Vidak M. Maslovarić Lik u liku – Arc az arcban

 

Vidak M. Maslovarić Bozinci kod Andrijevice 1950. – 

Lik u liku   Duški Vrhovac   Evo reči kojima branim svetlost i zvuk i kažem - ne dam.   Svi bi u tišinu, u mir, da se ne zna ko je i šta je, da se prićute dok muka traje - prvotnija od one prve koja je opomena Tvorca za pragreh.   Svako bi prema nebu Niko u sebe da zaviri, u svoje teskobe i ruševine, da vidi: ko mu sastavlja kraj sa krajem u utrobi i čini mogućim - nemoguće.   Svi bi u mnoštvu čuda da budu najveće što je, da budu temelj kuće pustoš nebeska kad zaveje, da se pritaje svuda gde je koren i stablo i grm, kao lik u liku kad se pronadje sasvim začudjen.

Arc az arcban   Duška Vrhovacnak   Íme a szavak, melyekkel a fényt és a hangot védem és mondom – nem adom.   Mindenki a csendbe, nyugalomba vágyik, ahol nem tudni, ki ki és mi, ahol hallgathat, míg a kín tart – az az elsőt megelőző, ami az eredendő bűnért a Teremtő intelme.   Mindenki az ég felé törne, szorongásába, romhalmazába, önmagába Senki sem kukkant, hogy lássa: ki az, aki bensőjében akaratát érvényesíti és a lehetetlent – lehetővé teszi.   Mindenki a csodák országába menne, hogy ott a legnagyobb legyen, hogy a ház tartóoszlopa legyen mikor kitör a pusztító mennyei vihar, hogy mindenhová, ahol gyökér és fa és bozót van, elrejtőzzön, mint arc az arcban, mikor rácsodálkozva, megtalálja önmagát.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.poetasdelmundo.com/continent/europa/POETS-1611377547-8425

Dušan Gojkov № 3,14 - № 3,14

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 3,14
 
pronašao sam jutros jednu tvoju fotografiju, žo
bila je među stranicama
antologije rumunske poezije
sećam se tačno tog sparnog julskog jutra
u ulici mogador
kad si sa kafom u ruci
potpuno mokra lepljiva
izašla na prozor
zaboravivši da nisi obučena
 
[fon grada, kikot u daljini]
 
fotografiju je napravio sused sa petog
poklonio nam je dan kasnije
[šum vetra, zvuk tramvaja, neko šuška novinama]
znam koliko godina je prošlo, žo
trebalo bi da mi je sad već svejedno
ali ja sam samo kap krvi koja govori
nikita je u pravu:
tebe je valjalo tražiti
vredelo čekati
da te sad zgrabim i u stopalo poljubim
ti si jedina žena koja bi malko hramala
u strahu da mi poljubac ne zgnječiš
 
[tihim glasom, pompezno šapćući]
 
žito se talasa, žo
ponovo je leto
miriše na mentu
tako će biti
doveka
tamo gde si sada
samo se smenjuju
svetlost
i tama
 
[violončelo, tiho (...) fade out]
 
Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 48 – 49.
 
 
№ 3,14
 
zsó, ma reggel egy régi fényképedre bukkantam,
a román költők antológiája
lapjai között,
pontosan emlékszem arra a párás júliusi
mogador utcai reggelre,
kezdben kávéval,
izzadtan, ragadósan,
feledve, hogy meztelen vagy,
néztél ki az ablakon
 
[a városból, a távolban hahota]
 
a képet az ötödik emeleti szomszéd készítette
ajándékba másnap kaptuk
[szélsusogás, villamoszörej, valaki újságot matat]
zsó, tudom hány év telt el,
most már számomra semmit sem kellene jelenteni,
de csak egy csepp vér vagyok, azt mondja,
nikitának van igaza:
érdemes volt téged keresni,
rád várni,
hogy most öleljelek, talpadat csókoljam,
te vagy az egyetlen nő, aki kicsit oldalt
húzódott, hogy csókomat össze ne nyomja
 
[csendesen, magasztosan suttogva]
 
zsó, hullámzik a búza,
ismét nyár van,
mentaillatú,
ez mindig
így lesz,
ott, ahol most vagy,
csak a világos
és a sötét
váltakozik
 
[gordonka, halkan  (...) fade out]
 
Fordította: Fehér Illés

Anđelko Zablaćanski Свршетак сна – Véget ért álom

 

Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Свршетак сна   Палим последњу ноћну Или прву јутарњу цигарету Не знам – јер Од твог погледа ноћ се разданила Зора постидела И сасвим зажмурила   У мојим очима јутро убијено Раскомадано као лешина И разбацано по згужваном папиру Страхујући да Свитање не доноси нови дан Већ сутоне у моје снове пепељасте   Јер ноћас је Један дечак рањен надом голом Један песник је умро У лепоти сновиђења страсти У жељи Да напише најлепшу љубавну песму А љубавник се закључао Катанцима даљине дубоко у себи   А јутро – ипак – дође Не доносећи ништа ново.

Véget ért álom   Hogy az utolsó éji vagy A reggeli első cigarettát gyújtom-e Nem tudom – mert Tekintetedtől az éj kivirradt A virradat elszégyellte magát És behunyta szemét   Szememben halott a reggel Hullaként feldarabolt Gyűrött papíron szétszórt Félek A hajnal nem az új napot hanem Hamuszürke álmaim alkonyát hozza   Mert ma éjjel Az álomképek gyönyörében Egy gyereken sebet a remény ütött Egy költő meghalt A legszebb Szerelmes verset szerette volna megírni De benne a szerető a messzeség láncával Mélyen magába zárkózott   A reggel meg – mégis – semmi Újat hozva megérkezett.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Cvetka Bevc Vodilo mlademu pesniku – Fiatal költőhöz intézett intelem

 

Cvetka Bevc Slovenj Gradec 29. oktobar 1960. –

 Vodilo mlademu pesniku
 
Ne potrebuješ tišine, da bi zaslišal moj glas.
Sredi podivjanih misli se ti bom oglasil
kot odmev jeklene neizpodbitnosti.
 
Moral se boš prebiti skozi somrak vsega
izrečenega, napisanega, prebranega,
se pognati v zarotitve morja
in leči med zaklinjanja ptičev,
da boš odkril kamro, napolnjeno z mivko,
kamor sem kot otrok napisal prvo besedo.
 
Nekega dne boš moral iz nje zgraditi svoj stolp.
 
To ti bodi vodilo, za katerega me prosiš,
kadar ubijaš noč kot nadležnega komarja
in hočeš nahraniti svojo glad z vsebino iz konzerve,
na kateri je nalepljena fotografija starega pesnika.
 
Razbij že vendar ključavnico na vratih,
oropaj besede njihovih imen,
da boš zavonjal omamo kamnov
in jim podaril njihov obstoj.
Daj, odstrani misel na poraze,
to slaščico demonov, ki pesniku hočejo
izpuliti srce, kadar odstira kopreno črk.
 
Ne skrbi. Demoni nikoli ne tvegajo svoje kože.
Čez majavo obrobje neba ne morejo za tabo.
In tam se besede ljubijo še v mrzlem objemu oblakov.
 
Pa saj veš. Tako kot jaz boš plaval pod zemljo,
da boš znal hoditi po vrhovih. Najini čevlji morajo biti
ranjeni kot morje, ki je pogoltnilo Ikarja.
 
Nobenega drugega izhoda ni.
 
Izvor: autor
 
 
Fiatal költőhöz intézett intelem
 
Hogy hangomat halld, nem kell a csendbe burkolóznod.
Kavargó gondolataid között a megdönthetetlen
valóság visszhangjaként jelentkezem majd.
 
Hogy a homokkal tele termet felfedezd,
ahol gyerekként első versemet írtam,
át kell hatolnod mindenen, ami homályosan
kimondott, leírt, olvasott,
a fogadalom tengerébe kell merülnöd,
a madarak káromlásai közé kell feküdnöd.
 
Saját váradat egyszer abból kell elkészítened.
 
Míg az éjt unalmas szúnyogként hessented
és éhségedet az öreg költő fényképével
jelzett  konzervből csillapítod,
legyen ez az az intelem, amiért könyörögsz.
 
Törd össze végre az ajtón a kilicset,
hagyd el a szavak jelentését,
hogy megérezve a szikla bódító illatát
léttel ajánkozzad meg.
Űzd el a vereség gondolatát,
a kísértetek csemegéjét, akik kitépnék
a költő szívét, amikor a szavakat hámozza.
 
Ne félj, a Kísértetek bőrüket vásárra sosem viszik.
Az ég bizonytalan élén át, utánad nem mennek.
Ott, a szavak, a felhők hideg ölelésében is szeretkeznek.
 
Magad is tudod. Ahogy én is, hogy a csúcson mozoghass,
a föld alatt úszol. Cipőnk, mint az Ikaruszt elnyelő
tenger is, sérülésekkel tele.
 
Más kiút nincs.
 
Fordította: Fehér Illés

Zoran Bognar Dozvola za novo rođenje – Újra-születési engedély

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Dozvola za novo rođenje   Pre nego što su me pustili da odem pitali su me imam li svoje ožiljke. Da, gospodo, imam ih. Voleo sam to... U redu, rekli su, ne moraš sada da nam kažeš, ionako ćeš ih nositi celoga života. Videćemo ih kada se budeš vratio. A sada idi. Kreni Putem pepela i izbegavaj ropstvo eskapade...

Újra-születési engedély   Mielőtt utamra engedtek, megkérdezték, vannak-e sérüléseim. Igen, uraim, vannak. Szeretném… Rendben, mondták, azokat, egyenlőre nem kell felsorolnod, úgyis egész életeden keresztül cipeled majd. Visszatértedkor viszont látni fogjuk. Most pedig menj. A Hamu útján indulj és kerüld a virtuskodás rabságát…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Srbijo, mogu li da budem tvoj sin Balkanski Književni Glasnik Beograd 2019. str. 51.

V. P. Ливадица после првог маја – Május elseje után a mező

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

Ливадица после првог маја
 
Минуо сам крај дрвене црквице,
па прашним путем крај шумаровог имања,
корачајући са напором дуж фудбалског игралишта.
 
Мангупи су поломили дрвене гимнастичке справе
и откинули оба коша, а терен је пун
срче безбројних пивских флаша!
 
Тај револт се опет појави,
искрсне у срцу као варница
из догорелог пања...
 
А кад мине, остављајући горчину
у грлу, настављам лаганим кораком,
кривудавом прашном стазом
 
ка ливадици – како је зовем
где у ово доба године
почињу да лете различити плавци.
 
Како сад разумети порив незнаног човека
да читаву површ ливадице
прегази аутомобилом уздуж и попреко,
 
ужасно се труцкајући по плитким уздужним јаругама.
Како разумети порив да вози укруг,
ломећи младу мајску траву и живи свет на њој?
 
Добро – трава ће се подићи за десет-петнаест дана,
али то не објађњава страст гажења, уништавања
задовољен без оклевања, порив очито неумољив...
 
Не знам – но мислим: тај би у случају новог рата
заклао странца, али и сународника – рецимо мене,
само да сазна за моју недоумицу у овом случају.
 
Izvor: Васа Павковић: На одморишту, Народна библиотека „Стеван Првовенчани“ Краљево, 2019. стр. 33-34.
 
 
Május elseje után a mező
 
Elmenetem a fatemplom,
majd a poros úton az erdőőr birtoka mellett,
a focipályán keresztül már erőltetve gyalogoltam.
 
A vandálok a fából készült tornaszereket eltörték,
mindkét palánkot leszakították, a pálya
sörösüvegekkel volt tele!
 
Ismét jelentkezett a lázadás,
akár a leégett tuskóból a szikra
pattant a szívben…
 
És ahogy a torokban keserű szájízt
hagyva elmúlt, a poros úton
könnyed léptekkel mentem
 
a mező felé – ahogy én hívon
azt a helyet, ahol ebben az évszakban
a boglárkaféle-lepkék röpködnek.
 
Hogyan lehet megérteni az ismeretlen ösztönét,
aki autójával az egész mezőt,
keresztben, hosszában letiporta,
 
még úgy is, hogy kátyúkkal tele.
Hogyan érthető az az ösztön, mely körös-körbe vezetve
a májusi fűvel együtt a benne élő világot gázolja?
 
Jó – a fű tíz-tizenöt nap múlva újra nő,
de nem magyarázza meg a szenvedélyes rombolást,
a habozás nélküli megsemmisítést, a konok ösztön…
 
Nem tudom – de sejtem: az ilyen, ha a háború újra kitörne,
megölné az idegent, de nemzettársát is – mondjuk engem,
ha megtudná, kételkedésemet, ebben az esetben.
 
Fordította: Fehér Illés

Đorđe Kuburić Кад још бех дераном, чистио снег – Kölyökként havat tisztítottam

 

Đorđe Kuburić Bačko Petrovo Selo 1958. – 

Кад још бех дераном, чистио снег   Да осујетим да разбијем овај поноћни час, изаћи ћу испред куће да пометем снег. Лопатом и метлом (као каквим езотеричким алаткама) белину претворићу у тамнило. Па ћу прошетати бледим и осветљеним сокаком И целивати понеко штрчеће и лудо дрво.

Kölyökként havat tisztítottam   Hogy ezt az éjféli órát meghiúsítsam, szétverjem, havat hányni a ház elé megyek. Seprűvel, lapáttal (holmi ezoterikus szerszámokkal) a fehérséget sötétbe burkolom. Majd az alig megvilágított utcán sétálva egy-egy kiugró, bolond fát Magasztalok.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Izvor: Ђорђе Кубурић: Песме из дворишта. Народна Библиотека „Стефан Првовенчани“, Краљево, 2016.