Gergely Tamás Szputnyik – Sputnjik

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. – 

Szputnyik   Maga Vadmalac kezdeményezte a beszélgetést: - Emlékszel - mondta a komájának -, lestük az égbolton a szputnyikot? Még fel is nézett az égre, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Komája mégsem válaszolt. Nagy későre mégis: - Én éppen aludtam. Különösnek tartotta komája viselkedését. De csak ennyit mondott: - Hogy lehet? Mindenki látta. A másik elhárító mozdulatot tett a kezével, hogy... ejtsék a témát. - Ne politizáljunk, rendben? Mire Vadmalac csak annyit szólt, nyakig a jelenben mi mást tehetett volna: - Rendben.

Sputnjik   Razgovor je Vepar sam počeo: - Sećaš li se – kazao je svom jaranu - kako smo sputnjika na nebu vrebali? Još je i pogledao na nebo da bi svoje reči više istaknuo. Jaran mu ipak nije odgovorio. Tek kasnije je izustio: - Ja sam baš spavao. Ponašanje jarana mu se činilo čudnim. Ali samo je upitao: - Kako je moguće? Svi su videli. Drugi je odmahnuo rukom, tako je dao do znanja da… neka tu temu ostave. -Nemojmo se baviti politikom, u redu? Na to Vepar je, do grla u sadašnjosti živeći, tek toliko rekao, a šta bi i drugo mogao: - U redu.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#64

Martin Prebuđila Bojimo se – Félünk

 

Martin Prebuđila Obrenovac 25. maj 1960. –

Bojimo se   Još uvek mi nije jasno o čemu se u stvari radi   milioni pevaju kosmičku himnu   boje se da neće doživeti sutrašnji dan da bi otišli na posao   boje se da će umreti u obliku kopija   treba se bojati samo onoga što će ostati posle nas

Félünk   Tulajdonképpen még mindig nem értem körülöttem mi zajlik   a világegyetem himnuszát millióan énekelik   félnek hogy munkába nem mehetnek mert nem érik meg a másnapot   félnek hogy másolatként halnak meg   félni csak attól kell mi marad utánunk   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Slavica Klein Neće kiša isprati obećanja – Az eső az ígéretet nem mossa le

 

Slavica Klein Vratarnica kod Zaječara 8. 11. 1968. –

Neće kiša isprati obećanja   Dobar dan!!!  Udarcem od sto označavam kraj  patnje, bola i obećanja...  Hoću tišinu, dok ja molim!  Ostavi me gde jesam, gde pripadam  gde sam ti pri ruci kad zatrebam  prestani to srce da šibas, da lomiš. A znam, reći ćeš;  kako ti samo mene voliš – najviše,  i kako je tebi do mene stalo...  I gle, odmah tad', napolju  je ova letnja kiša stala  - padala je celi dan… Oseća se svež vazduh, miriše na ljubav staru, našu, koju želimo nastaviti, sjediniti...  Ne brini – opraštam ti! Neće kiša oprati sve obećano… A ti, potrudi se,  ostvari to naše godinama željeno  - živeti jedno za drugo… Jer, već sutra može biti kasno, sede su u kosi – vremena je malo… Polagano oznacavaju kraj patnji, bolu  i obećanju – neće kiše isprati nas…

Az eső az ígéretet nem mossa le   Jó napot!!! Asztalra csapva jelzem, vége a kínnak, fájdalomnak, ígéreteknek…   Legyen csend, míg imádkozom! Hagyj ott, ahol vagyok, ahová tartozom, ahol kéznél vagyok, ha szükséged van rám, hagyd abba e szív botozását, tördelését.   Tudom, állítod; csak engem szeretsz – mindenek felett, hozzám kötődsz…   Ni, rögvest, kinn elállt ez a nyári eső - egész nap esett… Érezhető a friss levegő, a mi, régi szerelmünk illata, amit folytatni akarunk, egyesülni…   Ne félj – megbocsátok! Az eső nem fog minden ígéretet elmosni…   Te meg, igyekezz, váltsd valóra a mi sokéves vágyunkat - egymásért éljünk…   Mert, holnap már késő lesz, őszül a haj – kevés az idő…   Lassan a kín, a fájdalom, az ígéretek végét jelzi – nem mos el bennünket az eső…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://pisaric.blogspot.com/2013/12/poezija-slavica-klein-i.html

Zoran Bognar Peti element – Az ötödik elem

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Peti element   Kažem: ako nema prepreka nema ni ljubavi; ako nema patnje nema ni ljubavi; ako ljubav nije nemoguća onda je i nema... Sumnja ubija ljubav... Ljubav ubija sumnju... Zaljubljen čovek može da bude poražen samo svojom bespotrebnom gordošću, ne ljubavlju...   Kažem: peti element je bezuslovna predaja. U ljubavi je, baš kao i u ratu, sve dozvoljeno. Ne stidi se ni da pucaš, ni da budeš ubijen... sve dok te ne napusti ljubav, kao što duša napusti telo upokojenog i nastavi da luta po svetu poput nomada beskraja... Ljubav ne ispunjava naša očekivanja. Njena je tajnovitost uzvišena i čista.   Kažem: u ljubavi budi kao sunce; u prijateljstvu i bratstvu kao brza, bistra reka; u laži, pohlepi i izdaji kao tamna noć; u svađi miran kao Buda... i uvek budi ono što jesi ili (ono) kako te drugi vide (ako baš moraš)...   Beograd, 2013.

Az ötödik elem   Állítom: ha nincs akadály, szerelem sincs; ha nincs szenvedés, szerelem sincs; ha a szerelem nem lehetetlen, akkor nincs is… A kétely megöli a szerelmet… A szerelem megöli a kételyt… A szerelmes ember egyedül saját felesleges büszkesége miatt veszíthet, nem a szerelem…   Állítom: az ötödik elem feltétel nélküli megadás. A szerelemben, mint a háborúban is, minden megengedett. Ne szégyelld, ha lősz, de azt se, ha lelőnek… amíg a szerelem nem hagy el, mint ahogy a halott testét a lélek elhagyja és nomádként a végtelenben folytatja a bolyongást… A szerelem elvárásainkat nem teljesíti. Titokzatossága magasztos és tiszta.   Állítom: a szerelemben légy napsütés; a barátságban, testvériségben tiszta, gyors folyó; a hazugságban, kapzsiságban, árulásban sötét éj; a viszályban, mint Buddha, nyugodt… és mindig az légy, aki vagy vagy (az), ahogyan mások látnak (ha éppen muszáj)…   2013. Belgrád.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Insomnija, bele noći Nova Poetika Beograd 2018.

Dušan Savić Do poslednjeg slova – Az utolsó betűig

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Do poslednjeg slova        U kupatilu sam. Stojim nad umivaonikom. U ruci mi otvorena knjiga. Pokušavam da je odložim na policu, ali ona se opire. Kao da je srasla s dlanovima. Nisam u stanju ni da je sklopim koliko je odrvenela. Tresem rukama kao sumanut. Ništa! Zastajem u lažnoj smirenosti. U očaju hvata me obamrlost. Gotovo sam spreman da odustanem i prepustim toj čudnoj, nepoznatoj sili. Ali život je čudo. Ne dopušta nam da živimo bez uzbuđenja. Odjednom osećam pokretljive ruke. Knjiga omekšava i slobodno klizi preko dlanova. Preneražen posmatram kako iz nje počinju da cure slova i obrušavaju se u slivnik. Desnicom pokušavam da ih zaustavim i vraćam natrag na stranice, trpam ih bez reda, ali uzalud. Knjiga se dodatno uzjoguni i poče da lista stranice mimo moje volje, a slova mlazom prelivaju preko šake i nestaju u slivniku. Do poslednjeg slova! Hoću da odložim ogoljenu knjigu koja, onako bez slova, liči na palimpsest. Ali ona u tom trenutku prelazi u tekuće stanje i treskom se sruči u slivnik pokupivši pritom nekoliko slučajno preostalih slova. Ruke su mi mokre, a da nisam otvorio slavinu. Sklapam oči u neverici.      Ovo je božji znak! Bog me mrzi ili me prezire. Pogrešno. Bog ne zna šta je mržnja. Samo mi daje znak da život posmatram otvorenih očiju. Ipak, prečesto dopušta mržnju. Zašto?      – Upravo zato jer ne zna šta je to! – huči među slovima zarobljen glas iz slivnika.      Znači Bog nije svemoćan. Previše sam srčan i previše razmišljam. Nesiguran sam. Mnogo govori i za i protiv. Redak je celovit čovek. Um i srce nisu u balansu. Ili vuče konce jedno ili drugo. Ako bi vukli ravnomerno onda je to savršenstvo. A, da li savršenstvo postoji.      Zidni časovnik otkucava pun sat. Otvaram oči i gledam ruke koje drže otvorenu knjigu. Listam. Sva slova su tu, uredno poredana kao postrojeni vojnici na jutarnjoj smotri. Ruke mi više nisu mokre. Gledam u slivnik i upoređujem ga s trajanjem života. Knjigu sklapam. Ne, neću da budem zarobljenik svojih strahova.      Neka ostanu u snovima.

Az utolsó betűig        A fürdőszobában vagyok. A mosdó előtt állok. Kezemben nyitott könyv. A polcra szeretném tenni, de ellenáll. Mintha tenyeremhez nőtt volna. Még összecsukni sem tudom, annyira merev. Eszeveszetten rázom. Semmi! Megállok, nyugodtságot színlelve. Kétségbeesésemben elernyedek. Már-már feladtam és átengedtem magam ennek a furcsa, ismeretlen erőnek. De csoda az élet. Hisz izgalmak nélkül nem lét a lét. Íme, kezem ismét mozgékony. A könyv ismét puha, tenyeremen szabadon csúszik. Megrökönyödve nézem, ahogy folynak belőle a betűk és eltűnnek a lefolyóban. Jobb kezemmel próbálom a folyamatot megakadályozni és a betűket az oldalakra visszaterelni. Minden rendszert mellőzve gyömöszölöm őket, mindhiába. A könyv ismét makacs, akaratom ellenére lapozok, a betűk meg tenyeremen lecsorogva a lefolyóban végzik. Az utolsó betűig! Félre szeretném tenni az immár betű nélküli, palimpsestre hasonlító könyvet. De abban a pillanatban cseppfolyóssá válik és a véletlenül megmaradt betűket összeszedve, nagy csobbanással a lefolyóba zuhan. Kezem a nélkül nedves, hogy a csapot kinyitottam volna. Hitetlenkedve hunyom be szemem.      Ez isteni jel! Isten vagy gyűlöl, vagy megvet. Tévedés. Isten nem tudja, mi a gyűlölet. Csak jelezte, nyitott szemmel járjak a világban. Mégis, a gyűlöletet túl gyakran engedélyezi. Miért?      – Pontosan azért, mert nem tudja, mi az! – harsog a lefolyóból a betűk által foglyul ejtett hang.      Tehát isten nem mindenható. Túl érzékeny vagyok, és túl sokat gondolkodok. Bizonytalan vagyok. Sok az érv és az ellenérv. Ritka az egész ember. Hiányzik az értelem és a szív összhangja. A szálakat vagy az egyik, vagy a másik mozgatja. Ha egyformán húznák, az maga a tökély lenne. De létezik-e tökély.      A falióra teljes órát jelez. Kinyitom szemem, a könyvet tartó kezem nézem. Lapozok. Ott vannak a betűk, a reggeli szemlére felsorakozott katonákként sorba állítva. Nézem a lefolyót, az élettartammal hasonlítom össze. Becsukom a könyvet. Nem, félelmeim rabjává nem akarok válni.      Maradjanak a betűkben.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 39-40.

Katarina Sarić Егзистенцијалана – Létfenntartási

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. –

Егзистенцијалана
 
(Посв. Жорж Санд)
Још један мој дан је упао у егзистенцијалне проблеме
и није било сигнала
Мрзјело ме да се пребацим на неки други канал
да провјерим каблове/контактирам оператера
Мрзјело ме и да устанем
 
Гађала сам га даљинским
 
Пријавиле су комшије
да стигао је нови пакет са брзим протоком информација
 
И док је моја слика прикачена за бандеру
 
ТРАЖИ СЕ:
/ЖИВА ИЛИ МРТВА/
 
отицала низ блатњаве поточиће
Чистачи су појурили да отчепе шахте
за слободан проток воде
 
Шутирам неку конзерву
ногу пред ногу
 
У ушима ми одзвања глас мог старог:
     -    Мора да ти је баба с Турчином згријешила!
или су ти замијенили у породилишту плахте
 
Нико си и ништа! 
/на ујчевину се лијену увргла/
 
Пропуштам мисли кроз колутове дима
 
Пушим к’о Турчин.
Лијена к’о лењивац.
 
Савијам се на боку
/па с бока на бок/
 
Пребацујем мисли с једне на другу страну
 
ТРАЖИМ СЕ
/МРТВА ИЛИ ЖИВА/
 
Налазим се у пакету.
И слијепо сам маче
које нико не жели и неће
да усвоји
које преносе од тетке до стрине
да не нађе пут до куће
да не прогледа
 
Нико сам и ништа.
/јер не могу бити било ко и било шта/
 
Не можеш ме мијењати као канале на сателитском пријемнику, стари мој…
 
Још један дан упада у технички проблем
 
/нема сигнала/
 
Izvor: autor
 
 
Létfenntartási
 
(George Sand tiszteletére)
 
Még egy napom létfenntartási gondokkal küzdött
és jel nem volt
Rühelltem holmi másik kanálisra váltani
huzalokat ellenőrizni/ szerelőt kérdezni
Rühelltem felkelni
 
Távirányítóval céloztam
 
Szomszédok jelentették
gyors hírátáramlást tartalmazó új csomag érkezett
 
És míg a villanypóznára akasztott képem
 
KÖRÖZÖTT:
/ÉLVE VAGY HALVA/
 
a sáros patakban csorgott
A szennytisztítók sebtében a lefolyókat tisztították
hogy biztosítsák a vízfolyást
 
Konzervdobozt rugdosok
lábat láb elé
 
Fülemben apám hangja cseng:
     -    Anyád valószínű egy törökkel vétkezett!
vagy a szülészeten a lepedővel együtt cseréltek
 
Senki és semmi vagy!
/lusta nagynénédre ütöttél/
 
Gondolatokat füstkarikákon keresztül engedek
 
Törökként cigizek.
A lustaságok lustasága.
 
Csípőmön hajlongok
/csípőről csípőre/
 
Gondolatokat egyik oldalról a másikra dobok
 
ÖNMAGAM KÖRÖZÖM
/ÉLVE VAGY HALVA/
 
Csomagban találom magam.
Vak kis macska vagyok
akit befogadni senki sem
akar
akit nagynénitől nagynéniig visznek
nehogy haza találjon
nehogy szemét kinyissa
 
Senki és semmi vagyok
/mert nem lehetek akárki és akármi/
 
Öregem, műholdas csatornákként nem változtathatsz…
 
Még egy nap technikai gondokkal
 
/nincs jel/
 
Fordította: Fehér Illés 

Anđelko Zablaćanski Изван мене – Rajtam kívül

 

 Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Изван неме   Не знам куд ми одлази поглед У ноћима бдења Ни шта га на том путу чека Иза Кумове сламе   Не знам ни да ли на прозору Некада твом је био Или је изван сна те срео Неких векова прошлих   Не знам какво га јутро прене Из несанице глуве И тмине што у души чучи Без реда и суштине   Не осетим ни кад се врати У очи ми поспане А знам да те је опет срео По буђењу са осмехом

Rajtam kívül   Éjjelenként virrasztáskor Nem tudom tekintetem merre jár És azt sem azon az úton A Tejút mögött rá mi vár   Azt sem tudom ablakodban Egykor járt-e egyáltalán Vagy álom-kívül találkozott veled A múlt század derekán   A süket álmatlanságból A lelkemet rend és értelem nélkül Nyomasztó homályból Nem tudom milyen reggel ébresztette Azt sem éreztem álmos szemembe Mikor tért vissza De tudom ébredéskor ismét Veled mosolyoddal találkozott   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Анђелко Заблаћански: Перо, метафоре, тинта, Удружење књижевника Србије, Београд. 2021. стр: 58.