Radomir D. Mitrić Кружно путовање – Körutazás

Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –

Кружно путовање Кажу да је једном, после јутарње мантре у Храму Звезда, ученик питао Шакјамунија: “Има ли сваки пут своју коначност?”, алудирајући на живот и смрт, велики учитељ одговорио немо, показујући руком на старца и дечака који су дошли да се помоле. Осетивши се недостојним, ученик одбаци монашку одежду и оде из храма. Лутао је Индијом, али колико год далеко отишао чинило му се да је место с којег је пошао на пут увек пред очима. Када је након година лутања, у ритама просјачким приспео у храм где се молио као младић, у Суњати, у истом храму, чуо одговор учитеља који је већ био негде у Бенаресу: “Сваки пут има коначност, али свака коначност има ново полазиште”.

Körutazás Mesélik, egyszer, a reggeli mantra után a Csillagok Szentélyében, tanítványa megkérdezte Sákjamunit: „Tényleg véges minden csapás?”, az élet és halálra utalva, némán felelt a tanítómester, ujjával az aggastyánra és a fiúra mutatott, akik ott imádkoztak. Érezve méltatlanságát, a tanítvány eldobta szerzetesi ruháját, elhagyta a szentélyt. Indiaszerte bolyongott, de bármilyen messzire is jutott, úgy érezte, az az egyetlen hely, ahonnan elindult, szakadatlan nyomában jár. Bolyongva, évek múltán, mikor rongyokba burkolva ismét ugyan abba a szentélybe, Súnjatába ért, ahol ifjúként imádkozott, meghallotta a már Benáreszben lévő mester válaszát. „Minden út véges, de minden vég új kezdetet igér.” Fordította: Fehér Illés

Izvor: Radomir D. Mitrić Na putu za Hesperiju Milutin Bojić Beograd 2016. str. 13.

Csák Gyöngyi Valaki kapaszkodik – Neko se hvata

Csák Gyöngyi Kisvaszar, 1950. április 28. –

Valaki kapaszkodik Szemeim körül sötét karikák behúzott néhányat a sok keményöklű tél, sikeres tranzakció volt áthatotta az életszerűség. Valaki kapaszkodik a hídra fagyos szájában ezüst faág zizeg, tarsolyában hörög a múlt idő, feje fölött vérszomjas denevérek.

Neko se hvata Ispod mojih očiju tamni podočnjaci nekolicinu je tvrda šaka zime stvorila, bila je uspešna tranzakcija kao da ih je život sazdala. Neko se za most hvata u smrznutim ustima srebrnastu granu drži, u naprtnjači mu prošlo vreme hropti, iznad njegove glave su krvoločni šišmiševi. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://lenolaj.hu/2018/02/05/csak-gyongyi-valaki-kapaszkodik

Petrőczi Éva Lecke – Lekcija

Petrőczi Éva Pécs, 1951. április 7. –

Lecke Az első poétikaleckét nem Arisztotelész, s nem is a jó Boileau apó adta nekem; sem klasszikus, sem klasszicista nem volt a minta, s bár ihletem másodlagos, a valósághoz sincs semmi közöm, a verset, ha írtam igazit bár csak egyet, egyetlen szónak köszönöm. Ezerkilencszázötvennégyben ültem a nádfonatú kicsi széken, vagy nem is ültem, ficorogtam, mesére várva, izgatottan. S nagyapa belekezdett, golyóütötte tüdejét – szokás szerint – üveges-tarka, s porhanyós-fehér mentolcukorral erősítve a várható többórás „miért, miért” ostromra. „Amikor én kisfiú voltam, otthon, Krassó-Szörény megyében egy csermely partján láttam az első medvét...” és fűzte volna tempósan tovább, de közbevágtam, mondatát be sem fejezte, egy érdekelt csak attól fogva, ismerős tóra, patakokra ügyet se vetve, figyelni aznap csak a csermelyekre tudtam, kérdeztem egyre, mi is az, milyen: fogvatartott a szó, a szép-szokatlan, s azóta is – lassan harmincadik évem küszöbén – várom-hallom a pozdorjává porladt kicsi nádszék izgatott nyikordulásait.

Lekcija Prvu lekciju iz poezije nisam od Aristotela, niti od dobričine čike Boaloa dobila; forma nije bila niti klasična niti klasicista, pa mi je i nadahnuće sekundarno, ni sa stvarnosti nikakave veze nemam, pesmu, ako sam makar i jednu istinsku napisala, zahvaliti se jednom jedinom izrazu mogu. Hiljadudevetstopedesetčetvrte na pletenoj stolici sam sedela, ustvari nisam sedela, koporkala, uzbuđeno sam priču čekala. I ded je započeo, metkom ranjena pluća – po običaju – uzimanjem staklasto-šarenom, belom, rahlom bombonom jačao zbog očekivane višesatne „zašto, zašto“ najezde. „Kad sam još dečak bio, kod kuće, u baniji Krašo-Serenj prvog medveda sam na obali jedne matice video...“ nastavio bi on svoju priču, ali sam ga prekinula, rečenicu nije ni završio, od onda samo sam na jedno mislila, poznata jezera, potoke skroz zaboravivši tog dana pažnju obratiti samo sam na maticu mogla, i netremice pitala, šta je, kakva je: ta reč, lepa, neobična me je zarobila, i od onda – na pragu svoje tridesete godine – čekam-čujem uzbuđeno škripanje već odavno raspale pletene stolice. Prevod: Fehér Illés

Forrás: Petrőczi Éva legszebb versei, Ab-Art Győr, 2017. 26 - 28. old.

Jóna Dávid Az érintés varázsa – Čar doticaja

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

Az érintés varázsa Megfogtam a kezed, amikor rajzoltál, Te nem hagytad abba. Együtt siklott a kezünk a papíron. Látod, van közös vonás.

Čar doticaja Uhvatio sam ti ruku, kad si crtala, Nisi prekinula. Na papiru smo zajedno šarali. Vidiš, zajednička crta postoji. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Enesa Mahmić *** (Na početku riječi su hrana...) – *** (Kezdetben táplálék a szó)

Enesa Mahmić 4. mart 1989. –

*** Na početku riječi su hrana Kasnije beskorisne pokojnice Poslije kojih ostaju fragmeti i ožiljci. Sad kad smo rekli sve jezik je opoganjen Više nema maski, nema tajni, ni znatiželje. Ne postoji lišće da sakrijemo nagost. Umjeti podnositi! Biti iznad jada i pada, Poniženja, bolesti, plača i samoće. Biti iznad smrti – biti. Ali tamo na uglu uvijek me dočeka starac Što hrani glolubove I raduje se kad ga neko upita koliko je sati Trenutak u kojim se opet osjeća korisnim Potrebnim.

*** Kezdetben táplálék a szó Később haszontalan halott Aki után töredékek és sebek maradnak. Most miután mindent elárultunk, pőre a nyelv, Nincs többé álca, nincsenek titkok, se kíváncsiság. Levél sehol, mivel eltakarni meztelen mívoltunkat. Legyél képes elviselni! Győzd le a a kínt és bukást, A megaláztatást, betegséget, sírást és magányt. Győzd le a halált – győzd le. De ott a sarok mögött mindig az apóka vár Aki a galambokat eteti És örül ha megkérdezik hány óra van A pillanat amikor úgy érzi élete hasznos Szükség van rá. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Dijana Tiganj Čežnja – Sóvárgás

Dijana Tiganj Prizren 06. februar 1995. –

Čežnja Skrivena u mastilu čekam te. Obavijena požudom tražim te. Posljednje krike ponosa u sebi sam uspavala. Uđi i ne pitaj ništa. Sve što će se dogoditi ne, nije slučajno. Godinama su naše puti planirale ovaj susret. Zoveš me tuđim imenom... Zoveš me ćutanjem. Ili mi se samo čini da me zoveš? Umišljam. Dođi... Zovem te. Ćutim... Osluškujem. Čekam. Svila na mojim njedrima drhti. Koža mojih usana se ježi. Srca nemam. Glava mi je u stomaku. Skrivena požuda u meni cvili k'o ostavljeno pseto. Sanjam te. Zovem te ćutanjem. Zovem te tuđim imenom... A nema te...

Sóvárgás Tintába rejtve várlak. Szenvedéllyel körülvéve kereslek. Elaltattam a méltóság utolsó rikoltásait. Gyere és semmit se kérdezz. Minden, ami ezután történik nem, nem véletlen. Ezt a találkozást csapásaink évek óta tervezték. Idegen néven szólítasz... Csenddel hívsz. Vagy csak nekem tűnik úgy, hívsz? Képzelődök. Gyere... Hívlak. Hallgatok... Hallgatózok. Várok. Mellemen vacog a selyem. Ajkamon borzong a bőr. Nincs szívem. Fejem a gyomromban. Elhagyott kutyaként vonyít bennem a rejetett vágy. Veled álmodok. Csenddel hívlak. Idegen néven szólítalak... Mégsem vagy... Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Enes Halilović 4 : 20 – 4 : 20

Enes Halilović Novi Pazar 05. mart 1977. –

4 : 20

Kazuje Šarl Bodler
Da postoje samo tri bića dostojna poštovanja:
Sveštenik, ratnik i pesnik (znati, ubiti i stvoriti).

Kada se ratnik vrli, Odisej, nakon bojeva,
vratio na Itaku, živ ga dočeka njegov pas po imenu Arg.
Star je bio, već šugav, pa kada ugleda Odiseja
lipsa od sreće, a dvadeset godina je čekao i patio.

No još je veća žalost za pesnikom:

kada se nakon četiri godine rata
vratio kući Crnjanski, pas Mura nije ga sačekao.
Mati mu reče da je pas cvileo pri pomenu njegovog imena,
ali, od tuge, nije izdržao.

Ratnik je samo ratnik.
Pesnik je ratnik i pesnik.

Izvor: http://www.sveske.ba/bs/content/enes-halilovic-odabrane-pjesme

4 : 20

Charles Baudelaire állítja

Három teremtmény érdemel megbecsülést:

A lelkipásztor, a vitéz és a költő (tudni, ölni, teremteni).

Odüsszeusz, a kitűnő vitéz, mikor az ütközet után

visszatért Ithakára, Argosz nevű kutyája élve várta.

Öreg volt, rühös, de mikor Odüsszeuszt meglátta,

ugrált örömében, pedig húsz évig várta és szenvedett.

Viszont a költő után még nagyobb a bú:

mikor Crnjanski négy év után visszatért

a frontról, Mura nevű kutyája már nem várta.

Édesanyja mesélte, bármikor nevét hallva fájdalmasan szűkölt,

de, a fájdalomtól, nem birta soká.

A vitéz csak vitéz.

A költő vitéz és költő.

Fordította: Fehér Illés