Szegedi Szabó Béla Örmény ének – Jermenska pesma

Szegedi-Szabó Béla, Zenta 1970. május 15. – 

Örmény ének

Soha többé nem felejtette el azt a napot.
Egyszer gyerekkorában volt egy álma:
Egy lerombolt templom belsejében állt,
Naplemente lehetett, bíbor fény
Csorgott be a huzatos ablakokon,
A kő valósággal lélegzett,
Szerteszét, kuszán régi könyvek hevertek,
A háta mögül egy százéves asszony
Fájdalmas egyházi éneket dalolt –
Hasonlatosat ahhoz, mint mikor
Váratlanul meghal valaki.

Felriadt, de az éneket később is
Szüntelen hallani vélte: elalváskor és ébredéskor,
A zsúfolt buszon, az átjárók előtt, séta közben,
Sokszor állt meg egy-egy pillanatra,
Szüntelen gyötörte ez az el-elcsukló hang,
Messzi szirén-ének.

Lázasan bújni kezdte a szótárakat,
Örmény szavakat tanult:
Éjjelente gyertyafénynél, mécsesek koszorújában,
Az ájtatos homályban
Különös betűket rajzolt, imádságokat fordított.
Munka közben üveges tekintete előtt
Ott virított a hatalmas Ararát süvegcukorforma
Csúcsa és az ódon templomok hagymakupolái.

Ahogy az évek múltak, egyre inkább
Csak arra tudott gondolni, hogy
Várják őt Jereván utcái és a kopár hegyek.
Egyre szórakozottabb lett, nem mosakodott,
Ruháit eladta, lecserélte, cipője kilyukadt,
Ócska saruvá kopott.
Munkahelyéről elbocsátották, felesége
Kizárta a családi házból, gyermekei
Sem voltak hajlandók vele többé szóba állni.
De ő csak ült és hallgatta a furcsa dallamot,
Mely úgy keringett az esti égen,
Akár egy sebesült madár.

Majd egy napon vette a kalapját,
Utolsó pénzéből befizetett egy turistaútra,
Amelynek első állomása Jereván volt.
Csodálkozva bámulta a teázókat,
Az emberek szelíd arcát,
Felfedezte, hogy az örmény nők
Bőre egy árnyalattal még sötétebb,
Mint ahogy a szakkönyvek írták,
Továbbá, hogy bölcsek és szépek,
És kiválóan bánnak a szamovárral.

Egy este a kulcsát leadta,
Nem akart többé hazatérni,
Úgy gondolta, az idő
Mostantól neki dolgozik –,
Majd konyakszagú kocsmákban
Keresett magának menedéket.
Egy ébenfekete lány ült a sarokban.
Az égő szempár azonnal megbabonázta.
Maria Hovanshiannak hívták.
Leült, szóba elegyedtek, ő maga is
Csodálkozott, milyen jól beszéli
Már ezt a nyelvet. És ittak sok-sok
Mézédes örmény konyakot.
Ha a lány szemébe nézett, úgy érezte,
Egy sötét katakomba mélyére szédült –,
Fáklyák lobogtak benne és valami mennyei fájdalom.
Akár a vörös skarlát: úgy ragyogtak bőrén
Az alkonyat utolsó, búcsúzó színei.
Éjjel, egy emeleti szobában – amelynek ablakából
Látni lehetett az Ararátot, – a lány
Megajándékozta szerelmével. Teste
Könnyű volt, s mint a hó,
Fehérlett az éjszakában.
Majd azt mondta: „én tudom, hogy ki vagy,
Ide jöttél, mert ismersz,
De most tovább kell menned,
Holnap hajnalban át kell kelned az Araráton.
Nesze, itt egy levél, de azt csak a havas
Csúcs közelében bonthatod fel,
Amikor már majdnem odaértél.”
A fekete lány varázsszót mormolt magában,
Szájával puhán megérintette a férfi homlokát,
Majd letérdelt a szoba közepén,
Úgy várta csendben,
Hogy a borostás vendég elmenjen.

A férfi sarujában elindult a hegyre,
Két napon át bolyongott,
Végül már csak kopár sziklák
Szegélyezték útját, és néhány magányos
Sas keringett a hamuszürke égbolton.
Elérkezettnek látta az időt,
Hogy a levelet felbontsa.
Az ócska borítékban egy pergament talált, –
Mely szinte szétporladt remegő ujjai között.
„Menj előre, nemsokára meglátod
Ugyanazt a romos templomot, amellyel
Álmodban is találkoztál. Lépj be bátran,
Ne félj, jó helyre érkeztél, téged
Itt már várnak. Szerencsés vagy,
Mert lemondtál mindenről –
Visszanyerted önmagadat,
Mi a holtak szellemei vagyunk,
Minden jelenés sugalmazói,
Titokzatos lelkek.
Maria Hovanshian a mi Angyalunk,
Aki a városba költözött,
Hogy egyengesse útját a zarándoknak.
Most végre hazaérkeztél.”
Nehéz, tömény füst szállt. Valahol harangoztak.
A férfi levetkezett. Majd végig feküdt a hideg kőlapokon.
Gyertyákat helyeztek köréje.

Forrás: http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/121/szegedi1.htm

Jermenska pesma

Taj dan nikad više nije zaboravio.

Jednom u doba detinjstva je sanjao:

Usred razrušene katedrale stajao,

Verovatno je suton bio, preko razlupanih

Prozora grimizna svetlost je prodirala,

Kamen kao da je disao,

Svuda okolo, razbacano, stare knjige ležale,

Iza njegovih leđa stogodišnja starica

Tužnu duhovnu pesmu pevala –

Slično onoj kao kad neko

Iznenada umre.

Trgnuo se iz sna ali pesmu kao da je i

Kasnije stalno čuo: pri predavanju snu i buđenju,

Na krcatom busu, ispred prelaza, tokom šetnje,

Na koji trenutak često je zastao,

Bez prestanka ga je taj zagrcnut glas mučio,

Daleka pesma Sirena.

Počeo je rečnike grozničavo pretrživati,

Jermenske reči učiti:

Usred noći u svetlu sveća, u vencu uljenki,

U pobožnoj tami

Neobična slova crtao, molitve prevodio.

Tokom rada ispred njegovog staklastog pogleda

Vrh silnog Ararata nalik glavi šećera i

Prostrane kupole prastarih katedrala se pojavile.

Kako su godine prolazile sve više

Samo je na to mislio da ga

Ulice Jerevana i gola brda čekaju.

Sve više je rasejan bio, nije se umivao,

Odela prodao, zamenio, cipele mu se probušile,

Pohabane sandale postale.

S posla ga otpustili, iz porodične kuće
Žena ga je isključila, ni njegova deca

Više nisu hteli s njim pričati.

Ali on je samo sedeo i neobičnu melodiju slušao

Šta je poput ranjene ptice

Na večernjem nebu kružila.

Pa jednog dana uzeo šešir,

Sa zadnjim novcem je na turističko putovanje

Sa prvom stanicom Jerevana uplatio.

Začuđeno je gledao kako ljudi uživaju u čaju,

Pitoma lica prolaznika,

Otkrio je da koža Jermenki

Za nijansu još tamnija

U odnosu na opisano,

Nadalje da su mudre i lepe,

I spretne su sa samovarom.

Jedne večeri predao je ključ,

Nije hteo više kući se vratiti,

Mislio je da vreme

Od sada za njega radi –,

Pa sklonište za sebe

u vonjavim birtijama tražio.

U uglu je crnoputa devojka sedela.

Žarne oči su ga za čas začarali.

Zvala se Marija Hovanshian.

Seo je, započeli priču, i sam se

Čudio kako dobro govori

Taj jezik. I kao med sladak

Jermenski konjak u nedogled pili.

Kad je u oči devojke zagledao, tako se osećao,

Kao da je na dno tamne katakombe pao –,

U njoj baklje su plamtile i nekakva nebeska bol.

Kao rujan skrlet: zadnje, oproštajne boje sutona

Na njenoj koži tako su sjale.

Tokom noći, u jednoj sobi na spratu – odakle se

Ararat videlo – devojka ga je

Sa svojom ljubavi obdarila. Telo joj je

Poput snega lagan bio,

Belio se u noć.

Pa je rekla: „znam, ko si,

Ovamo si došao, jer me poznaješ,

Ali sad moraš dalje ići,

Sutra zorom moraš Ararat preći.

Evo, tu ti je jedno pismo, ali samo

U blizini snežnog vrha možeš otvoriti,

Kad si već skoro stigao.“

Crna devojka je čarne reči mrmljala u sebi,

Usnama čelo muškarca lagano dotakla,

Pa je usred sobe kleknula,

Tako je u tišini čekala,

Da neobrijan gost ode.

Muškarac je na brdo u sandali krenuo,

Dva dana lutao,

Na koncu stazu već samo gole stene

Okružile i na pepeljastom nebu

Nekoliko samotnih orlova kružili.

Smatrao je došlo je vreme

Da pismo otvori.

U beznačajnoj koverti pergamenta našao,–

Što se među drhtavim prstima rasuo.

„Idi dalje, videćeš uskoro

Istu razrušenu katedralu koju si

I u snu sreo. Uđi hrabro,

Ne boj se, na pravom mestu si, tebe

Tu već čekaju. Srećan si

Jer si se svega odrekao –

Našao si ponovo sebe,

Mi smo aveti mrtvih,

Navodioci svakog priviđenja,

Tajni duhovi.

Marija Hovanshian je naš Anđeo,

Koja se u grad preselila

Da bi poklonicima put olakšala.

Sad si konačno kući stigao.“

Težak, gust dim se dizao. Negde zvonili.

Muškarac se svukao. Na hladne kamene ploče je legao.

Oko njega sveća su smestili.

Prevod: Fehér Illés

Gál Hedda KépS – SlikaS

Gál Hedda Zenta 1977. szeptember 04. –

KépS Igen, van rajtam tíz kiló felesleg. Igen, csak 160 cm magas vagyok. Igen, van két gyerekem. Igen, énekléssel foglalkozom. Mindezen bűnök ellenére: Igen, képes vagyok a szeretetre.

SlikaS Da, imam deset kilograma viška. Da, tek sam 160 cm visoka. Da, imam dva klinca. Da, ja sam pevačica. Uprkos tim grehotama: Da, za ljubav sam sposobna. Prevod: Fehér Illés

Forrás: Gál Hedda: Ősanya, Garbo kiadó Budapest 2016. 92. oldal



Bogdán József A lepke hatalma – Moć leptira

Bogdán József Zenta, 1956. január 12. –

A lepke hatalma A köd vastag indáit vihar röpte metszi át. Még csak néhány pillanat, ellepi az éjszakát.

Moć leptira Oble vitice magle let vihora kroji. Samo još par trenutaka, noć obgrli. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://adattar.vmmi.org/cikkek/15320/hid_1992_10_07_bogdan.pdf



Sinkovits Péter Előrejelzés – Prognoza

Sinkovits Péter Zenta, 1946. május 26. –

Előrejelzés újabb esőzóna közeledik az utakon növekvő forgalom megérkezett elutazott kivégezték felmentették átadták bevonták megkötötték aláirtak ledöntötték felavatták egy napon már nem hallom majd a reggeli híreket

Prognoza nova zona kiše se približava pojačan promet na cestama stigao je otputovao pogubili ga oslobodili predali uvukli svezali potpisali srušili otkrili jednog dana više jutarnje vesti neću slušati Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://adattar.vmmi.org/cikkek/11641/hid_1978_11_06_sinkovits.pdf



Beszédes István [Gradáció] – [Gradacija]

Beszédes István Zenta, 1961. szept. 12. -

 [Gradáció]

Ebben az álomban könyv vagyok

(miközben minden olvasólámpa alszik),

szétterült lapok, egy letapadt, maga alá gyűrődött

velvícsia. Lapozz!

Ami hír a világról, azt a bőröm küldi,

azt is, hogy szalad át valami az arcomon

(neve még nincsen), s számára ez a skin szubkontinens,

veszélyekkel teli pampa, egy hozzá illő sivatag,

legmély depresszió…

Túlél, vadászik vagy párosodik épp,

kis nyelekre állít spermagömböt, megannyi

szobrát a szapora utódnak, amelyre majd ráereszkedik

a nőstény, így adva neki lelket, és én mint puszta szemgolyó,

kvarchomok törte zseb, vagy mint egy köztér,

szemérmesen vagy szenten, szenvedőn

vagy elragadtatásba esve,

lehunyom magam.

Én még az övénél nagyobb

álmodó sivatag vagyok, és nagy sivatagok vannak

az enyémen túl is, és az övéénél mélyebb

depresszió is vagyok a sok depresszió végtelen mélye

fölött, de van az a legkisebb egész is, erre figyelek,

általa tán értelmezhető körös-körül, alul-fölül

a gradációk mindensége, az összekapaszkodó,

az annyi lomot, halált boldogan ölelő,

ez idő tájt még nyilván olvasatlan

rengeteg. Lapozz!

-

Ebben az álomban könyv vagyok,

amelynek olvasója nemrégen belenézett a Napba:

a natur(al)izmus ajánlott irodalma…

A cselekmény ideje napfogyatkozásé,

és benne az áramtalanított olvasólámpa

gondolatbeli le- és felkapcsolgatása gyakorlat

a megvilágosodás damaszkuszi úti

dilemmájának szemináriumán.

(Kicsoda vagy, te, arcom[on]?)

Ebben az álomban, amerre a szem ellát

(így szokás mondani, pedig teljes

a könyvtári sötét), kormos, meztelen

kötetek napoznak a hátukon, az egész

olvasóterem bitumennel leöntve, azért

nem hallani zizzenést se, esetleg puha,

édes máz preparálja a lapozást.

*

Ebben az álomban sziklák… 

Forrás: http://www.irodalmijelen.hu/2014-dec-6-0127/honap-koltoje-beszedes-istvan-gradacio

[Gradacija]

Knjiga sam u tom snu

(za vreme dok svaka stolna lampa spava),

prostirani listovi, jedna prianjana, ispod sebe zgužvana

levičija. Listaj!

Što je vest iz sveta, to moja koža šalje,

i to da nešto preko mog lica trči,

(još imena nema), i za to nešto to je skin subkontinent,

pampa puna opasnostima, njoj pripadajuća pustinja,

najdublja depresija...

Preživi, lovi ili se baš spari,

na sitne drške spermakugle stavlja, bezbroj

statua za rodne potomke, na koje će se ženka

smestiti da bi joj dušu usadila, a ja kao pusta

očna jabučica,

od kvarcnog peska slomljen džep, ili kao javni trg,

čedno ili sveto, bolno

ili baš ushićeno,

sebe sklopim.

Ja i od njene veća

pustinja sanjar sam, i iza moje još velike pustinje

postoje, i od njene dublja

depresija sam iznad beskonačne dubine mnoštva depresija,

ali postoji i ta najmanja celina, pažnju na to obraćam,

pomoću nje okolo-naokolo, ispod i iznad valjda će se

shvatiti svemir gradacija, ta sveobuhvatna,

mnoštvo otpadaka i smrti sretno grleća,

za sada još nepročitana

prašuma. Listaj!

-

Knjiga sam u tom snu,

čiji čitalac nedavno je pogledao u Sunce:

preporučena literatura natur(al)izma...

Vreme radnje je pomračenje sunca,

i unutar tog u mislima u- i iskopčavanje

iz struje iskopčane stolne lampe vežba

na seminaru dileme prosvećenja

damaskovskog puta.

(Ko si, ti, lice na [mom] licu?)

U tom snu, gde god se okreneš

(tako se uobičajeno kaže, iako je tama

biblioteke potpuna) garavi, goli

tomovi naleđuške se sunčaju, čitava

čitaona je bitumenom prosipana, zbog toga

ni šapat se ne čuje, listanje možda

mekana, slatka prevlaka preparira.

*

U ovom snu stene...

Prevod: Fehér Illés



Danyi Zoltán Tövig borotvált teniszlabda – Skroz obrijana teniska lopta

Danyi Zoltán Zenta 1972. május 1. –

Tövig borotvált teniszlabda A tenger a tenger a tenger, a tenger és megint és újra a tenger, és tovább, sokáig, mindig csak a tenger, mígnem végül, órák múlva, egy teniszlabda, ahogy a víz a part felé sodorja, fel-le bucskázik a hullámok közt, távolodik, közeledik, váltakozva, P. a parton ül, lábát a vízbe, a tengerbe, a kifutó habokba nyújtja, újra meg újra szétgurított kék szőnyeg, a teniszlabda ott ring, ott táncol a közelben, aztán a víz távolabb sodorja, úgy gondolnánk, a hullámok kifelé, a part irányába sodornak mindent, de a helyzet ennél bonyolultabb, több erő működik egyszerre, ami megtévesztő, végképp megtévesztő, a felszín alatti erők mozgása ritkán egyezik meg a felszín felettiekével, különös, gondolja P., és lábát a hullámokba, a kavicsok közé mártja, hol az egyik, hol a másik győz, nagy ritkán pedig, egy előre nem látott percben, mintha egyensúly jönne létre, ilyenkor a teniszlabda egyhelyben bucskázik le-fel, egy ideig nem közeledik és nem is távolodik, aztán ismét megindul a part felé, vagy kifelé a nyílt tenger irányába, ezt figyeli P., a teniszlabda mozgását, Celiát nem Celiát most nem Celiát most nem nézi, Celia néhány lépéssel távolabb, egy szétterített, hatalmas törülközőn napozik, válla, dereka, combja bronzbarnán ragyog, nemrég kente be napolajjal, a hullámok durva bőrén ide-oda gurul a teniszlabda, a kövek a partra kifutó haboktól nedvesek, a szél a tenger felől fúj, simára őrölt homokszemeket hoz, alig látható, alig érzékelhető, csak a jachtok oldalán megtapadó vékony réteg árulja el, a rózsaszín árnyalat a tengerről visszatérő hajókon, ki gondolna a nyílt tengeren homokra vagy porra, mégis ott van a szélben a porrá őrölt sivatagi rózsa, a vizek felett vonul a Szahara fátyolszerű, lazacrózsaszín homokja, és halványabbra árnyalja a kéket, mi minden volna ebből kikövetkeztethető, a halál mint megszabadulás minden súlyfeleslegtől, gondolja, és a nedves kavicsokat simogatja, a sivatag homokját szimatolja a szélben, a porrá őrölt sivatagi rózsát, ujjai a meleg kavicsokkal játszanak, tapogatja őket, közéjük markol, és Celia mellére gondol, a teniszlabda, ha partot ér, Celia ölét idézi majd fel, most még a hullámok emelkedő, domborodó, felmagasló és újra leboruló hátán hintázik le-fel, közeledik és távolodik, az erők kénye-kedve szerint, aztán közelebb és közelebb sodródik, alámerül, újra felbukkan, egészen közel, és a kavicsokon habbá terülő hullámok végül lágyan, könnyedén kiemelik, kirakják, kihelyezik a langyos kavicsokra, karnyújtásnyira P.-től, megérinti megragadja megmarkolja, rugalmas, kemény, és sima, mintha leborotválták volna, Celia ölére gondol, tapogatja, és tényleg, erről a teniszlabdáról lenyírták a prémet, tövig borotválták neonzöld szeméremszőrzetét, Celia a kavicsokra terített törülközőn hever, enyhén szétnyitott combjai közé forró sugarakat szór a nap, estére válik majd kitapintható, megszagolható, felfalható valósággá az osztriga, most pedig a hullámok partra sodorják a borotvált teniszlabdát, kiemelik, kirakják, kiteszik a langyos kavicsokra, karnyújtásnyira P.-től, ezzel kezdődne, ezzel a tövig borotvált teniszlabdával venné kezdetét a történet, a sivatag homokjával, a teniszlabdával és a habként szétterülő hullámokkal, ezekkel kezdődne, igen, miközben semmi nem kezdődik persze, és semmi nem ér véget.

Skroz obrijana teniska lopta More more more, more i opet i nanovo more, i dalje, dugo, opet samo more, dok na kraju, satima kasnije, jedna teniska lopta, kako ju tok vode prema obali nosi, kat-kad između valova izroni, udaljuje se, približava, naizmenično, P. na obali sedi, noge u vodu, u more, u penušave valove pruža, opet i opet rasprostiran plavi sag, teniska lopta tamo se ljulja, tamo u blizini pleše, pa voda ju dalje nosi, udaljuje, mislili bi, da valovi napolje, sve prema obali teraju, ali situacija je od toga znatno složenija, više sila istovremeno deluju, što je zbunjujuće, krajnje zbunjujuće, kretanje sila ispod površine retko se podudara sa onima na površini, neobično je, misli P., i nogu u valove, među belutke moči, čas jedna, čas druga sila pobedi, a vrlo retko pak, u nepredviđenom trenutku, kao da se uspostavi ravnoteža, u tim momentima teniska lopta u mestu gore-dole se miče, jedno vreme niti se približava niti se udaljuje, pa opet prema obali ili u pravcu otvorenog mora krene, P. to promatra, kretanje teniske lopte, Celiju ne Celiju sad ne Celiju sad ne gleda, Celija par koraka dalje, na rasprostiranom, ogromnom peškiru se sunča, njena ramena, krsta, stegna bakrenasto sjaje, sa uljem za sunčanje nedavno se namazala, na gruboj koži valova teniska lopta amo-tamo se kotrlja, stene su mokre od valova koji na obalu istrčavaju, vetar sa  mora duva, glatko samljevene zrnca peska donosi, jedva su vidljivi, jedva su primetni, samo tanak sloj na stranama jedrenjaka odaje njihovo prisustvo, ružičast odsenak na brodovima koji se sa mora vraćaju, na otvorenom moru ko bi mislio na pesak ili prašinu, ipak tamo u vetru je u prašinu samljevena ruža pustinje, skutu nalik, kao losos ružičast pesak Sahare nad vodama se kreće i plavo čini bleđim, šta sve bi se moglo iz toga zaključiti, smrt kao oslobađanje od svakog viška težine, misli, i mokre belutke gladi, u vetru pesak pustinje, u prašinu samljevenu ružu pustinje miriše, prsti sa toplim belucima igraju, dodiruje ih, zagrabi ih i na grudi Celije misli, teniska lopta ako na obalu stiže, podsećaće na naručje Celije, sad još na rastućim, ispupčenim, uzdižućim pa opet silazećim leđima valova gore-dole se ljulja, približava se i udaljuje, prema samovolji sila, pa sve više se približava, uroni zatim se opet pojavljuje, sasvim blizu i na kraju valovi, na belucima u penušav sag pretvoreno blago, sa lakoćom ju izdižu, ostavljaju, na mlake belutke smeste, na rukohvat od P.-a, dotiče ju uhvati zgrabi, elastična je, tvrda i glatka, kao da je obrijana, na naručje Celije misli, dotiče je, i zaista, sa te teniske lopte krzno je ošišana, poput neona zelena stidna dlaka je skroz obrijana, Celija na belutke rasprostiranom peškiru lenčari, među blago raširene slabine sunce vruće zrake baca, do navečer ostriga postaće opipljiva, mirišljava, jestiva stvarnost, a sad pak obrijanu tenisku loptu valovi na obalu nose, vade i na mlake belutke stavljaju, na rukohvat od P.-a, s tim bi počela, s tom do kraja obrijanom teniskom loptom bi počela priča, sa peskom pustinje, teniskom loptom i valovima koji kao pena se prostiraju, s njima bi počela, da, dok naravno ništa se ne počinje, i ništa se ne završava. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.litera.hu/hirek/danyi-zoltan-versei



Szabó Palócz Attila sodrony – žica

Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

 sodrony

vigyázzatok a visszatérő kövekre,
amelyek hazatalálva sem ismerik fel
a sodronyban az erőt és a tisztaságot,
amelyek visszakövetelik helyüket a hegyormok rejtett zugaiban,
ahol már rég megtelepedett a gaz, a moha,

noha

s amelyek visszahőkölve a szirten,
mintha nem lenne,
soha nem is létezett volna más terep,
csak a létezés eltagadott illúziója,
amelyik megfontolt, megfakult lépteket
méreget a hegyormok rejtett zugaiban,
görcsösen,
mint mikor tajték zúg, a szikla is felreped,
tektonikus mozgások sorozatát adja
esténként a kereskedelmi csatorna,
a szappanopera műsorsávjában,
rendületlen,

noha

tajték zúg, s a szikla is felreped,
tektonikus mozgás sodor el végtelen…
süvít el türtőztethetetlen – kövület

Forrás: http://szorosko.eu/2012/06/szabo-palocz-attila-versei/

žica

pazite na stene koje se vraćaju,

koje ni kad kući stignu snagu i čistotu

u žici ne prepoznaju, koje zahtevaju

da ih se ponovo u skrivene ćoškove ćuvika smeste,

gde odavno korov i mahovina vlada,

mada

koje uzmicaju sa hrida,

kao da drugi teren

ne postoji, nikad nije ni postojao,

samo opovrgnuta iluzija postojanja,

šta u skrivenim ćoškovima ćuvika

smišljene, izbledele korake merka,

grčevito,

kao kad pena grgori i stena prsne,

u večernjim satima trgovački kanali

serije tektonskih pomicanja emitiraju,

na kanalu emisije priproste muzike,

nepokolebljivo,

mada

stena prsne i pena grgori,

tektonsko pomicanje beskonačno te nosi …

nesavladiva – okamina prošiša 

Prevod: Fehér Illés