Cseke Gábor Házalni tilos – Torbarenje je zabranjeno

Cseke Gábor Kolozsvár, 1941. július 29. –

 

Házalni tilos napok és hetek sőt hónapok de bizony évek óta járom az utat kaputól kapuig azt hittem valamikor a vándor becsben áll majd mert viszi a hírt északról délre nyugatról keletre ahogy a szelek a magvakat ide-oda sodorják jó talajra rossz talajra talán kikél de a kapukon túl odabent reszkető félelem lakik millió emberarcot öltve s már nem is tudom a nehezen megnyíló kapukon belül vannak-e többen avagy az utcán nyüzsgünk túl sokan pedig már minden sarkon virít a tiltás: házalni szigorúan tilos!

Torbarenje je zabranjeno danima i sedmicama dapače mesecima pa i godinama se na cestama krećem od kapije do kapije nekad sam verovao vandrovac je cenjen jer vesti nosi sa severa na jug sa istoka na sever kao vetar seme u nepoznat pravac tera na oranicu na golet možda će niknuti ali iza kapije unutra strah titra poprimajući milijune ljudskih oblika i više ni ne znam dal ih je više iza kapije koje se teško otvaraju ili na ulicama previše nas je iako na svakom uglu zabrana stoji: torbarenje je zabranjeno! Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://mek.oszk.hu/07900/07983/07983.htm#66

Márkus László *** (Nem ragaszkodom) – *** (Ne hvatam se)

Márkus László Miskolc 1955. február 13. –

*** nem ragaszkodom a múlthoz igaz lassan a jövőhöz sem

*** ne hvatam se za prošlost ali pomalo ni za budućnost Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Zsidó Piroska Aki meglátott – Onaj, ko me je ugledao

Zsidó Piroska Székelykeresztúr 1974. június 11. –

Aki meglátott Halkan, csendben ma valaki a hátam mögé osont s mielőtt mosolyra igazítottam volna tükrömet: belenézett az arcomba. Várj, majd én, mondta csendesen, gyöngéden karjaiba vont, aztán ujját színes festékbe mártva ott láttam máris buzgón ügyködve: mosolyra görbítette számat, megemelte a szemöldököm. Így, ni – pöttyintett fényt a szemembe. Aztán elhajította tüköröm.

Onaj, ko me je ugledao Neko mi se tiho, lagano iza leđa približio i pre no što bi moje ogledalo osmehnulo: lice mi je gledao. Čekaj, ja ću, rekao je prigušeno, nežno me je zagrlio, pa svoje prste u boje umočeći već je marljivo delao: usne na osmeh nagnao, obrve podigao. Ovako – u oko mi je svetlost kapnuo. A ogledalo odbacio. Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.helikon.ro/versek-46/

Hajnal Éva Hétköznapi – Svakodnevni

Hajnal Éva Komló, 1960. szeptember 4. –

Hétköznapi Megrendítően hétköznapi ez a hallgatás. Nincs benne semmi különös, csak a szőnyeg rojtjai, ahogy összevissza állnak és bódultan figyelik a megsemmisülés pillanatait. Csak az asztal, ahogy itt meghúzódik félhomály bugyraiba dőlve, vagy ez a pislákoló lámpafény, ami azért mégis láthatóvá változtatja itt e láthatatlan messzeséget, e kibonthatatlan elmúlását a mozdulatoknak, vagy ez a pohár itt az asztal sarkán, még talán le is eshetne, ha nem hagyna nyomot, ha nem volna úgy behatárolva és odaragasztva láthatatlan porcicákkal talpa körül. Nem gondoltam, hogy megrendít hallgatásodnak ez a felsőfoka, amelyben mély tavak járják úttalan utaikat, mélységeik minden homokszemét monoton muzsikává morzsolva. Én nem tudtam. Nem tudtam, hogy ilyen nehéz visszaforgatni a szótagokat, hogy mondatokká tornásszák magukat torkodban. Nem gondoltam, hogy minden olvasnivaló kifoszt majd, amit kezedbe veszel, … hogy elolvasva, kirekeszt majd ebből a földi létből, ebből az időpillanatból is, … hogy fölszedegeti életmorzsáidat, minden maradandó emléknyomot ebből a folyton emlegetett örökkévalóságodból. Egészen hétköznapi jelzőkké szakadoztunk. Már alig kivehető alakodat bámulom, … magaddal ülsz a messzeségben és épp felolvasol valami fontosat. * ( Rég elmúlt, 25 évnyi hallgatás emlékére.)

Svakodnevni To ćutanje je zaprepašćujuće svakodnevni. Ništa naročito, samo rese ćilima kako naopako u neredu trenutke propadanja omamljeno promatraju. Samo stol kako na bisage polumraka naslonjeno tu se sklanja ili ta slabašna svetlost svetiljke koja nevidljivu daljinu, taj nerastavljiv nestanak pokreta ovde ipak u vidljivo pretvara, ili ta čaša ovde na rubu stola, možda bi i pasti mogla ako ne bi traga ostavila, ako ne bi bila tako zaokružena i na dno nevidljivim česticama zalepljena. Nisam verovala da će me treći stepen tvog ćutanja, gde duboka jezera svojim neprohodnim cestama kreću pretvarajući svako zrno peska tih dubina u monotonu muziku, tako potresti. Nisam znala. Nisam znala da je toliko teško slogove obrtati da bi u tvom grlu u rečenice pretvorili. Nisam mislila da če me svaka knjiga koju u ruke uzimaš opljačkati... da će me pročitavši, iz zemaljskog bivstvovanja i iz tog trenutka isključiti, ...da će tvoje mrvice života, svaki trajan trag sećanja iz te stalno spominjane večnosti pobrati. Na obične, svakodnevne atribute smo raspali. Već jedva primetan tvoj lik promatram, ...u daljini sam sa sobom sediš i baš nešto važno naglas čitaš. * (U spomen dvadesetpetgodišnjeg ćutanja.) Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Hajnal_%C3%89va/H%C3%A9tk%C3%B6znapi?literatureLang=hu

Vercsek Györgyi A titok – Tajna

Vercsek Györgyi Budapest, 1971. 09. 13. –

A titok /Emlék-töredék/ Este volt. Már feküdtem a klórszagú ágyamban. Mellettem egy 13 év körüli lány, de lehet, hogy idősebb volt, már nem emlékszem. Kapóra jött neki a hallgatagságom. A paplanja alól előhúzta két kezét, csuklóiból sötétvörös vér buggyant elő. Nem lettem rosszul, nem szóltam, nem sírtam. Másnap már üres volt a lány ágya. Engem hiába faggattak, nem mondhattam semmit, hisz csak egy kisgyerek voltam, egy meg nem értett valaki, valahol, messze az otthonától.

Tajna /Krhotina uspomene/ Veče je bilo. Već sam u krevetu mirisa hlora ležala. Pored mene devojka sa kojih 13 godina, možda je i starija bila, više se ne sećam. Prijalo joj je moje ćutanje. Izvukla je ruku ispod pokrivača, iz njenih članaka jarkocrvena krv je tekla. Nije mi postalo zlo, nisam progovorila, nisam plakala. Drugi dan njen krevet je već prazan bio. Mene su zalud ispitivali, ništa nisam rekla, ta samo sam dete bila, jedna neshvaćena osoba, negde, daleko od svog doma. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://ahetedik.hu/kategoriak/versek/item/2903-a-titok-emlek-toredek.html

Siniša Tucić Diktator – A diktátor

Siniša Tucić Novi Sad 22. fekruar 1978. –

Diktator Sve je to propisano, ispitano, diktatura je zanat koji se uči. Diktator ne mora da voli ljude kojima vlada, ali mora da ih razume. Njihove mane i vrline njihovu volju, njihove želje. On zna šta piju, šta jedu. Koliko dece imaju i platu koliku dobijaju. Diktator uvek sagledava državu u celini. Diktator ima uvid. Ponekad baci pogled, na grafikone i statistiku. Diktator zna šta se dešava u književnosti, muzici, slikarstvu… zna koliko ljudi ide u crkvu a koliko je ateista. Koliko agnostika sedi po kući i filozofira ima u vidu i astrologe zaluđenike koji crtaju natalne karte. Diktator naročito voli istočnjačka učenja New age, astrologiju, jogu… Diktator mnogo šta prećutkuje, dozvoljava, toleriše… Dugo opstaje na vlasti. Zna da će jednoga dana sve propasti i da ćemo svi umreti.

A diktátor Minden meghatározott, kivizsgált, a diktatúra szakma, elsajátítható.. A diktátornak nem kell alattvalóit szeretnie, de értenie kell őket. Hibáikat és erényeiket, kívánságukat, óhajukat. Tudja mit isznak, esznek. Hány gyerekük van, mennyi a fizetésük. A diktátor az államot mindig egészben szemléli. A diktátor összegez. Néha az ábrákat és az adatokat is megtekinti. A diktátor tudja mi történik az irodalomban, zenében, festészetben... tudja, hányan járnak templomba, hányan istentagadók. Otthon ülve hány nemtudást valló tépelődik, szemmel tartja a születési térképeket készítő megszállott jövendőmondókat. A diktátor különösen a keleti téziseket szereti, New age, csillagjóslást, jógát... A diktátor sokmindent elhallgat, megenged, eltűr... A hatalmon hosszan marad. Tudja, egyszer mindennek vége, mindannyian porrá válunk. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://zakonpisca.wordpress.com/2014/05/25/diktator

Kristina Babić Tri sata posle ponoći – Éjfél után három órakor

Kristina Babić Berane 19. maj 1994. – 

Tri sata posle ponoći Tri sata posle ponoći. Kiša bijesno bije u okno prozora moje male sobe, mog skrovišta i skloništa. Zovem samo da ti kazem još ovo, znaš, nikada ti neću oprostiti Tišinu, ona je bila jača od svake moje buke, od svake ljutnje, teža od svakog tvog prijekog pogleda. Tri sata je posle ponoći, ti si pogasio zvijezde sve i pošao na spavanje, kao da se ama baš ništa promijenilo nije. Tri sata je posle ponoći, kiša će potopiti svijet, zovem te samo da ti kažem još jednu stvar, a Tišina svira sa druge strane slušalice, vjetar šapuće riječima koje ne razumijem. I najednom, čujem ti glas, otrgnut iz sna, i odjednom je sve nevažno. I kiša i jesen, i ova hladna, prazna soba, i to što me nerviraš, što nas prodaješ za sitan novac i što mi nikada nećeš reći neku lijepu riječ, pa makar i slagao. Odjednom je nevažno to što ne umiješ jednom rukom da naručuješ pjesmu, a drugom da mi zapališ cigaretu, odjednom sam zaboravila tvoju crnu jaknu koju ne volim, jer ti je u njoj uvijek hladno, i to što ne gledaš ni lijevo ni desno dok prelaziš ulicu, što ti oči nikada ne zasijaju kad me ugledaš, i što stalno okreneš glavu od mene, kao da se ne poznajemo, što nikada nisi okrenuo moj broj, da čuješ moju neku tišinu, koja bi ti mnogo rekla. Čujem ti glas i zaboravim kako zvučiš kad si ljut, zaboravim koliko puta si izgovorio zbogom, umjesto da mi kažeš da ostanem. Zaboravim koliko puta sam promrzla na tvojoj hladnoći, a ti nisi ponudio zagrljaj. A nije trebalo tako. Nije smjelo tako. I zato nikada nemoj da me pitaš zašto sam te zvala u tri sata posle ponoći, i šta sam to toliko važno htjela da ti kažem, jer ne znam, zaboravim, omamljena, opijena, hipnotisana, dok kiša bijesno bije u okno prozora moje sobe, mog skrovišta i skloništa, nikada nemoj da me pitaš, jer jednom ću skupiti hrabrosti da ne zaboravim.

Éjfél után három órakor Éjfél után három órakor. Kis szobám, mentsváram, rejtekhelyem ablakát eső áztatja. Hívlak, csak még ezt akarom megmondani, tudd, sosem bocsátom meg neked a Csendet, minden harsogásomnál, minden haragomnál hangosabb volt, becsmérlő tekintetedtől súlyosabb volt. Éjfél után három órakor, eloltottad a csillagokat és aludni tértél, mintha éppen semmi sem változott volna Éjfél után három órakor, az eső elárasztja a világot, hívlak, csak egy valamit akarok mondani, a vonal másik végén a Csend szól, a szél érthetetlen szavakat suttog. És egyszerre, hallom hangodat, az álomból felvertet, és egyszerre semmi sem fontos. Se az eső, se az ősz, se ez a rideg, üres szoba, se az, hogy bosszantasz, hogy aprópénzért adsz el bennünket, hogy még hazudva sem mondasz egyetlen kedves szót se. Egyszerre az sem fontos, hogy képes vagy egyik kezeddel nótát rendelni, a másikkal meg cigarettámat meggyújtani, egyszerre megfeledkeztem a nem szeretett fekete dzsekidről, mert abban mindig fáztál, és kelekótyaságodról, ahogyan az utcán mégy át, hogy meglátva engem, szemed sosem csillan és fejed tőlem elfordítod, mintha egymást nem ismernénk, és hívószámomat sosem tárcsázod, hogy sokatmondó csendemet meghallgassad. Hallom hangodat és elfeledem milyen, mikor dühös vagy, elfeledem, marasztalás helyett hányszor mondtad, isten veled. Elfeledem, jéghideg környezetedben hányszor fagytam meg és ölelésed menedéket nem nyújtott. Pedig nem kellett volna így. Nem lett volna szabad. Ezért sose kérdezd éjfél után három órakor miért hívtalak és mi az a nagyon fontos, amit mondani akrtam, mert nem tudom, megbabonázva, megigézve, hipnotizálva elfeledem, míg az eső kis szobám,  mentsváram, rejtekhelyem ablakát áztatja és sosem kérdezz, mert egyszer összeszedve bátorságom nem feledek. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.insp.rs/2017/10/kristina-babic-tri-sata-posle-ponoci.html