Dušan Gojkov № 16 - № 16

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 16   sećam se portobello road gde sam te prvi put dotakao da ti skrenem pažnju na jednu lepu fasadu prolaznici beže od kiše a prodavci voća zatvaraju tezge sećam se crkvene porte gde smo slušali najtopliju tišinu sećam se gledam te dok spavaš usana nekako napućenih dišeš duboko osluškujem čaršav preko tvojih bokova nežno ocrtava interesantno ne mogu da se setim kakve su ti bile obrve sećam se drvoreda što seče vinograd vetar duva uporno polako hodamo držiš ruku u džepu mog kaputa razmišljam dok te još nisam upoznao zvuči glupo ali stvarno mi je nešto nedostajalo sećam se tvojih pisama blaßblauefrauenschrift koja si ostavljala svakog jutra na jastuku dok još spavam sećam se kako strpljivo čekaš dok ja stojim ispred tri moneove slike potom gledam te kako plešeš uz muziku sama naše duge šetnje po ulicama oko covent gardena sećam se u vozu spavamo isprepleteni putujemo naša mala soba za bogate turiste iznad café de la paix preskupo ali ti si tako želela trg puno ljudi sećam se jedne ploče što svira iznova i iznova (tom waits, closing time, mislim) sećam se držim te za ruku jer si uplašena onda restorančić kojem sam zaboravio ime ali bih ga i danas zatvorenih očiju pronašao ćutimo satima uz bocu vina dođavola takvo ćutanje je ružno a ovu knjigu sam kupio one subote čekajući da završiš kod frizera ulice su bile vlažne od noćne kiše ili su to bili perači ulica rano jutro još uvek malo prohladno posle smo zajedno otišli na kafu pa je nismo popili jer smo malo vikali jedno na drugo pa nam je nakon toga bilo neprijatno sećam se zalivaš cveće pevušiš da bi bolje raslo crvenih obraza posle posla ispijaš konjak „na eks“ bunim se hej imaj poštovanja to je dobro piće sećam se proleća u grčkoj kad si me treznila sirćetom i maslinovim uljem odvratno tako su te posavetovale susetke tako one muče svoje muževe a onda leto izgoreli od sunca dahćemo u sobi s velikim vlažnim peškirom preko nas šapatom: slušaj prosto zuji koliko vruće uveče sedimo na terasi uz hladni chenin blanc tad smo ga otkrili posmatram tvoj profil skidaš cipelu da istreseš pesak s plaže a tvoja noga mala bože kakvo je to stopalo sećam se svađaš se sa konobarom jer mi je doneo pogrešno piće ne ono koje sam naručio vodimo ljubav uz uključen televizor ljubavni film učim te svoj jezik govoreći poeziju naglas vidim sediš na ivici kade dok se brijem utrljavaš neku kremu na lice podloga za šminku tako nešto skupljaš opalo lišće po dvorištu samo lepe primerke još uvek se desi da poneki list ispadne iz knjige koju nisam davno uzimao u ruke sećam se izlaziš u drugu sobu da telefoniraš a ja se pravim da čitam novine berzanske izveštaje bože mi oprosti, kako sam bio... sećam se našeg psa skoro štene kojeg smo svakog jutra pronalazili na krevetu između nas sećam se kad si prvi put otišla gledao sam kroz prozor na praznu ulicu noć i plakat za kaubojski film prekoputa radijatori u sobi hladni bojler u kupatilu šišti i tvoje oči koje sam video čim zatvorim svoje sećam se mirisa tvoje odeće koju si zaboravila u ormaru jedne velike kartonske kutije pune fotografija bože šta li sam uradio s njom u kojoj su li se selidbi izgubile sećam se i mirnih večeri ti slikaš ja pišem ili čitam sedeći u beržeri sećam se cveća koje je stizalo svakog jutra kasnije otužno mirisalo po čitavom stanu možda je trebalo da pitam ko ga šalje možda noćni zvukovi tvoje disanje a ispod prozora pijanci pevaju prigušeno sećam se odlaziš „negde“ a ja te požurujem da ne zakasniš pravim se da ne znam onda iz bolnice se vraćaš sama sa plavim tamnoplavim kolutovima ispod očiju trebalo je nešto reći znam dok me nema spakuješ svoje kofere torbe nesesere ponešto je moralo da se stavi čak i u pletenu korpu za pijacu sećam se ćutiš dok te pitam sećam se ćutim nakon tvog ćutanja gledam kroz prozor čujem kako ostavljaš svoj ključ na kuhinjskom stolu otvaraš vrata stana sećam se kako te udaram u lice ta ruka će celog života praviti isti pokret a ti plačeš unapred

№ 16   visszaidézem a potobello roadot ahol először érintettelek hogy figyelmed egy szép homlokzatra hívjam fel a járókelők az eső elől menekülnek a gyümölcsárusok meg a pultokat zárják visszaidézem a templomteret ahol a legmelegebb csendet hallgattuk visszaidézem nézem ahogy alszol ajkad duzzadt hallgatom ahogy mélyen lélegzel csípődet a takaró sejtetve mutatja érdekes hogy szemöldököd milyen volt nem tudom visszaidézem a szőlőst átszelő fasort kitartóan fúj a szél lassan haladunk kezedet kabátom zsebében tartod gondolkodok míg meg nem ismertelek sután hangzik de valami tényleg hiányzott visszaidézem leveleidet blaßblauefrauenschrift minden reggel a párnán hagytad míg aludtam visszaidézem ahogy türelmesen vársz míg három Monet kép előtt állok majd nézem ahogy zenére egyedül táncolsz a hosszú sétákat a covent gardena körüli utcákon visszaidézem a vonatban összefonódva alszunk utazunk kis szobánk a gazdag turisták számára a café de la paix felett túl drága de te így akartad tér sokadalom visszaidézem a lemezt újra és újra szól (tom waits, closing time, azt hiszem) visszaidézem kezdet fogom mert félsz majd egy étterem nevére nem emlékszem de még ma   behunyt szemmel is megtalálnám hallgatunk órák hosszat egy üveg bor mellett az ördögbe is rémes az ilyen hallgatás ezt a könyvet meg azon a szombaton vettem várakozva míg a fodrásznál voltál nyirkos volt az utca az éjszakai esőtől vagy a kora reggeli utcamosóktól még mindig hűvös van utána együtt vagyunk kávézni mentünk de nem ittuk meg mert fennhangon egymást szidtuk után kellemetlenül éreztük magunkat visszaidézem virágokat locsolsz énekelsz hogy szebbek legyenek kipirultan utána utána a konyakot felhajtod zúgolódtam hé becsüld meg az kiváló ital visszaidézem a görögországi tavaszt amikor engem józanítottál ecettel és olívaolajjal undorító de a szomszédasszonyok ezt tanácsolták férjüket ők így kínozzák majd a nyár a napon felégtünk a szobában lihegünk rajtunk nagy nedves törölköző suttogunk: hallgasd duruzsol a forróság este a karzaton ülünk előttünk hűtött chenin blanc akkor fedeztük fel arcéledet nézem leveszed cipődet kiszórod belőle a tengerparti homokot lábad meg pindúr istenem milyen talp visszaidézem a pincérrel veszekszel mert nem azt az italt hozta nem a megrendeltet szeretkezünk a tévé mellett szerelmes film nyelvemre tanítalak szavalva látom míg borotválkozok a kád szélén ülsz arcodra valami krémet kensz sminkalap valami hasonló az udvaron lehullott leveleket gyűjtesz csak a szép példányokat még mindig előfordul hogy kiesik egy-egy levél a régen kézbe nem vett könyvből visszaidézem telefonálni másik szobába mégy teszem mintha újságot olvasnék börzehíreket istenem bocsáss meg, amilyen voltam… visszaidézem kutyánkat majdnem kölyök minden reggel az ágyban közöttünk találtam visszaidézem amikor először mentél el az ablakon keresztül éjjel a kihalt utcát néztem és a túloldalon egy cowboy film hirdetését a fűtőtestek hidegek a fürdőszobában a bojler sistereg és szemed amint lehunyom szemem látom visszaidézem a szekrényben felejtett ruhád illatát a fényképekkel tele nagy kartondobozt istenem mi lett velük melyik költözködéskor veszítettem el visszaidézem a nyugodt estéket is te festesz én a karosszékben ülve írok vagy olvasok visszaidézem az egész lakást szomorú illattal betöltő a minden reggel érkező virágokat talán meg kellett volna kérdeznem ki küldi talán éjjeli hangok lélegzeted az ablak alatt meg részegek énekelnek fojtott hangon visszaidézem elmégy „valahová” én meg siettetlek hogy ne késs el teszem nem tudom majd a kórházból egyedül jössz vissza szemed alatt kék sötétkék karikákkal valamit kellett volna mondani tudom míg nem vagyok összepakolsz koffereket táskákat neszesszert egy s más még a fonott kosárba is jutott visszaidézem hallgatsz míg kérdezlek visszaidézem hallgatásod után hallgatok az ablakon keresztül nézek hallom ahogy a kulcsot a konyhaasztalra teszed kinyitod a lakás ajtaját visszaidézem ahogy arcodat ütöm az a kéz míg élek azt a mozdulatot teszi te meg sírsz előre   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 29-34.

Dušan Gojkov № 14 - № 14

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 14   posle jedne od onih naših revolucija pitam dete, devojku, ženu – radi u kafani zašto se toliko raduje reče nikad nisam bila na moru možda ću sad moći i ode lebdeći kroz prostoriju   pitam se da li je otišla na more   no svejedno   dok zastava od veštačke svile pucketa na vetru slušamo prilepljeni uz beton valjda iz navike   dok fotografije pisma po džepovima natopljenim vlagom   dok lagano gori cigareta u očekivanju večeri   život oko nas zuji batrga se   sa radija muzika sa južnih mora neko uz to pleše pije ljubi neko plače   moja najmlađa ćerka ima smeđe oči crnu kosu tamnu kožu deca neće da se igraju sa njom kažu joj da je ciganka   pa onda ona prekrštenih ruku na grudima šeta sama po dvorištu vrtića   kad ne može da pojede cveklu vaspitačica joj kaže ma koga uostalom briga šta ćeš ti, crna, jesti i da li ćeš uopšte jesti   sa radija i dalje muzika sa južnih mora i dalje neko plače

№ 14   az a mi egyik forradalmunk után kérdem a gyereket, lányt, asszonyt – aki a kocsmában dolgozik miért örül annyira mondja a tengeren sosem voltam talán mos eljutok és könnyed léptekkel távozik   magamtól kérdem eljutott-e a tengerre   no mindegy   míg a szélben a műselyemből készült zászló lobog betonra simulva hallgatjuk valószínű szokásból   míg a fényképek levelek a zsebekben nedvesen lapulnak   míg vacsorára várva lassan ég a cigaretta   zajlik az élet körülöttünk botorkál   a rádióból déli tengerek zenéje hallatszik van aki táncol iszik csókol van aki sír   legkisebb lányom barna szemű fekete hajú sötét bőrű a gyerekek nem játszanak vele azt mondják cigány lány   ő meg karba tett kézzel egyedül sétál az óvoda udvarán   mikor a céklát nem bírja megenni az mondja neki az óvó néni te fekete ki törődik azzal mit eszel és egyáltalán eszel-e   a rádióból továbbra is a déli tengerek zenéje és továbbra is valaki sír   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 26-27.

Dušan Gojkov № 12 - № 12

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 12   nemam ja ubeđenja ni predubeđenja i ni u šta ne verujem i ništa me više ne zanima i ništa više ne osećam   ipak   autobus prolazi ispod mosta što vodi k severu jedan crni mršavi pas isplaženog crvenog jezika (nema tu nikakve simbolike sirotom keru je vruće) sunce to se beše zove praskozorje odnekud miriše crni duvan osećam u grudima hleb i vino od sinoć   ranije mi je veliki majstor dolazio u san pozivao da provedem dva tri dana u društvu njegovih životinja pasa mačaka magaraca (fini su magarci) jednog dana posadiću drvo mislio sam u zavetrini zalivaću ga okopavati ako treba i kad poraste veliko kupiću klupicu za snatrenja pod krošnjom u letnje večeri   a kod kuće krevet tako prazan pust prosto evo slobodno mogu da stavim pored sebe šolju čaja knjigu naočare i da još ima puno mesta

№ 12   véleményem netán előre megalkotott véleményem nincs immár semmi sem érdekel semmit sem érzek   mégis   az észak felé vezető híd alatt megy a busz egy fekete sovány kutya vörös nyelvét lógatja (nincs ebben szimbólum csak melege van) már süt a nap ahogy mondják pirkadat fekete dohányillat terjed mellkasomban az esti kenyeret és a bort érzem   egykor álmomban a nagy mester látogatott hívott hogy néhány napot kutyái macskái szamarai (kedves állat a szamár) társaságában töltsek el egy nap majd fát ültetek gondoltam ha kell locsolgatom kapálgatom és ha megnő padot veszek ahol nyári estéken koronája alatt álmodozhatok   otthon meg az ágy oly elhagyatott íme nyugodtan mellém tehetem a csésze kávét a könyvet szemüvegem és hely még mindig maradt   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 23.

Dušan Gojkov № 11 - № 11

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 11   gledam te kako odlaziš niz prazni kilburn high road hodajući ko zna, možda voliš drugog čoveka (eto, upravo, pre pet minuta si ga, mislim, zvala možda probudila vratila se s osmehom sa telefona) istina nisam ga nikada video mora da je mnogo bolji bože bojim se da ti se nešto ne desi u ovoj ulici ima svakakvih tipova

№ 11   nézem ahogy az üres kilburn high roadon gyalogolva távolodsz, ki tudja, talán valaki mást szeretsz (íme, most, azt hiszem öt perccel előbb őt hívtad, talán felébresztetted, a telefont mosolyogva tetted le) igaz sosem láttam biztosan sokkal jobb, istenem féltelek nehogy valami bajod essen, ebben az utcában mindenféle alakok járnak   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 22.

Dušan Gojkov № 8 – № 8

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 8   i piše tako moj poznanik o ljudima što nose imena poznatih a koji kobajagi žive u njegovom kvartu o ženama nekakvim zavodljivim nedostupnim raduje se kad završi priču pa mi je obavezno pročita nije to loše kažem ja mudro spustim telefonsku slušalicu odem do pisaćeg stola nastavim da zurim u svoju praznu stranicu   često mi on govori sve ovo što si mi sad rekao zapiši to je dobra literatura još kad bih se ja sećao onoga što sam mu kazao bilo bi to –

№ 8   nos ismerősöm ír az ismert személyek nevét viselő emberekről akik állítólag városnegyedében élnek az úgymond elérhetetlen csábos nőkről örül ha a mesét befejezi majd következetesen felolvassa nem rossz mondom én bölcsen leteszem a telefonkagylót íróasztalomhoz megyek és csak bámulom az üres lapot   többször hangoztatja mindazt amit most elmondtál írd le ez valódi irodalom és ha még emlékeznék arra amit neki mondtam az lenne az igazi –   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 19.

Dušan Gojkov № 4 – № 4

 

Dušan Gojkov

№ 4   iz dubine svoje usamljene izmaglice posmatram s čežnjom visove kupole što blešte i na suncu i u tmini   koračam lagano penjem se hodočastim godinama oduvek   strpljivo jer ti na vrhu stojiš i čekaš oduvek

№ 4   magányos ködfoltom mélyéből sóvárogva szemlélem a napon is a sötétben is csillogó kupola csúcsát   lasssan haladok mászok zarándokolok évek óta szakadatlan   türelmesen mert te a csúcson állsz és vársz szakadatlan   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 12.

Dušan Gojkov № 25 - № 25

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 25   izlazim iz restorančića u kojem smo redovno pili kafu (zapravo, ja crni čaj s mlekom, ti kapućino) razgovarali, svađali se, ćutali radili već nešto u rana prepodneva   hodam gradom baš je sparno i nekako teško kao pred letnji pljusak   dolazim do zgrade u kojoj smo nekad zajedno živeli sa dućana u prizemlju skidaju tablu na kojoj je još od 1921. pisalo „časovničar“ radnici kažu biće sad tu menjačnica   malo dalje je parkić jedna devojčica od pet – šest godina na ljuljašci govori u mobilni telefon mislim kako bi danas izgledala naša deca da smo ih imali   pirka letnji lahor tek toliko da može lakše da se diše i da se košulja ne lepi za kožu idem senovitom stranom ulice gužva je u gradu kao pred neki praznik ili bombardovanje svi vuku kese pune hrane toalet papira kutija cigareta možda se nešto i dešava ali ja o tome ne znam ništa   na klupu u parku gde sam te pre toliko godina prvi put zaprosio ne sedam (prosio sam te više puta i uvek si me odbijala s više ili manje takta) uostalom i velike lipe koje su bile okolo neko je posekao samo su panjevi ostali   malo dalje je i onaj ogroman tržni centar pred kojim sam znao da provedem sate čekajući da izabereš i kupiš nešto apsolutno nepotrebno pa da nosim pakete kući   gore izgleda sa severa dolazi oluja biće kiše nadam se da malo odahnemo   dan-danas ne mogu da se setim kako sam taksijem, autobusom ili tramvajem od surčinskog aerodroma pa sve do rozarijuma na novom groblju doneo sićušnu zapečaćenu kutiju koja je stigla iz zemlje u koju si emigrirala kutiju sa onim što je od tebe ostalo

№ 25   abból az étteremből távozok melyben rendszeresen kávéztunk (vagyis én teát tejjel ittam, te olaszpresszót) beszélgettünk, veszekedtünk, hallgattunk koradélutánonként valamit csak tettünk   járom a várost mint nyári zápor előtt fülledt nyomott a levegő   az épület elé érek ahol egykor együtt éltünk szedik a földszinti üzletről a cégtáblát melyen 1921 óta áll „órás” a munkások mondják itt pénzváltó lesz   kicsit tovább park egy kislány talán öt-hat éves hintázik kezében mobiltelefon arra gondolok milyenek lennének a mai gyerekek ha nekünk lett volna   szellő nyári szellő csak hogy könnyebben lélegezzünk hogy a hátunkra ne ragadjon az ing  a hűvös oldalon megyek a városban tömeg mint valami ünnep vagy bombázás előtt mindenki élelemmel toalettpapírral cigarettával tele cuccot cipel talán történik is valami de én erről semmit sem tudok a parkban a padra ahol pár évvel ezelőtt kezed először kértem meg nem ülök (többször kértelek meg te viszont több-kevesebb tapintatossággal mindig elutasítottál) különben a közelben lévő hársakat is kivágták csak a tuskók maradtak   nincs messze az a hatalmas üzletközpont sem amely előtt órákat töltöttem várva hogy a kiválasztott és vett teljesen felesleges holmit hazáig cipeljem   fenn északról úgy tűnik vihar közeledik eső lesz remélem fellélegzünk   ma sem tudom felidézni hogy a surčini* reptérről az új temető rózsakertjéig taxival, busszal vagy villamossal vittem a külföldről ahová emigráltál érkezett piciny lezárt dobozt a dobozt azzal ami belőled maradt   * Surčin (Szurcsin) - Belgrád repülőtere   Fordította: Fehér Illés

 Izvor: Dušan Gojkov:Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 9 – 11.

Dušan Gojkov Posle – Után

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

Posle

posle jedne od onih naših revolucija
pitam dete, devojku, ženu – radi u kafani
zašto se toliko raduje
reče
nikad nisam bila na moru
možda ću sad moći

pitam se
da li je otišla
na more
no svejedno

sa radija kubanska muzika
neko uz to pleše pije ljubi
neko plače

moja ćerka ima smeđe oči tamnu kosu
deca neće da se igraju sa njom
kažu da je ciganka
pa onda ona prekrštenih ruku na grudima
šeta sama po dvorištu vrtića

kad ne može da pojede cveklu
vaspitačica joj kaže
ma koga briga šta ćeš ti, crna, uostalom jesti
i da li ćeš uopšte jesti

sa radija i dalje kubanska muzika
i dalje neko plače

Izvor: autor

Után

forradalmunk egyike után

kérdem a gyereket, lányt, asszonyt – kocsmában dolgozik

miért örül annyira

mondta

a tengeren még sosem voltam

talán most eljutok

magamtól kérdem

elment-e

a tengerre

na mindegy

a rádióból kubai zene hallatszik

van aki erre táncol iszik csókol

van aki sír

lányom barnaszemű sötéthajú

a gyerekek nem játszanak vele

odavetik cigánylány

ő meg mellre kulcsolt karokkal

az óvoda udvarában egyedül sétál

mikor a céklát nem képes megenni

az óvónéni odaszól

kinek mi köze hozzá, te fekete lány, mit eszel

és egyáltalán eszel-e

a rádióból továbbra is kubai zene hallatszik

és valaki továbbra is sír

Fordította: Fehér Illés