Én, Liszti László
Ki írná meg életem regényét 250 oldalon?
Részletezve minden perverziót, fekete misét?
Szenvtelenségben tegyen túl mindenen,
s legyen pontos, akár a Biblia.
Az első fejezet címe ez legyen:
Liszti László, a vérszomjas szodomita.
A leírás olyan pontos legyen,
ha felolvassák, hasson úgy,
akár egy alkimista varázsformula vagy egy őszinte pápista fohász.
Nevezze néven társaim a kéjben:
Jancsit, a fiatal, mézes húsú szőke inast,
unokatestvérem, Liszti János Kristóf szolgáját, a hamvas rozmaringot,
Girgellt (ó meddig csábítgattam! mennyi mágia,
férfias varázslat),
a beszari, hangos Dudás Györgyöt,
és hát az égi amethystust,
a szép Szentpéterit, persze.
Aztán kell egy fejezet a csecsemőgyilkosságokról
(volt pár),
a médiát, az utókort érdekli az ilyesmi,
s határtalan sikollyá fűszerez minden gügyögést.
A bécsi és a pozsonyi
kurvákról se feledkezz meg, ezt a fejezetet
illusztráld metszetekkel, legyenek rajta combok,
áradjon ki mindből a rossz szag, a betegség szele,
s jelöld az alkímia rendje szerint titkos jelekkel a kéjek fajait,
melyekben sosem volt igazán részem.
Én, Liszti László, hazafias szodomita,
ezt hagyom tinéktek: őrizzétek emlékezetetekben
életrajzom bármely fejezetét,
s akár kereszt tövébe a fekete kakast én,
ássátok bele életeiteket az enyém sírjába,
s ha kísértetek bennem, az öt érzék roppant, barokk
várkastélyában, ne szégyelljetek mást, csak
a gyáva alázatot.
Írd meg: Zrínyi voltam, a Magyar Márs költője,
vele egy a legfőbb szerelemben,
s túlnőttem rajta, mint akaraton a tett.
Hazug, ki mást állít,
s mit sem tud Jupiter rendeléseiről.
A könyv térjen ki érdemeimre is, hazudjon, ha kell,
az erénykatalógus akkor szép,
ha teljesen hiteltelen, s mert másmilyen úgysem lehet,
fogd velős rövidre, kurziváld,
heréld ki, ha kell, akár a lovat.
Valahogy fejezd be,
írd meg, hogy lefejeztek, Bécsben,
egy roppant téren, mert hamis pénzt verettem,
s az első sorban sírtak szerelmeim, a gyertyákkal
jöttek a bécsi kurvák, hogy megvilágosodott az ég,
majd nagy, unalmas,
fekete varjak lepték el,
s az iszonyatos krákogásban semmi sem hallatszott.
Ez így éppen elég,
ne fáradj újabb ötletekkel,
vagy ha mégis: mérgeztem is,
s véremből, mely a pallos alatt kifolyt,
démonok sarjadtak, s elevenen fojtottak meg két szüzet.
Á, ezt úgysem hinnék el.
Vagy mégis?
Ja, Ladislav Listi
O mom životu ko bi napisao roman od 250 stranica?
Potanko iznoseći svaku perverziju, crnu misu?
Neka bude beskrajno ravnodušan
i tačan poput Biblije.
Neka naslov prvog poglavlja bude:
Ladislav Listi, krvožedan sodomit.
Nek bude toliko tačan opis,
da kad naglas čitaju, neka deluje
kao čarobna frula alkimista ili iskren uzdah papiste.
Moje drugare u slasti nek po imenu spominje:
Ivicu, mladog, medenomesnatog, blondog šegrta,
mog sinovca, slugu Kristofa Jovana Listija, pepeljastog ružmarina,
Girgelu (o, koliko sam nju mamio! koliko čarolija,
odvažnih vradžbina),
prezavog, glasnog Đura Dudaša,
i nebesku ametistu,
lepotu iz Petrovgrada, naravno.
Potom treba jedno poglavlje o čedomorstvima
(bilo je nekoliko),
medije, potomstvo tako nešto interesira
i svako tepanje u bezgraničan krik začini.
Nemoj zaboraviti
ni drolje Beča i Bratislave, rezbarijama ilustriraj
ovo poglavlje, sa bezbroj butina,
neka se iz svega vonj širi, vetar bolesti,
te prema redu alkimije vrste slasti tajnim znacima označi,
u kojima ustvari udela nikad nisam imao.
Ja, Ladislav Listi, patriot sodomit,
to vam ostavljam: sačuvajte u mislima
bilo koje poglavlje mog životopisa,
i kao što sam ja crnog petla u podnožje raspeća,
svoje živote u moj grob ukopajte,
i ako ste u meni, u ogromnom, baroknom zamku pet osetila
dovedeni u iskušenje, ni zbog čega drugog nemojte se stiditi
sem bedne poniznosti.
Napiši: bio sam Zrinski, pesnik Mađarskog Marsa,
isti on u vrućoj ljubavi,
i prerastao ga kao delo htenje.
Laže ko nešto drugo tvrdi
i ništa ne zna o porukama Jupitera.
Knjiga nek i na moje zasluge osvrne, ako treba, nek laže,
katalog vrlina tad je lep
ako je u potpunosti nerealan, a drugačiji ni ne može biti,
što više skrati, apostrofiraj,
ako treba, škopi, kao konja.
Završi nekako,
napiši da su mi u Beču odrubili glavu,
na nekom velikom trgu jer lažnog novca kovao,
u prvom redu moje ljubavi plakale, svećem
uličarke iz Beča došle, i nebo se prosvetlilo,
pa velike, dosadne,
crne vrane preplavile
i u užasnom gračanju ništa se nije čulo.
Ovo je sasvim dovoljno,
nemoj se novim idejama zamarati,
a ako ipak: i otrovao sam,
s mojom krvlju koja je pod palošem iscurila,
demoni su se rodili i dve device ugušili.
Jok, to ne bi poverovali.
Ili ipak?
Prevod: Fehér Illés
