Keresés ebben a blogban

2015. október 30., péntek

Marton-Ady Edina Kötésminta – Mustra za pletenje

Képtalálat a következőre: „marton ady edina”
Marton-Ady Edina Dunaújváros, 1979. augusztus 08. –

Kötésminta

Egy pillanat alatt szakadt rá. Tornádó a tompán csillanó égen, körformába kapaszkodó, fekete hasú felhők. A szél marcangolni kezdte a zacskót a kezében. Nem tudni mennyit bír a papírszatyor. Gyorsan a kabátjához szorította, nézte a barna anyagon átütő foltokat. Olvadó hó. Pici gyerekként azt gondolta, a csillag alakú pelyhek csillag alakú vízzé olvadnak. Emlékezett a vastag, piros, kötött kesztyűre a hófehér norvégmintával. Persze a norvégmintát csak később tudta megnevezni, amikor kötni tanult az iskolában, a háztartástan órán. Okos negyvenöt percek voltak azok. Megtanulni a pelenkaöltést, a rántást, azt, hogy nem lehet mindenkivel jóban lenni. Julika néni, a tanárnő nem kedvelte őt. Sokáig próbálkozott. Nem ejtette le a szemeket, tökéletesre gyakorolta a mintákat, málna, hullámos, kéve, jobban ment, mint a szorzótábla, mint a környezetismeret. Otthon rántást főzött, három edényt is tönkretett mire rájött a víz-liszt arányra, születésnapjára gyerekeknek készült receptkönyvet kért, megvarrta az apja lyukas zoknijait, a varrógép mellett hagyott nyesedéket. Izgatottan várta a pénteki értékeléseket, de minden alkalommal közepest kapott. Aztán egy nap elfelejtett bemenni az órára. Julika nénit csak az igazgatóiban látta viszont, hónapokkal később, ahol a diri mellett állt és roppant elégedettnek látszott. Az igazgatói figyelmeztetés, a szülei szerint, csak egy beírás volt az ellenőrzőben. Az iskolában azonban elterjedt a híre. Különös változást hozott. A társak, akik addig foghegyről beszéltek vele, hirtelen közeledni kezdtek. Szünetekben a padjához telepedtek, viccelődtek, nevettek, a kezéhez értek miközben beszéltek hozzá. Az egyik lány egy csatot tűzött a hajába. A mosdóban sokáig nézte azt a csatot. A rövidre vágott, csapzott, barna fürtök közé keveredett piros színnel csillogó idegent. Valami furcsa gombócot érzett tőle a gyomrában, nevetést öklendezett fel magából, kacagott, hangosan kacagott, folytak a könnyei, bele a szájába, már fájt a szeme, a torka, de nem tudta abbahagyni, attól félt, talán soha már. Soha nem lesz vége ennek a kacagásnak, ennek a tükörbe nézésnek, ennek a pillanatnak. Tudta, hogy vissza kell mennie, folytatódik a darab, amiben hirtelen főszerepet kapott, amiben ő lett a primadonna. Megeresztette a vizet, a klórszag kijózanította, a hányinger maradt csak és egy görcsös fájdalom a tarkójában. A banda mindig elkísérte ezután. A csatornaparton kavicsokat dobáltak, amíg könyvet olvasott, vasúti síneken egyensúlyoztak, amíg ő a sínpárok közé ülve rajzolta a távolban összeérő vonalakat. A közeli erdőben számháborúztak és bújócskáztak, amíg ő fára mászott. A fiúk nagyon szerették. Nem húzkodták a haját, nem szemétkedtek vele. Magukkal vitték horgászni, biciklizni, az orgonabokorba épített bunkerükbe is beengedték. Jobban szeretett a fiúkkal lenni. Egyszerűbb volt. Tőmondatok, nagy röhögések, közösen szerzett sebek, kosz, por, kaland. Aztán egy nap a Türk odahajolt hozzá a bunkerben és megpuszilta. Csend lett, a fiúk elkerekedett szemmel néztek rájuk. Tehát ilyen a boldogság. Aranyszálakkal befont mogyorószínű szem, finom, hosszú ujjú kéz, kócos, barna haj. Kimászott a bokorból, lassan sétált haza. Már megpuhult a fény, mindjárt alkonyodik. Lehajtotta a fejét, mosolyogva nézte a járdát. Pár perc telt csak el, amíg utolérte. Ott sétált mellette, hozzáigazította a lépteit. Egy nagy cipő. Egy kisebb. Hát mégiscsak lány. Csak a lányoknak van ilyen apró lába. Egyre erősebb a hóesés. A szél zúgása minden más hangot elnyom. Erősen szorítja a papírszatyrot, jó volna most az a kesztyű. Fázik. Nagyon fázik a keze. Már látja a házat, meggyorsítja a lépteit. A lépcsőházban nagyot sóhajt, elgémberedett ujjaival leporolja a kabátját. A körfolyosón csend van. Az ajtó előtt kulcsot keres, amikor felnyílik. A férfi mosolyog, nevet, kinyújtja a kezét. Behúzza a lakásba, puszit nyom a szájára, puhán simítja a haját, forró tenyere alatt szétolvadnak a hópelyhek. Megleheli az ujjait, lesegíti róla a kabátot, közben folyamatosan beszél, mély, lágy a hangja. Belépnek a konyhába, a férfi az asztalra teszi a szatyrot, mállik keze alatt a papír, pakolni kezd. Nem csodálkozik, csak teszi ki egymás után a fonalgombolyagokat, barna, zöld, barna, zöld, kötőtű, újság, könyv, tiszta vázlatfüzet, alma. A nő csak nézi, felemeli a fonalat, a férfi arcához teszi, a szeme mellé. Félrehajtja a fejét, ujjaival megsimítja a borostás arcot. Tökéletes. Pont illik az arannyal átszőtt mogyorószínhez. Sál, sapka, pulóver. Mindegy. Egy dolog biztos. Nem norvégmintás.

Mustra za pletenje

U tren oka se stuštilo na nju. Tornada na mat sjajnom nebu, ukrug hvatajući, debeli, crni oblaci hvatali su se u krugove. Vetar je počeo da kida kesu u njenoj ruci. Ne zna se šta kesa od papira može da izdrži. Hitro ju je stisla na kaput je, posmatrala fleke što su prodirale na braun materijalu. Sneg u otapanju. Kao dete mislila je, da se pahuljice zvezdastog oblika u vodu zvezdastog oblika tope. Setila se debelih, crvenih, pletenih rukavica sa snežnobelom norveškom mustrom. Norvešku mustru je naravno tek kasnije mogla da prepozna, kada su u školi učili pletenje na času domaćinstva. Tih četrdesetpet minuta su bili pametni. Naučili su da povezuju pelene, da prave zapršku i da se ne može biti prijatelj sa svakim. Učiteljica Julika nju nije volela. A ona se dugo trudila. Nije ispustila čvorove, mustre je izvežbala do savršenstva, malina, talasasta, snop, bolje su joj išle od tablice množenja i poznavanja prirode i društva. Kod kuće je pržila zapršku i tri posude uništila dok je pravu meru vode-brašna pogodila, za rođendan je tražila dečiji kuvar, očeve pokidane čarape zakrpila,  dronjke ostavljene pored šivaće mašine sašila. Petkom je sa uzbuđenjem čekala ocenjivanje, ali uvek je dobijala samo osrednje ocene. Jednom zaboravila da ode na čas. Učiteljicu Juliku je ponovo videla tek mesecima kasnije u direktorovoj kancelariji, kako stoji pored direktora i neobično zadovoljno izgleda. Direktorov ukor je za njene roditelje bio tek zabelška u đačkoj knjižici. Mešutim, vest se raširila po školi. Donela je čudne promene. Drugari, koji su je do tada omaložavali, odjedanput su počeli da joj se približavaju. Sedeli su pored nje za vreme odmora, pričali viceve, smejali se, ruku joj doticali dok su razgovarali. Jedna devojčica joj je zatakla šnalu u kosu. Dugo tu šnalu je posmatrala u kupatilu. Crvene boje, sjajnu, nepoznatu, što se među kratkošišanim, rasčupanim, braun loknama našla. Osetila je nekakav čudan grč u želucu, podrignula je smeh, smejala se, glasno se smejala, suze su potekle, slile su u usta, oči, grlo su je zaboleli, ali nije mogla da prestane, bojala se da možda nikad neće moći. Nikad neće biti kraja tom smehu, tom ogledanju u ogledalu, tom trenutku. Bila je svesna da mora da se vrati, da se nastavlja predstava u kojoj je ona postala primadona. Pustila je vodu, od mirisa klora se otreznila, samo su mučnina i grčevit bol na potiljku ostali. Društvo ju je nakon toga uvek pratio. Na obali kanala su belutke bacali, dok je ona čitala,  na šinama su balansirali, dok je ona crtala u daljini spajajuće crte među tračnicama. U obližnjoj šumi su se igrali žmurke i rata brojeva kad se ona penjala na drveće. Dečaci su je jako voleli. Nisu joj kosu čupali, niti su je zadirkivali. Zajedno su išli na pecanje, vozili bicikle, čak su je pustili u bunker napravljen u žbunu jorgovana. Više je volela da bude sa dečacima. Bilo je jednostavnije. Kratke rečenice, velika veselja, zajedno stečene rane, prljavština, prašina, pustolovine. Onda se jednog dana u bunkeru Turk sagnuo i poljubio je. Nastala je tišina, dečaci su ih gledali razrogačenih očiju. Znači, to je radost. Zlatnim nitima prepletene oči boje badema, tanana ruka sa izduženim prstima, razbarušena, kestenjasta kosa. Ispuzala je iz džbuna, polako koračala do kuće. Već se svetlost omekšala, skoro se hvata mrak. Pognula je glavu, smeškajući je gledala pločnik. Bilo je prošlo tek par minuta kad ju je sustigao. Hodao je pored nje, korake njenim prilagodio. Jedna velika cipela. Jedna manja. Pa ipak je ona samo devojčica. Tako sitne noge samo devojčice imaju. Sneg pada sve jače. Fijuk vetra nadjačava sve druge zvukove. Čvrsto drži papirnu kesu, sad bi one rukavice dobro došle. Zima joj je. Ruke ozeble. Već vidi kuću, ubrzava korake. Na stepeništu duboko uzdahne, smrznutim prstima otrese kaput. U kružnom hodniku je tišina. Pred vratima traži ključ, vrata se otvaraju. Muškarac se nasmeši, smeje se, pruža ruku. Uvlači je u stan, spušta poljubac na njena usta, kosu joj mekano gladi, tope se  pod njegovim dlanom pahuljice snega. Duva joj u prste, pomaže joj da kaput skine, usput bez prestanka priča, glas mu je dubok, prijatan. Ulaze u kuhinju, muškarac stavlja kesu na sto, pod njegovim prstima papír se rastače, počinje da raspakuje. Ne čudi se, samo jedan za drugim vadi braon, zelenu, braon, zelenu klupčad pređa, igle za pletenje, novine, knjigu, praznu beležnicu, jabuku. Žena samo gleda, podiže klupčad, prislanja uz lice muškarca, pored očiju. Iskrivi glavu na stranu, prstima pogladi neobrijano lice. Savršeno. Boja badema baš priliči zlatom prepletenim očima. Šal, kapa, vesta. Sve jedno je. Jedno je sigurno. Nije norveška mustra.

Prevod: Fehér Illés i Maša Starec








2015. október 29., csütörtök

Danja Gašpar Prvi pogled u vrijeme sunca – Első pillantás a nap idején

Gašpar Đokić , Danja portréja

Danja Gašpar Đokić (Gaspar Gyokity Danya)
Ploče Luka, 05. oktobar 1960 –


Prvi pogled u vrijeme sunca

nikad ne križam datume
na zidnom kalendaru
meni je vrijeme konstanta
dan u kojem si ti jedini

svaki dan kao prva noć

ljubim ti ruke iz daljine
što zagrljajem mašu
za dočekano dobro jutro i laku noć
odričem se svih zanosa
olako predatih u ime istine
na koju ti se sada zaklinjem
dala sam odrezati trepavice
i sad oči štitim tvojim pogledom
širom otvorenih kapaka

zaboravila sam ti reći
kako je lice i naličje svakog novčića
kojeg sam bacala u fontanu
imalo oblik tebe zasanjanog

potpuno sam izgubila svoj oholi oprez
dok prislanjam dlan na tvoje obraze
ljubeći te prstima širinom
odjednom postaje tijesno u ovoj sobi
od bliskosti stresa se staklo
iza mojih leđa tako je zamirisala jesen
i novembarske kiše ispiru preostali strah

opet ti pričam o neprospavanoj noći
i psu koji te čekao s druge strane vrata
osjećajući tvoje korake stepenicama
koje vode u moje presvučene plahte
(jutro se gušilo znojem protekle noći
i morala sam dobro protresti
svaku zaostalu zabludu)

sad pijemo kafu svatko za svojim stolom
ljubeći se preko iste šalice
ja te zovem ljubavi a ti odgovaraš
dušo moja na onaj isti način opčinjen
kako si to radio u snovima
sve dok sam te čekala samujući

ovaj put putujemo zajedno
i ne pitaš me gdje i kako
osvanut ćemo još jednom
svatko za istim stolom
i onda se ljubiti odistinski ljubiti
pod suncem nadošlog neba

fado ozvučuje obale
spajajući nas svakako
ovako i onako

kako samo lijepo zvuči
kad prsti zatalasaju
kosom kojom te pokrivam
da ne izgoriš potpuno
od ovog prejakog sunca
ljubavi moja

Első pillantás a nap idején

a falinaptáron sosem
húzom át a keltezést
számora állandó az idő
a nap melyben az egyetlen vagy

minden nap mint az első éj

távolból csókolom kezeidet
melyek öleléssel integetnek
a megélt jó reggeltnek és éjszakának
lemondok az igazság nevében
a könnyelműen átadott önkívületről
melyre most néked esküszöm
szempilláimat levágattam
és most nyílt szemhéjkakkal
szememet tekinteteddel védem

elfeljetettem elmondani
hogy a szökőkútba dobott
érmék fej és írás oldalai is
megálmodott alakod villantották

elveszítettem büszke óvatosságomat
míg tenyeremmel arcodat érintettem
ahogy ujjaimmal csókoltalak
egyszerre szűk lett a szoba
meghittségtől remegtek az üvegek
hátam mögött oly illatos volt az ősz
és félelmemet elmosta a novemberi eső

ismét az éberen töltött éjről beszélek neked
és a kutyáról mely az ajtó túloldalán várt
megérezte lépteidet a lépcsőn
melyek a frissen húzott lepedőmhöz vezettek
(a múlt éj izzadtságában fuldoklott a reggel
és visszamaradt tévedéseimet
át kellett értékelnem)

most mindenki saját asztalánál issza a kávét
egyazon csészén keresztül csókoljuk egymást
szerelmem én hívlak és válaszolsz
kedvesem ugyan úgy megigézve
mint álmomban tetted
míg magányomban vártalak

ezúttal együtt utazunk
és nem kérded még egyszer
hol és hogyan ébredünk
mindketten ugyan annál az asztalnál
és csókoljuk tényleg csókoljuk egymást
az éppen kinyílt ég alatt

zizzen a part
összeköt bennünket
így is úgy is

milyen szépen hangzik
mikor idomulnak az ujjak
hajammal takarlak
hogy ezen a perzselő napon
teljesen el ne égj
szerelmem

Fordította: Fehér Illés
Izvor: autor

2015. október 27., kedd

Szente B. Levente Ha lehetnék… – Ako bi…

Szente B. Levente Szörényvár, 1972. szeptember 21. –

Ha lehetnék…

ha
lehetnék
naggyá nőtt fák között
kicsi csemete
újraszületnék
törpék között
mint a legapróbb
óriás
Ako bi…

ako
bi među
gorostasnim stablima
mladica mogao biti
među patuljcima
bi se ponovo
kao najsitniji orijaš
rodio

Prevod: Fehér Illés
A szerző

2015. október 26., hétfő

Miroslav Antić Besmrtna pesma – Halhatalan költemény

Képtalálat a következőre: „miroslav antic”
Miroslav Antić
Mokrin kod Kikindе 14. mart 1932. –  Novi Sad 24. jun 1986

Besmrtna pesma

Ako ti jave: umro sam,
a bio sam ti drag,
onda će u tebi
odjednom nešto posiveti.
Na trepavici magla.
Na usni pepeljast trag.

Da li si uopšte ponekad
mislio šta znači živeti?

Ako ti jave: umro sam
evo šta će biti.

Hiljadu šarenih riba
lepršaće mi kroz oko.

I zemlja će me skriti.
I korov će me skriti.
A ja ću za to vreme
leteti visoko...
Visoko.

Zar misliš da moja ruka,
koleno,
ili glava
može da bude sutra
koren breze
il' trava?

Ako ti jave: umro sam,
ne veruj
to ne umem.

Na ovu zemlju sam svratio
da ti namignem malo.
Da za mnom ostane nešto
kao lepršav trag.
I zato: ne budi tužan.
Toliko mi je stalo
da ostanem u tebi
budalast i čudno drag.

Noću,
kad gledaš u nebo,
i ti namigni meni.
Neka to bude tajna.
Uprkos danima sivim
kad vidiš neku kometu
da nebo zarumeni,
upamti: to ja još uvek
šašav letim, i živim.

Halhatalan költemény

Ha jelentik: meghaltam
és számodra kedves voltam,
akkor benned egyszerre
elhomályosul valami.
Pilládon köd.
Ajkad hamuszürke.

Gondoltál-e valaha arra
mit jelent élni?

Ha jelentik: meghaltam,
íme, mi lesz.

Szemem előtt több ezer
cifra hal lebeg.

És elrejt a föld is.
És elrejt a gaz is.
Én meg a magasban
repülök…
A magasban.

Gondolod, hogy kezem,
térdem
vagy fejem
holnap nyírgyökér
vagy fűszál
lesz?

Ha jelentik: meghaltam,
ne hidd el
erre én képtelen vagyok.

Ide, erre a földre tértem,
hogy rád kacsinthassak.
Hogy maradjon valami kedves,
lebegő nyom utánam.
Hát ezért: ne légy szomorú.
Szeretném ha mint
bolondos, fura figura
maradnék meg benned.

Éjjel,
ha nézed az eget,
te is kacsints rám.
Legyen ez a mi titkunk.
A szürke napok ellenére,
ha az égboltot
üstökös díszíti,
jegyezd meg: én vagyok,
a pajkos, repülök és élek.

Fordította: Fehér Illés


2015. október 25., vasárnap

Radomir D. Mitrić Posle svega – Mindenek után

Képtalálat a következőre: „mitric d radomir”
Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –

Posle svega

Jedino vetar vrši smenu godišnjih doba.
Pa čitav svet bude vrt promenljivosti.
Ni kamen ne bude pošteđen, pa se osipa,
komad po komad u zidinama. Svet je vrt
prepun skladne opipljivosti, koja se osiono
raspe u sveudilj. Pa bude praznina. San
nekog starog autohtonog drveta. Svet je,
u stvari, krčag u ruci nekog razmaženog
Boga. To mu je rođendanski poklon dok
ne odraste. Posle će da se bavi metafizikom.
A nas će tad skriti unutrašnjost krčaga.
Za razliku od sada, kada je ta unutrašnjost,
duša celog sveta. Razapeta između zemlje i neba,
ali je kutove prekrila Arahnina mreža.
Oblepljena zavišću, ili pak, čistom Paladinom
ljubomorom. Ima i ptica u toj unutrašnjosti,
pa pevaju u besmislu smislova. Jedino vetar
vrši smenu godišnjih doba, ali i on će uskoro
na večni počinak. Ostaje nam samo da čekamo plimu,
ako je uopšte i bude, jer čini mi se, da nas je
i mesec zaboravio. Vreme je velike suše, i nema
te dugo očekivane mene, dok ne sevne Vrhovna munja.

Mindenek után

Egyedül a szél váltja az évszakokat.
Változás kertje az egész világ.
A kő sem kivétel, mállik, a falakban,
darabokra. Kézzelfogható dolgokkal
tele kert, mely mentehetlenül az űrbe
szanaszét szóródik. És marad a hiány.
Valami öreg őshonos fa álma. A világ,
tulajdonképpen, kancsó holmi elkényeztett
Isten kezében. Születésnapi ajándéka,
míg fel nem nő. Utána metafizikus lesz.
Minket pedig a kancsó belsejébe rejt.
A jelentől ellentétben, mikor az ott belül
az univerzum lelke. A föld és az ég között
kifeszítetten sarkait Arachné hálója takarja.
Írígységgel, vagy éppen Paladin féltékenységével
van körülvéve. Belsejében madarak is vannak,
az értelem értelmetlenségéről dalolnak. Egyedül
a szél váltja az évszakokat, de ő is hamarosan
örök nyugovóra tér. Mi mást tehetünk, dagályra várunk,
ha egyáltalán lesz, mert úgy tűnik, a hold is
elfelejtett bennünket. A nagy szárazság ideje ez,
a régvárt én, míg nem villan a Fővillám, várat magára.

Prevod: Fehér Illés


2015. október 24., szombat

B. Tomos Hajnal A kétely fája – Drvo sumnje

Portré: B. Tomos Hajnal

B. Tomos Hajnal Négyfalu, 1957. december 2. –


A kétely fája

Méregeted a csúcsot,
a száz éves fát,
melyre még felröppenhetsz,
belátni végre a
mindig homályba bújt
szegleteket,
a korábban oly mesterien
elrejtőzött tökéletest,
a valahova mindig elvermelt
megnyugvást –
egyetlen pillanat (pillantás)
műve lenne felismerésed …
de talán nincs is ilyen csúcs,
nem nőtt ekkora fa,
nem létezett soha –
megnyugvás sehol.
Drvo sumnje

Merkaš vrh,
stoletno stablo,
na što još uzviti možeš,
konačno pregledati
uvek u tamu skrivajuće
uglove,
ranije tako majstorki
sakriveno savršenstvo,
negde uvek pokopan
smiraj –
delo jednog trena (treptaja)
bi bila tvoja spoznaja…
ali možda i nema takvog vrha,
nema tako velikog stabla,
nikad nije ni postojao –
smiraja nigde.

Prevod: Fehér Illés

2015. október 23., péntek

Kiss Judit Ágnes az anyák – majke

Képtalálat a következőre: „kiss judit ágnes”
Kiss Judit Ágnes Budapest, 1973. május 11. –

az anyák

az anyák nem halnak meg
nem szokásuk
csak távol vannak
egy ideig
de addigra megszokjuk
mert először a boltba mennek
aztán dolgozni
pár napra külföldre később
egy hétre többre is

most már nagyok vagyunk
nem sírunk
tudjuk
hazajön úgyis

majke

majke ne umiru
nije im običaj
samo su jedno vreme
odsutne
ali dotle na to naviknemo
jer prvo odu u trgovinu
posle na posao
na par dana u inostranstvo kasnije
i na nedelju dana i više

sad već odrasli smo
ne plačemo
znamo
vratiće se svakako

Prevod: Fehér Illés