku da opipa zebe li joj oko krsta i pod glavom je l' joj tvrdo.

Hogyan szűnt meg élni a nővérem Szuszékben már a menyasszonyi ruha. Rejtegetik előle. A szeme elől, mint a fű, oly zöld szemei elől. Ma éjjel a nagy fekete bika házunkba döfi szarvát. Istenem, hát ilyen lágy a kőfal? Hová tűntek a tejjel táplált házőrző kutyák és a keze által locsolt kövirózsa? Ma éjjel anyámat élesztgetik.  Elvitték Refkáját*. Száraz szederként hajlott meg, szeme a föld alá süllyedt. Az mellé, akinek anyja éjt nappallá téve tarka szőnyeget szőtt és selyem takarót varrt – az mellé feküdt a kígyó, a hálóinge alá. Nem is alszik nincs is ébren, csak zöld szemei álmodoznak a mezőről, ahol bakfisként az első kacajt hagyta, ahol fehér szarvasok vágtáznak és szarvukat galagonya hinti be virággal. Ma tele lesz a háza – szemérmetlen és közismert jövevényekkel. Ő még semmit nem tud. Ha jön az enyhülés, gondolkodik: mit hoz majd a legkisebbnek a nagyvárosból. Amíg övén alul a vipera nyugodtan kosztol. Láttam, mondta egyszer nekem, hogy kutunkból fekete hüvelyes férgekkel teli zavaros víz ömlik. A vizet eltakarta az éj, üresen maradtak az edények. Tudom: Már nem fáj – az utolsó sikolyt a föld nyelte el. Ma reggel sírhantodról egy gerle szállt fel. Esik. Süpped a föld. Ahogyan az évek is. És lelkünkben a fájdalom. Míg fényképedet nézi, anyának remeg a keze és új becenevek sokaságával áraszt el. «Mintha sosem lett volna az enyém» Bár tehetném, mint egykor, kezemmel kitapogatni dereka fázik-e és feje alatt gyűrött-e a párna. *Refka – muzulmán női név Fordította: Fehér Illés Köszönöm Lennert Móger Tímeának a fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket. Zahvaljujem se Timei Lener Moger za korisne savete tokom prevođenja.

Izvor: http://antologija.weebly.com/faiz-softi263.html

Jóna Dávid voltál olyan fáradt? – jesi li bio toliko umoran?

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

voltál olyan fáradt?

voltál olyan fáradt,
hogy a parancsot kiadta a fej,
de nem mozdult a láb, a kar, a test?
hogy elérhetetlen távolságra került minden,
volt veled úgy, hogy elhagyott az Isten?

voltál olyan fáradt,
hogy a mindegy is mindeggyé vált,
hogy az akaratod a valóságtól hámlott,
s hogy bőrcafatként hullott le Rólad,
s hogy az egész szánalmas volt – persze csak utólag….?

voltál olyan fáradt,
hogy a lejárt lemezt, nem tudtad újraindítani?
a telefont se felvenni, se lehalkítani?
hogy se vágyad nem volt, de még lemondani se tudtál róla?
olyan voltál, mint egy szénsavnélküli dobozos kóla.

voltál olyan fáradt,
mikor reménytelenségek dőltek rád, és Te megadtad magad,
s hogy feladtad, s hogy kikapcsolt az agyad,
hogy hajnalodott, de aludni se bírtál,
hogy feküdtél mozdulatlan, s könnyek nélkül sírtál…?

voltál olyan fáradt,
hogy az ördögnek ott hagytad?
hogy mindegy volt már, hogy legyőzted, vagy elbasztad?
mindegy az egész, hogy mi volt,
mikor a bénult bordák alatt egy fáradt szív zakatolt?

voltál már így?
hogy elengedted, hogy már nem kerested az értelmet, se a szépet,
sem a szent értelmetlenséget,
hogy már nem hozott lázba az ígéretnyi élet,
voltál már így, hogy vártad a végét?
a csendet, a nyugalmat, a békét?

voltár már így? vagy ilyesfélén?
a tisztesség foltnak hívott bölcsességén
ahol kimúlik hamar minden illúzió,
sáros latyakká válik a hó,
ami odafentről nem erről álmodik,
a szennyvízzel távozik,
és életét egy dolog mozgatja: a félsz.
voltál már így? hogy össze-vissza beszélsz?

Forrás: http://www.ahetedik.hu/kategoriak/versek/item/980-voltal-olyan-faradt.html

jesi li bio toliko umoran?

jesi li bio toliko umoran,

da je glava naredbu izdala,

ali noga, ruka, telo se nije pomerilo?

da je sve na nedohvatnu daljinu dospeo,

jel ti se već dogodilo, da te je Gospod napustio?

jesi li bio toliko umoran,

da ti je i svejedno svejedno postalo,

da ti je volja od zbilje se ljuštila,

i sa Tebe poput dronjce kože spala,

i da je stvarno jadno bilo – naravno samo naknadno...?

jesi li bio toliko umoran,

da odigranu ploču nisi mogao ponovo pokrenuti?

telefon niti prihvatiti, niti stišati?

da ni želju nisi imao a ni odreći se od nje nisi mogao?

bio si poput kole bez ugljičnog dioksida.

jesi li bio toliko umoran,

kad te je beznađe prekrilo i Ti si se predao,

i kako si se predao, da mozak isključiš.

dolaskom zore, ni spavati nisi mogao,

nepomično si ležao i bez suza plakao...?

jesi li bio toliko umoran,

da si ostavio đavolu?

i već je bilo svejedno, dal si ga pobedio ili zeznuo?

svejedno je što je bilo,

kad ispod ukočenih rebara morno srce kucalo?

jel ti se već dogodilo?

da si sve otpustio, da više nisi tražio razum, a ni lepotu,

niti svetu nerazumnost,

da ti obećan život više nije nadahnuo,

jel ti se već dogodilo da si čekao kraj?

tišinu, mir, smiraj?

jel ti se već to dogodilo? ili skoro tako nešto?

na časnosti mrlje nazvanoj mudrosti

gde svaka iluzija brzo isčezne,

sneg u lokvu se pretvara,

što gore ne o tome sanja,

sa otpadnom vodom otiče

i život samo jedna stvar pokreće: bojazam.

jel ti se već dogodilo? da bez veze pičaš?

Prevod: Fehér Illés

Huba Ildikó Életközépkor – Srednja životna dob

Huba Ildikó Nyíregyháza 1977. december 8. –

Életközépkor A te szerelmed?  Ronda katedrális.  Nem fér el családi  fotográfián,  lemondásokból  magad hordtad össze,  s benn végtelen  unalmas litániák,  színes ablakai  sosem készültek el,  ha tűz a nap,  csak nő a fekete árny,  tornyairól meg a  vízköpő rémek  pikkelyes szája  vicsorog rám,  nyelvüket öltik,  utánam rikoltják:  Te nem ismersz mást,  csak a hiányt!  Az én szerelmem?  Siket gyóntatópap.  Jéghideg padok közt  csoszog bután,  imát még sosem  mondott miattad,  és nem nyújt se ostyát,  se feloldozást.

Srednja životna dob Tvoja ljubav? Ružna katedrala. Na porodičnoj fotografiji nema joj mesta, iz odricanja sama si složila, i u njoj beskonačne dosadne litanije, šareni prozori nikad izgrađeni, tuče li sunce, samo crna senka raste, iz tornjeva pak na mene krljuštava usta strašila koje vodu pljuju cere, jezike plaze, za mnom viču: Ti sem manjka ništa ne poznaješ! Moja ljubav? Gluh ispovedalac. Među ledenohladnim klupama priglupo se vuče, molitvu zbog tebe još nikad nije izgovorio, niti hostiju, niti razrešenje ne nudi. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző



Tóth Imre Milyen – Kako

Tóth Imre Zalaegerszeg 1966. július 2. –

Milyen

Milyen szerencsések, akik háborúban,

 egy pillanat alatt halnak meg, és egybõl

 a nirvánába kerülve, nem tartoznak semmilyen

 istenségnek felelõsséggel.

 Csak a golyó ütötte seb árulkodik a

 homlokukon arról, hogy nekik már milyen jó.

 Békében lehetetlen méltósággal távozni,

 csak kórházban lehet, csövek és mûszerek között.

 Ezért jobb a háború a békénél, a halál az életnél.

 Talán jobb lett volna meg sem születni, csak

 lebegni tovább valamilyen égi mezõn,

 de letaszítottak, mint egykor másokat a Taigetoszról,

 hogy itt várjam ki, míg eljön az áhított szabadulás.

 Gonosz istenek zártak ebbe a testbe, vagy nevezhetjük

 õket démonoknak is, mert ez a világ csak másolata

 egy másiknak, az igazinak.

 Itt soha nem tudhatod, ki szeret, és ki van ellened,

 mert ilyen a dolgok természete.

 És ne beszélj nekem a boldogságról, mert nem tudhatod,

 milyen az, élni egy valódi aranykorban.

 Én ott voltam, és mondhatom, hogy nem ilyen.

 Biztos, hogy egészen nem.

 Mikor megszakad a kapcsolat a fenti világgal,

 és nem marad más, csak egészen ez.

Forrás: a szerző

Kako

Kako su sretni oni, koji u ratu,

u jednom trenu umiru i odjedanput

u nirvanu stigavši, nikakvom bogu

položiti račune nisu dužni.

Tek na čelu od metka izazvana rana

svedoči o tome, koliko im je već dobro.

U miru nemoguće je dostojanstveno odlaziti,

moguće je samo u bolnici, okruženo crevima i aparatima.

Zbog toga rat je bolji od mira, smrt od života.

Možda bi bilo bolje ni ne roditi se, tek

na nekom nebeskom polju lebdeti,

ali su me zbacili, kao sa Tajgetosa nekad druge,

da ovde dočekam priželjkivano oslobođenje.

U to telo su me opaki bogovi stavili, ili možemo ih

i demonima nazvati, jer taj svet je samo kojija

jednog drugog, istinitog.

Tu nikad ne možeš znati ko te voli, ko je protiv tebe,

jer takva je narav stvarnosti.

I nemoj mi pričati o blaženstvu, jer ne možeš znati,

šta znači u istinsko zlatno doba živeti.

Ja sam bio tamo, i mogu reći, nije takav.

Zasigurno nije takav.

Kad se veza sa gornjim svetom prekine

i ne ostaje drugo, samo ovaj.

Prevod: Fehér Illés

Lennert Móger Tímea Kék tény – Modra činjenica

Lennert Móger Tímea Zombor, 1981. május 20. –

Kék tény End happy. Pusztító érintés. Nem kíméli a várost. Ne higgye a nép. A tömegtest nem ép. Horpad a fal. Alszik a házban az élet. Nem edzett. A gyűlölet hamvas. Mint tavaszi képen a fény. Mindenki megmártózik benne. Erősödik. Végül hamuvá hűti. Nem a gyűlöltet. Gyűlölőt. Hiszek ebben. Kinevetem érte magam. Szembe köpöm. A tükörben egy gyűlölt és gyűl- ölő. Globális elhidegülés. A ház rámomlik. Rád is. Nem érjük (f)el. Hogy támasz legyünk. Alá(fala)zat.

Modra činjenica End happy. Doticaj što istrebi. Grad ne štedi. Nek se narod ne uzda. Telo mase nije nevredim. Zid se ugiba. Život u kući tlja. Nije prekaljen. Mržnja je pepeljava. Kao sjaj na proletnjoj slici. Svako se u njemu okupa. Jača se. Na kraju do pepela hladi. Ne mržnju. Mrzitelja. U to verujem. Sam sebe ismejavam. U lice mi pljunem. U ogledalu jedan omrznut i mr- zitelj. Globalno ohlađenje. Kuća se na mene sruši. I na tebe. Ne (s)hvatamo. Da budemo potpore. Pod(zid)ači. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.magyarszo.rs/hu/3310/mellekletek_kilato/161641/K%C3%A9k-t%C3%A9ny.htm#.WL22Pxxi2XY.facebook



Danyi Zoltán Vállak és homlokok – Ramena i čela

Danyi Zoltán Zenta 1972. május 1. –

Vállak és homlokok A vállak és homlokok, a térdek és cipők nyomai ott vannak még a macskakövön, a csatornanyílás rácsán és az útpadka sarkán, ahová dőltek, és ahol sokáig csak hevertek, mozdulatlanul és egyre hűvösebben, míg a páncélosok körbe nem zárták a piacteret, hogy a háztetőket megtisztítsák az orvlövészektől. (Végül a testeket is eltakarították persze, csupán a foltjaik maradtak az utcakövön, mint ráncok egy lepedőn, ölelkezés után.)

Ramena i čela Tragovi ramena i čela, kolena i cipela još su tamo na kaldrmi, na rešetci odvodnog kanala i na uglu pločnika, gde su se rušili i dugo samo ležali, nepokretno i sve više ohlađeno, dok borna kola tržnicu nisu opkolili, da krovove od strelaca iz busije očiste. (Naravno na kraju su i tela odstranjeni, samo su na kaldrmi njihovi otisci ostali, kao bore na plahti, posle grljenja.) Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző