Iskra Peneva Sledeći dan – A következő nap

 

Iskra Peneva Beograd 25. 06. 1980. –

Sledeći dan   U neprekidnom stremljenju Ka vrhu magijske kutije Sa namerom da se tamo Probudim sa Suncem Otvaram one manje važne Sasvim obične Geometrijske oblike   Shvatam U toj Prostoti Opipljivih figura Nalaze se Crno-bele slike Boje se slivaju U jedno sivilo   Ponekad se desi da ispod Ostane trag On nestaje Kada se ivica okrene   U toj borbi Razlike odlučiše Da pokušaju novi oblik

A következő nap   Állandóan a varázsdoboz teteje felé törekedve Azzal hogy ott A Nappal ébredjek Kevésbé fontos Egészen egyszerű Geometriai alakzatokat nyitogatok   Megértettem Ebben A tapintható idomok Egyszerűségében Fekete-fehér képek Vannak A színek egyetlen szürkeségbe Olvadnak   Előfordul alatta Nyom marad De eltűnik Ha mozdul a perem   Ebben a harcban A különbözőségek elhatározták Új alakzatokkal próbálkoznak   Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://alas.matf.bg.ac.rs/~mr99056/izbor.html#sledeci%20dan

Vladislava Vojnović Sve sveće – E világ összes virága

 

Vladislava Vojnović Bela Crkva 24. jun 1965. – 

Sve sveće   Sve cveće ovoga sveta, ne smeta mom pokojnom ocu, ali ga ni ne zadovoljava. Eh, da je nešto od onih eksponata iz Muzikferajna za Novogodišnji bečki koncert, mada i to, ta šta to sve vredi, kad je ovde sve tako... – budiboksnama, eto kako je.  I ne diraj rukama tu travu, mani travu, pusti, mani te papire, to kerovi razvuku što ovi donose za zadušnice, kakav je to svet... Idi sad operi ruke, ne diraj lice, pa, što sad plačeš, o mati moja...!   Moja još živa majka kaže cveće se na groblje nosi zbog sveta, a ne zbog sahranjenog, zna ona. Kad umre, cveće joj, kaže ne treba. I kaže da joj nije čudno što ima godina koliko ima, ali da ja imam skoro pedeset, pa da, kaže, još malo pa pedeset, ej, ti da imaš pedeset, nije pedeset malo...!   Ja nosim cveće na groblje ocu, ja nosim cveće još živoj majci. Radim sve što sam oduvek radila sa istim očekivanjem čuda, koje se i dalje ne dešava kao što se nikad nije desilo i kao što nikada neće desiti, jer čuda ne postoje, postoje samo racionalne stvari čiju su zakonomernost, neki prekasno shvatili, ne i ja. Sve neprihvatanje ovog sveta ne smeta mi dovoljno.

E világ összes virága   E világ összes virága sem zavarja megboldogult apámat, de boldoggá sem teszi. Na, ha lenne valami abból a Musikvereinbeli bécsi Újévi hangversenyre készült kiállításból, de mindaz mit is ér, mikor itt minden olyan… – adjuramisten, íme, ilyen. És kezeddel ne bántsd azt a füvet, hagyd a füvet, hagyd ezeket a papírokat, amit ezek a halottak napjára hoznak, szétviszik a kutyák, milyen ez a világ… Menj, mosd meg a kezed, arcod ne érintsd, anyám, most meg miért sírsz…!   A még élő anyám állítja, sírra virágot nem az elhantoltért, mások miatt visznek, ő tudja. Ha meghal, virág nem kell neki. És még hozzáteszi, nem csodálja, hogy annyi éves, amennyi, de hogy én már majdnem ötvenes vagyok, na igen, állítja, még egy kicsi és ötven, no, te ötven leszel, az ötven nem kevés…   Én apámnak a temetőbe viszek virágot, én még élő anyámnak viszek virágot. Mindent úgy teszek, mint eddig mindig, ugyanazzal a csodavárással, mely továbbra sem történik meg, mint ahogy eddig sem történt meg és sosem fog megtörténni, mert csodák nem léteznek, vannak kézzelfogható tárgyak, melyek törvényszerűségét egyesek későn veszik tudomásul, de nem én. E világ összes elutasítása sem zavar eléggé.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vladislava Vojnović: Ljubav hladnija od smrti Stefan Prvovenčani Kraljevo 2017. str. 59.

Gergely Tamás Hány óra? – Koliko je sati?

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Hány óra?        Vadmalac összetette két kezét, mintha imádkozna.      Mintha egy órát tartana, faliórát például, miután beállította a pontos időt. Vagy mintha nagyapja ezüstfedeles zsebóráját, féltve őrzött családi ereklye.      Gondolatban felnyitotta a fedelét, hadd lássa, hány óra.      Még tréfálni is volt kedve, megkérdezte magától:        „Hány az óra, Vadmalac?”      Egyszer csak említett jószág elkezdett ketyegni, tisztán hallotta.

Koliko je sati?        Vepar je sklopio ruke kao da se za molitvu sprema.      Kao da jedan sat, na primer zidni sat drži nakon što je tačno vreme namestio. Ili dedin džepni sat sa srebrnim poklopcem što je strogo čuvana porodična relikvija.        U mislima je otvorio, neka vidi koliko je sati.        Još je bio i za šalu, pitanje sebi postavio:        „Vepre, koliko je sati?”        Odjedanput spomenuto blago kucati je počeo, jasno je čuo.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#140

Turczi István: Betlehemi história – Vitlejemska dogodovština

Turczi István Tata 1957. október 17. –

 

Betlehemi história   Nincs isten — szólt a költő a vályogviskó előtt Van boldogulás — szólt Isten és kijött a házból

Vitlejemska dogodovština   Nema boga – reče pesnik ispred kolibe od čerpića Ima procvata – reče Bog i izašao je iz kuće   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 18-25. old.

Jovanka Stojčinović-Nikolić Мало – A kevés

 

Jovanka Stojčinović-Nikolić Ritešić  21. juni 1952. – 

Мало   Ако си дио оног чега немам Узми моју патњу Тежу од смрти Тек тада ћеш сазнати Колико мало Свјетлости Треба за живот

A kevés   Ha egy része vagy annak amim nincs Vedd fel a halálnál Súlyosabb gyötrelmemet Csak akkor ismered fel Milyen kevés Fény kell Az élethez   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Јованка Стојчиновић-Николић: Сунце под језиком Српска књижевна задруга, Београд, 2021.

Zoran Bognar Zar ti još nisu dosadile tajne – Ugye, a titkokat még nem untad meg

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

goog_1843667217Zar ti još nisu dosadile tajne   Ne pitam te, ne moraš mi reći... Ne govori(š) mi ništa... i ne zanima me... Svako ko ima tajnu nosi je da bi se(be) zaštitio. No, svaka tajna ima svoju žrtvu: dok je tajna kod tebe, ona je tvoj zarobljenik, kada je pustiš (od sebe) ti postaješ njen (zarobljenik)... Ne razumem odanost tom ropstvu. Zar ti još nisu dosadile tajne? Šta će ti to ako si već bila spremna da prihvatiš maksimum mogućeg što je, ipak, manje od minimuma poželjnog... Ne možeš da biraš kad ćeš da kažeš istinu. U životu se ne stidiš zbog onog što si uradila, nego zbog onog što drugi misle da si uradila. U životu nije bitno ono što se moglo dogoditi, nego ono što se dogodilo. Istina je iznad toga... iznad nas... Bolje je istina odmah nego obmana za ceo život: ne posedovati večne tajne, već biti onaj koji traga za saznanjem u smislu putnika čiji je jedini prtljag neiscrpna radoznalost... Odvojiti se od plebsa za koji ne postoji ni razum, ni istina, uskladiti se sa tišinom tek spuštene bele noći, pripaliti vatru i punim rukama zahvatiti prazninu insomnije, slušati svoju molitvu...   Beograd, 2013.

Ugye, a titkokat még  nem unatad meg   Nem kérdezlek, ne is mondd… Semmit sem szólsz… és nem is érdekel… Akinek titka van, önmagában hordja, hogy védje magát De, minden titoknak áldozata is van: míg a titok benned van, rabod, mikor elengeded, rabja leszel… E rabság iránti odaadást nem értem. Ugye, a titkokat még nem untad meg? Minek az neked, ha már kész vagy a lehetőség szerinti legtöbbet elfogadni, ami, a kívánt minimumnál mégis csak kevesebb… Hogy mikor mondasz igazat, nem választhatod meg. Az életben nem tetteid miatt szégyenkezel, hanem azért, amit mások gondolnak, hogy megtettél. Az életben nem fontos, hogy mi történhetett volna, hanem a megtörtént. Az igazság e felett áll… felettünk… Az egy életen keresztüli ámítástól sokkal jobb az igazság: örökös titkod ne legyen, légy a megismerés kutatója, utas, akinek egyetlen poggyásza a kiapadhatatlan tudásvágy… Zárkózz el a sem értelmet, sem igazságot nem ismerő tömegtől, légy összhangban az éppen leszállt fehér éj csendjével, gyújts tüzet, markold meg az alvászavar pangását, saját fohászodat hallgasd…   Belgrád, 2013.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Insomanija, bele noći Draganić Beograd 2013.

Predrag Bjelošević: Године – Évek

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. –

Године   Шта се промијенило да ли је снијег прљавији ко су та дјеца на пољани   Што непогрешиво падају у наше звијезде на снијегу и веселе се веселе се као ми некад   Окрећеш главу на другу страну поново видиш себе гдје лижеш оне исте леденице о којима је пјевала пјесма   И страх те наједном ко некад да њених стихова сјенка пашће на вјештачки бијељено тло неспремно да прими толики излив емоција   А новембар је и благодет већ засипа с неба идеш и склањаш се од свјетла сјенком бјелини да не сметаш*   Шта се промијенило да ли је снијег прљавији или је зјеница ока харајућ око себе чаролију живота испуњена до краја   * Стихови Белле Ахмадулине

Évek   Mi változott talán piszkosabb a hó kik azok a gyerekek a mezőn   Akik a havon csillagainkba tévedhetetlenül esnek és ujjonganak ujjonganak mint egykor mi   Fejedet félre fordítod ismét önmagadat látod ugyanazokat a jégcsapokat nyalod amelyekről a dal dalolt   És reszketsz mint egykor hogy a sorok árnya ilyen érzéskitörést befogadni képtelen mesterséges fehér talajra hull   De a november áldás is már hull az égből mégy és bújsz a fény elől hogy a fehéret árnyaddal ne zavard**   Mi változott talán piszkosabb a hó vagy a szembogár maga körül az élet igézetét rabolja   **Bella Ahmadulina idézet   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Предраг Бјелошевић: Заједно са зидовима Удружење Књижевника Републике Српске, Бања Лука и Штампар Макарије, Београд 2020. стр. 15.