Csehy Zoltán Körvonal – Obris

Csehy Zoltán, Pozsony 1973. november 26. –

Körvonal

Még tizenöt perc és megy a busz,
addig talán sikerül leírnom,
addigra kész leszek vele,
és befejezem ezt a versszakot is. Tizenöt
perc végül is, elég idő egy vershez,
ha már a fejben meg is van, menetrend kérdése,
indul és érkezik. Lefuthatok a falépcsőn,
innen, a másodikról, két perc, a lift is működik,
de folyton cipelnek benne valamit,
most épp az este nyíló kiállítás metaforáit,
vagy csak feljön a fényre a szakácsnő,
és cigire gyújt az udvaron,
ahol most rajta kívül nincs műtárgy,
és felkapom a táskám, bele egy
eső elleni kabát, térkép, pár lap,
és egy ceruza, hogy amíg jön a busz,
vagy a buszban, felírhassam legalább a lényegét
annak, ami tulajdonképpen itt és most
körvonalazódik.

Obris

Još petnajst minuta i kreće bus,

dotle uspeću možda napisati,

biću dotle gotov s tim,

završiću i tu strofu. Na koncu konca

i petnajst minuta je dovoljno za jednu pesmu,

ako već u glavi postoji, samo je pitanje reda vožnje,

kreće i stiže. Mogao bi niz drvenih stepenica otrčati,

odavde sa drugog, dva minuta, i lift je u upotrebi,

ali u njemu uvek nešto vuku,

upravo sad metafore za otvaranje večernje izložbe,

ili kuvarica samo na svetlo dođe

da u dvorištu zapali jednu cigaru

gde osim nje nema ni jednog umetničkog predmeta,

hvatam svoju torbu, unutra

kišna kabanica, mapa, nekoliko listova

i jedna olovka da dok bus stiže,

ili u autobusu makar da suštinu napišem

od onoga što ustvari tu i sad

se sprema.

                             Prevod: Fehér Illés



Halmai István Merthogy, akárhogy – Nekako, bilo kako

Halmai István (Mestó)

Lábatlan, 1951. március 25. – Eger, 2001. február 27.

Merthogy, akárhogy

(Ladányi Mihálynak)

Közhelyeket kéne mondani;
ilyeneket, hogy a fák nem érnek az égig –
De hát ez így nagyon rossz vicc, Mester.
Arról volt szó, hogy örökké élünk.

Vagy ha nem, élhetnénk legalább gyönyörűen,
merthogy akárhogy élünk;
te valami „mindennek értelme van”-ról dadogtál
és suttyomban befizettél egy égi IBUSZ-útra.

Költő! Ez valahogy nem jellemző rád,
immáron semmi sem jellemző.
Semmire nem jellemző semmi
(ha eddig elolvasnád, feltámadásig röhögnél).

Megkérdenéd, merre van a legközelebbi –
Mert azért annyira nem vagy ismerős itt;
Meg: mérnek-e (egyébként mindegy, mit) –
S mondanál olyanokat, a papír elpirulna.

Ki kísért a végső vonatig? Senki.
Te valamire mindig fölszállsz.
Nagyot fütyül a resti, a vonat bezár –
Ha-ha-ha, Öreg!? Mi? Ha-ha-ha!

A kezünk nem emeljük föl integetni.
Minek? Azt mondtad, majd jössz –
Fogod a zöld köteted, a szürke köteted
és könyv nélkül fújod, mi az élet.

Mi most itt seggrepacsit játszunk leginkább!
Mester, te sok társasjátékot ismersz,
amik szabályait persze mi is tudjuk így-úgy,
de valahogy egyik se szórakoztató.

Viszont biztosan van egy tökéletes,
egy semmihez sem hasonlítható Játék,
egy olyan, de olyan platoni Játék –
Csak elszöktél belőle, messzire szöktél.

Mester, mit szólsz, innánk valamire,
hiszen mindig valamire iszunk.
Most már mindig iszunk valamire,
mit szólsz? Valamire innánk egy nagyot!

Az útmenti nyárfák kéken álldigálnak,
téblábol egy dalod idegeimben,
homlokot dűtök vonatablakoknak
és szemmel verem a csemői tájat.

Reggel jön, kukáskocsik mélyhegedűi.
Tűkön állok, ülök, fekszem.
Hajnalodik, ma biztosan veszek újságot,
hiszen a barátom színeset írt benne.

Mester, most lemegyek a sarokra
újságért, mert ma nyilatkozik a Verebes is
az MTK-VM feltámadásáról –
zöld-fehér, kék-fehér, végülis mindegy.

Az utóbbi hetek gólaránya – Majdcsak sikerül.
Befejezem, lapnyílta jön.
Van-e olvasnivalód odafönt, Öreg,
ha már élnivalód idelent nem akadt!?

Nekako, bilo kako

(Mihalju Ladanjiju)

Otrcane fraze bi trebalo reći;

ovakve, drveća ne rastu do neba –

Ali to je tako glupa šala, Majstore.

Bilo je o tome reč, besmrtni smo.

A ako ne, bar bi mogli krasno živeti,

jer nekako, bilo kako živimo;

ti o „sve ima svoj rezonu“ mrmljao

i krišom na nebeski put TURISTBIROA uplatio.

Pesnik! To nekako nije tebi svojstveno,

ustvari više ništa nije karakteristično.

Ništa ni na što nije karakteristično

(kad bi dotle pročitao, do vaskrsnuća bi se smejao).

Upitao bi, gde je najbliži –

Jer tu toliko nije ti sve poznato;

I: prodaju li (inače svejedno je, šta) –

I rekao bi takve stvari da bi se papir pocrveno.

Ko te je pratio do zadnjeg voza? Niko.

Ti uvek negde ulaziš.

Pišti bircuz, zatvara se voz –

Ha-ha-ha, Matori!? Šta? Ha-ha-ha!

Ne dižemo ruke da bi mahali.

Čemu? Rekao si, doćićeš –

Uhvatiš svoj zelen tom, sivi tom

i bez knjige razlažeš šta je život.

Mi se ovde sad uglavnom guzimo!

Majstore, ti puno društvenih igara poznaješ

čija pravila naravno i mi poznajemo,

ali nekako nijedna nije zabavna.

Ali sigurno postoji jedna savršena,

ničim usporediva Igra,

takva, ali takava platonska Igra –

Samo si istupio, daleko pobegao.

Majstore, šta kažeš, popili bi u ime nečega,

pa uvek u ime nečega pijemo.

Sad već uvek u ime nečega pijemo,

šta veliš? U ime nečega bi stvarno popili!

Plavo se nizaju topole pored ceste,

u mojim živcima jedna tvoja pesma tumara,

na prozore vozova čelo naslanjam

i čedan kraj očima gazim.

Ujutro kontrabasi vozila ćistoće stižu.

Nestrpljivo stojim, sedim, ležim.

Sviće, danas kupiću sigurno novine,

pa unutra je interesentan članak mog prijatelja.

Majstore, sad odoh do ugla

po novine, jer danas i Verebeš* se izjašnjava

o vaskrsnuću tima MTK –

zeleno-beli, plavo-beli, na koncu konca svejedno je.

Omer golova zadnjih nedelja – Čuće se.

Završavam, dolazi otvaranje lista.

Matori, imaš li gore šta čitati,

ako ti već ovde dole života nije ostalo.

*Verebeš – nekad popularan trener peštanskog nogometnog kluba MTK.

                             Prevod: Fehér Illés

Rab Zsuzsa Lehet – Moguće je

Rab Zsuzsa

Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 5.

Lehet Hát még lehet? Mégis lehet? Lehet? Virágos isten küldött tégedet! Megint veled? veled, veled, veled? Az ócska sláger-dallam is nevet, sajnos, a vénkisasszony is nevet, mi tagadás, a bácsi is nevet nevet, nevet, hogy lehet, hogy veled, megint veled, hogy azértis, lehet, hogy tiporjuk vakon az éveket, külön-külön, mégis veled, veled, a metrólépcsőn ifjú szédület röpít és részegít, s az is nevet és csúfolódón nyelvet öltöget, azt mondja mégis, hogy lehet, lehet, bócorgok majd, vénasszony, nélküled, és zörgő szíved is szeret, szeret, s már nem számoljuk rég az éveket, már rég nem tudjuk, mi is lehetett, kicsoda játszott velem és veled, csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet - sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet? Majd vénülök magamban, nem veled, mint olvasón, morzsolok éveket, pereg a múlt, a majdnem-lehetett, és minden éjszakám veled, neked, és minden reggelem neked, veled, és mindig nélküled és nélküled, halálos ágyamon, ott is veled. Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet. Amire nem jutott szavam neked, elmondja majd istenem-istened.

Moguće je Zar je još moguće? Ipak je moguće? Zar je moguće? Rascvetali bog je slao tebe! Opet s tobom? s tobom, s tobom, s tobom? I melodija otrcanog šlagera se smeje, na žalost, i usidelica se smeje, nema šta, i čiko se smeje, smeje se, smeje se, jer moguće je, s tobom, opet s tobom, baš za inat, moguće je, slepo gazimo godine, odvojeno, ipak s tobom, s tobom, na stepenicama metroa ponese me mladalačka nesvestica i omamljuje, i smeje se i jezik plazi ismejava me, ipak kaže da je moguće, moguće je, lutaću, starica, bez tebe i tvoje zvečeće srce voli, voli me, i više ne brojimo godine, odavno ne znamo za dogodovštine, ko se poigravao sa mnom s tobom, samo znamo da je moguće, moguće je – kob li je to? ili borba? ljubav? milje? Stariću osamljeno, bez tebe, kao na brojanici, mrvim godine, vrti se prošlost, ono skoro da je bilo moguće, i svaka moja noć tebi, s tobom, i svako moje jutro s tobom, tebi, i uvek bez tebe, bez tebe, na mom samrtnom postolju, i tamo s tobom. Zar je moguće, moguće, moguće? Već je nemoguće. Reči koje nisam imala za tebe rećiće svevišnji umesto mene. Prevod: Fehér Illés

Vajdics Anikó Vakon – Slepo

Vajdics Anikó, Budapest 1964. 10. 19. –  

Molnár Imre: Álom – San

Vakon

Vakon követlek - így mondják, és milyen az álom:
éjszakát kerít körénk. Szurokfeketét. Az első lépésnél
beleütközöm. Erre, hallom a hangodat. Magabiztos
vagy, mint mindig. És vezetsz, vezetsz, viszel a sűrűbe,
tüskék, ágak, bokrok közé. Az arcomba pókháló ragad.
A kezemen ragacsos váladék. Egy fatörzsbe törlöm.
Az ujjamat hangyák lepik el. Biztosan van jobb út is,
nyögöm hangtalanul, és már látom is az utat,
takaros házakkal, tüchtig udvarokkal, kis virágos
kertekkel. Az utca egyenes és széles. S mintha
a nap is sütne. De hirtelen este lesz megint.
Ez biztos csak. Ez a szuroksötét. És már egy
pályaudvaron keringek pókháló-sínek mellett.
Az utat keresem, amit meg akartam mutatni.
Hogy mennyivel könnyebb lenne azon feljutni.
Ekkor veszem észre a vizet, ahogy ömlik le
a hegyről, folyik be az utcákra a takaros házak
mellé a kis virágos kertekbe. Árvíz van, mondom
boldogan. Csak gondolnom kell rá, s máris
mezítláb vagyok. Egy téglafal mellett nyitott
esernyőt találok. Piros, mint a vér. Mint az az
ernyő, amit nemrég a zöldségesnél felejtettem.
Körülnézek, mielőtt elemelem. Nem az enyém.
De csak így menekülhetek veled tovább a csúcsig.

Slepo

Slepo te pratim – tako kažu, a kakav je san:

noćnom tamom nas obavija. Garnom. Kod prvog

koraka susrećem. I tvoj glas čujem. Samopouzdan

si, kao uvek. I vodiš me, u gusto me vodiš,

među bodlje, grane, džbunove. U lice mi paučina se lepi.

U ruci lepljiva izlučevina. U stablo brišem.

Prste mi mravi plave. Zasigurno postoji i bolji put,

stenjem nečujno, i već vidim onu ulicu,

urednim kućama, čistim dvorištima, vrtovima

pu cveća. Ravna i široka je ulica. I kao da

i sunce sija. Ali odjedanput ponovo je pala noć.

Samo je to sigurno. Ta garavost. I već na nekom

kolodvoru pored tračniča iz paučevine lutam.

Onu ulicu tražim koju sam pokazati htela.

Koliko bi lakše bilo tom do cilja stići.

Tad primetila vodu kako niz brda teče,

plavi ulice, uredne kuće vrtove cvećem

ispunjene. Poplava je, velim ushićeno.

Samo promisliti treba i već sam bosa.

Pored jednog zida otvoren kišobran našla.

Crven je, kao krv. Kao onaj kišobran

što sam nedavno kod piljara zaboravila.

Osvrnem se pre no što uzmem. Nije moj.

Ali samo tako mogu s tobom do vrha bežati.

                             Prevod: Fehér Illés

Molnár Imre: Cím nélkül – Bez naslova



Justus Pál A távozó után – Iza prolaznika – Nach dem Gehenden

Justus Pál

Pécs, 1905. április 7. – Temesvár, 1965. december 28.

A távozó után

Az út megáll. A vándor elmegy. Már nem érti

a hangot amely megfoghatatlanul lebeg fölötte

mindannyian ismerjük őt

s mégis idegenül szakad le róla minden tekintet

mikor az ajtó becsukódott mögötte

összenéztünk és észrevettük, hogy eggyel kevesebben vagyunk

az ő ismeretlen utaira gondoltunk akkor

falakra házakra városokra amik között megy

s a kapukra amik előtt állani fog: megnyílnak-e előtte majd

hogy befogadják sorsát

aztán kezünkbe vettük a szerszámokat

napjaink összeborultak fölöttünk

kijelölt utainkra gondoltunk

és a munkára, amely naponta fölméri erőnket

e súlyok lefogták kiváncsi szemeinket

s most nem néz utána senki csak én

látom lehajtott fővel az úton

felénk igyekszik ő s mégis egyre messzebb kerül tőlünk

távolodó lépései zajából köd száll fel körülötte

mely eltakarja arcát

záporok erdők némán vonuló madarak között

ki néz a távozó után

1930

Iza prolaznika

Stade cesta. Ode putnik. Već ne razume

glas što iznad njega neuhvatljivo lebdi

svi ga poznajemo

ipak stran je svaki njemu upućen pogled

kad su se vrata iza njega zatvorile

pogledali smo se i primetili, manje nas je za jedan

tad na njegove nepoznate ceste mislili

na zidove kuće gradove među kojima korača

i na kapije ispred kojih staće: otvoriće li se pred njim

da njegovu kob prihvate

pa smo uzeli u ruke alate

dani su se iznad nas sklopili

na naše označene ceste mislili

i na posao što svakog dana na kušnju nas stavi

naše oči ti utezi opteretili

i sad sem mene niko za njim ne gleda

vidim ga na cesti sa pognutom glavom

prema nama se kreće ipak od nas sve više se udaljava

lice mu iz odjeka njegovih udaljavajućih koraka

stvorena magla prekriva

među pljuskovima šumama jatima nemih ptica selica

ko gleda za onim ko odlazi

1930

                             Prevod: Fehér Illés

Nach dem Gehenden

Der Weg bleibt stehen. Der Wanderer geht weg. Er versteht
nicht mehr die Stimme die unergründlich über ihm schwebt

Wir alle kennen ihn
und trotzdem reißen alle Blicke von ihm ab

als hinter ihm die Tür sich schließt wir blickten zusammen
und haben es gemerkt, dass wir einer weniger sind

und wir haben dann der Unbekanntheit seines Wege gedacht
auf Wände auf Häuser auf Städte durch die er geht
und auf die Tore vor denen er stehen wird: werden die
sich öffnen für ihn würden sie seinen Schicksal annehmen

dan haben wir die Werkzeuge in unsere Hände genommen
unsere Tagen haben sich zusammenbogen über uns
wir dachten auf gezeichnete Wege
und auf die Arbeit die täglich unseren Kraft gemessen hat
die Läste haben unsere neugierige Augen bedeckt
unt jetzt schaut niemand ohne mir nach ihm

ich sehe in mit gebogenen Haupt auf der Strasse
wie er  sich in unsere Richtung eilt und trotzdem entfernt
er sich immer weiter von uns aus der Geräusche seine sich entferne Sritte
hebt sich der Nebel um ihn herum der dann sein Gesicht bedeckt

zwischen Schauer Wälder und zihende Vögel
wer schaut nach dem Gehender

1930

                             Übersetzung: Bayer Béla



Cseke Gábor Egy hang a küszöbről – Glas sa praga

Cseke Gábor Kolozsvár, 1941. július 29. –

Egy hang a küszöbről ki a következő harsogja egy hang a küszöbről mintha azt mondaná fürgébben fürgébben bezzeg máskor a sebésznél az ügyvédnél a tejsorban az életben úgy tolongtok mindenki előre könyökölne most miért szeppentetek meg hékáim itt is csak szépen rendre még egyszer kérdem ki a következő

Glas sa praga ko je sledeći čuje se oštar glas sa praga kao da kaže brže brže bogme drugom zgodom kod hirurga advokata u redu za mleko u životu gužvate se svako bi napred hteo što ste sad poplašeni jarani moji i tu samo lepo po redosledu još jednom pitam ko je sledeći Prevod: Fehér Illés



Rafi Lajos Elhatárolódás – Ograđivanje

Rafi Lajos

Jobbágyfalva 1970. – Gyergyószárhegy 2013. 06. 24.

Elhatárolódás Távolra hullva a csóktól, a Nőtől, A föld tenyerén pihenek. Rongyokba csavart, néma sorsom Isten kegyelmét vedli le. Minden egy néma, halk kiáltás. Az éj a Napba menekül. Nyomja már negyven év a vállam. Mégis mért vagyok egyedül? Múltam süket jelenjén átpeng Zord telek harcos nyomora. A szél fúj, és önmagát fújja az elmúlás pora. …... Csak tegnap jöttem rá, hogy egy kerek kő is tudja gurítani önmagát

Ograđivanje Predaleko od poljupca, od Žene, Na dlanu zemlje odmaram. U krpe uvijena, moja nema sudbina Milost Božji zbaci. Sve je jedan nem, tih krik. Noć u Dan se da u beg. Ramena mi već četrdeset godina tereti. Ipak što sam tako usamljen? Preko moje sadašnjosti gluhe Prodire borbena beda surovih zima. Duva vetar i sam sebe duva prah prolaženja. ...... Samo sam juče doznao da i jedan okrugao kamen može sam sebe kotrljati. Prevod: Fehér Illés