Đorđe Kuburić Чувај се авангардног пса – Óvakodj az avantgárd kutyától

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. –

Чувај се авангардног пса   Чувај се аван гардног пса! Он лешкари у лигенштулу пред капијом, чита тајмлајф и, каткад, лењо објави: Wооf! Ако покушаш да уђеш у двориште, Неће те оњушити нити пустити. Само ће те погледом скривеним иза рејбан наочара летимично осмотрити и назначити да даље не смеш. Послушај га. Не ударај у капију. Не улази. Није ти то карма па да тек тaко рескираш. Лепо ти кажем: чувај се авангардног пса. Нарочито оног андалужанског.

Óvakodj az avantgárd kutyától   Óvakodj az avantgárd kutyától! A nyugágyban a kapu előtt hever, angol újságot olvas és néha, lomhán bejelenti: Woof! Ha az udvarba akarsz menni, Nem fog megszagolni, sem beengedni. Ray Ban szemüvegén keresztül, titkos pillantással hanyagul végigmér és jelzi, tovább nem mehetsz. Hát hallgass rá. A kapun ne zörgess. Ne menj be. Nem karma ez, hogy csak úgy kockáztass. Szépen mondom: óvakodj az avantgárd kutyától. Főleg attól az andalúziaitól.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ђорђе Кубурић: Песме из дворишта. Народна Библиотека „Стефан Првовенчани“, Краљево, 2016. str. 29.

V. P. За Б. – B.-hez

 

V. P. Pančevo 3. februar 1953. –

За Б.   1.   Једном, из малог равничарског града, на обали споре реке, стићиће вест да си умрла. И ја ћу се поново сетити наше невине гимназијске симпатије.   Али сада си, свакако, још жива, жива бар колико и ја. И то ме моментално утеши: Као та три или четири погледа којима смо пре четрдесет година дефинисали свој (овај) будући пусти свет.   2.   Некада, у зимској ноћи, док јауче или цвили кошава по коминима, ако се добро концентришем, могу да чујем свој детињи глас, који упорно понавља: Нећу, нећу, нећу...   Мада се тајанствене сцене, ни њених узрока одавно већ не сећам...   И нећу их се сетити ни под каквим отежавајућим околностима.   3.   Вода се зелени, а обале реке од жуте, прастаре глине, врло су чисте, ако се не рачуна јато патака, њихово прљаво квакање.   Небо је плаво као око потомка неког исконског Немца.   Не зује пчеле, не хуји ветар. Све је непомично као око тог мртвог потомка.   4.   Беше то у доба наше дивље и невине, велике љубави.   Спустили смо се до старог рибњака, где смо посматрали три лабуда.   Сутрадан, два су била жива, женка и мужјак. Њихов потомак је у току ноћи угинуо!   Сматрала си то, с правом, врло лошим предзнаком.   Сматрао сам то предзнаком да после наше љубави (или њене смрти) више ништа неће бити исто.   5.   Писао сам у возу који је хитао кроз најдубљу ноћ ка југу. Писао сам у модром мраку купеа, на коленима, нечитко, узрујано...   Радозналог сапутника слагах да пишем писмо...   А опет, можда су те жустре песме из воза, који је јурио кроз ноћ, кроз мој тамни живот, ка југу, доиста била писма неког другог себе, упућена мени самом...   6.   Постоји само мој родни град и у њему неколико људи (не више од десетак душа) који ме нису (сасвим) заборавили.   У излозима тог града, на ТВ екранима смењују се сцене из порно филмова и драматичних ратних сукоба с краја прошлог века, сцене из америчких затвора за ниже људе, сцене процвата капитала...   Кажем себи: никада те нико није упознао, нигде и никада, нигде и ништа...   И ређам једну за другом одричне заменице, осећајући како ми то тренутно помаже,   како ми је за тили трен боље...   7.   Понекад сањам да мој отац и његова навијачка дружина још увек седе на трибинама малог градског стадиона...   Уз оца су његови пајташи: Дебели Зенг, обућар Никола, Коста младић, трговац Илија, нервозни Ћурчин и Жива Штетин, па газда Грос, мајстор Гаринча, чак и млади и стари Тајдић...   Ту је и дебела Наполеонка за коју моја мати говори да је Проститутка...   Ма ту су и остали! Сви пију пиво из белих, пластичних чаша, сви вичу да је судија педер, док ја комадићем црепа исписујем стото или двестото А по бетонским трибинама.   Живи и чили навијачи још само ту, у мом нејаком сну...   8.   Дани који су прошли непоновљиви су и непоткупљиви – у исти час.   Терет заборављеног лакши је од терета упамћеног.   Пуштам дневног пауновца да слети у суру и позну јесен и ту одмори крила.   Ништа ме изменило није, добро ни лоће. Нерањив сам као сећање на те дане, на идеју тих давних дана.... у ствари, на идеју о идеји тих дана.   9.   Два дана раније Гагарин је облетео земљу.   Мој отац је заклао свињу и расклатио је под голом кајсијом у дну дворишта.   Сећам се: мати се препирала са комшиницом око тога да ли је ноћурак планинско цвеће!   Чинило ми се да је довољно познавати 15 малих слова да би се написало шта год пожелиш.   И сада тако мислим, док бродим кроз несаницу...   10.   Све краће спавам све дуже сам будан, очаран несаницом...   Ослушкујем шумове ветра или кишицу или цврчка у крошњи старог шимшира.   Све ће доћи, Све ће проћи... Опседа ме стари шлагер.   Пред зору сан не долази, али је бар љут и слан бол у капцима прошао.   11.   Дани су тада били краћи, а зиме су дуже, много дуже трајале.   Снег је завејавао путеве и куће, кровове и дворишта, и поспану децу...   На небу је свакако било милион или мали милион звезда више.   Наравно: све је било боље ако већ не и другачије.   12.   Имао сам бољи слух и гори вид него сада. Глас ми је био тањи, а чуло мириса груље!   На неки известан начин тај ја, од тада, није био овај ја, од сада!   (Мада је тај ја био свестан да ће се убрзо све променити – што овом мојем садашњем ја никако не улази у главу!)   13.   Дан је био дуг, дугачак као гладна година...   Завидео сам мачку Марку који је уловио миша и лењо га жвакао подно слепог зида...   Није био бол то што ме је успављивало, био је то мирис житног зрна – на тавану где сам се сакрио од глади.   Не схватајући ме, маћак се попео за мном и легао крај мојих ногу на жито... Жмиркајући сито.   Предвече је дошла бака до таванских лотри и позвала ме.   Сишао сам и гладно корачао за њом... Осећајући како чаробно мирише кромпир-чорба из летње кухиње.   14.   Могао бих да напишем песму о радничком реду пред млекаром...   О експлозивном листу Вечерње новости које вихор сковитла у ваздух...   Могао бих да пишем о пожару у лакирници и љубишастом пламену...   О бициклистима који су користили звоно уместо светла и обрнуто.   Они који би осетили Да тако пишем о 60-им сазрели су (за смрт, шапуће мој душманин), као и ја.

B.-hez   1.   Egyszer, a lassú folyó partján fekvő síksági kisvárosból majd kapom a hírt, meghaltál. És ismét eszembe jut ártatlan, egymás iránti gimnáziumi vonzódásunk.   De most még, természetesen, élsz, legalább annyira, mint én. Pillanatnyilag ez vigasztal: Mint az a három vagy négy tekintet, amelyekkel negyven évvel ezelőtt (ezt) a jövendő pusztaságunkat meghatároztuk.   2.   Egykor, téli éjjel, míg a kandallóban a kosava1 jajgat vagy nyüszít, ha jól odafigyelek, gyerekkori hangon hallom, ahogy hajthatatlanul ismétlem: Nem, nem, nem…   Pedig a titokzatos jelenetet, meg azt is, ami előidézte, már réges-rég elfeledtem…   És semmiféle súlyosbító körülmény miatt sem akarom felidézni.   3.   Zöldes a víz, a folyópart meg a sárga, hajdani agyagtól, ragyogó tiszta, ha nem vesszük figyelembe a kacsaraj eszeveszett sápogását.   Kék az ég, ősi német utód-szemet idéz.   Méhek nem döngicsélnek, szél nem fúj. Minden mozdulatlan, akár annak a halott leszármazottnak a szeme.   4.   Mindez ártatlan, vad szerelmünk idején történt.   Az öreg halastóig ereszkedtünk, ahol három hattyút figyeltünk.   Közülük másnap kettő élt, a nőstény és a hím. Utóduk az éj folyamán elpusztult!   Ezt kifejezetten rossz előjelnek tekintetted, jogosan.   Ezt előjelnek tekintettem, szerelmünk (halála) után ugyanolyan többé semmi sem lesz.   5.   A mély-sötét éjben dél felé robogó vonatban írtam. A fülke kékes homályában írtam, térdemen, olvashatatlanul, izgatottan…   A kíváncsi útitársamnak azt hazudtam, levelet írok…   Ám azok a sötét életemen keresztül, délre éjjel robogó vonatban írt indulatos versek, talán mégis egy másik énem saját magamnak írt levelei voltak…   6.   Csak szülővárosom létezik és benne néhány ember (tíz léleknél nem több) akik (végérvényesen) nem feledtek el.   A városka kirakataiban, a TV-képernyőkön pornó-film és a múlt század-végi tragikus háború eseményeit bemutató jelenetek váltják egymást, amerikai börtön-jelenetek, meg jelenetek a kapitalizmus virágzásáról…   Magamnak mondom: soha senki sem ismert meg, sehol és soha, sehol és semmit…   És egymás után sorakoztatom a tagadó névmásokat, érzem, ez jelenleg segít,   egy pillanatra jobban érzem magam…   7.   Néha arról álmodok, hogy apám és társai, a szurkolók még mindig a kisváros stadion lelátóin ülnek…   Apám mellett barátai: a Kövér Zeng, Nikola, a cipész, a suhanc Koszta, Ilija, a kereskedő, az ideges Tyurcsin és Zsiva Stetin, majd Grosz gazda, Garincsa mester, meg az ifjú és idősebb Tajdity …   Itt van a kövér Napóleonka is, akiről anyám azt meséli, Utcalány…   És itt vannak a többiek is! Míg én egy cserépdarabbal a beton-lelátóra ki tudja hány-századik A betűt írom, mindannyian fehér műanyag poharakból sört isznak, mindannyian a bírót szidják.   Az élő, eleven szurkolók már csak itt, álmomban…   8.   A múlt napok megismételhetetlenek – egyúttal megvásárolhatatlanok is.   A feledésbe merült kolonca könnyebb a megjegyzett tehernél.   Hagyom, hogy a páva a szürkeségbe, a késő őszbe repüljön és szárnyait ott pihentesse.   Semmi sem változtatott, a jó sem, a rossz sem. Sérthetetlen vagyok, mint az akkori emlékek, a régmúlt napok elképzelései… vagyis az akkori képzetek képzete.    9.   Két nappal ezelőtt kerülte meg Gagarin a földet.   Apám levágta a disznót és az udvar mélyén a csupasz barackfa alatt darabolta.   Emlékszem: anyám a szomszédasszonnyal vitatta, hogy a ligetszépe hegyi virág-e!   Úgy tűnt, elég 15 kisbetűt ismerni ahhoz, hogy elképzeléseid szerint mindent le tudj írni.   Most is így gondolom, álmatlanságban lebegve…   10.   Egyre kevesebbet alszom, egyre tovább vagyok éber, álmatlansággal megigézve …   A szél susogását vagy az esőt vagy a tücsök ciripelését az öreg puszpángbokorban hallgatom.   Minden elmúlik egyszer… A régi sláger ostromol.   Hajnalban sem jön az álom, de szememből eltűnt a keserű, sós fájdalom.   11.   Akkor a napok rövidebbek, a telek meg hosszabbak, sokkal hosszabbak voltak.   Hó lepte be az utakat és házakat, a tetőket és az udvarokat, meg az álmos gyerekeket…   Az égen pedig millióval, kis millióval több csillag ragyogott.   Természetesen: minden jobb volt, és hihetőleg másmilyen.   12.   A jelenhez viszonyítva jobban hallottam, rosszabbul láttam. Hangom vékonyabb volt, szaglószervem meg gorombább!   Bizonyos módon az az én, attól kezdve, már nem a mostani én volt!   (Igaz, az az én tudta, hogy hamarosan minden megváltozik – amit ez a mostani én sehogy sem képes megérteni!)   13.   Hosszú volt a nap, hosszú mint a szűkös év…   Irigyeltem a Markó macskát, a tűzfal mellett lustán rágta a megfogott egeret…   Nem az fájt, ami altat, hanem a gabonaszemek illata – a padláson, ahová az éhség elől menekültem.   Engem meg nem értve a kandúr utánam mászott és lábaim mellé, a gabonarakásra feküdt… Jóllakott hunyorgó.   Estefelé nagyanyám a padláslétrához jött és lehívott.   Éhesen kullogtam utána… Éreztem, isteni illata van a nyári konyhában főtt krumpli-paprikásnak.   14.   Írhatnék verset a tejcsarnok előtt várakozó munkásokról…   A robbanékony, a levegőben vihart kavaró Večernje novosti napilapról…   Írhatnék verset a lángokban álló lakkozóról meg a lila lángokról…   A fények helyett csengőket használó kerékpárosokról, meg fordítva.   Akik megérezték, Hogy a hatvanas évekről írok érettek (a halálra, suttogja halálos ellenségem) mint én.   1kosava – hideg szél a Duna déli szakaszán   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Васа Павковић: На одморишту, Народна библиотека „Стеван Првовенчани“ Краљево, 2019. стр. 39-47.

Markovics Anita Köszönet – Zahvala

 

Markovics Anita Pécs 1980. március 15. –

Köszönet

 

köszönöm.

a jöttöd. ajándék.

hogy üvegkörmöd láthatom üveggombokon.

inged a széken. régóta várt.

parfümödre a kitárt előszoba.

csípőd mozgására az ágy.

tétova kezedre bőröm is.

ne remegj. elkezdted. hát végig csináld.

képzeld azt, hogy ő vagyok.

és én megpróbálok nem gondolni rá.

 

Forrás: https://dokk.hu/versek/olvas.php?id=22233

 

 

Zahvala

 

hvala.

tvoj dolazak. dar je.

da na staklenim dugmadima mogu tvoje staklene nokte videti.

košulja ti je na stolici. odavno te čeka.

na tvoj miris otvoreno predsoblje.

na pomicanje tvog kuka krevet.

na tvoju kolebljivu ruku i moja koža.

nemoj drhtati. započeo si. pa uradi kako treba.

zamisli da sam ona.

a ja ću pokušati na nju ne misliti.

 

Prevod: Fehér Illés

Jász Attila Állatmese – Priča o životinji

 

Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

Állatmese
 
El kellett köttetni a lánykutyát, ne legyen baj. Már nagylány,
de nem lehetnek kölykei. Kapott ajándékba egy plüsskutyát.
Az a kicsikéje azóta. Mindenhova viszi magával. Gombszemeit
leszedte, talán mert vakon is bízik benne. Aztán elásta a kertben,
ahogy a csontjait szokta. Na, ehhez mit szólna egy pszichológus?
 
Forrás: Jász Attila: Belső angyal Kortárs könyvkiadó Budapest 2019.
 
 
Priča o životinji
 
Kuja je morala biti škopljena da ne bude problema. Već je porasla
ali štenad ne sme imati. Dobila je dar, jednog psa od kadife.
Od onda štene joj je. Svugde sa sobom nosa. Oči od dugmeta je
otkinula, valjda i slepo mu veruje. Kasnije je u vrtu pokopala,
kao uobičajeno i kosti. No, šta bi na to psiholozi rekli?

Prevod: Fehér Illés

Gergely Tamás Isten ujja – Prst Boga

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Isten ujja          Bal karja volt szabad, úgyhogy miközben a szférák zenéjét hallgatta, annak forgatta meg az ujjait a levegőben.      Nézte, bámulta, úgy tűnt neki, megismétlődik a Teremtés.     „Mintha csak Ő lennék.”      Volt a mondatában pillanatnyi eufória, ám megzavarta különös hangulatát egy részlet.     „Melyik ujja is? - Michelangelo festményére gondolt, de csak képzeletben látta, elhalványulva -, talán nem a bal keze ujját nyújtja, nem lenne szerencsés.”      Aztán meg arra gondolt, hogy miért nem mindkettővel teremt, így olyan, mintha félkarú volna. Lenne. El is rontotta vasárnapi örömét a félkarúság:     „Levágták? Vagy úgy született? Félkarú Teremtő?!”

Prst Boga        Leva ruka mu je bila slobodna, tako dok je muziku sfera slušao, u vazduhu prste na toj ruci vrtio.      Gledao, promatrao, činilo mu se da se Stvaranje ponavlja.      „Kao da sam ja On.”      U njegovoj rečenici neka euforija je bila ali neobično raspoloženje mu je jedan detalj zbunio.      „Koji li njegov prst? – na sliku Mikelanđela je mislio ali samo u mašti, kroz maglu video – možda prst na levoj ruci diže, ne bi sretno bilo.”      Posle je pak na to mislio da što ne sa obe stvara, ovako je tako kao da ima samo jednu ruku. Ta činjenica mu je pokvarila nedeljno dobro raspoloženje.      „Jesu li odrezali? Ili tako se rodio? Jednoruki Stvoritelj?!”   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#80

Turczi István: Platon úr vacsorája – Večera gospodina Platona

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Platon úr vacsorája
 
(kései monológ és/vagy búcsúlevél)
 
Jó Dión, légy üdvözölve, már azt hittem, nem jössz, nem jössz el sosem,
hisz tudod: sógornak barát vagy; barátnak testvér, de ülj le, ne kéresd
magad, hozatok tálat, eszközöket, láss hozzá, biztosan megéheztél, jól
fog esni a fácán, a sült után legördítenünk egy kupa óbort férfias élvezet
leend, látod, ennyi maradt nekem, esténként maradék fogaimmal elrágicsálok
mint egy csecsemő, utána könyveim között rágódom tovább: hol
vétettem s mások mekkorát
vétettek
 
ellenem. Rossz év volt az idei — az eltett mirtuszbogyók mind megromlottak,
a bor is kevésbé édes mint szokott, de mézet szívesen adok
néhány csuporral. Jó tudni, hogy van, ki önzetlenül keres meg, nem
kölcsönért, hírekért, vagy hazug hízelkedésből, fiának szabad helyért az
akadémián. Mint élsz, beszélj, utoljára Dionüsziosztól, Szürakuszai
türannoszától hallottam hírt felőled, s mondhatom, cseppet sem volt
megnyugtató. Levelet készültem írni hozzád boldogságot
 
kívánni, de nehezen jönnek mostanában a szavak. A komoly levél azzal
kezdődik: isten, a kevésbé komoly ezzel: istenek; de nekem egyik szót
sincs leírni kedvem, az istenek rég elpártoltak már tőlem — az isten
pedig, ó, mit is mondhatnék, igyunk inkább, öblítsünk egyet a viszontlátásra;
azért nem olyan rossz bor ez, ismerd el, Kürénében sem
ittál az enyémhez fogható testeset, mégis áttetszőt, a mécs világánál
nézd a drága nedüt, olyan ez a bor, mint a
                                                 filozófia,
 
kívülről szemléled, mégis belülről melegít—– harminc mínáért sem
adnám el, ha jönne egy kereskedő, pedig annyi pénz hozománynak
sem kevés. Jó Dión, nevetés bujkál a szemedben, mennyit fecseg ez a
vén bolond itt össze, nevess, ha jólesik, én már csak ilyen vagyok, pedig
sokan emlékeznek amikor még birkóztam az iszthmoszi játékokon, és
nem is akárhogy — az ám, legyűrtem a szájaskodókat, az izompac-
sirtákat mind, pedig én csak erős voltam, testben,
                                                          és ami még fontosabb:
 
lélekben erősebb az ifjaknál; anyám mindig azt mondta, „Ükapád
milyen büszke volna, ha látná”, ükapám híresség volt a maga idejében,
ő, Szolón fivére, hisz tudod, minden erények között a nyers erőt tartotta
legtöbbre, talán mert rozzant lábú, nyeszlett emberke volt, de az esze
annál gyorsabban forgott, ravaszságban, taktikában túltett akármely
elöljáróságokon, szóval a politikában nem volt nála jártasabb, de minek
is beszélek róla, össze-vissza beszélek, a magány
 
nem tesz jót a szervezetemnek, még a születésem napjával sincs
szerencsém: thargélion hónap hetedik napján szoktuk megülni tanitványaimmal
s néhány hű rokon, de mióta Délosz szigetén akkora csinnadrattával
tartják Apollón isten születésének ünnepét, mindenki a
karneválra vágyik, nekem meg maradtak a boldogságot kivánó rövid és
formális levelek, a papirzörgés a holdatlanul is rámvicsorgó éjszakákon,
a távolságon, időn, szándékon átívelő emlékezés.
Hol van már
 
a „szélesvállú”, a festegető athéni férfi, az epigrammokat, dithüramboszt
író termékeny széplélek, aki Szókratészt hallgatva később a Dionüszosztemplom
bejáratánál verselmeit elégette mind, hogy utat találjon az
Államhoz, s a dolgok leglényegét az ideák világában találja meg? Hol
van az már, mondd, jó Dión? Te, aki annyit szenvedtél eszméidért,
megérted-e, hogy az egyetlen ép ésszel felfogható választás a rögeszme,
s az erre épülő rendszer?, mert itt a tévedés
 
a rendszer alkotóeleme, és szükségszerűen bekövetkezik, hisz a tévedés,
szerencsére, emberi adomány, kikerülhetetlen, és nélküle nem juthatnánk
el a következő tévedésig — ami az igazsághoz vezető legbiztosabb
út. Ne csodálkozz, hogy másként beszélek, mint megszoktad, tán a bor
teszi — vagy az öröm, hagy fölkerestél — ne figyelj rám, ha úgy érzed,
összezavarnám gondolataid. Hésziodosznak igaza van: „ostobaságnak
tűnik, amit mondok, felfognod
 
mégse csekélység.” Igazán szép esténk van ma, végre feltámadt a szél, a
fuvallat szinte cirógatja nyakamat; bor, barát, enyhet adó hűs esti szél —
kell ennél több? Ma azt mondom: nem. Tegnap káromkodva félresodortam
volna, ha valaki azt meri állítani, egyszer majd megelégszem ennyivel
is. Persze minden érzéki valóság, ugye, állandó változásban van. Amit
ma mondasz vagy gondolsz, holnap, árapály vagy holdtölte idején, más
értelmet nyer, vagy
értelmetlenné teszi
 
maga a természet — a legnagyobb filozófus. A mai jó holnap rosszra fordul,
és vissza; ám a jó és a rossz csupán a lélekre nézve jelent valamit, a
dolgok lényegét nem mi határozzuk meg; az ember, barátom, ki a
„beszédet; a széllel versenyző gondolatot meg a törvényt tanulja”,
Szophoklészt idéztem, tudom, hogy jól tudod, csak eszköz, bár annak
nem mindennapi, ismerjük el — Ne bólints, Dión, a kérdés nem ilyen
egyszerű, csak azután folytatom, ha töltöttél, üres pohárral
 
nem lehet feltámasztani a gondolatot. Persze, hogy eszköz az ember,
mert a törvény az úr, így szól az átlagérv, de az ész a legfőbb törvény,
mert a tudásnál és belátásnál semmiféle törvény, rend nem érhet többet.
Akkor hát… az ember? Fáradt vagyok, láthatod, már egy kevéske bortól is
megered a nyelvem. Régen azt reméltem, általam a tömeg előtt is becsületet
nyer a filozófia. Azt hittem, az értelem és a hatalom természettől
fogva együvé tartoznak: keresik, űzik,
 
egyesítik egymást — tévedtem. A bölcs ember elsősorban mindennapi
életét rendezze be úgy, hogy önmaga fölött — amennyire csak lehet,
szerezze meg az uralmat. Lám, nekem még annyi sem sikerült. Ha akkor,
Aigina szigetén, amikor eladtak rabszolgának, nem ismer fel egy közügyeskedő
athéni férfiú, és nem vált ki kockázat nélkül szűnhettem volna
meg Platón úrnak lenni, s vélhetően korai halálomig vidáman szkanderezhettem
volna rabszolga társaimmal.
 
„Ám hiába, mit kesergek, miért is ejtek könnyeket? Istenekkirótta sorsod,
ó, halandó, tűrjed el!” Nem lettem költő, bajnok, lázadó rabszolga,
sem türannosz, csak egy filozófus, akit mi denki ismer, akár egy költőt
vagy bajnokot, mégis: ha egy vadkan megölne, mint Adóniszt, és minden
tavasszal feltámadnék és minden ősszel újra meghalnék, ki venné
ész re, vajon ki hívna télidőben tűzhelyéhez társalogni borostyánkőbe
zárt istenekről? Ki hívna tanácsért
 
Athén sorsáról? Ugyan, miket beszélek, Athén, politika…… ami engem
illet, a jövőben még kevésbé ártom magam ilyesmibe… tisztességes
emberféle maradjon távol a politika porondjától. Ép bőrrel megúszni a
gondolkodást!, az efféle koturnuszos demokráciákban, mint a mostani,
már ez sem kevés, én mondom neked, jó Dión, ragadj tollat, rántsd fel a
leplet, még nem késő, neked még lehet, én már csak borivásra vagyok
való, ha írásba fognék, ez azt jelentené,
 
ha nem is az istenek, miként Homérosz mondja, de az emberek elvették
az eszemet. Nagy, üres termek tátonganak bennem, igaz, de ez nem azt
jelenti, hogy eszelősként rohangálok faltól falig, ellenkezőleg, elmém
maholnap fénylő, nyugodt partokra ér. Érzem, túl közel vagyok a földhöz,
mintha fülemhez tapasztott kagylóból hallgatnám az évszakok
morajlását, élni kezd bennem egy másik valóság, az elmúlás felhőkkel,
madarakkal sodródó valósága,
 
mikor álmodban ér a fény. Azért még néha félek: méltónak lenni a megméretésre,
ennél alább nem adhatom, jó Dión, ha élnél, te biztosan
megértenél… Innál boromból, s az anankéról vagy Szókratész dialógusairól
beszélnénk, s kerülne kupádba olajbogyó is, ha kell. Hét éve,
hogy végeztek veled az orgyilkosok, a türannosz keze, bár bizonyítva
nincs, jó görög szokás szerint, csak a szív a bizonyság, valld be, magad
se hinnéd el a halálodról szóló legendákat,
 
de minek is, belátni a beláthatatlant, érezni az érzékelhetetlent, nem a
halandók dolga. Jó Dión, sorsom tudója, vágyaim régi ismerője, egyszerűen:
barátom, bocsásd meg nekem e parttalan, gyarló és gyászos
beszédet, sokat ittam, nyelvem gyorsabban forog, hiába, öregszem már,
túl közel vagyok a földhöz, túl közel hozzád, hogy kimondjam: a lassú
pusztulás magasabb rendű gyönyör.
 
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 48-52. old.
 
 
Večera gospodina Platona
 
(kasni monolog i/ili oproštajno pismo)
 
Dobri Dione, budi pozdravljen, već sam pomislio, nećeš, nikad nećeš doći,
ta znaš: kao kum prijatelj si, kao prijatelj brat, ali sedi, nemoj se ustručavati,
sad će nam činiju, pribor doneti, prioni, sigurno si se dobrano ogladnio,
prijaće ti fazan, a posle pečenja staro vino sledi, užitak za prave muškarce,
vidiš, toliko mi je ostalo, za večere preostalim zubima što-šta prežvakam
kao da sam dojenče, posle pak među svojim knjigama tumaram: gde sam
grešio i drugi koliko su
grešili
 
protiv mene. Loša je ova godina bila – spremljene bobice mirte su pokvarene,
u odnosu na naviknuto ni vino nije toliko slatko, ali par tegli meda
rado dajem. Dobro je znati da postoji neko ko nesebično me traži a ne zbog
zajma, vesti ili lažnog laskanja, slobodnog mesta na akademiji za svog sina.
Pričaj mi, kako provodiš dane, zadnji put vesti o tebi sam od Dionisa,
tiranina Sirakuze čuo, i mogu reći da to što sam čuo ni malo nije
umirijuće bilo. Spremao sam se da ti napišem pismo da ti sve najbolje
 
poželim, ali u zadnje vreme rečit baš nisam. Svako ozbiljno pismo počinje
sa: bog, a manje ozbiljni ovako: bogovi; ali ja ni jednu reč nisam voljan
napisati, bogovi su me odavno napustili – a bog, na kraju krajeva šta bi
uopšte mogao reći, rađe pijmo na radost našeg ponovnog susreta;
pa ovo vino nije ni tako loš, priznaj, tako dobro vino kao moje,
tako gustog ipak prozirnog ni u Kirenajci nisi pio, tu predobru kapljicu
uz svetlo žiška pogledaj, ovo vino je poput
                                                   filozofije,
 
izvana gledaš, iznutra te greje ― ni za trideset minu ne bi prodao,
ako bi neki trgovac naišao, mada toliko novca ni za miraz nije
malo. Dobri Dione, u očima ti osmeh titra, ovaj ostareli ludak šta sve
ne brblja, pa smej se ako ti prija, ja sam takav i ostajem takav, mada
kako sam se na igrama Istmosa rvao mnogi se sećaju, i ne tek
tako ― da, redom sve lajavce, osobe sa nabreklim mišićima
pobedio, mada sam samo jak bio, u telu,
                                              i što je još važnije:
 
od mladića duhom jači; mama mi je uvek spomenula, „Praded,
kad bi te video, kako bi ponosan bio“, praded mi je znamenit bio,
on, stariji brat Solona, ta znaš, od svih vrlina najviše je golu snagu
cenio, možda zato jer je kepec, pršmoljak bio, ali mu je pamet
tim brže radio, što se tiče lukavštine svakog moćnika je
šišao, dakle politiku od njega bolje niko nije poznavao, ali što
ja pričam o njemu, bez veze govotim, samoća
 
mom organizmu ne čini dobro, nemam sreću ni sa datumom
rođenja: obično sedmog dana meseca tergeliona slavimo sa mojim
učenicima i nekoliko vernih rođaka, međutim odkad na ostrvu Delos
sa toliko buke veličaju praznik rođenja boga Apolona, svako
na karneval juri, a meni su ostala kratka i formalna pisma u kojima
mi puno sreće žele, šum papira tokom noći bez mesečevog sjaja,
sećanje što daljinu, vreme, namere premosti.
Gde je taj
 
„plećat”, slikar atenjanin , ona dobričina koja epigrame, ditirambe
revnosno pisao, a kasnije Sokrata slušajući ispred ulaza crkve Dioniza
sve elemente svojih pesama spalio da bi do Države put
našao te suštinu bivstvovanja u svetu ideja otkrio? Gde je taj
sada, reci, dobri Dione? Ti koji si zbog svojih ideja toliko patio,
da li si doživeo da fiksna ideja je jedini zdravim razumom prihvatljiv izbor,
a sistem što na to se izgrađuje? jer tu omaška je
 
sastavni deo sistema i neminovno se dogodi, jer je omaška,
na svu sreću, ljudski dar, neizbežna je i bez nje do sledeće
omaške ne bi stigli ― a to je najsigurniji put što do istine
vodi. Nemoj se čuditi što drugačije govorim no što si navikao, možda
je vino krivo ― ili radost jer si me potražio ― nemoj me slušati ako
osećaš da ti misli brkam. Hesoid je u pravu: „to što govorim,
čini se da je glupost, ali shvatiti
 
ipak nije malenkost.” Veče nam je zaista lepo, konačno i povetarca ima,
lahor kao da mi vrat miluje; vino, prijatelj, lagan večernji vetar ―
treba li još nešto? Danas kažem: ne. Juče bi još psovajuću odbacio
onoga ko bi se usudio tvrditi, jednom ću se i sa toliko zadovoljiti.
Naravno svaka čulna stvarnost, zar ne, u stalnoj promeni je. To što
danas kažeš ili misliš, sutra, za vreme oseke ili punog meseca drugo
značenje dobiva, ili
postaće besmislica
 
zbog same prirode ― najvećeg filozofa. Danasnje dobro sutra na loše se
okrene i obrnuto; ali dobro i loše nešto samo sa stanovišta duha znači,
suštinu događaja ustvari ne mi određujemo; čovek, prijatelju moj, koji
„govor; misao što sa vetrom se takmiči nadalje i zakone uči”,
Sofoklesa sam citirao, znam, da dobro znaš, samo je sredstvo, ali kao
takav, priznajmo, nije svakonevni ― Dione, ne klimni, pitanje nije
tako jednostavno, nastavljam samo onda, ako natočiš, praznom čašom
 
misao nije moguće oživeti. Razume se čovek je sredstvo jer zakon je
gospodar, prosečan argument tako glasi, ali glavni zakon je pamet,
jer od znanja i uviđavnosti nikakav zakon, red vredeti više ne može.
Dakle… čovek? Umoran sam, primećuješ, već i od ovog malog vina
mi se jezik razveze. Nekad sam se nadao, da će putem mene filozofija i
pred masom čast steći. Verovao sam da razum i vlast su prirodno
na istoj strani: jedan drugu
 
traži, juri, ujedine se ― bio sam u zabludi. Mudrac prvenstveno
neka svoj svakodnevni život tako uredi, da sam sa sobom ― koliko
god je moguće, vlada. Evo, meni ni to nije uspelo. Ako tada,
na ostrvu Egina, kad su me kao roba prodali, jedan vidljiv
atenjanin ne bi me prepoznao i izbavio, bez daljnjega bi mogao
kao gospodin Platon nestati i verovatno do svoje smrti zajedno sa
ostalim robovima mišiće jačao.
 
„Ali uzalud, čemu jadikovka, zašto uopšte plačem? Bogom datu sudbu,
o, smrtniče, podnosi!” Nisam postao pesnik, prvak, rob koji se buni,
niti tiranin, samo jedan filozof, koga svi poznaju kao jednog pesnika
ili prvaka, ipak: ako bi me kao Adonisa vepar ubio i svakog proleća
vaskrsnuo i svake jeseni opet umro, ko bi to uopšte primetio, tokom
zime u svoju toplu odaju ko bi mene kao Adonisa na razgovor u ćilibar
zatvorenima bogovima pozvao? Savet o sudbi Atine
 
ko bi od mene tražio? Ma šta pričam, Atina, politika… što se mene
tiče, ubuduće još manje ću se tim stvarima baviti… dostojanstven
čovek na pozornicu politike neka ne stupi. Zbog samog razmišljanja
ne ispaštati! u takvoj koturnovoj demokraciji kao što je današnja
ni to nije malo, to ti ja kažem dobri Dione, uhvati pero, otkrij šta je
ispod koprene, još nije kasno, tebi je još dozvoljeno, ja sam samo dobar
za ispijanje vina, da se latim pisanja, to bi značio,
 
ako već ne samo bogovi, kako Homer kaže, pamet su mi ljudi
oduzeli. Velike, prazne odaje zjape u meni, istina je, ali to ne
znači, da od zida do zida poput ludaka jurim, nasuprot, moj um
uskoro na sjajnu, mirnu obalu stiže. Osećam, preblizu sam zemlji,
kao da vrevu godišnjih doba preko uši sklopljene školjke
slušam, jedna druga stvarnost počinje živeti u meni, sa oblacima,
pticama noseća stvarnost prolaza,
 
kad svetlost u snu te dotiče. Pa koji put se i bojim: biti dostojan razumevanju,
ispod toga ne mogu, dobri Dione, kad bi živeo ti bi me sigurno
shvatio… Pio bi mi vino i o anankeu ili Sokratovim dijalozima
pričali, i po potrebi u pehar tvoj i maslinku stavio. Sedam godina je
otkad su te ubice iz potaje satrali, ruka tiranina, međutim dokazano
nije, prema dobrom grčkom običaju samo je srce svedočanstvo, priznaj,
legende o tebi ni sam ne bi verovao,
 
ali čemu, pregledati nepregledno, osetiti što se osetiti ne može nije posao
smrtnika. Dobri Dione, znalac si moje sudbe, poznavaoc želja, jednostavno:
prijatelju, molim te oprosti mi ovaj razvučen, jadan i tužan
govor, previše sam pio, jezik mi se razvezao, badava, starim,
preblizu sam zemlji, preblizu sam tebi pa tvrdim: lagano
nestajanje je naslada višeg stupnja.
 
Prevod: Fehér Illés

Predrag Bjelošević: Знају то и ноћ и човјек који хрче – Tudja ezt az éj is és a horkoló ember is

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. – 

Знају то и ноћ и човјек који хрче
 
Ноћ сабира иверје дана
у сну палимо ивер по ивер
пламен се разуздано шири
дубином нашег унутрашњег бића
и пече на мјесту гдје је најоданије себи
 
Док гори наша грађевина од знакова
осјећамо страх за изговорене ријечи
оне нас никада више неће пронаћи
као ни драга митска бића саздана од
проживљеног времена и фантазије
 
А само корак даље у кревету покрај тебе
у соби до твоје у црној постељи града
један уморан човјек силно хрче
и не осјећа да му је перјани јастук у пламену
и не чује гласове из сусједне собе нити хор
френетично залуђених са фудбалског игралишта
 
Он који готово не даје знакове живота
и не вјерује у сну да сања стварност
не чита више ријечи исписане у огледалу времена
не осјећа ни тресак стропа урушеног поред себе
још нестварно удише преосталу прашину свога сна
заједно са жохарима шкорпијама кућним змијама
бљештећим звијездама и трулим галаксијама
 
Ко сам ја пита се слијепац загледан у даљину
Ко је онај човјек питају се надолазећи облаци
Свод се надима над нама
шире се образи ноћи
сан нема мјеру
 
Знају то и ноћ и човјек који хрче
 
Izvor: Предраг Бјелошевић: Заједно са зидовима Удружење Књижевника Републике Српске, Бања Лука и Штампар Макарије, Београд 2020. стр. 22.
 
 
Tudja ezt az éj is és a horkoló ember is
 
Az éj a nap szilánkjai gyűjti
álmunkban szilánkot szilánk után gyújtunk
a lángok benső éjünk mélyén
fékeveszetten terjednek
és leghűségesebb részünket égeti
 
Míg jelekből álló tákolmányunk ég
félünk a kimondott szavaktól
azok bennünket soha többé nem találnak meg
mint ahogy az átélt élményekből és képzeletből
alkotott kedves mitológiai alakok sem
 
De csak egy lépéssel tovább ágyad
szobád mellett a város fekete fekhelyén
egy agyonhajszolt ember horkol
és nem érzi hogy tollpárnája lángokban áll
és a szomszéd szobából a hangokat meg
az elvakultak kórusát a focipályáról nem hallja
 
Ő aki életjeleket szinte nem ad
és nem hisz az álomban hogy álma valóság
az idő tükrében írt szavakat nem olvassa
a maga mellett beomlott mennyezet robaját nem hallja
álma maradék porát meg a svábbogarakkal skorpiókkal
házi kígyókkal csillogó csillagokkal és rothadt
tejútrendszerekkel együtt látszólagosan szívja magába
 
Ki vagyok kérdi a messzeségbe néző vak ember
Ki az az ember kérdik a tornyosuló felhők
Felettünk az égbolt duzzad
az éj képei terjednek
az álom határtalan
 
Tudja ezt az éj is és a horkoló ember is
 
Fordította: Fehér Illés