Gergely Tamás Kettesben – Udvoje

  

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Kettesben        Még a tócsába is belegázolt, csakhogy kettesben lehessen önmagával. Hogy végre találkozzanak. Így gondolta: ha belenéz, a tócsa vize tükörként viselkedik, könnyebb lesz egymásra találniuk.      "Vadmalac!", szólította a másikat, önmagát. Remegő hangon, mintha már évek óta várna lélegzet visszafojtva erre a bizalmas csendre.      Valamit meg kívánt beszélni vele. Egy emlék marta bensőjét, emlék egy esetről, amikor gyáván viselkedett.      Arra számított, valami jelt kap. Szeme megcsillan, vagy a víz elszíneződik.      De nem.

Udvoje        Još je i u lokvu ušao samo da bi sam sa sobom udvoje mogao biti. Da se konačno sretnu. Ovako je mislio: ako pogledam površina lokve poput ogledala će se ponašati te jedan drugog lakše će pronaći.      „Vepar” oslovio je drugog, sebe. Drhtavim glasom, kao da tu prisnu tišinu već godinama žarko čeka.      Hteo je s njim nešto dogovoriti se. Njega je jedna uspomena grizla, uspomena jednog događaja, kad se kukavički ponašao.      Očekivao je da će nekakav znak dobiti.  Da će mu oči zasjati ili voda obezbojiti se.      Ništa od toga.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#53

Márkus László Mi lett volna ha – Šta bi bilo ako

 

Márkus László Miskolc 1955. február 13. –

Mi lett volna ha   megannyi emlék kísért torz töredékei a múltnak a mi lett volna ha nem opció megoldásokat nem rejt ezért savanyú a szőlő ha nem a te kertedben terem légvárad tornyai között punnyad tőrbecsalt lelked

Šta bi bilo ako   bezbroj uspomena te prati iskrivljene krhotine prošlosti šta bi bilo ako nije opcija rešenja ne skriva grožđe zbog toga je kisela ako ne u tvom vrtu sazreva prevarena duša između tornjeva vlastite kule u oblacima koprca   Prevod: Illes Feher

Izvor: https://www.szovetirodalom.com/2021/01/18/markus-laszlo-versei-2/

Predrag Bjelošević Добар дан, мраче, врховни учитељу – Jó napot, homály, te legfőbb oktató

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. –

Добар дан, мраче, врховни учитељу   Празне ријечи потресно звоне У уху Бескрајном контејнеру звукова   Кад су слова У потрази за смислом Двозначним и увијек дореченим на пола   Само разум Божанске шири руке Емоција гризе нокте и прсте ломи   Збогом  око Испуњено зрачком свјетлости Добар дан Мраче – Учитељу врховни

Jó napot, homály, te legfőbb oktató   A hangok végtelen konténerében A fülben Megrendítően hangzanak az üres szavak   Amikor a betűk Jelentésük után kutatva Kétértelműek és mindig félig elmondottak   Csak az isteni Értelem tárja karját Az érzelem körmét rágja ujjait tördeli   Isten veled szem Egy fénysugárral telítettem Jó napot Homály – Te legfőbb oktató   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Irena Bodić Ne postoje zvezde, samo večnost – Nincsenek csillagok, csak öröklét

 

Irena Bodić Titel 8. januar 1959. – 

Ne postoje zvezde, samo večnost   (ne primećujemo da živimo na zemlji koja se okreće 29,7 km u sekundi.)   Zapažam posrnule munje, pozlaćene kiše.   Prelazim jutra. Mirišem na talas. Govorim sebi da sam beskućnica u prokrijumčarenoj mrlji suncokreta, sve praznija kako me pesnikova smrt doseže.   Plivači plivaju.   Vazduh boli. Kiselkast. Bojom, ukusom.   Isplivaće telo razdvojeno na minerale.   Kad žigne pod rebrom krikom sove oglasi se onaj što me zove.   Osećam topli dlan, nečujno pod kožu mi ulazi.   Da, sa njegovom šakom srastam.

Nincsenek csillagok, csak öröklét   (nem vesszük észre, hogy a 29, 7 km másodpercenkénti sebességgel forgó földön élünk.)   Érzem a rozzant villámokat, az aranyozott esőket.   A reggeleket átlépem. Illatom hullámok illata. Önmagamnak állítom, az átcsempészett napraforgófoltban vagyok hontalan, ahogy a költő halála közelít, egyre üresebben.   Az úszók úsznak.   Fáj a levegő. Savanykás. Színével, ízével.   A test az ásványokra különváltan merül fel.   Mikor bordáim között nyilall, bagoly-sikollyal jelentkezik az, aki engem hív.   Érzem, bőröm alá siklik a meleg kéz.   Igen, botjához nőttem.   Fordította: Fehér Illés

Izvor:  https://www.facebook.com/crnaoluja/posts/1950518881750900/

Vasa Pavković На одморишту – Pihenő

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

На одморишту   1.   Дуго већ планирао сам да у ведро јутро, удаљен од најтишег шума града, искорачим у дивљи предео. И ћутим на неком мосту изнад кривине калдрмисаног сеоског путића.   И ево, ту сам.   Готово да сам престао да дишем, да верујем како се све то остварило.   2.   Овде је лишће тамносиво као и лептири што пршкају изнад млечних цвасти.   Чује се пух у грању.   Смирио сам све што је могло да се примири – до срца.   Не осећам језу; ветар је лак и доноси мирис с реке. – Та река се зове Дунав – скоро сам приморао себе да помислим... – Дунав... – понављам с неверицом у сваки глас. – Дунав...   3.   Рубови стаза укрштају се, а травнати чуперци маркирају траг колотечине.   Читав тај рукопис ваздашње је присутан и читак – па ипак нико га не узима у обзир – сем пијани поглед некога ко је усамљен? докон? зачаран или разочаран?   Каква је разлика? Не знам... Можда је и нема.   Рубови стаза савијају улево; на хумки видим три бела печуркаста жига.   4.   Ујутро, кроз светли зрак, успео сам се спиралним степеништем на високу кулу цитаделе.   Далеко, иза Дунава и поплављених шума, простирала се равница.   Добро је да кад је рат у неком граду имаш љубавницу, сетих се баш тад јединог аманета мог пре четврт века преминулог оца.   Поглед назире предео, ту зелену појавност, као и креју која се винула у небосклон – али зар није сасвим илузорно тражити смисао – у речима или сликама?   5.   Време нас служи, сунчано је. Разговори које водимо: трачеви о класицима или пивској метражи, забавни су, јер не нуде опсену нечег важнијег, далекосежнијег од голе, шармантне приче.   Време нас данас служи. А сутра? Или прекосутра? Или за шест месеци? И доцније...   И то је нека прича... О нечему што ипак није било шта. Бар тако то изгледа овог момента.   6.   О речи! О речи су мале, ситне недовољне да обухвате свет, део света, делић тог дела, делић делића, било коју реч.

Pihenő   1.   Hosszú ideje tervezem, hogy egy napsütötte verőfényes reggel, távol minden városi zajtól vad vidékbe lépjek. Köves falusi út, a kanyar felett, egy hídon hallgatok.   Íme, itt vagyok.   Szinte nem is lélegzek, hogy elhiggyem, vágyam teljesült.   2.   A levelek itt sötétszürkék, akár a méhpempővel tele virágok felett repkedő lepkék.   Az ágak között pele motoszkál.   Megnyugtattam, mindent, amit egyáltalán nyugtatni lehet – a szívig.   Nem borzongok; a szellő folyóillatot hoz. – Az a folyó a Duna – szinte kényszeríteni kellett magam a gondolatra… – Duna… – ismétlem a hangokban hitetlenkedve. – Duna…     3.   Útszélek kereszteződnek, fűcsomók keréknyomokat jeleznek.   Ez az egész kézírás állandóan jelen van és olvasható – mégsem veszik figyelembe – kivéve egy-egy magányos? naplopó? elvarázsolt vagy csalódott? részeg tekintetét.   Mi a különbség? Nem tudom… Talán nincs is.   Az útszélek balra kanyarodnak; a dombon három fehér gombaszerű pecsétet látok.   4.   Reggel, a kristálytiszta levegőben, a citadella magas tornyába a csigalépcsőn mentem fel.   A síkság a messzeségben, a Duna és az elárasztott erdők mögött terült el.   Jó, ha háború dúl, valahol a városban szeretőd van, jutott eszembe éppen akkor a negyed évszázad előtt elhuny apám egyetlen intelme.   A tekintet véli a tájat, ezt a zöld jelenséget, akár a magasban elvesző szajkót is – végeredményben nem csalóka-e a szavakban vagy a képekben – értelmet keresni?   5.   Az idő nekünk kedvez, süt a nap. Beszélgetünk: traccsolunk a klasszikusokról vagy a sör ízéről, szórakozunk, hisz az egyszerű, vonzó mesén kívül holmi fontos, nagy horderejű illúziót keltő gondolatokat nem nyújtunk.   Az idő ma nekünk kedvez. És holnap? Vagy holnapután? Vagy hat hónap múlva? Vagy később…   Ez is csak egy mese… Valamiről, ami mégsem akármi. Legalábbis ebben a pillanatban úgy tűnik.   6.   Ó szavak! Ó, a szavak kicsik, jelentéktelenek, képtelenek kifejezni a világot, a világ egy részét, a rész részét, a részecske részecskéjét, bármelyik kifejezést.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: 

Aleksandra Čvorović Близанци – Ikrek

 

Aleksandra Čvorović Banja Luka, 10. 02. 1976. –

Близанци   На тренутак се само гледамо ми дјеца насмијаних очију чувамо топли сјај скарабеја Сјећаш се мајка је говорила шутња носи тежину сазнања Знамо ли који више пркоси под ударцима свакодневнице Ко је био виши љепши бољи како се кајао гријешио После свега више нисмо исти судбински плес ствара сусрете мисли и умови се преплићу Неважно је ко је умро први лик или одраз дух или сјенка јер памтимо само док смо живи А сада једемо мјесечину зовемо нико не одговара држимо чврсто пупчану врпцу не видимо лице један другом Космички записи су трагови

Ikrek   Egy pillanatra csak nézzük egymást mi mosolygós-szemű gyerekek szkarabeusz1 meleg fényét őrzők Emlékszel anyánk emlegette a hallgatás a felismerés súlyát hordozza Tudjuk-e a mindennapok ütéseit ki bírja jobban Ki volt a magasabb a szebb a jobb ki hogyan kesergett vétkezett Mindezek után már mások vagyunk a találkozásokat a sorstánc intézi összefonódnak a gondolatok és az elmék Nem fontos mi halt meg először az alak vagy a tünemény a lélek vagy az árny mert csak míg élünk emlékezünk Most meg a holdfényt esszük hívogatunk senki sem válaszol a köldökzsinórt erősen tartjuk egymás arcát nem látjuk A nyomok kozmikus feljegyzések   1szkarabeusz – cserebogár. Egyiptomi szent állat, az életerő jelképe.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Dušan Savić Glad – Éhség

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Glad          Daleko sam od kuće. Ne svojom krivicom. U malom idiličnom austrijskom selu, u zrelim godinama i bespomoćan. Stan u potkrovlju ustupljen mi je na nekoliko dana. Dok se ne snađem. Sutra je poslednji dan. Šta dalje? Još nemam rešenje. Skoren sam talog od kafe koji je spreman da bude prosut. Presavijen preko širom otvorenog prozora, posmatram praznu ulicu. Potom se uspravljam i gledam za nebo zašiven mesec. Nemoćan je pred najezdom izvezenih oblaka. Gutaju ga kao neman sitan zalogaj. Predeo pokri gusta tama.        Od prvih dana tuđinskog života, neopisiva glad. Posle više od pola veka. Do nedavno za mene samo pojam kojeg se sećam iz Andrićeve proze. Lica prisiljena glađu na predaju. Ponovo zurim u ambis. Skoro spreman da se predam. Ne mogu više! Ostajem prikovan za prozor. Počinjem bolje razumevati užase koncentracionih logora. Ali, ipak sam u boljem položaju. Glad je silna i tera me da razmišljam o rešenju. Javlja se zrnce optimizma. Uvek postoji neki izlaz. Spasonosna ideja – piću vodu! Način da lažnim signalima prevarim glad. Odlučan zatvaram prozor. Preteća tama ostaje zarobljena spolja. Halapljivo sipam u sebe bokale hladne česmovače. Kao u bunar. Pri trećem bokalu odustajem. Dalje ne ide. Šetam po sobi. Pri svakom koraku čujem neprijatno bućkanje. Najbolje je da legnem. Da ne trošim energiju bez potrebe. Sklopio sam oči i umirio se. Trajalo je kratko. Mozak brzo otkriva prevaru. Pomisao na nedostakak hrane sve je jača. Ustajem. Moram! Bubrezi svojski brinu da glad poprima neslućene razmere. Ubrzo izlazim na ulicu. Hodaću dok se ne umorim i posle pokušati da zaspim. Možda se u snu lakše izborim s tom nemani.        Polako gazim između ušuškanih kuća. Oprezno zavirujem u bašte. Možda negde naletim na neobran paradajz. Na sve strane samo mirisni ružičnjaci i uredno pokošena trava. Razočaran stižem na kraj sela. Kod poslednje kuće, uočavam poluotvoren prozor. Iz prostorije me omamljuje čaroban miris. Glad pobeđuje strah. Vešto preskačem nisku ogradu i već sam kraj prozora. Naprežem oči da razaznam šta to širi taj opojni miris. Ne zadugo. U velikoj tepsiji, na priručnom stolu u ostavi, osmehuje mi se pečena prasetina. Ne razmišljajući, zakoračim preko prozora. Pružena ruka zastade na pola puta. U susednoj sobi zaplaka dete.        – Mama, gladan sam!        – Doneću ti kolač iz ostave.        Koraci su brzi. Ruka hvata kvaku. Sa obližnje police grabim prvu konzervu i kao kakav iluzionista već sam s druge strane ograde. Ništa nije primetila. Ostaje miris zamamnog pečenja. Udvostručena glad. Ispod kaputa stišćem limenku kao relikviju. Da slučajno ne ispustim to blago. Nisam izdržao do mog privremenog boravišta. Glad me izjeda sve jače. Trčećim korakom skrećem do obližnjeg šumarka. Tama je potpuno zgusnuta. Sedam naslonjen na drvo. Naprosto gutam slasne zalogaje. Ne znam šta jedem, ali ukus je bolji od svakog mesnog doručka. Kakva milina. Šteta što nemam hleba da pokupim preostale mrvice. Duvana imam dovoljno. Motam i palim cigaretu.        Pri svetlosti upaljača pokušavam da odgonetnem sitna slova na poleđini limenke. Ne uspevam bez naočara. Okrećem je za pola kruga. Proizvod Terra Canis. Na slici, ispod, smeje mi se beli pas!

Éhség        Otthonomtól távol vagyok. Nem saját hibámból. Egy idillikus osztrák faluban, érett korban és tehetetlenül. A padlásszobát néhány napra engedték át. Míg fel nem találom magam. Holnap az utolsó nap. Hogyan tovább? Még nem tudom. Kimosásra kész száraz kávézacc vagyok. Széles ablakra támaszkodva nézem az üres utcát. Majd kiegyenesedve az égre varrott holdat bámulom. Védtelen a horgolt felhők rohama ellen. Szörnyeteg apró falatjaként nyelik le. A vidéket sűrű sötét borítja be.      Az idegenbeli élet első napjaitól kezdve leírhatatlan éhség gyötör. Több mint fél évszázad után. A közelmúltig számomra csak Andrić prózaírásaiból ismert fogalom. Éheztetéssel megadásra kényszerített egyének. Ismét a semmibe bámulok. Már-már megadásra készen. Ne bírom tovább! Maradok az ablakhoz láncolva. Egyre jobban értem a koncentrációs táborok szörnyűségeit. De jobb helyzetben vagyok. A gyötrő éhség a megoldás keresésére sarkall. A derűlátás csírája már jelen van. Kiút mindig van. Mentő ötlet – vizet iszom! Ha másként nem, hamis jellel csapom be az éhséget. Az ablakot magabiztosan csukom be. A fenyegető homály kívül reked. Mohón öntöm magamba a hideg csapvizet. Mint egy kútba. A harmadik kancsó után feladom. Tovább nem megy. Szobaséta. A kellemetlen pacskolást lépésenként érzem. Legjobb lesz lefeküdni. Hogy erőmet feleslegesen ne pazaroljam. Szememet becsuktam, megnyugodtam. Nem tartott sokáig. A csalást az agy hamar felfedi. Egyre erősebb az ételhiányérzet. Felkelek. Nem tehetek mást! A vesék gondoskodnak arról, hogy az éhség hihetetlen mértékű legyen. Hamarosan az utcára megyek. Majd a kimerültségig gyalogolok és utána megpróbálok aludni. Szenderegve esetleg könnyebben küzdök meg ezzel a szörnnyel.      Az álomba-bágyadt házak között lassan gyalogolok. Óvatosan szemlélem a kerteket. Talán nem szedték le mindenütt a paradicsomot. De mindenhol csak illatos rózsakertek és lekaszált fű. Csalódottan érek a falu szélére. Az utolsó háznál félig nyitott ablakra bukkantam. Bódított a szobából terjedő csodálatos illat. Az éhség legyőzi a félelmet. Az alacsony kerítést könnyen átugorva már az ablaknál vagyok. Szemem erőltetve akarom megtudni, a bódító illatot mi terjeszti. És íme. A kamrában egy asztalon, a tepsiben sült malac. Nem gondolkodva lépek át az ablakon. Fél úton megáll a kinyújtott kéz. A szomszéd szobában felsír gyerek.      – Anyám, éhes vagyok!      – Hozok neked kalácsot a kamrából.      Gyorsak a léptek. A kéz a kilincsen. Leveszek egy konzervet a közeli polcról és szemfényvesztő módjára már a kerítés másik oldalán vagyok. Az anyuka semmit sem vett észre. Marad a bódító pecsenyeillat. Meg a kétszeres éhségérzet. Kabátom alatt a konzervdobozt, mint valami relikviát szorongatom. Nehogy kiejtsem. Ideiglenes lakásomig nem bírtam ki. Az éhség egyre jobban gyötör. Az utat a közeli erdőig futva teszem meg. Teljes a sötétség. Egy fához dőlök. Habzsolom a zamatos falatokat. Nem tudom mit eszek, de íze minden reggelinél jobb. Micsoda élvezet. Kár, hogy nincs kenyerem és a maradékot nem tudom összeszedni. Dohányom elég van. Csavarom és rágyújtok.      Az öngyújtó fényénél próbálom kideríteni, a konzerven az apró felirat mit jelent. Szemüveg nélkül nem sikerül. Majd fordítok rajta egyet. A termék Terra Canis. A felirat alatt fehér kutya mosolyog rám.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 53-55.