Vidak M. Maslovarić Bozinci kod Andrijevice 1950. –
Lik u liku |
Arc az arcban |
A költészetről - az Ezüst híd/Srebrni most fordításkötetemről - fordításaim - kedvenc verseim - gondolatok - magamról O poeziji - o knjizi prevoda Ezüst híd/Srebrni most - moji prevodi - omiljene pesme - zabeleške - o sebi
Vidak M. Maslovarić Bozinci kod Andrijevice 1950. –
Lik u liku |
Arc az arcban |
Dušan Gojkov
Beograd 11. avgust 1965. –
№ 3,14
pronašao sam
jutros jednu tvoju fotografiju, žo
bila je među
stranicama
antologije
rumunske poezije
sećam se tačno tog sparnog julskog jutra
u ulici mogador
kad si sa kafom u ruci
potpuno mokra lepljiva
izašla na prozor
zaboravivši da nisi obučena
[fon grada,
kikot u daljini]
fotografiju je
napravio sused sa petog
poklonio nam
je dan kasnije
[šum vetra,
zvuk tramvaja, neko šuška novinama]
znam koliko
godina je prošlo, žo
trebalo bi da
mi je sad već svejedno
ali ja sam
samo kap krvi koja govori
nikita je u
pravu:
tebe je
valjalo tražiti
vredelo čekati
da te sad
zgrabim i u stopalo poljubim
ti si jedina
žena koja bi malko hramala
u strahu da mi
poljubac ne zgnječiš
[tihim glasom, pompezno šapćući]
žito se talasa, žo
ponovo je leto
miriše na mentu
tako će biti
doveka
tamo gde si sada
samo se smenjuju
svetlost
i tama
[violončelo, tiho (...) fade out]
Izvor: Dušan
Gojkov: Tužne
šansone, Kornet Beograd 2015. str. 48 – 49.
№ 3,14
zsó, ma
reggel egy régi fényképedre bukkantam,
a román
költők antológiája
lapjai
között,
pontosan
emlékszem arra a párás júliusi
mogador utcai
reggelre,
kezdben
kávéval,
izzadtan,
ragadósan,
feledve,
hogy meztelen vagy,
néztél ki
az ablakon
[a
városból, a távolban hahota]
a képet
az ötödik emeleti szomszéd készítette
ajándékba másnap kaptuk
[szélsusogás, villamoszörej, valaki újságot matat]
zsó, tudom hány év telt el,
most már számomra semmit sem kellene jelenteni,
de csak egy csepp vér vagyok, azt mondja,
nikitának van igaza:
érdemes volt téged keresni,
rád várni,
hogy most öleljelek, talpadat csókoljam,
te vagy az egyetlen nő, aki kicsit oldalt
húzódott, hogy csókomat össze ne nyomja
[csendesen, magasztosan suttogva]
zsó, hullámzik a búza,
ismét nyár van,
mentaillatú,
ez
mindig
így lesz,
ott,
ahol most vagy,
csak a
világos
és a
sötét
váltakozik
[gordonka,
halkan (...) fade out]
Fordította:
Fehér Illés
Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –
Свршетак сна |
Véget ért álom |
Cvetka Bevc Slovenj Gradec 29. oktobar 1960. –
Ne potrebuješ tišine, da bi zaslišal moj glas.
Sredi podivjanih misli se ti bom oglasil
kot odmev jeklene neizpodbitnosti.
Moral se boš prebiti skozi somrak vsega
izrečenega, napisanega, prebranega,
se pognati v zarotitve morja
in leči med zaklinjanja ptičev,
da boš odkril kamro, napolnjeno z mivko,
kamor sem kot otrok napisal prvo besedo.
Nekega dne boš moral iz nje zgraditi svoj stolp.
To ti bodi vodilo, za
katerega me prosiš,
kadar ubijaš noč kot nadležnega
komarja
in hočeš nahraniti svojo glad z vsebino iz konzerve,
na kateri je nalepljena fotografija starega pesnika.
Razbij že vendar ključavnico na vratih,
oropaj besede njihovih imen,
da boš zavonjal omamo kamnov
in jim podaril njihov obstoj.
Daj, odstrani misel na poraze,
to slaščico demonov, ki
pesniku hočejo
izpuliti srce, kadar
odstira kopreno črk.
Ne skrbi. Demoni nikoli ne tvegajo svoje kože.
Čez majavo obrobje neba
ne morejo za tabo.
In tam se besede ljubijo še v mrzlem objemu oblakov.
Pa saj veš. Tako kot jaz boš plaval pod zemljo,
da boš znal hoditi po vrhovih. Najini čevlji morajo biti
ranjeni kot morje, ki je pogoltnilo Ikarja.
Nobenega drugega izhoda ni.
Izvor: autor
Fiatal költőhöz
intézett intelem
Hogy hangomat halld, nem kell a csendbe burkolóznod.
Kavargó gondolataid között a megdönthetetlen
valóság visszhangjaként jelentkezem majd.
Hogy a homokkal tele termet felfedezd,
ahol
gyerekként első versemet írtam,
át kell hatolnod mindenen, ami homályosan
kimondott,
leírt, olvasott,
a fogadalom
tengerébe kell merülnöd,
a
madarak káromlásai közé kell feküdnöd.
Saját
váradat egyszer abból kell elkészítened.
Míg az éjt unalmas szúnyogként hessented
és éhségedet az öreg költő fényképével
jelzett konzervből
csillapítod,
legyen ez az az intelem, amiért könyörögsz.
Törd össze végre az ajtón a kilicset,
hagyd el
a szavak jelentését,
hogy
megérezve a szikla bódító illatát
léttel
ajánkozzad meg.
Űzd el a
vereség gondolatát,
a
kísértetek csemegéjét, akik kitépnék
a költő
szívét, amikor a szavakat hámozza.
Ne félj,
a Kísértetek bőrüket vásárra sosem viszik.
Az ég
bizonytalan élén át, utánad nem mennek.
Ott, a
szavak, a felhők hideg ölelésében is szeretkeznek.
Magad is
tudod. Ahogy én is, hogy a csúcson mozoghass,
a föld alatt
úszol. Cipőnk, mint az Ikaruszt elnyelő
tenger
is, sérülésekkel tele.
Más kiút
nincs.
Fordította:
Fehér Illés
Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –
Dozvola za novo rođenje |
Újra-születési engedély |
Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –
Ливадица после првог маја
Минуо сам крај
дрвене црквице,
па прашним путем
крај шумаровог имања,
корачајући са напором
дуж фудбалског игралишта.
Мангупи су поломили
дрвене гимнастичке справе
и откинули оба
коша, а терен је пун
срче безбројних
пивских флаша!
Тај револт се опет
појави,
искрсне у срцу
као варница
из догорелог пања...
А кад мине, остављајући
горчину
у грлу, настављам
лаганим кораком,
кривудавом прашном
стазом
ка ливадици – како је зовем
где у ово доба
године
почињу да лете
различити плавци.
Како сад разумети
порив незнаног човека
да читаву површ
ливадице
прегази аутомобилом
уздуж и попреко,
ужасно се труцкајући по плитким уздужним јаругама.
Како разумети порив
да вози укруг,
ломећи младу мајску
траву и живи свет на њој?
Добро – трава ће
се подићи за десет-петнаест дана,
али то не објађњава
страст гажења, уништавања
задовољен без оклевања,
порив очито неумољив...
Не знам – но мислим:
тај би у случају новог рата
заклао странца,
али и сународника – рецимо
мене,
само да сазна за
моју недоумицу у овом случају.
Izvor: Васа Павковић: На одморишту, Народна библиотека „Стеван
Првовенчани“ Краљево, 2019. стр. 33-34.
Május elseje után a mező
Elmenetem
a fatemplom,
majd a
poros úton az erdőőr birtoka mellett,
a
focipályán keresztül már erőltetve gyalogoltam.
A
vandálok a fából készült tornaszereket eltörték,
mindkét
palánkot leszakították, a pálya
sörösüvegekkel
volt tele!
Ismét
jelentkezett a lázadás,
akár a
leégett tuskóból a szikra
pattant a
szívben…
És ahogy
a torokban keserű szájízt
hagyva elmúlt,
a poros úton
könnyed
léptekkel mentem
a mező felé – ahogy én hívon
azt a helyet,
ahol ebben az évszakban
a
boglárkaféle-lepkék röpködnek.
Hogyan
lehet megérteni az ismeretlen ösztönét,
aki autójával
az egész mezőt,
keresztben,
hosszában letiporta,
még úgy
is, hogy kátyúkkal tele.
Hogyan
érthető az az ösztön, mely körös-körbe vezetve
a májusi
fűvel együtt a benne élő világot gázolja?
Jó – a fű
tíz-tizenöt nap múlva újra nő,
de nem
magyarázza meg a szenvedélyes rombolást,
a habozás
nélküli megsemmisítést, a konok ösztön…
Nem
tudom – de sejtem: az ilyen, ha a háború újra kitörne,
megölné
az idegent, de nemzettársát is – mondjuk engem,
ha
megtudná, kételkedésemet, ebben az esetben.
Fordította:
Fehér Illés
Đorđe Kuburić Bačko
Petrovo Selo 1958. –
Кад још бех дераном, чистио
снег |
Kölyökként
havat tisztítottam |