Jász Attila Pislákolás – Tinjanje

 

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

 

Pislákolás
 
„Bizonyos módon csak a búcsú módozatait váltogatod.”
D.
 
Mit is csinálhattam 2016. január 28-án, azon a napon, amikor kedvenc
szlovén költőm autóbalesetben meghalt? Ötvenöt évesen, úgy tűnik, az
öt év korkülönbség már mindig megmarad köztünk. Mindig felnéztem rá,
generációnyi idő, költői példakép, így nem csoda, mennyire felzaklatott,
amikor egy vajdasági írótáborban azt mondták szervező barátaim, hogy
mindjárt itt lesz Ales Debeljak. Köpni-nyelni sem tudtam az izgalomtól,
de nem ért oda, akkor is az autójával volt valami gond, ahogy évekkel
később újra. Mennyire szerettem azt a napfényesen puha depressziót
a verseiben, a folyton kialvóban lévő villanykörte mindig váratlan
felvillanásait, szavai pislákolását, ahogy bevilágítja poros könyves-
polcainkon az ajándék verseskötetek örökre felvágatlan lapjait.
 
Forrás: Jász Attila: Belső angyal Kortárs könyvkiadó Budapest 2019.
 
 
Tinjanje
 
„Na neki način samo načine oproštaja menjaš.”
D.
 
Šta li sam 28. januara 2016. mogao raditi, tog dana, kad mi je omiljen
slovački pesnik u saobraćajnoj nesreći umro? Sa pedeset pet godina,
čini se, između nas pet godina starosne razlike zauvek će ostati. Uvek
sam mu se divio, uzor među pesnicima mi je bio, te nije čudno koliko
sam se uzrujao kad su mi u jednoj vojvođanskoj koloniji pisaca prijatelji
organizatori rekli, Ales Debeljak uskoro će stići. Zbog uzbuđenja nisam
ni gutati-pljunuti mogao, ali nije stigao. I tad je probleme sa kolima
imao kao godinama kasnije. U njegovim pesmama stvarno sam voleo
onu suncem ozarenu mekanu depresiju, neočekivano sevanje već skoro
ugasle sijalice, tinjanje njegovih izraza kako na prašnjavim policama
za knjige tomove nikad otvorene poklonjene pesmarice osvetljava.
 
Prevod: Fehér Illés

Turczi István: Arcus temporum – Arcus temporum

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Arcus temporum
[Az életben maradottak karneválja, olaj, 1963]
 
Álmomban   besétáltam   Gyémánt László festményébe. A
tér,    ahová    kerültem,    izzott,   mint   a  pofon.  Zászlók,
transzparensek,  jelszavak  erdejében összepréselődő  arc
nélküli    tömeg   próbált   előbbre   jutni  valami   elképzelt
emelvényig.   Középen   hatalmas,   színházszerű   épület:
díszes   erkélyek,   kivilágított  ablakok,   az   emberi  hang
diadalíveivel  hátterezve;  fojtogató teátralitás. Első látásra
olyan  az  egész,  mintha  szándékosan  elmázolták  volna.
Csak  a  távol,  balról  a  Gellérthegy, jobbról a Hősök tere, 
tisztán   kivehető.  Mintha  megfejthetné  a   szem  az  idő
árnyakból  kibomló  alakzatait.   A   hajlamok és gesztusok
szövedékét.  A   fénypontokat  és  tűszúrásokat.  A  színek
összetételét. Azért ha  lassan  nézem,  összeáll   a   pánik
ritmikus  táncrendje,   kirajzolódik   árnyékvetők,  pártütők,
összeesküvők   önfeledt   kétségbeesése,   és  meglátom
magam nemzetiszínű sállal a nyakamban, leszegett fejjel,
zsebre tett kézzel, a képből kifelé sietve.

Forrás: Turczi István A változás memóriája Palatinus Budapest, 2011.
 
 
Arcus temporum
[Karneval onih, koji su živi ostali, ulje, 1963]
 
U   sliku     Lasla     Đemanta     sam     u     snu     ušetao.
Prostor   gde  sam   stigao  poput  šamara žario.  U  šumi
zastava,    transparenata    stisnuta   bezlična    masa   je
do     nekakvog    zamišljenog     podija    pokušala    stići.
U   sredini   je   ogromna    pozorištu    slična    građevina:
ukrašeni   balkoni,   osvetljeni   prozori    u    pozadini   sa
slavolukom  ljudskog  glasa;   zagušljiva   teatralnost.  Na
prvi  pogled  čini  se  kao  da  je  sve  namerno zamazano.
Samo   daljina,    levo   brdo   Gelert,   desno   trg   Heroja
se   jasno   vidi.   Kao    da    bi    oko   iz   senke naziruće
likove  vremena  mogao    odgonetnuti.   Splet  naklonosti
i  gesta.   Svetlosne   tačke  i  ubode  igala.   Sastav  boja.
Ali  ako  podrobno  gledam,  uspostavi  se  ritmičan   ples
panike, ocrtava se neobuzdan očaj spletkaroša, partijaca,
zaverenika  i  ugledam  sebe kako sa nacionanim bojama 
obojenim  šalom  na  vratu,   pognutom  glavom,  rukama
u đžepovima iz slike žurno izlazim.
 
Prevod: Fehér Illés

Gergely Tamás Szputnyik – Sputnjik

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. – 

Szputnyik   Maga Vadmalac kezdeményezte a beszélgetést: - Emlékszel - mondta a komájának -, lestük az égbolton a szputnyikot? Még fel is nézett az égre, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Komája mégsem válaszolt. Nagy későre mégis: - Én éppen aludtam. Különösnek tartotta komája viselkedését. De csak ennyit mondott: - Hogy lehet? Mindenki látta. A másik elhárító mozdulatot tett a kezével, hogy... ejtsék a témát. - Ne politizáljunk, rendben? Mire Vadmalac csak annyit szólt, nyakig a jelenben mi mást tehetett volna: - Rendben.

Sputnjik   Razgovor je Vepar sam počeo: - Sećaš li se – kazao je svom jaranu - kako smo sputnjika na nebu vrebali? Još je i pogledao na nebo da bi svoje reči više istaknuo. Jaran mu ipak nije odgovorio. Tek kasnije je izustio: - Ja sam baš spavao. Ponašanje jarana mu se činilo čudnim. Ali samo je upitao: - Kako je moguće? Svi su videli. Drugi je odmahnuo rukom, tako je dao do znanja da… neka tu temu ostave. -Nemojmo se baviti politikom, u redu? Na to Vepar je, do grla u sadašnjosti živeći, tek toliko rekao, a šta bi i drugo mogao: - U redu.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#64

Martin Prebuđila Bojimo se – Félünk

 

Martin Prebuđila Obrenovac 25. maj 1960. –

Bojimo se   Još uvek mi nije jasno o čemu se u stvari radi   milioni pevaju kosmičku himnu   boje se da neće doživeti sutrašnji dan da bi otišli na posao   boje se da će umreti u obliku kopija   treba se bojati samo onoga što će ostati posle nas

Félünk   Tulajdonképpen még mindig nem értem körülöttem mi zajlik   a világegyetem himnuszát millióan énekelik   félnek hogy munkába nem mehetnek mert nem érik meg a másnapot   félnek hogy másolatként halnak meg   félni csak attól kell mi marad utánunk   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Slavica Klein Neće kiša isprati obećanja – Az eső az ígéretet nem mossa le

 

Slavica Klein Vratarnica kod Zaječara 8. 11. 1968. –

Neće kiša isprati obećanja   Dobar dan!!!  Udarcem od sto označavam kraj  patnje, bola i obećanja...  Hoću tišinu, dok ja molim!  Ostavi me gde jesam, gde pripadam  gde sam ti pri ruci kad zatrebam  prestani to srce da šibas, da lomiš. A znam, reći ćeš;  kako ti samo mene voliš – najviše,  i kako je tebi do mene stalo...  I gle, odmah tad', napolju  je ova letnja kiša stala  - padala je celi dan… Oseća se svež vazduh, miriše na ljubav staru, našu, koju želimo nastaviti, sjediniti...  Ne brini – opraštam ti! Neće kiša oprati sve obećano… A ti, potrudi se,  ostvari to naše godinama željeno  - živeti jedno za drugo… Jer, već sutra može biti kasno, sede su u kosi – vremena je malo… Polagano oznacavaju kraj patnji, bolu  i obećanju – neće kiše isprati nas…

Az eső az ígéretet nem mossa le   Jó napot!!! Asztalra csapva jelzem, vége a kínnak, fájdalomnak, ígéreteknek…   Legyen csend, míg imádkozom! Hagyj ott, ahol vagyok, ahová tartozom, ahol kéznél vagyok, ha szükséged van rám, hagyd abba e szív botozását, tördelését.   Tudom, állítod; csak engem szeretsz – mindenek felett, hozzám kötődsz…   Ni, rögvest, kinn elállt ez a nyári eső - egész nap esett… Érezhető a friss levegő, a mi, régi szerelmünk illata, amit folytatni akarunk, egyesülni…   Ne félj – megbocsátok! Az eső nem fog minden ígéretet elmosni…   Te meg, igyekezz, váltsd valóra a mi sokéves vágyunkat - egymásért éljünk…   Mert, holnap már késő lesz, őszül a haj – kevés az idő…   Lassan a kín, a fájdalom, az ígéretek végét jelzi – nem mos el bennünket az eső…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://pisaric.blogspot.com/2013/12/poezija-slavica-klein-i.html

Zoran Bognar Peti element – Az ötödik elem

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Peti element   Kažem: ako nema prepreka nema ni ljubavi; ako nema patnje nema ni ljubavi; ako ljubav nije nemoguća onda je i nema... Sumnja ubija ljubav... Ljubav ubija sumnju... Zaljubljen čovek može da bude poražen samo svojom bespotrebnom gordošću, ne ljubavlju...   Kažem: peti element je bezuslovna predaja. U ljubavi je, baš kao i u ratu, sve dozvoljeno. Ne stidi se ni da pucaš, ni da budeš ubijen... sve dok te ne napusti ljubav, kao što duša napusti telo upokojenog i nastavi da luta po svetu poput nomada beskraja... Ljubav ne ispunjava naša očekivanja. Njena je tajnovitost uzvišena i čista.   Kažem: u ljubavi budi kao sunce; u prijateljstvu i bratstvu kao brza, bistra reka; u laži, pohlepi i izdaji kao tamna noć; u svađi miran kao Buda... i uvek budi ono što jesi ili (ono) kako te drugi vide (ako baš moraš)...   Beograd, 2013.

Az ötödik elem   Állítom: ha nincs akadály, szerelem sincs; ha nincs szenvedés, szerelem sincs; ha a szerelem nem lehetetlen, akkor nincs is… A kétely megöli a szerelmet… A szerelem megöli a kételyt… A szerelmes ember egyedül saját felesleges büszkesége miatt veszíthet, nem a szerelem…   Állítom: az ötödik elem feltétel nélküli megadás. A szerelemben, mint a háborúban is, minden megengedett. Ne szégyelld, ha lősz, de azt se, ha lelőnek… amíg a szerelem nem hagy el, mint ahogy a halott testét a lélek elhagyja és nomádként a végtelenben folytatja a bolyongást… A szerelem elvárásainkat nem teljesíti. Titokzatossága magasztos és tiszta.   Állítom: a szerelemben légy napsütés; a barátságban, testvériségben tiszta, gyors folyó; a hazugságban, kapzsiságban, árulásban sötét éj; a viszályban, mint Buddha, nyugodt… és mindig az légy, aki vagy vagy (az), ahogyan mások látnak (ha éppen muszáj)…   2013. Belgrád.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Insomnija, bele noći Nova Poetika Beograd 2018.

Dušan Savić Do poslednjeg slova – Az utolsó betűig

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Do poslednjeg slova        U kupatilu sam. Stojim nad umivaonikom. U ruci mi otvorena knjiga. Pokušavam da je odložim na policu, ali ona se opire. Kao da je srasla s dlanovima. Nisam u stanju ni da je sklopim koliko je odrvenela. Tresem rukama kao sumanut. Ništa! Zastajem u lažnoj smirenosti. U očaju hvata me obamrlost. Gotovo sam spreman da odustanem i prepustim toj čudnoj, nepoznatoj sili. Ali život je čudo. Ne dopušta nam da živimo bez uzbuđenja. Odjednom osećam pokretljive ruke. Knjiga omekšava i slobodno klizi preko dlanova. Preneražen posmatram kako iz nje počinju da cure slova i obrušavaju se u slivnik. Desnicom pokušavam da ih zaustavim i vraćam natrag na stranice, trpam ih bez reda, ali uzalud. Knjiga se dodatno uzjoguni i poče da lista stranice mimo moje volje, a slova mlazom prelivaju preko šake i nestaju u slivniku. Do poslednjeg slova! Hoću da odložim ogoljenu knjigu koja, onako bez slova, liči na palimpsest. Ali ona u tom trenutku prelazi u tekuće stanje i treskom se sruči u slivnik pokupivši pritom nekoliko slučajno preostalih slova. Ruke su mi mokre, a da nisam otvorio slavinu. Sklapam oči u neverici.      Ovo je božji znak! Bog me mrzi ili me prezire. Pogrešno. Bog ne zna šta je mržnja. Samo mi daje znak da život posmatram otvorenih očiju. Ipak, prečesto dopušta mržnju. Zašto?      – Upravo zato jer ne zna šta je to! – huči među slovima zarobljen glas iz slivnika.      Znači Bog nije svemoćan. Previše sam srčan i previše razmišljam. Nesiguran sam. Mnogo govori i za i protiv. Redak je celovit čovek. Um i srce nisu u balansu. Ili vuče konce jedno ili drugo. Ako bi vukli ravnomerno onda je to savršenstvo. A, da li savršenstvo postoji.      Zidni časovnik otkucava pun sat. Otvaram oči i gledam ruke koje drže otvorenu knjigu. Listam. Sva slova su tu, uredno poredana kao postrojeni vojnici na jutarnjoj smotri. Ruke mi više nisu mokre. Gledam u slivnik i upoređujem ga s trajanjem života. Knjigu sklapam. Ne, neću da budem zarobljenik svojih strahova.      Neka ostanu u snovima.

Az utolsó betűig        A fürdőszobában vagyok. A mosdó előtt állok. Kezemben nyitott könyv. A polcra szeretném tenni, de ellenáll. Mintha tenyeremhez nőtt volna. Még összecsukni sem tudom, annyira merev. Eszeveszetten rázom. Semmi! Megállok, nyugodtságot színlelve. Kétségbeesésemben elernyedek. Már-már feladtam és átengedtem magam ennek a furcsa, ismeretlen erőnek. De csoda az élet. Hisz izgalmak nélkül nem lét a lét. Íme, kezem ismét mozgékony. A könyv ismét puha, tenyeremen szabadon csúszik. Megrökönyödve nézem, ahogy folynak belőle a betűk és eltűnnek a lefolyóban. Jobb kezemmel próbálom a folyamatot megakadályozni és a betűket az oldalakra visszaterelni. Minden rendszert mellőzve gyömöszölöm őket, mindhiába. A könyv ismét makacs, akaratom ellenére lapozok, a betűk meg tenyeremen lecsorogva a lefolyóban végzik. Az utolsó betűig! Félre szeretném tenni az immár betű nélküli, palimpsestre hasonlító könyvet. De abban a pillanatban cseppfolyóssá válik és a véletlenül megmaradt betűket összeszedve, nagy csobbanással a lefolyóba zuhan. Kezem a nélkül nedves, hogy a csapot kinyitottam volna. Hitetlenkedve hunyom be szemem.      Ez isteni jel! Isten vagy gyűlöl, vagy megvet. Tévedés. Isten nem tudja, mi a gyűlölet. Csak jelezte, nyitott szemmel járjak a világban. Mégis, a gyűlöletet túl gyakran engedélyezi. Miért?      – Pontosan azért, mert nem tudja, mi az! – harsog a lefolyóból a betűk által foglyul ejtett hang.      Tehát isten nem mindenható. Túl érzékeny vagyok, és túl sokat gondolkodok. Bizonytalan vagyok. Sok az érv és az ellenérv. Ritka az egész ember. Hiányzik az értelem és a szív összhangja. A szálakat vagy az egyik, vagy a másik mozgatja. Ha egyformán húznák, az maga a tökély lenne. De létezik-e tökély.      A falióra teljes órát jelez. Kinyitom szemem, a könyvet tartó kezem nézem. Lapozok. Ott vannak a betűk, a reggeli szemlére felsorakozott katonákként sorba állítva. Nézem a lefolyót, az élettartammal hasonlítom össze. Becsukom a könyvet. Nem, félelmeim rabjává nem akarok válni.      Maradjanak a betűkben.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 39-40.