Petőfi Sándor - A XIX század költői - Pesnicima XIX stoleća

Petőfi Sándor – Šandor Petefi

(Kiskőrös, 1822. december 31. vagy 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.?)

A XIX. század költői  

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán

Bocsát le a föld mélyibe.

 

Pesnicima XIX stoleća  

Nek se niko ne pothvata ludo,

Lakoumno ovih struna sveti΄;

Grdan teret svako prima na se

Koji misli pevat započeti.

Ako ne znaš ništa drugo kaz΄ti

Nego radost i bol srca svog,

Nisi nmuždan ni rodu ni svetu,

Kidaj žice – oprostiće Bog.

Mi bludimo po pustinji grdnoj

Ko Mojsije u vremena ljuta,

Bog mu dade stub od ognja živa

Da mu narod sasvim ne zaluta.

Takve stube, takav oganj živi

Šalje nebo i današnji dan –

Za pesnici danas ide narod,

Ide narod u svoj Kanaan.

Napred, dakle, ko ima glasa,

Napred s rodom, vi sveti junaci.

Proklet bio ko se boji muka!

Proklet bio ko zastavu baci!

Ko zastane, kom srce zastrepi,

Nek ga bije i kletve i sram –

Koji gledeć gde se narod bori

Odmara se u zahlađu sam.

Ima danas i lažnih proroka

Što su usklik do neba digli,

Koji vele da smo već na meti,

Da smo u zemlju obećanu stigli.

Lažu, lažu, gadno lažu, podlo –

Nit im može verovati svet

Koj΄ i danas, gladan, žedan zebe,

Noseć trnov na temenu splet.

Istom onda kad obilje prospe

Svakom svoje potpuno i ravno,

Kad za stolom prava i slobode

Svi budemo gostili se  slavno,

Kad kroz svaki prozor sunce sine

Kazujući da je duha dan:

Onda istom reci da si stigo –

Tu je meta, Tu je Kanaan.

Ali donde odmaranja nema,

Borba, teret neka znoji ljude,

A život nam možda neće dati,

Ništa dati za goleme trude!

Al΄ u smrti nagrade će biti,

Tihe suze nakititi grob; ¾

tad nek peva što kom srce žudi,

Onda može kad ne bude rob.

                                  Prevod: Jovan Jovanović Zmaj

Izvor: Odabrana dela Jovana Jovanovića Zmaja (1979)
         Knjiga X - Prepevi. Matica Srpska - Novi Sad.

Ady Endre - Héja-nász az avaron - Jastrebov pir na šušnju - Pir jastrebova u ševarju

Ady  Endre - Endre Adi

(Érmindszent, 1877. november 22. – Budapest, 1919. január 27.)

Héja nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,

Vijjogva, sírva, kergetőzve,

Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,

Csattognak az új héja-szárnyak,

Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,

Valahol az Őszben megállunk,

Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:

Egymás húsába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron.

Jastrebov pir na šušnju

Krećemo. U Jesen žurimo,

Klikčući, plačući kružimo,

Dva jastreba umorna krila.

Leto nove pljačkaše ima,

Huje nova jastrebova krila,

Strasne ljubavne bitke besne.

Iz Leta prognano, polećemo,

Negde u Jesen slećemo,

nakostrešeno, zaljubljeno.

Naš poslednji pir sad slavimo:

Kandžama jedno drugo ranimo

I na vlažan šušanj padamo.

                                     

                                    Preveo: Illés Fehér (Ileš Feher)

                                    Objavljeno: Ezüst híd - Srebrni most (2011)

                                                      Családi kör, Novi sad.

Pir jastrebova u ševarju

Na put se dižemo. U Jesen letimo,

plačuć se ganjamo, mahnito kreštimo,

mlohavih krila jastreba dva.

Grabljivice leta nove već stekeću,

jastrebova novih krila sad lepeću,

borben im cjelov pustošit zna.

Iz Leta letimo strašću uzneseni,

Stat ćemo vijani negde u Jeseni,

čupava perja zaljubljeni par.

Taj zadnji svadben let nas će ukopati,

jedno će drugome meso rasčupati,

u ševar ćemo pasti ko stvar.

                                      Preveo: Enver Čolaković

Izvor: E. Čolaković – Zlatna knjiga mađarske poezije (1978),

                                 Nakladni Zavod Matice Hrvatske, Zagreb.

Juhász Gyula Anna örök – Večna Ana – Anna ist ewig – Forever Anna – Ana je vječna

Juhász Gyula - Đula Juhas

(Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.)

Anna örök Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szivemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szivem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben, És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

Večna Ana  Godine su došle, prošle, izostala si pomalo iz mog sećanja, izbledela ti je slika, sprali su se obrisi ramena, iščezli glasovi i ja nisam išao za tobom u sve gušću šumu života. Danas ti već mirno izgovaram ime, danas već ne zadrhtim od tvog pogleda, danas već znam da si jedna od mnogih, da je mladost ludost, ipak ne veruj draga da je sve uzalud bilo i da je sasvim prošlo, o, ne veruj! Jer živiš ti u svakoj nakrivo svezanoj kravati i pogrešno izgovorenoj reči, u svakom iskrivljenom pozdravu, u svakom poderanom pismu i u čitavom mom promašenom životu živiš ti i vladaš zauvek, Amin.                                             Prevod: Fehér Illés  Objavljeno: Ezüst híd - Srebrni most (2011) Családi kör, Novi Sad

Forrás: http://mek.oszk.hu/00700/00709/html/vs192601.htm#17

Anna örök Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szivemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szivem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben, És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

Anna ist ewig Die Jahre kamen und vergingen, du Entschwandest langsam meinem Sinn. Dein Bild In mir verblasste, und entfallen sind mir Der Bogen deiner Schultern, deine Stimme. Ich ging im immer tiefern Wald des Lebens Dir nicht mehr nach. Ich spreche deinen Namen Schon ganz gelassen aus und scheue mich Nicht mehr vor deinem Blick. Denn heute weiss ich, Dass du nur eine unter vielen warst, Nur Jugendtorheit, die vergeht. Und dennoch Glaub nicht, mein Herz, dies alles sei umsonst Gewesen und vergangen, glaub es ja nicht. Denn du bist da, wenn mir der Schlips verrutscht, Wenn ich irrtümlich grüsse, mich verspreche, Du bist in jedem Brief, den ich zerreisse, In meinem ganzen fehlgeschlagnen Leben, Du lebst und herrschst in ihm für ewig. Amen. Übersetzung: Géza Engl

Forrás: http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Juh%C3%A1sz_Gyula/Anna_%C3%B6r%C3%B6k/de/21650-Anna_ist_ewig

Anna örök Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szivemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szivem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben, És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

Forever Anna Years coming, years passing and you Losing hold in my mind. Your face Fading in my heart. Your shoulders' curve Just a blur. Your voice Left me behind. And follow I did not In the darkest depth of life. Already I am calm uttering your name, Already I tremble not at your glance, Already I know you are one of many, That youth is foolish, and still, Believe not, my love that all was useless, Believe not that all is gone. For you continue in all my ties askew, In all my words misplaced, In all the greetings wrongly uttered, In all my letters torn to pieces, In all my life fully mistaken You live and rule forever. Amen. Translated by Meződi Judit

Forrás: http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Juh%C3%A1sz_Gyula/Anna_%C3%B6r%C3%B6k/en/54129-Forever_Anna

Anna örök Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szivemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szivem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben, És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

Ana je vječna Godine došle, prošle, ti izosta iz uspomena mojih, izblijeđe u mom srcu tvoj lik, zasjenjen je luk ramena tvoga, već odblebđe tvoj glas, ja nisam pošao za tobom kroz sve gušću šumu životnu. Danas već mirno izgovaram ti ime, danas na pogled ne zadrhtim tvoj, danas već znam: ti jedna si od mnogih i da je mladost ludost, al ipak ne vjerujj, srce, da je to zalud bi i da sve propalo je, o, ne vjeruj, jer živiš ti u nemarno svezanoj kravati mojoj, u zbunjenoj riječi, u svakom pogledu rastresenom, u svakom pismu mom poderanom, u cijelom promašenom životu živiš i vladaš mnome vječno. Amen. Prevod: Enver Čolaković Zlatna knjiga mađarske poezije Nakladni Zavod Matice Hrvatske Zagreb – 1978. str. 253.



Sárközi György Virágok beszélgetése - Razgovor cvetova

Sárközi György - Đerđ Šarkezi

(Budapest, 1899. január 22. – Balf, 1945. március 8.)

Virágok beszélgetése

– Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,

Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis – mégis hozzámhajoltál.

Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,

Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

– Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,

Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis – mégis hozzádkaroltál.

Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,

S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.

– Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,

Kergetőzve s összeborulva, mint tengeren játszó sirályok,

Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőben,

Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

– Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,

Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldús királyok,

S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian s mindent tudóan,

Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

Razgovor cvetova

– Vrteći se na zasebnim vrežama, tužan cvet sam bio, tužan cvet si bila,

Hvala ti što si mi se u beskrajnom lutanju ipak – ipak pridružila.

Nervoznim, vijugavim viticama baš si tad dotrčala

Kad sam već skoro klonuo u hladu potamnelih stabala.

– Vrteći se na zasebnim vrežama, tužan cvet sam bio, tužan cvet si bila,

Hvala ti što si me u tvojoj samoći ipak-ipak prigrlila.

Već skoro sklopljene, suzne liske sama si mi otvorila

I kao goruću suzu dušu u moj duh usadila.

– Jedan kraj drugog i jedan protiv drugog cvetamo mi, nemirni cvetovi,

Zagrljeno, kružeći kao na morskoj pučini nestašni galebovi,

U oluji drhteći, na lažnim perlama grada klizeći

Zauvek kao stranci ali oduvek kao poznanici.

– Jedan kraj drugog i jedan protiv drugog cvetamo mi, nemirni cvetovi,

Sastavljeni u slomljenoj gordosti kao prognani kraljevi

I tako gledamo jedan drugog tužno, znatiželjno, sveznajući

Kao što zvezde promatraju međusobna putanja padajući.

                                                                       Pervod: Illés Fehér (Ileš Feher)

Jószef Attila Tiszta szívvel - Čista srca

József Attila - Atila Jožef

(Budapest, Ferencváros, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.)

Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

Čista srca  

Nemam majke, niti oca,

niti boga, niti novca,

ni kolevku-uzdanicu

poljupca, ni ljubavnicu.

Već treći dan nisam jeo,

ne zato što nisam hteo,

dva΄est sam leta gladovao,

dva΄est bih leta vragu dao.

Neće li ih niko hteti,

đavo će ih preuzeti.

Ko bandit ću provaliti,

čista srca krv proliti.

Zgrabiće me, obesiće,

svetom zemljom perpokriće:

niče trava smrtonosna

iz mog srca, iz ponosna.

                                Prevod: Danilo Kiš

Vas István - Etruszk szarkofág - Etrurski sarkofag

Vas István - Ištvan Vas

(Budapest, 1910. szeptember 24. – Budapest, 1991. december 16.)

Etruszk szarkofág

Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony keskeny, hosszú és hegyes divatcipője, 

     vagy a férfi keskeny, hosszúujjú lába, ívelő talpa? gömbölyű süvegkalap alól gyűrűző       

     keskeny, rendezett női hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi hosszúkás,   

     keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a meztelen háta közepéig? Azt sem tudom, mit

     tart a nő félig nyitott keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra intene? Kinek?

     minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú kéz? Mi az, aminek ez a szép nő kissé

     báván utána néz? És persze, azt sem tudom, kik ezek.

Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a férje meztelen mellére dől, s az

     átkarolja, szerelem süt a vörös kőből, a szép, a választott élettel egy: úgy éltek, vagy

     úgy éltek volna, ahogy én akartam élni veled. Ilyenek voltak-e, amikor meghaltak,

     ilyen fiatalok? Vagy ez volt az a pillanatuk, amelyről azt hitték, örök? Mit tudjuk mi,

     hogy az alakba öltözött jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a látszatommal egy

     vagyok? De így akarták láttatni magukat, mikor már elporladtak odalent, a vörös kő

     alatt.

Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért nyugalom, nem latin fegyelem a római

     hamvakon: ez a minden végzeten és alvilágon át szépülő szerelem. Sokféle tétellel

     lehet a halált megoldani, és én kipróbáltam néhány képletet, de jól esik öregkoromban

    ez a mostani, mely nem kérdi, honnan jöttünk és hová leszünk: nincs, ami többet érne,

    mint az életünk és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a nagy értelme

    és kalandja és minden egyéb szédült vagy szédítő halandzsa, mert hol az a híres

    etruszk révület, mely a halállal nászba fog? Nem, csak egymást szeretik és gyönyörű

    életüket ezek a házasok.

És a nagy etruszk talány,  amiről annyit beszéltek? Azok a híres halálközösülések? Hol

    vannak? Seholse látom, bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az égetett föld

   alakzatai között, csak az életet, és benne az alvilági szörnyeket is persze, mert nagy

   dolog a halál. De nagyobb dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a

    nevetés.

Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz – de kivel? ezt nem tudtam, hogy

    velem, aki nézi – ez nem látszott a másolatokból, ezt nem írta meg semelyik professzor

    – és nevet a villogó, sötét szemével és a repedezett színeivel, és farkasnézéssel nevet a

   világba, de ez nem a rejtelmek halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit

    megromlott maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a halálmítoszok

   szélhámosai és balekjai, akik tehetetlenül megunták a hálátlan és lassú munkát, s

   főképp a nedvét veszítet, saját elfáradt eszüket, az értelemtől megcsömörlők, az egyre

   gyanúsabb malomban őrlők, a halál gőzeibe omló, szegény becsapott nemzedék. De azt

   a borzongató mesét itt se – sehol se találom: villog a Veii Apollo, a sötét arcával is

    fénythozó, az életre merész, lehasadt lábú is előre lép – nevetve túllép a halálon,

    ahogyan velem szembenéz. Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig

    nézni! Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az

    tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább!

Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem hinni semmilyen

    áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy kellett most ez az etruszk szarkofág és az,

    amit jelent! A remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan megindul és győzni

    rendeltetett,  mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem el, amiben hittem. És az

    nevet, aki utoljára nevet. S hogy védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is

    túl. S ha másunk nem s másutt nem, ha már nem leszünk, hát valahol odalent még a

    kiszáradt koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra.

Etrurski sarkofag

Šta je elegantnije, ne znam: tanka, izdužena, moderna cipela žene ili vitka, izdužena

     noga, zasvođeni tabani muškarca? Ispod okruglog šiljatog šešira do sredine leđa

     začešljane, uredne ženske lokne ili iste pletenice iznad izduženog, bradatog lica

     muškarca? Ni to ne znam, šta drži poluotvorena ruka žene ili je samo kolebljivo

     podignuta kao da za oproštaj maše? Kome? zašto? Od čega se oprašta ta krhka,

     izdužena ruka? Za što ta lepa žena pomalo omamljeno gleda? I naravno ni to ne znam,

     ko su oni.

Samo to znam da žena na laktovima lenčari, naslanja se na gola prsa muža i grli ga,

    ljubav udružena sa sretno izabranim životom zrači iz crvenog kamena: tako su ili tako

    bi živeli kao što sam ja hteo s tobom. Da li su bili takvi, tako mladi kad su umrli? Ili je

    to bio trenutak večnosti o čemu su maštali? Šta mi znamo o značenju njihovog u likove

   obučenog nemuštog govora? Ili sam ja možda isti sa vlastitom utvarom? Biće da su

   tako hteli prikazati sebe kada već dospeju ispod crvenog kamena, pretvoreni u pepeo.

To nije hrišćanski sarkofag, željeno ili dostignuto spokojstvo, nije latinska disciplina na

    rimskim humkama: ljubav je to šta svaku sudbinu i podzemlje ulepšava. Mnogim

    postavkama se može rešiti smrt, isprobao sam nekoliko teza ali u staračkim danima

    prija sadašnjost, koja ne pita odakle smo i kuda smeramo: nema ništa što bi više

    vredelo od našeg života, znanja i dela, to je jedini smisao i uzvišena pustolovina našeg

    bivstvovanja i sve ostalo je zaslepljeni ili zaslepljujući nerazgovetni govor, jer gde je to

    znamenito etrursko bunilo što se sa smrću venčava? Tek jedno drugo i krasan život

    voli taj bračni par.

A ta velika etrurska tajna o čemu se toliko govori? Gde je to znamenito spajanje sa

    smrću? Nigde ne vidim. Gde god se okrenem nadgrobni spomenici, vaze i crteži,

    žarena zemaljska obličja, samo život vidim i u njemu naravno nemani iz podzemlja, jer

    moćna je smrt. Ali veličanstvenije je izigrati smrt i nema lepše teze od smeha.

Kao što se smeje i Vejov Apolon koji se suočava – ali s kim? to nisam slutio, sa mnom

    koji ga motri – iz kopija se to nije videlo, to ni  jedan profesor nije napisao – i smeši se

    sjajnim, čarnim očima, ispucalim bojama. Smehom kurjaka se smeje u svet, ali to nije

    samrtni zov naslućivanja, to nije trulo isparavanje što su iz kvarnih ostataka znali

    smešati u mojoj mladosti probisveti i neznalci samrtnih mitova kojima je bezutešno

    dosadila neprolaznost upornog rada, oni koji su izgubili nektar vlastitih izmorenih,

    isušenih umova, koji su od razuma čemer dobili, koji su u sve sumnjivijem mlinu

    mleli, u samrtno isparavanje klonulo, prevareno, osiromašeno pokolenje. Tu jezivu

    priču ni ovde – nigde ne nalazim: sjaji Vejov Apolon, i s tamnim obrazima svetlost

    isijava, za život stvorena, otpala noga napred korača – suočavajući se sa mnom,

   osmehnut zakoračuje preko smrti. Ako se suočavam s njim. Da, samo videti, videti!

   Uvek gledati! Još uvek sam radoznao, interesuješ me stari i novi i noviji živote, svete!

    Samo onaj zna koji vidi. Ne napuštaj me, znatiželjo! Samo dalje!

Da još uvek gledam, da još uvek vidim! I pouzdati se u tebe! I ne verovati nikakvoj

    utvari, samo vlastitim očima! Tako mi je trebao taj etrurski sarkofag i njegovo

   značenje! Nada da ćemo sve što odnekud protiv nas krene i predodređeno je za pobedu,

   ipak na nogama izdržati. I neću izgubiti veru. I smeje se onaj, koji se zadnji smeje. I

   čuvajmo život dokle god je moguće, možda i nešo duže. I ako ništa drugo i nigde

   drugde, kada nas više ne bude, neka se naša isušena lobanja smeje iz dubine. I briga

   nas, briga nas za smrt.

                                                                              Prevod: Fehér Illés (Ileš Feher)