Villányi László A sportos anyuka – Sportski nastrojena mama

Villányi László Győr 1953. május 19. –

A sportos anyuka

Ha megkérdeznék tőle, mire a legbüszkébb,
kapásból felelné, hogy a kőkemény fenekére,
s azonnal helyesbítene, persze a lánya után;
nyáron a síeléshez gondosan kiválasztott ruházatot,
télen a futás, kerékpározás nélkülözhetetlen kellékeit
szereti nézegetni a szekrényben, s olykor fel is próbálja
utolérhetetlen futócipőjét, sisakját vagy kesztyűjét;
ne állj meg, soha ne állj meg, inti kislányát
az erdei tornapálya elején, s ő szófogadóan lohol,
nem hallja a harkály kopácsolását, nem észleli a mókus
surranását, nem simogatja meg a moha zöldjét,
csak az álldogáló őz láttán tétovázik egy pillanatra,
de hallja a parancsba adott testamentumot:
ígérd meg, hogy majd te is elhozod ide a lányodat.

Forrás:

Sportski nastrojena mama

Kad bi nju upitali, na što je uistinu ponosna

iz rukava bi istresla, na kamenotvrdu stražnjicu

i odmah bi ispravila, naravno posle kćerkine;

u ormaru leti brižljivo izabranu opremu za skijanje,

a zimi neophodne potrepštine biciklizma, trčanja

voli posmatrati, kat-kad svoju nedostižnu

patiku za trčanje, kacigu ili rukavicu i proba;

nemoj stati, nikad nemoj stati, govori kćerci

na početku šumske staze i ona poslušno juri,

totrkanje detlića ne čuje, prolaz veverice

na primećuje, zelenilo mahovine ne pogladi,

tek srnu ugledavši na momenat zastane

ali čuje u zapoved dat testament:

obećaj da ćeš i ti svoju kćerku ovamo dovesti.

Prevod: Fehér Illés

Takács Zsuzsa Ha van lelkünk ugyan – Ako dušu uopšte imamo

Takács Zsuzsa Budapest 1938. november 23.  –

Ha van lelkünk ugyan

Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez!
Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja
külsejét: a Vak Remény? Hol koldus az utca-
sarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki
gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Duna-
deltába vagy Vorkutára, és szolgálja ott is
őket: kikaparja a hó alól a gyökeret vagy kukázik
nekik. Aggastyán, aki történeteket mond, hogy
a lelket tartsa bennünk, ha van lelkünk ugyan,
és nem fajfenttartó állatok vagyunk csak.

Mikor a szokásos nyolc óra helyett hetekig tart
az éjjel vagy éveken keresztül, évtizedeken át,
s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk,
bízzunk-e benne még? Amikor klímás buszaikkal
megérkeznek a katasztrófaturisták lepusztult
városunkba, és zsarnokunk heréltje körbevezeti
őket a luxusszállodában, és megnyitja az arany-
csapokat, de: nem ezért fizettek – verik az asztalt –
hogy whiskyt vedeljenek a Patyomkin faluban,
hanem találkozni akarnak velünk is – mondják.

Vannak-e jogaink, szappanunk, vannak-e könyveink?
Fizetett túlóra, kórházak, iskola? – kérdezik.
Az árvaházakról faggatnak különösképp, mert
olyanban már jártak valahol, és legcikibb emlékük
az maradt. S hogy volna-e kedvünk utazni, ahogyan
ők teszik? Egy ázsiai szökőárról mesélnek, fotókat
mutogatnak: ott láthatók maguk is, magyarázzák,
nyakukban a Sony-felvevőgéppel az iszapba ragadt
tetemek fölött. Hellyel kínálnak és lazacot hozatnak:
eszünk-e velük? S mi állunk csak a bekamerázott

étteremben, kopog a szemünk, de nem eszünk.
Ha zavar, hogy néznek, elfordulnak inkább –
ajánlják – de hiszen minket mindig néznek! –
feleljük, s csak bámuljuk őket: milyen szépek.
Reménykedünk-e még? – kérdezik, s eszünkbe
jut a koldus a Petőfi Sándor utca sarkán, a fiatal
nő, aki Auschwitzba jött velünk, a Duna-deltába
vagy Vorkutára. És villognak a vakuk,
kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze
másokkal minket, fölírják a helyet és az évet.

Forrás: https://444.hu/2017/12/27/ez-a-vers-valamiert-nagyon-eltalalt-tobb-ezer-embert

Ako dušu uopšte imamo

Oblik ne poseduje. Pa baš je to!

Možemo li uzdati se u onom ko vanjštinu neprestano

menja: Slepa Nada? Čaš je prosjak na uglu

ulice, čas je mlada žena, služavka drugih

koja zajedno sa gazdama u Aušvic, delta

Dunava ili Vorkutu ide i njih i tamo služi:

ispod snega koren vadi ili otpad pretura.

Starac koji događaje priča da u nama

dušu drži, ako dušu ustvari imamo

i nismo tek rasplodne životinje.

Kad umesto uobičajenih osam sati noć

sedmicama ili godinama, desetlećima traje

i kad se sunce pojavi, samo zabludom svane,

dal da još u njoj uzdamo? Kad klimatiziranim

autobusima u naš opustošen grad katastrofaturisti

stignu i škopilac našeg diktatora ih u luksuzan

hotel vodi i zlatne slavine otvara,

ali; nisu zato platitli – o stol udaraju –

da u Paćomkin-selu viski ispijaju

nego i sa nama žele susresti se – kažu.

Postoji li naše pravo, naš sapun, postoje li naše knjige?

Plaćen prekovremeni sat, bolnica, škola? – pitaju.

Pogotovo o sirotištima me pitaju jer

jednom su već negde tamo bili i ostalo im je

u neugodnom sećanju. I dal bi i mi voleli putovati

kao što oni rade? O jednoj azijskoj poplavi pričaju,

fotografije pokazuju: i oni su tamo, objašnjavaju,

sa kamerom marke Soni na vratima iznad u blato

zaglavljenih leševa. Mesto mi nude i losos naručuju:

dal ćemo s njima jesti? A mi u kamarema punom

restoranu samo stojimo, gladni smo ali ne jedemo.

Ako smeta da nas gledaju, rađe će se okrenuti –

nude – ali, za ime boga, nas uvek gledaju! –

odgovaramo i divimo im se: kako su lepi.

Dal se još uzdamo? – pitaju i setimo se

prosjaka na uglu Šandora Petefija, mlade

žene koja je s nama u Aušvic, delta Dunava

ili Vorkutu došla. I blicevi sevaju,

mašine slike prave, da nas sa drugima

ne pomešaju, mesto i godinu zabeleže.

Prevod: Fehér Illés

Radnai István Máról tegnapra – Od danas u juče

Radnai István Budapest, 1939. november 6. –

Máról tegnapra már rég nem a tilalmak korlátoznak útjelzőknek sem ütközünk a tér légüressé tágul

Od danas u juče odavno nas ne zabrane ograničavaju sa putokazima se ne sudaramo prostor u ništa se pretvara Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.szegedilap.hu/cikkek/vers/radnai-istvan-versei.html

Szokolay Zoltán Ha újra, de mégsem – Ako bi ponovo, ipak ne

Szokolay Zoltán Békéscsaba 1956. szeptember 9. –

Ha újra, de mégsem

S ha megint gyermek lennék, kérded,
hatvan helyett éppen csak hároméves,
és egyszerűen ottfelejtenének
egy játszóházban, színes műanyag-
kockák között, a csőlabirintus
mélyén szomjasan, elárvulva,
és – folytatod – majd egy sárga csúszda
legalján döbbennék rá, hogy sehol senki
nem vár, nem néz, nem vigyázhat rám,
és innen nem visz már haza,
hiába indulnék, nincs többé hova,
s nem érteném, hogy elvesztettek-e
(a poézisnek ez a lényege),
vagy csak bújósdit játszanak velem,
fortyogó lávaörvény nyelte őket,
szabadság, vulkán, pokol, történelem —,
ugyan hívnám-e, kérlelném-e Istent,
hogy nézzen rám, hogy lásson, fölsegítsen
innen, a keskeny, veszélyes peremről,
sírásra görbülne akkor majd a szám,
és tudnám, minden hipotézis megdől,
már semmi dolga, gyermeksírást nem hall,
mert ő csak Isten, nem óvónő, sem angyal,
a horzsolást a térden nem gyógyítja meg,
s ha ember ordít neki lentről, úgy remeg,
hogy szél támad, s az ég alja piroslik,
az Isten fél, de felhő el nem oszlik,
a világvárost fényvihar veri,
az óra éjfélt üt, már minden bolt bezárt,
az üres parkolóban tétovázom,
zoknim lecsúszott, nincs sapkám, nincs kabátom,
s az imént talált fémgombokkal játszom.
A teremtéssel mindent elintézett,
azóta közömbös, vagy gyáva, ránk se nézett,
az Isten fél, az Isten fél – ekkor kimondom-e?
Ha újra kérdeznéd, de mégsem kérdezed,
hogy itt vagyok-e, s mindez miért lehet,
ha leguggolnál hozzám és nyújtanád kezed,
elsorolnám-e képzelt bűneim Neked,
vagy behunynám szemem, hogy végleg elfelejtselek?

Forrás: http://www.litera-tura.hu/szokolay-zoltan-versei/

Ako bi ponovo, ipak ne

I kad bi ponovo dete bio, pitaš,

umesto šezdeset tek trogodišnjak

i kad bi te jednostavno na nekom

igralištu, među šarenim

plastičnim kockama, na dnu

lavirinta žedno, osamljeno ostavili,

i – nastavljaš – na kraju jednog

žutog tobogana bi se osvestio, gde te

niko ne čeka, ne gleda, ne pazi

i odavde već kući ne nosi,

zalud bi krenuo, više nema gde

i ne bi razumeo dal su te izgubili

(to je suština poezije)

ili samo žmurke igraju,

vruća bujica lave ih je progutala,

sloboda, vulkan, istorija, pakao –,

Boga dal bi zvao, dal bi se molio,

da me pogleda, vidi, da mi pomogne

odavde, sa uskog, opasnog ruba ustati,

tad bi zasigurno zaplakao

i znao bi, ruši se svaka hipoteza,

posla više nema, plač deteta ne čuje,

jer on je samo Bog, nije negovateljica, niti je anđeo,

ogrebotinu na kolenu ne leči

i kad ga čovek odavde pozove, zadrhti

i vetar se budi a horizont zacrveni,

plaši se Bog ali oblaci ne razilaze,

metropolu vihor svetla tuče,

sat ponoć otkucava, radnje su već zatvorene,

u praznom parkiralištu oklevam,

sokna mi je skliznula, kapu, kaputa nemam

sa malo pre nađenim dugmadima igram.

Sa stvaranjem sve je odradio,

od onda je ravnodušan ili kukavica, nas ni ne pogleda,

Bog se plaši, Bog se plaši – dal ću tad izgovoriti?

Ako bi ponovo pitao, ali ne pitaš,

dal sam tu i sve to zbog čega je moguće,

kad bi pored mene kleknuo i ruku pružio,

dal bi Ti svoje zamišljene grehove nabrojio

ili bi oči sklopio da bi te zauvek zaboravio?

Prevod: Fehér Illés

Antalfy István Valaki fél... – Neko se boji...

Antalfy István Berettyóújfalu 1924. –

Valaki fél... Valaki fut az utcán. Valaki talán menekül. Valaki fél – vagy csak elkésett valahonnan, de éjszaka van, késő éjszaka, fénytelen, és talán kegyetlen is, valaki fél, valaki elfutott az utcán, éji sötét van, és menekül valaki – talán mint én, csak önmaga elől…?

Neko se boji... Neko trči na ulici. Neko možda beži. Neko se boji – ili je samo od nekud zakasnio, ali noć je, duboka noć bez svetla i možda je i svirepa, neko se boji, neko je ulicom trčao, noćna tama je i neko beži – možda kao ja, samo od sebe...? Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://ezredveg.vasaros.com/html/1995_01/95011.html#anis

Varga Tibor Ad spectatores – Ad spectatores

Varga Tibor Kissomlyó 1947. február 10. - 

Ad spectatores               Ez itt csak tettetés, ledér szavaknak árnyjátékai a majd-lesz-egyszer tiszta vászonán. És semmi több. S ha lenne most időm, elmondanám én minden indokát e cselszövésnek – mely bár messze visz, a tetteimre húz, ím, álruhát. Felér a vég bizony egy döbbenettel, s ez kell, ezt várják oly nagyon fenn és lenn egyaránt ... De csitt, már hallom is, a harsonákat fújják – rajta hát!

Ad spectatores               To tu je samo obmana, senovite igre raskalašenih reči na čistom platnu jednom-će-biti. Ništa više. I kad bi sad vremena imao, svaki povod te zavere bi otkrio – iako daleko nosi, evo, moja dela lažnim odelom kiti. Svršetak isto je što i košmar, to treba, to čekaju jednako i gore i dole... Ali mir, već čujem, trube najavljuju – pritisni! Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://adattar.vmmi.org/cikkek/14613/hid_1989_05_04_varga.pdf

Marno János Kénezés – Sumporisanje

Marno János Budapest 1949. március 3. –

Kénezés A mélyfagyban a hó csakugyan besárgul, mintha odahugyoztak volna, vagy kénezték, még sosem láttam hordót kénezni, nemhogy havat, világos hát, hogy amikor kénezésről szólok, az színtiszta köntörfalazás. Nem- beszélhetek minduntalan csak a pokolról. A kén mint egy csepp abból, amit egyesek szerint többen megúsznak, többek szerint pedig egyesek nem fognak megúszni, a kén, amint kimondom, magáért beszél, magam félrehúzódva bólogathatok. Hanem ott van még az ipari só, mélyfagyban az sem számít sokat, viszont annál többet sárgít. Mintha először járnék erre újra, mióta elégették a hugomat, mert meghalt.

Sumporisanje Sneg u dubokom mrazu zaista požuti, kao da su tamo mokrili ili sumporisali, još nikad nisam video sumporisanje buradi a kamoli sneg, dakle jasno je kad sumprisanje spominjem to je čisto pretvaranje. Ne mogu vazda samo o paklu pričati. Sumpor je kap od onoga što prema nekima mnogi jeftino prolaze, prema mnogima pak neki neće jeftino proći, sumpor, kad izgovorim sam za sebe priča, mogu se povlačeći glavom klimati. Ali tamo je još i industriska sol, u dubokom mrazu ni to ne znači mnogo ali tim više žuti. Kao da sam ponovo prvi put na ovom kraju od kada su moju sestru spalili, jer je umrla. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.litera.hu/hirek/az-ev-verse-marno-janos-kenezes