Aleksandra Čvorović Близанци – Ikrek

 

Aleksandra Čvorović Banja Luka, 10. 02. 1976. –

Близанци   На тренутак се само гледамо ми дјеца насмијаних очију чувамо топли сјај скарабеја Сјећаш се мајка је говорила шутња носи тежину сазнања Знамо ли који више пркоси под ударцима свакодневнице Ко је био виши љепши бољи како се кајао гријешио После свега више нисмо исти судбински плес ствара сусрете мисли и умови се преплићу Неважно је ко је умро први лик или одраз дух или сјенка јер памтимо само док смо живи А сада једемо мјесечину зовемо нико не одговара држимо чврсто пупчану врпцу не видимо лице један другом Космички записи су трагови

Ikrek   Egy pillanatra csak nézzük egymást mi mosolygós-szemű gyerekek szkarabeusz1 meleg fényét őrzők Emlékszel anyánk emlegette a hallgatás a felismerés súlyát hordozza Tudjuk-e a mindennapok ütéseit ki bírja jobban Ki volt a magasabb a szebb a jobb ki hogyan kesergett vétkezett Mindezek után már mások vagyunk a találkozásokat a sorstánc intézi összefonódnak a gondolatok és az elmék Nem fontos mi halt meg először az alak vagy a tünemény a lélek vagy az árny mert csak míg élünk emlékezünk Most meg a holdfényt esszük hívogatunk senki sem válaszol a köldökzsinórt erősen tartjuk egymás arcát nem látjuk A nyomok kozmikus feljegyzések   1szkarabeusz – cserebogár. Egyiptomi szent állat, az életerő jelképe.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Dušan Savić Glad – Éhség

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Glad          Daleko sam od kuće. Ne svojom krivicom. U malom idiličnom austrijskom selu, u zrelim godinama i bespomoćan. Stan u potkrovlju ustupljen mi je na nekoliko dana. Dok se ne snađem. Sutra je poslednji dan. Šta dalje? Još nemam rešenje. Skoren sam talog od kafe koji je spreman da bude prosut. Presavijen preko širom otvorenog prozora, posmatram praznu ulicu. Potom se uspravljam i gledam za nebo zašiven mesec. Nemoćan je pred najezdom izvezenih oblaka. Gutaju ga kao neman sitan zalogaj. Predeo pokri gusta tama.        Od prvih dana tuđinskog života, neopisiva glad. Posle više od pola veka. Do nedavno za mene samo pojam kojeg se sećam iz Andrićeve proze. Lica prisiljena glađu na predaju. Ponovo zurim u ambis. Skoro spreman da se predam. Ne mogu više! Ostajem prikovan za prozor. Počinjem bolje razumevati užase koncentracionih logora. Ali, ipak sam u boljem položaju. Glad je silna i tera me da razmišljam o rešenju. Javlja se zrnce optimizma. Uvek postoji neki izlaz. Spasonosna ideja – piću vodu! Način da lažnim signalima prevarim glad. Odlučan zatvaram prozor. Preteća tama ostaje zarobljena spolja. Halapljivo sipam u sebe bokale hladne česmovače. Kao u bunar. Pri trećem bokalu odustajem. Dalje ne ide. Šetam po sobi. Pri svakom koraku čujem neprijatno bućkanje. Najbolje je da legnem. Da ne trošim energiju bez potrebe. Sklopio sam oči i umirio se. Trajalo je kratko. Mozak brzo otkriva prevaru. Pomisao na nedostakak hrane sve je jača. Ustajem. Moram! Bubrezi svojski brinu da glad poprima neslućene razmere. Ubrzo izlazim na ulicu. Hodaću dok se ne umorim i posle pokušati da zaspim. Možda se u snu lakše izborim s tom nemani.        Polako gazim između ušuškanih kuća. Oprezno zavirujem u bašte. Možda negde naletim na neobran paradajz. Na sve strane samo mirisni ružičnjaci i uredno pokošena trava. Razočaran stižem na kraj sela. Kod poslednje kuće, uočavam poluotvoren prozor. Iz prostorije me omamljuje čaroban miris. Glad pobeđuje strah. Vešto preskačem nisku ogradu i već sam kraj prozora. Naprežem oči da razaznam šta to širi taj opojni miris. Ne zadugo. U velikoj tepsiji, na priručnom stolu u ostavi, osmehuje mi se pečena prasetina. Ne razmišljajući, zakoračim preko prozora. Pružena ruka zastade na pola puta. U susednoj sobi zaplaka dete.        – Mama, gladan sam!        – Doneću ti kolač iz ostave.        Koraci su brzi. Ruka hvata kvaku. Sa obližnje police grabim prvu konzervu i kao kakav iluzionista već sam s druge strane ograde. Ništa nije primetila. Ostaje miris zamamnog pečenja. Udvostručena glad. Ispod kaputa stišćem limenku kao relikviju. Da slučajno ne ispustim to blago. Nisam izdržao do mog privremenog boravišta. Glad me izjeda sve jače. Trčećim korakom skrećem do obližnjeg šumarka. Tama je potpuno zgusnuta. Sedam naslonjen na drvo. Naprosto gutam slasne zalogaje. Ne znam šta jedem, ali ukus je bolji od svakog mesnog doručka. Kakva milina. Šteta što nemam hleba da pokupim preostale mrvice. Duvana imam dovoljno. Motam i palim cigaretu.        Pri svetlosti upaljača pokušavam da odgonetnem sitna slova na poleđini limenke. Ne uspevam bez naočara. Okrećem je za pola kruga. Proizvod Terra Canis. Na slici, ispod, smeje mi se beli pas!

Éhség        Otthonomtól távol vagyok. Nem saját hibámból. Egy idillikus osztrák faluban, érett korban és tehetetlenül. A padlásszobát néhány napra engedték át. Míg fel nem találom magam. Holnap az utolsó nap. Hogyan tovább? Még nem tudom. Kimosásra kész száraz kávézacc vagyok. Széles ablakra támaszkodva nézem az üres utcát. Majd kiegyenesedve az égre varrott holdat bámulom. Védtelen a horgolt felhők rohama ellen. Szörnyeteg apró falatjaként nyelik le. A vidéket sűrű sötét borítja be.      Az idegenbeli élet első napjaitól kezdve leírhatatlan éhség gyötör. Több mint fél évszázad után. A közelmúltig számomra csak Andrić prózaírásaiból ismert fogalom. Éheztetéssel megadásra kényszerített egyének. Ismét a semmibe bámulok. Már-már megadásra készen. Ne bírom tovább! Maradok az ablakhoz láncolva. Egyre jobban értem a koncentrációs táborok szörnyűségeit. De jobb helyzetben vagyok. A gyötrő éhség a megoldás keresésére sarkall. A derűlátás csírája már jelen van. Kiút mindig van. Mentő ötlet – vizet iszom! Ha másként nem, hamis jellel csapom be az éhséget. Az ablakot magabiztosan csukom be. A fenyegető homály kívül reked. Mohón öntöm magamba a hideg csapvizet. Mint egy kútba. A harmadik kancsó után feladom. Tovább nem megy. Szobaséta. A kellemetlen pacskolást lépésenként érzem. Legjobb lesz lefeküdni. Hogy erőmet feleslegesen ne pazaroljam. Szememet becsuktam, megnyugodtam. Nem tartott sokáig. A csalást az agy hamar felfedi. Egyre erősebb az ételhiányérzet. Felkelek. Nem tehetek mást! A vesék gondoskodnak arról, hogy az éhség hihetetlen mértékű legyen. Hamarosan az utcára megyek. Majd a kimerültségig gyalogolok és utána megpróbálok aludni. Szenderegve esetleg könnyebben küzdök meg ezzel a szörnnyel.      Az álomba-bágyadt házak között lassan gyalogolok. Óvatosan szemlélem a kerteket. Talán nem szedték le mindenütt a paradicsomot. De mindenhol csak illatos rózsakertek és lekaszált fű. Csalódottan érek a falu szélére. Az utolsó háznál félig nyitott ablakra bukkantam. Bódított a szobából terjedő csodálatos illat. Az éhség legyőzi a félelmet. Az alacsony kerítést könnyen átugorva már az ablaknál vagyok. Szemem erőltetve akarom megtudni, a bódító illatot mi terjeszti. És íme. A kamrában egy asztalon, a tepsiben sült malac. Nem gondolkodva lépek át az ablakon. Fél úton megáll a kinyújtott kéz. A szomszéd szobában felsír gyerek.      – Anyám, éhes vagyok!      – Hozok neked kalácsot a kamrából.      Gyorsak a léptek. A kéz a kilincsen. Leveszek egy konzervet a közeli polcról és szemfényvesztő módjára már a kerítés másik oldalán vagyok. Az anyuka semmit sem vett észre. Marad a bódító pecsenyeillat. Meg a kétszeres éhségérzet. Kabátom alatt a konzervdobozt, mint valami relikviát szorongatom. Nehogy kiejtsem. Ideiglenes lakásomig nem bírtam ki. Az éhség egyre jobban gyötör. Az utat a közeli erdőig futva teszem meg. Teljes a sötétség. Egy fához dőlök. Habzsolom a zamatos falatokat. Nem tudom mit eszek, de íze minden reggelinél jobb. Micsoda élvezet. Kár, hogy nincs kenyerem és a maradékot nem tudom összeszedni. Dohányom elég van. Csavarom és rágyújtok.      Az öngyújtó fényénél próbálom kideríteni, a konzerven az apró felirat mit jelent. Szemüveg nélkül nem sikerül. Majd fordítok rajta egyet. A termék Terra Canis. A felirat alatt fehér kutya mosolyog rám.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 53-55.

Đorđe Kuburić Hymn to her – Hymn to her

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. – 

Hymn to her
 
           Ручица грамофона личи ми на укрућено тело змије,
           а њена глава на змијину, једнозубу, главу, што пара
           извесну Lucy на дијамантном небу.
 
Окреће се као плоча, округла/алхемијска змија (ако поживи сто година, постаће ала!). Гледа ме кроз леви рукав капута, јер зна: путујем. Жели да се стровалим, да се спљоштим кô диск, да се разлијем кô истопљени винил, али нећу: на мојој глави је њена капа, она је моју изгубила, и тешко њој! А хоће да се игра вештицâ,  да ме направи од воска и боцка чиодама.
And she will always carry on, but
Something is found, something is lost.
 
Желиш да те пустим у сан, хоћеш ме у свом сну.
Сачекај мало – док сe плоча одврти, и ручица
врати у лежиште; опусти се, лези, упали свећу   
живом/ватром.            
И остани крај мене
 
Izvor: Ђорђе Кубурић: Зашто волим виски и друге изабране песме. Нишки културни центар, 2006.
 
 
Hymn to her
 
           A gramofonkar megmerevedett kígyótestre hasonlít,
           feje meg egyfogú kígyófejre, amely a gyémánt égen
           bizonyos Lucyt szaggat.
 
Forog a lemez, kerek/alkímiai kígyó (ha megéri a száz évet, hárpia lesz belőle!). Kabátom bal ujján keresztül néz, mert tudja: utazom. Kívánsága, a mélybe essek, diszkosz-vékony legyek, olvasztott műanyagként terüljek szerteszét, de én nem akarom: fejemen kalapja, mert az enyémet elveszítette, teremtette! És boszorkányt akar játszani, viaszból és gombostűkből akar elkészíteni.
And she will always carry on, but
Something is found, something is lost.
 
Ahogy akarod, álomba engedlek, engem álmodban akarsz.
Várj egy kicsit – míg a lemez lejár és a kar
a helyére kerül; lazíts, feküdj le, gyertyát
élő/tűzzel gyújts.
És maradj mellettem.
 
Fordította: Fehér Illés

Enes Kišević Profesor povijesti – A történelemtanár

 

Enes Kišević, Bosanska Krupa 1. maj 1947. –

Profesor povijesti   Tražeći metaforu za zlodjela počinjena u ratu, profesor povijesti nikako nije mogao pronaći riječ kojom bi opisao zlo. - Zvijeri! – dobacivali su učenici - To su bile zvijeri! - Ne, djeco. To su bili ljudi. Zvijeri to nikada učinile ne bi. To su bili ljudi. Ljudi su to bili… Dugo je sa stidom ponavljao u sebi.

A történelemtanár   Metaforát keresve a háborúban elkövetett bűntettekre, a történelemtanár megfelelő kifejezést, mellyel érzékeltethette volna a rémtetteteket, nem talált. – Fenevadak – mondogatták a diákok – Fenevadak voltak! – Gyerekek, nem. Emberek voltak. A fenevadak gazságot nem tesznek. Emberek voltak. Emberek voltak… Szégyenkezve, magában, sokáig ismételte.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://provincija.ba/izdvojeno/poezija-profesor-povijesti-enes-kisevic/

Dušan Gojkov № 10 - № 10

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 10   jednog jutra / travnato maglovitog / sergej aleksandrovič, vladimir vladimirovič, federico garcia / i grand maître / šta će on tu / sede / čaj piju, jasno / u sali luksor hotela, moskva / a kroz prozor / otvoren / sneg   za susednim stolom / gabriele d'annunzio, james joyce, filip filipović, heinrich böll / palinku piju, madžarsku, jasno / a bruno venturini / peva / peva / peva / dok ljubomir micić meša karte / za jednu finu / popodnevnu / partiju belota

№ 10   egy áprilisi / ködös reggel / sergej aleksandrovič, vladimir vladimirovič, federico garcia / és grand maître / mit keres ő itt / ülnek / teáznak, természetesen /a luksor hotelben, moszkvában / az ablakon keresztül meg / a nyitotton / hó   a mellettük lévő asztalnál / gabriele d'annunzio, james joyce, filip filipović, heinrich böll / pálinkát isznak, magyart, természetesen / bruno venturini meg / énekel / énekel / énekel / míg ljubomir micić a kártyát keveri / egy kellemes / délutáni / belot partira   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 21.

Katarina Sarić Četiri mjene – Négy évszak

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. –

Četiri mjene
 
Jesen mi je
 
Ušećeriti se pod jezikom
raspekmeziti
samo još jednom
da je
na dlanu
nečijem mekšijem
pa s mrvicama vrapcima
Lišće gaziti
još jednom
Iskovati cokule iz betona živoga
dnom
Jesen mi je
Boli me
Iskrvarim na dušeku svaku
Moje su obije strane kreveta
natopljene
presflake stisnute među nogama
udavim od grljenja sve plišane jastuke
Više se i ne sjećam da li si ikad bio tu
Da li smo se gađali jastucima
Da li sam to bila ja
grizla proštepanu ivicu čaršafa
Da li smo to bili mi
ljuštili
mandarine
od posteljine rukama umazani
 
-suprim mmmm …
Mirisala je soba na naftalin
i lavandu
namjerno sam gurnula petoparku
u ćošak
zalijepila žvaku
pod prozorsku dasku
da nam se mili vraćati
S uma silazimo
klizimo
jedno s drugoga
dok se komšiluk žali na škripu starog kreveta
a onaj brkati
preko puta
kune: – Vrat š’ nje slomio dabogda!
Svima im je pusta kuća ostala
dvorišta u živice zarasla
I niko više ne peče rakiju
i ne kuva kavu
dočekuje i ispraća
Svuda tende i kovane kapije
psi čuvari i alarmi
protiv sunca
protiv ljudi
zaštita
Kako smo pristali
da poliježemo u ove kutije za sardine
visoka faktora
a da ne mine
ni tragosti
žalosti
za onima jutrima protegnutim
tijelima raspojasanim
golim
Hladno je
Hladno mi je
Pretrnula sam zadnju vodu
izazvala prerano krvarenje djevice od 11 ljeta
i svi su se smijali na bazenu
Ta potmula upala jajnika još ne jenjava
i nije neka šteta
velika
tek
život bačen psima
odbrojava u kapsulama
a onaj metalni smijeh u ušima odzvanja
kovačev mijeh
Jesen mi je
Boli me
Doba umiranja
 
Zubato proleće
 
Mrzim proljeće
Proljeće ima zube
i svi nervozno trube
preko ulice
i glasne su ptice
i svi se utrkuju ko će prije
da zauzme mjesta na sunčanoj strani kafane
Ljube
se djeca na peronima
Ja bih da ne osvane
da odmah pretrčim iz zime u ljeto
čemu ionako sve to
guštarenje
pretvaranje
hoću da svi odu
hoću u vodu
morska so je jedina dobra na moje rane
majka uvijek kaže da sam od bijele vrane
iz osinjaka osa
da bi se i šarka otrovala da me ujede
Ja bi nekog od prije ovog vremena od rana i šala neslana
moga lajanja i njihova povlačenja
jačanja i tlačanja
Od prije ove bijede
da me opere
ko ciganče grdno izriba
gola i bosa
od naslaga i gliba
(a bila sam tako mazna)
prije svih ovih zločina i kazna
prava plišana medvjedica
prije nego je otpočela hibernacija
pećina i studa
Okupacija
brendiranih lica i društvenih žica
Prije no me sva pogan i svo zlo te je moglo snašlo
(bila sam tako nježna)
Bilo pa prošlo
 
Spar
 
Ova kasna sparna avgustovska popodneva
i vlažna posteljina na koju padaju kosi zraci sunca kroz poluspuštene roletne
praveći trake zlatne zebre –
podsjećaju na lijena odmarališta pored puta
krčme koje nudile su prenoćište bez prijave i takse na spratu iznad na bidone vode
poređane na balkone uz zemljane saksije –
 
Podsjećaju i na memljive studentske sobe
stranice džepnih romana
duž kojih se protežu Nane Kolete i Mone
i njihovi ljubavnici koji se najprije briju da istupe žilet
a onda im ga dodaju u kadi punoj mirišljave pjene
 
Na glatke noge, satenske papuče, mušeme i spavaćice od tila
na lake pregradne zidove i teške gvozdene krevete
iza kojih se čuo svaki šum i povlačenje vode –
 
Podsjećaju na razgovore uz hladno bijelo pjenušavo, meki sir i grožđe
koje smo lijeno dohvatali s loze iznad glava
i jeli ga tako neopranog
raspravljajući punih usta o uticaju Simon na francuske strukturaliste
koji je neosporno morala ostaviti barem u onolikoj mjeri u kojoj je Sartr na filosofiju egzistencijalizma
 
-kao da je to najvažnije pitanje na svijetu
ako izuzmemo smrt intelektu
miris lokvanja i kreketanje žaba
opet smo u biti na početku
 
Miholj
 
Kad dođe ono vrijeme
kojemu se sabire i oduzima
a uvijek nekako s miholjem
dođe
Kad prezrijeva grožđe
i prska voda na usta
a stari vraćaju na kamena kućišta
Ko bi mu ga znao tad za išta
Pa pomiješam žito s kukoljem
i ne znam tad kako sam uopšte živa
kako uspjela i kako promašila
baš svaki koš
ćorava kokoš
Kako sam mogla voljeti
i tebe i njega
i ovoga i onoga
ponavljati
uvijek one iste
male slatke riječi
vezivati se za sitnice koje svaka na jednu liče
i sve su obećane i sve medene
da se umre
do naredne
Zar ljubav može biti ako nije do groba
Ili smo samo potrošna roba
svi
mi
bez razlike
Kako sam mogla ređati slike
igrati se staklenim perlama
nervima
čerupati naživo
udove
razvaljivati pa slagati se iznova
od prstiju do tjemena
od tebe do njega
do naredna
Blago onima
koji od kuće i ognjišta dalje
vidjeli nisu
nikada ništa
do on nju i ona njega
i onaj komadić obradiva dvorišta
na prisojnoj strani
sve je
i svega
Kad dođe ono vrijeme da životu položim račun
privežem čun
za obalu
a uvijek nekako s miholjem
dođe
da zamami
Ja umiješam žito s kukoljem
pa skokom daljem
 
Izvor: https://srafzine.wordpress.com/2021/02/14/katarina-saric-cetiri-mjene-ciklus-pesama/ 
 
 
Négy évszak
 
Immár az őszben vagyok
 
Nyelv alatt cukrot nyalni
elérzékenyülni
csak még egyszer
hogy
valaki
gyengédebb tenyerén
majd morzsákkal verebekkel
Leveleket gázolni
még egyszer
Bakancsokat élő betonból készíteni
talppal
Immár az őszben vagyok
Fáj
Elvérzek a matracon
Ágyam mindkét oldala
átázott
a lepedőket lábam között szorongatom
ölelésemmel minden párnát megfojtok
Már nem emlékszem arra voltál-e itt valaha is
Tényleg dobáltuk egymást párnákkal
Tényleg én voltam az
aki a foltozott lepedő szélét rágtam
Tényleg mi voltunk azok akik
mandarint
hámoztunk
lepedőt karokat maszatoltunk
 
-suprim mmmm …
A szobában naftalin és levendula
illat lebegett
az ötágú csillagot szándékosam rúgtam
a sarokba
a rágógumit az ablakdeszka
aljára ragasztottam
hogy szívesen visszatérjünk
Eszünket veszítjük
csúszunk
egymásról
míg a szomszédok az ágycsikorgásra panaszkodnak
az a bajszos meg
a túloldalon
szitkozódik: - Az istenit, róla a nyakad törd!
A házak üresen maradtak
gaz nőtte be az udvarokat
És pálinkát senki sem párol
kávét nem főz
nem vár nem kísér ki
Mindenütt redőnyök és vasalt kapuk
kutyák és riasztóberendezések
védenek
naptól
emberektől
Hogyan fogadtuk el
hogy ezekbe a magas színvonalú szardíniás dobozokban
feküdjünk
a nélkül hogy
nyomokban is
sajnálnánk
a reggeli
derékig meztelen testünk
szabad mozgását
Hideg van
Fázok
A frászt hoztam az utolsó csepp vízre
kiváltottam a 11 éves szűz lány korai vérzését
és a medencében mindenki nevetett
Az az alattomos petefészek gyulladás nem szűnik
és nem valami túl nagy
kár
csak
a kutyáknak dobott élet
kapszulákban ketyeg
az az érces nevetés meg a fülben
kovácsfújtató cseng
Immár az őszben vagyok
Fáj
Az elmúlás ideje
 
Hamis tavasz
 
Irtózom a tavasztól
Hamis a tavasz
és mindenki idegesen kiált
az utcán
és a madarak is harsányak
és mindenki azért küzd hogy
a kávéház napos oldalán foglaljon helyet
Csókolóznak
a megállóban a gyerekek
Kívánom virradat ne jöjjön
hogy a télből egyenesen a nyárba fussak
különben is minek
az ízlelgetés
a színlelés
tűnjön el mindenki
vízbe akarok menni
sebeimre egyedüli gyógyír a tengeri só
anyám egyre mondja vagyok fehér holló
darázs a darázsfészekből
a csörgőkígyót is megmérgezném ha megmarna
Én meg valakit még a sebek és ízetlen tréfák
ugatásom és visszavonulásuk
erősödésük és sanyargatásuk előtti időből
E nyomorúság előtt
hogy meztelenül mezítlábasan
mintegy cigánygyereket
lemosson dörgölje le rólam
az iszaprétegeket
(pedig oly kedves voltam)
e bűntettek és büntetések előtt
valódi plüss maci
mielőtt elkezdődött a barlangok és a hideg
téli álma
A népszerű személyek és társadalmi rétegek
megszállása
Mielőtt engem az aljasság téged meg a becstelenség elért volna
(oly gyengéd voltam)
Volt elmúlt
 
Hőség
 
Ez a késő augusztusi délutáni hőség
és a félig leengedett redőnyön keresztül a nyirkos ágyneműre ferdén eső napsugarak
által készített arany zebra-csíkok –
út-menti pihenőkre kocsmákra emlékeztetnek
amelyek bejelentkezés és illeték nélküli éjjeli szállást kínálnak az emeleten
virágcserepekkel telerakott balkonnal –
 
Emlékeztetnek a dohos egyetemista szobákra
a filléres regények oldalaira
melyeken Nanák Colettek Monek
kedvenceikkel együtt sorakoznak akiket hogy tompítsák a zsilettet előbb megnyírnak
majd az illatos habbal teli kádba tesznek
 
A sima lábakra, szatén papucsokra, viaszosvászonra, tüll hálóingekre
a nehéz vaságyakra és a vékony válaszfalakra
melyeken minden nesz és vízlehúzás áthallatszott –
 
Emlékeztetnek a hideg pezsgő melletti beszélgetésekre, a lágy sajtra és a szőlőre
a fejünk felett lévő lusta mozdulattal letépett
mosatlanul fogyasztott szőlőfürtre
közben tele szájjal vitatkoztunk Simon francia strukturalistákra gyakorolt hatásáról
ami vitathatatlanul legalább annyira érvényesült mint Sartre az egzisztencialista filozófiára
 
-mintha ez a világ legfontosabb kérdése lenne
ha nem vesszük figyelembe az értelem halálát
a békakuruttyolást és a tündérrózsa illatát
ismét a kezdetek kezdetén vagyunk
 
Indián nyár
 
Mikor eljő
a számadások ideje
valahogy mindig az indián nyárral
érkezik 
Amikor töpped a szőlő
és szájba fröccsen a víz
az idősek a kőházakba térnek
Ki tudja ilyenkor ki mit rejt
Hát a gabonát konkollyal keverem
és akkor nem tudom egyáltalán élek-e
hogyan voltam sikeres és hogyan vétettem el
éppen minden kosarat
én a perszóna a vak
Hogyan szerethettelek
téged is őt is
ezt is azt is
mindig ugyanazokat
az édes szavakat
ismételve
kötődhettem az egymásra annyira hasonlító
ígéretes édes apróságokhoz
hisz a következőig
a kis halál következik
Lehet-e szerelem ha nem sírig tartó
Vagy csak használati tárgyak vagyunk
mi
mindannyian
kivétel nélkül
Hogyan sorakoztathattam képeket
játszhattam üveggyöngyökkel
idegekkel
szaggathattam hús-vér
végtagokat
pusztíthattalak és rakhattalak újra össze
kezdve az ujjaktól a fejtetőig
téged őt
a következőt
Áldottak azok
akik otthonukon tűzhelyükön
a fiúk a lányon a lányok a fiún kívül
soha semmit
sem láttak
és az a kisajátított
termő udvarrész
minden
és mindenük
Az a bizonyos élettel való elszámolás idején
parthoz kötöm
a csónakot
de valahogy az indián nyárral együtt mindig
jő
a csábítás
Gabonát konkollyal keverek
és tovább megyek
 
Fordította: Fehér Illés

Dijana Tiganj Ne skreći pogled – Tekintetedet ne fordítsd el

 

Dijana Tiganj Prizren 06. februar 1995. –

Ne skreći pogled   Ne skreći pogled, čovječe. Prvonastali grijeh napraviše ljudi, sami,  baš ko ja i ti. Zabranjenu voćku ispod svilenog kaftana ti nudim,  jedanaest puta postavljah isti mamac. Slast njenu osjetićeš,  Postaćeš čovjek.    Ne okreći leđa, čovječe.  Poderotine na tvojoj košulji svjedoci su mog srama. U srcu mi plamen čeznje  svetost tvog lica razazna. Gorim. Ruke su mi porezane, krvare, privij ih na svoje sveto lice. Odabrani.    Ostani, robe!  Robinja sam ja Iskonske grešne ljubavi.  Kazniću te,  a kaznu i primam. Bičevaće te,  a udarci biča ožiljke na mojoj koži će ostaviti.  Trunućeš u tamnici,  A ja ću uvele pupoljke na svojim prsima milovati.    Ne idi, čovječe.  Koračaš gordo grešne pokušaje ljubavi moje prezireš.  Svjestan svoje svetosti i muške snage  Odbacuješ mene, ženu, slabu.   Okrećeš ogrebana leđa. Krvava košulja sramota je moja.   Ne idi, Jusufe.  U vječnoj tami grijeha ostajem ja, Zulejha,  potonja zaljubljena žena.

Tekintetedet ne fordítsd el   Ember, tekintetedet ne fordítsd el. Az eredendő bűnt maguk az emberek követték el, éppen úgy, ahogy te és én. A tiltott gyümölcsöt selyem kaftán alól kínálom, ugyanazt a csalit tizenegyszer helyeztem el. Megérzed a gyönyört, Ember leszel.   Ember, tekintetedet ne fordítsd el. Ingeden a szakadások szégyenem tanúi. Szívemben sóvárgás lángol, arcod varázsa fertőző. Égek. Karom szabdalt, vérzik, szent arcoddal takard. Védd.   Te rab, maradj! Az eredendő vétkes szerelem Rabnője vagyok. Büntetlek, de a büntetést is vállalom. Ostoroznak, De az ostorütések sebeket bőrömön ejtenek. Börtönben senyvedsz majd, Én meg a hervadt bimbókat mellemen simogatom.   Ne menj el. Büszkén menetelsz, szerelmem vétkes kísérleteit gyűlölöd. Áldott mivoltod és férfias erőd tudatában Engem, a nőt, a gyengét, elvetsz.   Sebes hátadat mutatod. Véres inged az én szégyenem.   Juszuf, ne menj. A bűn örökös homályában én, Zulejha, a szerelmes asszony maradok,   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.avlija.me/magazin/predstavljamo-dijana-tiganj