Milutin Petrović Kad sam pošao u institut da prodam svoje telo – Amikor testemet eladni az intézetbe mentem

Milutin Petrović
Kraljevo 1. maj 1941. – Beograd 28. 12. 2020.

Kad sam pošao u institut da prodam svoje telo Mislio sam Neophodno je Tako sam preduzeo odlučujući korak Seo za sto I počeo da pravim skicu svog tela Crtao sam detalje Oslobađajući misli Nagnut nad stolom Pri svetlosti noćne lampe Svodio sam račune krišom Da onaj drugi ne čuje Neki prijatelji Koji su me posetili u toku noći Nagovarali su me da odustanem Odustajao sam u njihovom prisustvu Ali sam kasnije nastavljao s radom Nisam ništa izmišljao Čekao sam da dođe jutro Okupaću se Izmasirati telo pred velikim ogledalom Ljubavnički gledajući torzo

Amikor testemet eladni az intézetbe mentem Gondoltam Feltétlenül szükséges Hát megtettem a döntő lépést Asztalhoz ültem És elkezdtem testem vázlatát készíteni Az asztal fölé hajolva Gondolataimat felszabadítva Rajzoltam a részleteket Az éjjeli lámpa-fénynél Titokban összegeztem Hogy az a másik ne hallja Holmi barátok Akik az éj folyamán meglátogattak Győzködtek ne tegyem Jelenlétükben nem tettem De később folytattam a munkát Semmit sem koholtam Vártam a reggelt Majd megfürdök A nagy tükör előtt testemet masszírozom Szerelmesen nézve a torzót Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=236.msg7547#msg7547

Zvonka Gazivoda Dokoličar – A tétlen

Zvonka Gazivoda Beograd 1970. -

Dokoličar

Beskrajno lep dan, češka me po leđima. Vruć.
Sunčan. Opušten. Dokoličarim u ležaljci dok sunce
izvlači pramenove u mojoj kosi. Osim što je u kosi
i na nebu, sunce je u suncokretu, u nedelji (na engleskom),
u suvim smokvama osušenim - na suncu,
(suve smokve bogate gvožđem, spremne za zimu),
u sunčalištu, na palubi luksuzne jahte zalutale
u osunčanu zlatnu lagunu za dvoje
(sunce i u osunčanoj zlatnoj laguni, tako je). Vrelina.
Povetarac - izdepilirane noge ne uživaju u njemu
do kraja, fine zlatne maljice pomeraju vazduh;
a propo, kada sam bila u Londonu pitali su me:
- Kako se osećate u Engleskoj?
- Hm... dlakavo. Upravo! Kozmetički saloni ovde
nemaju milosti sa cenama! Sada bolje razumem
visok stepen emancipacije vaših žena. -
Vruće je. Kao u Adenskom zalivu. Orhideja bi
umrla od dehidracije, gušter bi umro sa osmehom
na licu... Okean, raspršen u fine kapljice,
miriše kao osveživač za ve-ce.
Trenutno žudim za teškim, chai, seksi mirisom
slatke masale: komadići cimeta, karanfilić,
anis, narandžina kora... Zasićen
šiljati miris koji se penje uz nozdrve, razdvaja oči i
direktno pogadja moje mentalne iznutrice!
Stavljati primedbe na ovakav dan, a
velika porcija sladoleda je poslužena?
Pravi italijanski kup! Nema primedbi
samo, ustiju punih pljuvačke,
saosećam sa biskvitom
izdrobljenim na dnu čaše -
podbuo od sirupa, pod lavinom sladoleda,
oraha, preliva od karamela, na vrhu
pritisnut kandiranom trešnjom,
dosadnom kao ono zrno graška pod perinama. Uskoro, ovaj
beskrajno lep dan biće
dokrajčen... Olakšanje.

Nema primedbi, ali šta se desilo sa onom
osunčanom zlatnom lagunom za dvoje?

Izvor: https://kwartalnik-pobocza.pl/pob30/srb/zgazivoda_srb.html

A tétlen

Hátamat kivételesen szép nap vakargatja. Forró.

Napsütéses. Ernyedt. Míg a nap hajtincseimmel babrál,

nyugágyban tétlenkedek. A nap nemcsak a hajban és

az égen, ott van a napraforgóban, a vasárnapban (angolul),

a napon szárított száraz fügében,

(vasban gazdag a télire elkészített szárított füge),

a napozóban, a napsütötte kettőnek-való arany-lagúnába

tévedt luxus-jacht fedélzetén is

(nap a napsütötte arany-lagúnában is, így van). Hőség.

Szellő – az epilált lábak nem túlságosan élvezik,

a levegőt finom arany-pihék mozdítják;

apropó, mikor Londonban voltam, megkérdezték:

– Hogy érzi magát Angliában?

– Hm... szőrösen. Pontosan! Itt a szépségszalon-árak

könyörtelenek! Most már jobban értem

asszonyaik magas emancipáltságát. –

Forráság van. Mint az Ádeni-öbölben. Az orchidea

vízhiányban múlna ki, a gyík arcán mosollyal

múlna ki... A finom cseppekben szétszórt

óceán-illat klotyó-frissítőt idéz.

Ebben a pillanatban a súlyos, chai, szexi édes masala

illatra vágyok: csipetnyi fahéj, szegfűszeg,

ánizs, narancs-héj... Tömény,

kihegyezett, orrlyukba-mászó, szemeket-szétválasztó,

mentális belső-részeimet egyenesen támadó illat!

Ilyen napon megjegyzéseket tenni,

a nagy adag fagylalt meg az asztalon?

Igazi olasz kupa! Megjegyzés sehol,

csak nyállal teli száj,

a pohár alján össze-morzsolt

piskótával érzek együtt –

a sziruptól, a fagylalt-lavinától, diótól,

karamell-öntettől megdagadt,

a dunna alatti borsószemhez hasonlóan unalmas

kandírozott cseresznyétől összenyomott. Hamarosan

ennek a végtelenül szép napnak

is vége lesz... Megkönnyebbülés.

Megjegyzés nincs, de mi lett azzal

a kettőnek-való napfényes arany-lagúnával?

Fordította: Fehér Illés

Vojislav Karanović Ritam – Ritmus

Vojislav Karanović Subotica 1. januar 1961. –

Ritam Naiđe talas. Zapljusnu me zvuci, Glasovi dece sa ulice, miris jela Što se kuva, sagoreli benzin. Svest Potpuno obujmi sitnozrna belina Oblaka. Čak i rublje okačeno da se suši Na terasi preko puta, poprimi tad Obeležje jednog radosnog viška, obilja Koje se ne da lako iscrpsti. I nema žeđi, Čini se, koja bi to mogla ispiti. Sveta ima za sve! I previše! Ali talas Stane da se povlači, dodir vetra po licu Počne da smeta, biva kao milovanje Protiv volje. Dok ne zaboli kao šamar. I ukus hrane koju jedem Više mi ništa ne znači. I umor, Koji se malopre činio znakom milosti, Sada postaje sličan roniocu koji Ne želi da izroni. Čudna praznina. Pustoš, sve do ivice gde su pokreti ukočeni. Ali tada naiđe drugi talas, i noć se Učini bliskom i živom. Oslušni: Čuje se pucketav krvotok groma. Pogledaj gore: videćeš da je munja Pramen kose onoga koji sve to razume, I zna zašto trese glavom u gnevu. Kome i ti nešto značiš. Opusti se, iako te taj ritam ostavlja bez daha. Jer sveta će uvek biti više, njegovo Obilje daleko će nas nadilaziti. A mi ćemo uvek misliti da smo nešto Propustili, zaboravili ili prevideli. Imati bolno osećanje da nismo ispunjeni Dovoljno, da smo prazni.

Ritmus Jön a hullám. Ami eláraszt, zsivaj, Gyerekhangok az utcán, meg a készülő Ebédillat, égett benzinszag. A tudatot A felhő apró-magú fehére öleli. Még az út Túloldalán, a teraszon száradó fehérnemű is, Valami nehezen kiszivattyúzható Örömteli felesleg, a bőség ismertetőjeleit Veszi fel. És úgy tűnik, nincs az a szomj, Amely képes lenne felszippantani. A világból mindenkinek jut! Túl sok is! De A hullám többé nem húzódik vissza, az arcot Érő szél érintése, nem-kívánt simogatásként, Már zavar. Míg mint a pofon, nem kezd fájni. És az elfogyasztott ételíz, számomra, Többé semmit sem jelent. És az előbb Még kegyesként jelentkező fáradtság, Most olyan, mint a felszínre Nem törekvő búvár. Különös űr. Pusztaság, egészen a merev mozdulatokig. De akkor egy újabb hullám érkezik és az éj Egyszerre közeli lesz és él. Hallgasd csak: Hallatszik a csattogó villám-vérkeringés. Nézz fel: láthatod, hajfonat a villám, Azé, aki mindezt érti és tudja, Dühében a fejét miért rázza. Akinek te is jelentesz valamit. Igaz, ez a ritmus lélegzetelállító, nyugodj meg. Mert tömeg mindig lesz, bősége Bennünket magasan túlszárnyal. Mi meg mindig arra gondolunk, valamit Elszalasztottunk, elfeledtünk, kihagytunk. Ahhoz, hogy üresek legyünk, elég A fájdalmas érzés, hasznosak nem vagyunk. Fordította: Fehér Illés

Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.

Gordana Ćirjanić Najezda – Tömeges támadás

Gordana Ćirjanić Stepanovićevo 1957. –

Najezda I ja sam odande, iz onog nakaznog sveta u kome svakodnevno, kroz sitna poniženja, čovek zalaže svoj ljudski lik veći izvan kategorija strpljenja jer su redovi za hleb i grob, za parče sivog neba njegov primarni posao i njegov hobi, jedina njegova međuljudska mera. I ja sam odande. Ko bi rekao, znam, među vama se krećem, nalik vama, ali ne delim vaš strah od najezde. Mirišem na „čisto rublje”, u isti bolero se utapaju moja reč i dah i smejem se na iste šale, ali ne osećam vaš strah od najezde.                                 I ja sam odande odakle bauljaju prema vama, plastičnim kesama zaštićeni od kiše, od vašeg užasa, sažaljenja i dresirane čovečnosti. Ali ne bojte se mene i mojih jer ja mirišem na “čisto rublje”, jer moji najbliži i dalje stoje u redu, čekaju moja pisma. Ja sam dobro zaštićena od kiše ali mada se moja reč i dah utapaju u vaš bolero, nisam vaša, a ni njihova više. I ja sam nekad došla odande odakle stižu u čoporima na vaše TV-ekrane, približavaju se da vam zagorčaju ukus jutarnje kafe, stižu pred vaše bele ruke, tako isprane, pred vaše visoke kapije, tako zamandaljene, pred vaše zidine, tako čvrste, pred vaš stan, pred vaš lik, drugačije strašilo što mi jedini san oduze. I ja sam odande. Neka vam ne bude čudno – odande s ponosom, iako je u meni nešto mrtvo kao što je mrtvo u vama nešto drugo.

Tömeges támadás Én is onnan jöttem, abból a torz világból, ahol a mindennapos megaláztatásokon keresztül az ember emberi mivoltát a tűréshatáron túl teszi próbára, sorba állnak kenyérért és sírért, egy rész szürke égért, ez elsődleges feladata és szenvedélye, az egyedüli emberek közötti mérce. Én is onnan jöttem. Nocsak, tudom, közöttetek mozgok, hasonlóak vagyunk, de a tömeges támadástól való félelmeteket nem osztom. „Tiszta ruhaillatom“ van, szavam, leheletem egyazon ütembe merül, egyszerre nevetünk, de a tömeges támadástól való félelmeteket nem osztom. Én is onnan jöttem, ahonnan esőtől, rettegéstől, könyörülettől és idomított emberségtől műanyagzacskókkal védetten botorkálnak felétek. Mert „tiszta ruhaillatom“ van, tőlem és a hozzám tartozóktól ne féljetek, mert a hozzám tartozók továbbra is sorba állnak és leveleimet várják. Esőtől védett vagyok, igaz, szavam, leheletem veletek egyazon ütembe merül, de nem vagyok a tiétek és övéké sem. Én is valaha onnan jöttem ahonnan képernyőitek elé falkákban érkeznek, közeletekbe férkőznek, hogy a reggeli kávé ízét megkeserítsék, ártatlan, tisztára mosott kezetek elé, magas, gerendával biztosított kaputok elé, az oly biztos várfalatok elé, álmotok elé, elétek érkeznek az álmomat is megrontó másfajta rémek. Én is onnan jöttem. Ne csodálkozzatok – onnan, büszkén, még akkor is, ha bennem valami halott, mint ahogy bennetek is valami más halott. Prevod: Fehér Illés

Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.

Staniša Nešić Ruganje Hristu – Krisztuskáromlás

Staniša Nešić Panjevac kod Despotovca 29. mart 1956. –

Ruganje Hristu

Život izmiče, u stranu.

Ne pod krošnjama kedrova. Pod trnovim vencem.

U svetlosti. Sad tamo kedrova

nema, kaplje pesak kroz zlatno

rešeto, silaze anđeli da zatrube

izmirenje. Lagan je hod po vodi,

lagano otvorene vodene dveri

za nama sklapaju talase u času

rođenja. Još mnogo godina nas čeka

hod mesečara, na tananoj niti

nad nebeskim ponorom, još mnogo je

učenika zanjihano. Sure kule oklopnika

drhture u jari, daleko na horizontu

sagoreva odežda prorokova, avone

zlatne žice kroz plavu noć. Već sutra

umesto anđela nomadi će dunuti u trube,

nestaće trag žrtvenog jagnjeta na oltaru.

Kedrove panjeve guta vreme i mesečina.

Još mnogo dana nas deli od Jerusalima,

još mnogo suza. Lagan je hod kroz vazduh

al daj nek neko siđe pod zemlju i nek

se vrati sa darovima života, sa

rukama punim rajskog voća. Kao nekad.

U detinjstvu. Na freskama. Sad u druge

zurle mladići duvaju, njihove nevešte

ruke pod bubnjevima poigravaju, ujutru,

u podne, uveče. Buka se razliva od

Jordana do Jerohina. Od Kilikije

do Vavilona. Boga ovde više nema.

Večno ruganje već plavi rasute duše,

već zvone trube, trube Jerihonske.

Niko nas ne spasava. Nikom nisu

potrebne sasušene kosti, do Bogu

i njegovim legijama anđela.

Sviće još jedan dan. U magli.

Toplina tone. Senka sokola u pesku.

Kliktaj izvijen kroz zlatno rešeto.

Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.

Krisztuskáromlás

Elvonul az élet.

Nem cédruslomb alá. Töviskoszorú alá.

A fénybe. Cédrusok ott most

nincsenek, aranyrostán keresztül

homok pereg, angyalok érkeznek,

békét hirdetnek. Könnyű a vízen-járás,

a félig nyitott vízkaput születésünk

pillanatában magunk után a hullámok

zárják. Sok év alvajáróként

megtett út vár ránk, vékony szálon,

a mennyei szakadék felett, még

sok tanítvány lebeg. A hőségben

hamuszürke őrtornyok remegnek,

a messzi horizonton prófétatalár lángol,

aranydrótfolyam a kék éjen át. Már holnap

a trombitát angyalok helyett nomádok fújják,

az oltárról az áldozati bárány nyoma elvész.

Az idő és a holdfény nyeli a cédrustönköket.

Jeruzsálemtől még sok nap választ el bennünket,

sok könny. Könnyű a légen keresztüli gyaloglás,

de végre valaki a föld alá szálljon és onnan

tele kosárral térjen vissza, életajándékokkal,

édenkerti gyümölcsökkel. Mint egykor.

Gyerekkorban. A freskókon. A legények

most nem tárogatót szólaltatnak meg, esetlen

kezekkel dobokkal játszanak, reggel,

délben, este. Jordántól Jerikóig

terjed a hangzavar. Kilikiától

Babilonig. Nincs itt többé Isten.

A szétszórt lelkeket örökös gúny kíséri,

már szólnak, szólnak a Jerichó trombiták.

Senki sem ment meg minket. Kiszáradt

csontok senkinek sem kellenek, kezdve

Istentől az angyali seregekig.

Még egy új nap virrad. A ködben.

Süllyed a meleg. A homokban sólyomárny.

Aranyrostán ficamodott vijjogás.

Fordította: Fehér Illés

Lennert Móger Tímea Fejfán – Na krstu

Lennert Móger Tímea Zombor, 1981. május 20. –

Fejfán Minden mögöttem Minden előttem Ember a kereszten Felette Alatta Jajveszékel a falka Az ember Istentelen Az Isten Embertelen A hiány teste Kereszten Néha nő Néha férfi Az embert valaki Mindig felfeszíti Lentről fölig Faltól falig Élet A falba (Sz)épül Nem több Nem kevesebb Mint mindenki Végül Békül az agyam Békül a szívem Fafejem Fejfám Istenem Versem Vers- istenem Ahogyan írva van Legyen Csend odalent Idebent Céltalan hant Célra tartó élet Magamé vagyok Mindenem Kié lesz

Na krstu Sve je iza mene Sve je ispred mene Čovek na krstu Iznad Ispod Čopor stenje Čovek je Bezbožan Bog je Nesnosan Telo manjka Okaja Katkad je žena Katkad muškarac Neko će čoveka Uvek razapeti Od dna do vrha Od zida do zida Život U zidu Se formira Ni više Ni manje Kao svako Na kraju Razum mi se miri Srce mi se miri Tvrda moja glava Moja sudba Moja zvezda Moja pesma Pesma- bože moj Kako je napisana Neka Bude tišina i tamo dole I tu gore Besciljna raka Život i nakana Jesam svoja Što je moje Čije je Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Szente B. Levente Hetedik mennyország – Sedmo nebo

Szente B. Levente Szörényvár, 1972. szeptember 21. –

Hetedik mennyország

(részlet a Sárgaház folyosója c. naplójegyzékből)

Ana Nikvulnak, tisztelettel

Úgy bánnak velem, mint egy kisgyermekkel,

mondtam apámnak, aki rég meghalt, de gyakran látom

fura és különös álmaimban, mindig abban a fekete bőrben,

szép fehér arcában hatvanévnyi bölcselet,

és amikor integet vissza nekem,

mostanában lehunyom szemem,

nem engedte sosem, megnézzem, hová tűnik, merre megy,

és ő hallgatott, kezének egy-egy mozdulatával jelezte,

ami történt, megtörtént, ami fog, az köztünk marad,

és gyakran kérdezik, hol jár most az eszem,

hová, merre tévedtem,

mire gondolok éppen?

Hogy mondhatnám el nekik, bárkinek,

hogy gondolataim messze-messze,

távoli időkben járnak, hol dadogni tanult

a gyermek ember,

s hogy az egyetlen pajtása, egy nagy és hatalmas úr volt éppen,

ki a világok közötti terek zöld és buja kertje közepén

a szűk ösvényre mutatott,

finom gyümölcsök és békés állatok mellett

nyelvi szóképeket úgy rakosgatott

egyik a másik mellé, akár a pályájukat lefutó

kívánatos csillagok.

És én érteni akarom,

megérteni az élőt, az elesett fákat,

azokkal együtt kik a kert túloldalán

néha észrevétlen, de a félárnyékban őrt állnak,

azokkal együtt, akikről a pataksodrásban talált

szép kövek egy másmilyen világról mesélnek,

mégis, a nyomokat teremtőket eddig soha nem láttam,

hát megérteni akarom a hangokat jelentő alakokat,

az erős és lágy után kívánkozó gyöngéden erőteljes

képnyomok tudatomba való érkezését,

az ismeretlen érzéseket, fülemnek is másmilyen

hangszíneket, az övékét is, kikről sejtem csak,

hogy körbevesznek, álmaimban fölém hajolnak,

beszélnek, megérintenek, dédelgetnek, mintha

a lelkem titkaiba valakik belesnének,

ma is elhitetik velem,

ez lehet a hetedik mennyország.

Csak ez a bizonytalanság ne lenne.  

Forrás: Aranypor – folyóirat 2019. nyári szám 26. oldal

 https://drive.google.com/file/d/1KLaBLvSXyCXPHbYguquecAyzJBdi03T3/view

Sedmo nebo

(odlomak iz zabeleške dnevnika: Hodnik žute kuće)

Ani Nikvul, s poštovanjem

Sa mnom poput malog deteta postupaju,

rekao sam ocu koji je odavno umro ali u svojim čudnim,

neobičnim snovima često ga vidim, uvek u onoj crnoj koži,

na njegovom belom licu šezdesetgodišnja mudrost sjaji,

i kad mi rukom znakove šalje,

u zadnje vreme oči zatvaram,

nikad nije dozvolio da pogledam gde nestaje, kud ide,

i ćutao je, sa po kojim pokretom javio

šta se desilo, desilo se, a šta će, među nama ostaje,

i često pitaju gde mi misli tavore,

gde sam zalutao,

baš sad na što mislim?

Kako bi mogao njima, bilo kome ispričati,

misli mi daleko-daleko,

u udaljenim vremenima kolaju gde je čovek još kao dete

mucati učio,

i da mu je jedini pajdaš baš jedan ogroman i moćan gospodin bio,

ko je između trgova sveta usred zelenog i bujnog vrta

na uzanu stazu pokazao,

pored sočnih voća i pitomih životinja

slike od reči,

jedne pored druge, poput poželjnih zvezda

na kraju svojih putanja slagao.

A ja želim razumeti,

shvatiti živog bića, oborena stabla,

zajedno sa onima koji su na drugoj strani vrta

koji put neopaženo, ali u poluseni stražare,

zajedno s onima o kojima u brzaku potoka

nađeni belutci o nekom drugom svetu pričaju,

ipak, stvaraoce tragova do sada nikad nisam video,

pa želim shvatiti osobe koji zvukove stvaraju,

stizanje blago snažnih tragova slika

koje iza čvrstog i blagog slede u moju svest,

nepoznate osećaje, i za moje uho drugačije

tonove, i njihove, o kojima samo naslućujem

da me okružuju, u snovima nad mnom vise,

pričaju, dotiču me, maze, kao da

se neki u tajne moje duše stropoštaju,

i danas me uveravaju,

to sedmo nebo može biti.

Samo da nema te neizvesnosti.

Prevod: Fehér Illés